Darab Zsuzsa Üdvözlet a Purgatóriumból
Tod Williams: A titkos ajtó
Jeff Bridges és Kim Basinger
Jeff Bridges és Kim Basinger
40 KByte

Mindannyiunk életében van egy titkos ajtó. Egy ajtó, amely mögé elrejthetjük mindazt a szörnyűséget, amelyekkel képtelenek vagyunk együtt létezni. És az ajtót zárva tartjuk – legalábbis erre törekednénk, ha a való élet nem kényszerítene rá, hogy feltépjük, és egyenesen átsétáljunk rajta. Be, a sötétbe és rettegésbe.

John Irving A Widow for One Year (Özvegy egy évig) című regényének filmes feldolgozása a fenti sorstragédiát jeleníti meg egy széthulló család széthulló személyiségeinek tükrében. A mozgókép-adaptáció kissé megváltoztatta az eredeti mű időszerkezetét, mivel egyetlen nyárra koncentrálja a történetet. Ugyanakkor hű marad a regény intenciójához abban, hogy rákényszeríti a közönséget, gondolja tovább a történetet, találja ki, mi következik majd a szereplők életében.

A filmnek sajátos ritmusa van. Már az elején kényszerít, hogy hozzáidomuljunk, hogy nézőként hozzászokjunk az elvárások és beteljesülések jellegzetes dinamikájához, a lüktetéshez, mely az alkotás lassú hullámverés-szerű, egyszerre ideges és monoton tempóját adja. Szinte parancsol, hogy figyeljünk, mozdulatlanul és éberen („mint egy hang, ami úgy tesz, mintha csendben akarna maradni” – ahogy a kis Ruth megfogalmazza rémálmát), és még inkább, hogy olvassunk. Olvassuk ki a szereplők történetét, interpretáljuk, vessük össze a különböző szemszögek nyugtalanító disszonanciáját. A történetmondásnak kulcsszerepe van a filmben. Minden egyes szereplő történetet mond, és mindegyiké különböző, holott ugyanarról szól. A családfő, az apa, a férj egy író, a történetek forrása és atyja, alkotói gépezete azonban fordítva működik. Ahelyett, hogy ő találná ki a történeteit, az életből lopja őket, gyermeke álmait, mondásait jegyzi le, s ha a mese elkészült, roppant erőfeszítések árán meg is éli őket. A film címe is Ted egyik meséjére utal (A titkos ajtó), melyben egy anya azon gondolkodik, megszülje-e kisfiát egy olyan házban, ahol a padlón levő titkos ajtó egy szörnyekkel teli, sötét világba nyílik. Meséjének végkifejlete csak a film végén kapja meg végső olvasatát – azt, hogy senki sem élhet örökké köztes állapotban, döntenie kell, felvállalja-e élete tragédiáit, vagy továbbra is elfojtja fájdalmát, mely lassan felemészti. 

Az emberi élet emlékezetbe vésődésének szemtanúi lehetünk ezen alkotás befogadása közben. A folyamat kínnal és szenvedéssel jár. A bűnbeesés előtti öntudatlan boldogságot többé már semmi nem hozhatja vissza, a szereplőknek együtt kell élniük saját történetük minden egyes sebszaggató emlékével. Ted és Marion a tisztítótűzben szenvednek korábban elkövetett bűneikért, s ebben a köztes állapotban a legfőbb büntetés halott fiaik kínzó hiánya. Az édenen már kívül, de még nem a világban. A semmi szélén egyensúlyoznak.

A film három főszereplője, Ted, Marion és Eddie számára ez a nyár szenvedéstörténetük végjátékát jelenti – mindhármuknak veszteséggel. Ted, a sikeres gyerekkönyv-író a hitét veszti el: a hitét a házasságban, a tehetségében, önmagában. Marion, a felesége a halott gyermekei emlékétől szabadul meg kínok között, akik autóbalesetben haltak meg évekkel ezelőtt. A veszteség hatására kezdi ő is önmagát elveszteni: lassan kivész belőle minden emberi érzelem, a vigasztalhatatlan fájdalmat kivéve. A fiatal írópalánta, Eddie az ártatlanságát veszíti el – szexuális, érzelmi és intellektuális téren egyaránt. Az ő fejlődésregényének fókuszán keresztül szembesül a néző is a családi tragédia valódi okaival, és tapasztalatai által kerül egyre közelebb az igazsághoz. Mindhárom karakter egyszerre önző és önzetlen – személyiségük fényes és árnyékos oldalának előtérbe, illetve háttérbe helyezése a kiinduló pontja a fentebb már említett nyugtalanító dinamikának, mely a film feszültségét adja.

Ted Cole (Jeff Bridges) a hedonista művész prototípusa. Egy felnőtt testébe zárt kisfiú: mindennel és mindenkivel azonnal szerelembe esik, amint megpillantja, és képtelen ellenállni az őt körülvevő örömök csábításának. Önzése megakadályozza abban, hogy elég nagylekű legyen a szeretet adására és befogadására. Jeff Bridges kitűnő színészi játéka  a középkorú férfi köztes lényét mutatja meg, mely az öntudatlan, gyerekes testi élvezetek és az öregkori, mindenről lemondó meghasonlottság között ingadozik. Miután Ted elvesztette a hitét, emberi érzelmeit is eldobta magától – irányító és manipulátor lesz, a Mindenható Író, aki úgy játszik az emberekkel, saját családtagjaival, mintha csak regénye szereplői lennének. Ennek ellenére kitűnő apa, hiszen nemcsak gondozza az anyja által elhanyagolt kislányát, Ruth-ot, de tökéletes lelki partnereként meg is érti a korához képest különlegesen érett és intelligens gyermeket. Ifjú asszisztensével, Eddie-vel is barátságosan bánik, tanítani akarja, kivezetni a gyermekkor ideáljainak világából az életbe – bár az kétséges, mik voltak a szándékai vele, amikor felfogadta segítőjének, s egyben saját családja tagjává is avatta. Talán boldogtalan feleségének szánta az ártatlan ifjút, hogy pótolja elvesztett gyermekei legalább egyikét, s hogy egy esetleges szexuális viszonnyal visszahozza az asszonyt az életbe? Vagy mivel látta, hogy Marion képtelen Ruth-tal anyjaként bánni, egy „mostohabáttyal” talán enyhíthetné a kislány magányát? Ted árnyalt, egyszerre ősgonosz és önkéntelenül, féktelenül jóakaratú lényét különleges technikával ábrázolják a filmben: arca majdnem minden jelenetben félárnyékban látszik, mintegy sziluettként keretezi még szét nem esett személyiségét. A legfőbb ok, mely a film cselekményét mozgatja, az, hogy Ted képes volt túltenni magát fiai halálának tragédiáján, a maga módján megemésztette az eseményeket, továbblépett. Ezért tűnik mégis szimpatikusnak a néző szemében, személyisége, ellenére is. Apaként, családfőkét, s még inkább íróként ő szövi a Cole-történetet azzal, hogy felfogadja Eddie-t felesége és talán lánya számára egyfajta pótszernek. Egyedül a kamasz fiú ismeri fel Ted diktátori szerepét, ám a hatás alól nem tudja kivonni magát sem a letaglózó személyiség, sem a család többi tagjához fűződő érzelmei miatt.

Marion Cole (Kim Basinger) maga a megtestesült fájdalom. Nemcsak képtelen volt felgyógyulni gyermekei halálának traumájából, de mostani gyermekét sem tudja szeretni. Törékeny, túlvilági jelenés, aki a halálból táplálkozik, kívül minden emberi létezésen. A lelke már átlényegült, elszakadt az anyagi valóságtól. Nem más, mint egy csodaszép, hideg holttest, akiben a léleknek már csak egyetlen apró töredéke lakozik, melynek legfőbb vágya, hogy követhesse gyermekeit a másvilágba. A bánat egészen kitölti, nem marad hely benne a szeretetre – és fél is szeretni. Mert ha megteszi, újra veszteség éri, amit már nem tudna elviselni. Tökéletes, hermetikus elzártságban tartja haldokló lelkét, melyet majd Eddie tud csak félig-meddig kibontani, mintegy oidipuszi kárpótlásként a halott fiúkért. Kim Basinger finom, jégangyal-szerű alakítása érzékenyen mutatja be az örömtelenség, a szeretetnélküliség állapotát. Talán annyi anyai érzés maradt még benne, hogy elhagyja kislányát – mivel nevelni és szeretni képtelen, legalább ne szolgáljon rossz példával számára. A filmben egész idő alatt mintha sápadt glória övezné, a Kiüresedett Madonna szobra, egy negatív fényforrás. Az Eddie-vel folytatott viszony pillanatnyi testi kielégülése csak fokozza kínjait – mint ahogy azt a profán Pietá-szerű jelenet is hangsúlyozza, melyben a fiatal fiúval szeretkező Marion arcáról könnyek csorognak. A Madonna-szobor csodás módon könnyezik, egy céltalan katarzis, egy lélekgyilkosság fizikai megnyilvánulásaként – először és utoljára a filmben, hiszen a közeli képeken hangsúlyos szempár mindvégig száraz és szomorú marad, egy kiégett lélek tükre.

Eddie O’Hare (Jon Foster), a feltörekvő, ám gátlásos és tragikomikusan ártatlan írópalánta egy fejlődésregény főszereplője a filmben, aki véletlenül csöppen a sötét múlt által terhelt család életébe, és változik vidám, tanácstalan diákból „dühöngő ifjúvá”, majd író-példaképe, Ted méltó utódjává. Ő az ablak, melyen keresztül a néző bepillanthat a Cole család mindennapi összegyilkolózásainak eseményeibe. Azt értjük csak meg, amit ő megért, az ő tapasztalatai mutatják meg, hogy mi az igazság. Bár asszisztensként valódi funkciója nincs, mégis az ő bűnbeesésének keserűen komikus eseménysorozata indítja be a család tényleges széthullását, s ezáltal önkéntelen katalizátorként működik. Pótszerként, ál-fiúként és ál-bátyként nem igazán találja meg helyét a Ted által rárótt szerepekben. Hiába szerelmes a rajongásig Marionba, az asszony képtelen az érzelmek viszonzására: irgalmas, segítő, ám rideg. Intellektuális öntudatra ébredése azzal kezdődik, hogy felismeri példaképe, Ted tökéletlen voltát. Az egyetlen értékes tanács, amelyet tőle kap, hogy figyeljen a részletekre – meg is teszi, amikor a család történetének egyetlen hiteles, beavatott tanújaként leírja (ironikus módon egy bolti jegyzettömb lapjaira) a Cole család összeomlását. A gyermekpótlék tehát beteljesíti küldetését – groteszk elemként enyhíti a tragédia tömény keserűségét, ugyanakkor beavatott kívülállóként, kapocsként objektív, koherens egésszé formálja a fragmentumos Cole-sztorit. Az ő bűnbeesése valóban a tudás megszerzéséről szól, mely nélkül nem boldogulhatna az életben, ugyanakkor a „gyümölcs keserű leve” előrevetíti, milyen felnőtt válik majd belőle – meglehet, ugyanaz a bölcs, cinikus, ámde gyermeteg férfi, mint a saját kezével lerombolt ideálja, Ted.

Ruth (Elle Fanning), az alig ötéves kislány, Cole-ék széteső házasságának kései gyümölcse meglepő koraérettséget és bölcsességet mutat. Mindvégig vidám és okos marad, a történtek hatására is. Anyja révén tökéletesen természetesnek veszi, hogy a múltban él. A falakon sorakozó számtalan fényképben él, melyek mind halott bátyjait ábrázolják, akiket nem is ismert. Egytől egyig ismeri történetüket, helyüket a lakásban – új életként is a halálból táplálkozik, hiszen anyjától is ezt látja. Mi lesz belőle – kérdezi joggal a néző, még ha sejti is, hogy a gyermeket érintetlenül hagyják családja elmekórtani tanulmányesetekre hasonlító tagjainak egyszemélyes sorstragédiái. A normális jövő ígéreteként azonban képes kivonni magát anyja és apja harcából, és egy saját világot felépítve ő az egyetlen, aki egészséges módon tudja kezelni bátyjai halálát.

A táj mint negyedik fontos szereplő szintén meghatározza a film alaphangulatát. Nagyon sok a távoli kamera-beállítás, a nagy, nyílt terek statikus bemutatása. Long Island egyszerre idilli és kopár vidéke a szereplők kettős természetét, a sehol sem levést szimbolizálja. Ezek az emberek egy olyan vidéken élnek, ahol a boldog élet minden kelléke megtalálható: tengerpart, tágas kert, hatalmas, kényelmes villa, csend. Nyomasztó, kirekesztő nyugalom. A nyitó képsorokban megjelenő smaragdzöld pázsit közepén egy hatalmas, kiszáradt faóriás éktelenkedik, alatta szinte észrevehetetlenül üldögél vigasztalan magányában Marion – a boldogságból táplálkozó, azt elnyomó érzelmi sivárság tökéletes allegóriája ez a statikus, szinte festményszerű kép. A szélesvásznú jelenetek azt a célt szolgálják, hogy a néző a lehető legaktívabb befogadóként kövesse a filmet – választást adnak, hova helyezze figyelme fókuszát. A tompa színek, édenien nyugalmas helyszínek éles ellentétet gerjesztenek a történet sötétségével. A kamera lassan és higgadtan mozog, sohasem ugrál, ami egy klasszikusabb vizuális megközelítés sajátja. A rendező, Tod Williams kommentárjában megjegyzi, hogy úgy tekintett a filmre, mint egy háromlábú kameraállványra, amelynek három lába a három főszereplő. A kamera egy bizonyos pontig tökéletes egyensúlyban van, azután egyszerre instabillá válik, ahogy egy láb elmozdul, azaz egy főszereplő kilép a jelenetből.

A színek egyensúlya is érzékeny az alkotásban: mintha mindent fátyol fedne, csak bizonyos színek világlanak ki a tompa szürkeségből – mint Marion rózsaszín kardigánja, ami Eddie kamaszos vágyainak tárgya, majd forrása lesz. A ruhákon megjelenő alapszínek mind kontrasztot alkotnak a táj jellegtelen, átokföldje-benyomást sugalló reménytelenségével. Marion ruhatára fehér és rózsaszín, angyali, túlvilági lényét hangsúlyozva, Ted egy világoskék kaftánszerű köpenyt visel, Eddie a barna és a homokszín variációit hordja.

Az utolsó jelenet vakító fehérsége áll egyedüli kivételként a sorban, ahol Ted a squash-terem reménytelenül és siváran hófehér falai közül a saját titkos ajtaján keresztül merészkedik le a sötétbe. Az ő bűnbeesése ezzel az aktussal lezáratott, s immár bebocsátást nyert a földi világba. A Purgatórium büntetéseként örök körforgásban képezi le történeteit: élet – történet – élet. Amikor mintegy ultima ratióként, utolsó megoldási kísérletként visszatér a saját, legjobb történetébe, és magára zárja a Titkos ajtót, egyfelől lemond az irányító szerepéről, akár Prospero, aki eltöri a pálcáját és a fiatalokra bízza életük irányítását, másfelől viszont megtöri a saját ciklikus átkát, és feloldozást nyer a purgatorikus szenvedésből azzal, hogy befejezi a történetet, és felvállalja saját sorsát. A többi szereplő sorsa azonban lezáratlan cselekmény marad. De ez így van jól. 

 

Jeff Bridges és Kim Basinger
Jeff Bridges és Kim Basinger
33 KByte
Kim Basinger
Kim Basinger
132 KByte
Jeff Bridges
Jeff Bridges
27 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső