Kolozsi László Vigyázat, tünékeny!
Gárdos Péter: Porcelánbaba

53 KByte

Falun nőttem fel. Egy alig hatszáz lelket számláló kistelepülésen, nem messze azoktól a helyektől, ahol Gárdos Péter a Porcelánbabát forgatta. Mint az ott felnőtt fiatalok többsége, én sem értettem, hogy mit lehet V.-ben csinálni, hogy hogyan tudtak őseink ott leélni hatvan-hetven évet. Gárdos Péter azt mesélte egy interjúban, hogy amikor megkérdezte egyik idősebb szereplőjét, hogy mit csinál esténként, hiszen a férfinak se tévéje, se rádiója nem volt (szerencsés ember, teszem hozzá), a férfi fogta a kis sámliját, kivitte az ajtó elé, letette és ráült. Egy tölgyfa volt vele szemben; azt nézte. A tölgyfa változásai kötötték le esténként a figyelmét. A tölgyfa változásaiból – úgy gondolom – legalább olyan fontos következetéseket tudott levonni a világ állapotát illetően, mint a hozzá szórványosan elérkező, és leginkább csak bosszantó hírekből. Nádas Péter egy éven át fényképezett egy fát, a kertjükben álló nagy tölgyfát, ami Gombosszeg egyetlen nevezetességé vált. Nádas tevékenysége – azt hiszem – a Nosztalgia költőjének tevékenységéhez hasonlít. A költő azt mondja – Tarkovszkij filmjében – hogy szükségünk van a megszokásokra, hogy már az is vallásos cselekedetet, ha minden nap, mindig ugyanabban az órában, ugyanazt csináljuk, például meggyújtunk egy gyertyát. Hogy a megszokásokra, ezekre a mindig elvégzendő cselekvésekre, kellene felépítenünk az életünket. Ha lefordítom ezeket a szavakat Nádas fényképeire, akkor azok készítése is vallásos cselekedet. A Saját halál című kötet, a képek a fáról, közeledési kísérlet az ég, vagyis egy archaikusabb világ felé, ahol a fák minden rezdülésének jelentése van, és ahol érthetőbb a természet, mint a városokban. Ha nem lett volna a történelem, azok a falvak, ahol a Porcelánbaba játszódik, ideális terepei lettek volna a nyugodt szemlélődésnek; ha nem szántotta volna fel valamelyik diktatúra évtizedenként legalább egyszer a nyugalmukat, ezek az emberek, ott a Kiskunságban, boldogok is lehettek volna. Lehetett volna az a néhány település a Lázár Ervin meséiből ismert Négyszögletű Kerek Erdőhöz is hasonlatos.

Persze csínján kell bánni a nagy szavakkal. Ma már egészen más vidéken az élet, nagyon kevesen választják – tudatosan – ezt az ingerektől elzárt világot; kevesen vannak azok, akiknek a szemlélődés a sorsa, akik észreveszik a fákon a magukén kívül az idő pillantását is. A falusiak többsége kínként éli meg, hogy falun született, kevesen tudnak ellenállni a város kísértésének; mert a városok: kísértők, a városok hordozzák a régóta ismerős kísértéseket, a városokból szélednek szét a felesleges vágyak a kisebb településekre. Nádas képeiről árad, hogyan élhetnénk, hogyan lehetne másképp élni. Nádas fája: a biztonság. Stabil pont az időben, kiindulási hely. Nádas nem azok közé tartozik, akik Pestről odautazva azt gondolják, - pár hét ott tartózkodás után - értik a falut. A mai, pesti filmesek többsége alig több turistánál, a magyar vidéken. A Hukklével az egyetlen bajom az volt, hogy Pálfi György is rácsodálkozik a helyi dolgokra, szinte érezni a meglepődését: észrevette a tiritarka bogarat a szürke, szakadt kardigánon, meglátta a búgatni vitt kandisznót.

Gárdos hatalmas alázattal és érdeklődéssel közeledett a vidékhez. Úgy viszonyul a magyar faluhoz, hogy egy percig sem érezni (filmes) magatartásán a pestiek – olykor irritáló – csodálkozását, a lekezelő attitűdöt. Azok, akik ott élnek, - és film a végén táncolnak, mosolyognak, gyereket levegőbe emelnek, néznek, ülnek – semmivel sem tűnnek kevesebbnek, mint a nagy pesti színészek.

Gárdos igazi pesti rendező: utóbbi filmjei többnyire életkorválságukkal küzdő, érett férfiakról szóltak. Első filmje, az Uramisten az imdb-n 9,2 pontot ért el, ami – még ha nem is tekinthetjük az imdb-t mindenben mérvadónak – minimum figyelemreméltó: ez még Spielbergnek is ritkán sikerült. Azt jelenti, hogy az Uramisten kultfilm. Akárcsak Gárdos második filmje a Szamárköhögés. (Még néhány érdekesség a mindent tudó imdb-ről: az Uramisten főszereplője, Feleki Kamill alakította a Lázár Ervin meséiből készült A kisfiú és az oroszlánokban Bruckner Szigfridet. A Lázár Ervin meséjéből készült Szegény Dzsoni és Árnikában játszik, focizik a későbbi magyar miniszterelnök, Orbán Viktor. A Holnap lesz fácán című filmben Gárdos Péter is szerepelt.)

Gárdos jól választott szereplőket, a nagy pesti színészek többsége is vagy vidékről felkerült színész, vagy legalább olyan alázattal viszonyul a játékhoz, mint Gárdos a filmhez. A tisztet alakító Bertók Lajos az egyik legjobb, ha nem a legjobb magyar színész, mégsem lehet filmen látni (az okok nem lényegesek; Bertók játszotta volna eredetileg Csányi Sándor szerepét a Kontrollban: egy biztos, egészen más film kerekedett volna ki Antal Nimród forgatókönyvéből). Csányi Sándor meggyőző Csurmándi, remekül adja a pökhendit, a „nekemmindensikerül” figurát. (Nem állom meg viszont, hogy ne hívjam fel az alkotók figyelmét néhány apróságra: Csurmándi mintha négy cigarettát szívna, miközben beszél, hol hosszú a cigaretta, hol rövid; a faluba vezető út tele van autónyomokkal, holott a film azt sugallja, hogy évtizedek óta nem járt arra senki. Ezek olyan hibák, s nem egy, nem kettő ilyen van a filmben, amiket a bakivadász oldalakon lehet majd megtalálni később: nem zavaróak, de jobb lenne, ha nem maradtak volna a filmben.).

A Porcelánbaba Lázár Ervin három novellájából készült. Mindhárom történet a csodát és a feltámadást teszi központi témájává. Az első történetben egy helybeli fiú kihívja versenyre a csendőröknek látszó alakulatot, majd maga ellen a sorsot, a parancsnok lelövi, de a nagyanyja jótékony mosdatása segít rajta: mosolyogva köpi ki az acélgolyókat. Felemelő csoda: a nagyanyai szeretet menti meg a fiút, a nagyanyja odaadása és hite, hite abban, minden visszafordítható, minden jóvá tehető, hogy nem lehet, a kis unokája olyan fiatalon elmenjen. A második történet leginkább azokról szól, akik – szemben az első történetben szereplő nagymamával – már eltemették halottaikat, és már csak egy titkos csodában bízva mernek hinni a városból érkezett (téeszelnöknek látszó) gonosznak: Csurmándinak. A harmadik történet – a keserű második után: amelyben mindent megmérgez és elemészt a feleslegesen táplált, pocsékba veszett remény – ismét felemelő: nem a megmaradásról szól, hanem az öregségről, a ragaszkodásról: földhöz, társhoz, körülményekhez: az élethez. Az első történet főszereplője egy suhanc, az utolsóé egy idős házaspár. A felnőttkor, a középső rész, tűnik egyedül reménytelennek, ez az epizód, amiben nem a falusiak győznek, hanem a „Csurmándiak”. Mintha ez lenne a legkevésbé reményteljes életkor, ebben a részben veszik ki mindenkiből a feltámadás reménye. A feltámadás elmarad. Le kell tennie mindenkinek arról, hogy szeretteit még életében újra meglássa. Ugyanakkor mégiscsak történik egy valóságos, tehát nem inverz csoda: a kiásott halottak nem porladtak szét. Megőrizték hamvasságukat. Arcukon az élet nyomai: a síron túli élet lehetősége tükröződik róluk, és lesz semmivé másodpercek alatt, amint megrohamozza a város felől érkező rettenetes szél a falut. A feltámadás jelentése mind Gárdosnál, mind az irodalmi alapanyagot szolgáltató Lázárnál is legfeljebb csak körvonalazható. Ez a feltámadás nem degradálja le az életet a túlvilági élet előzményévé, nem csupán arról szól, hogy a jók, s csak és kizárólag ők, elnyerik majd jutalomként helyes földi viselkedésükért. A feltámadás nem valamiféle zálogcédula, ami az élet után kiváltható, hanem a teljes élet része: akinek még nem jött el az ideje – marad, mint az első epizódbéli fiú, akinek eljött – azon már az sem segít, hogy nem tűnt még el arcáról a pír. A feltámadás nem az idő metaforája, nem is csupán lehetőség, hanem a helybeliek hitének egyik alapja. Valamennyien úgy viselkednek a csodákkal szemben és az ég hatalmának megnyilvánulásával szemben, mint nagy esők idején. Tudomásul veszik – és legfeljebb behúzódnak a házaikba. A mágikus realizmusnak nevezett irodalmi irányzat – amely egyik képviselőjének joggal lehetne Lázár Ervint mondani – lényege, hogy olyan életeket és világokat festenek le a szerzők, melyekben helye van, de nem kitüntetett helye, a csodáknak, olyan világot – és ezzel a miénkhez azért nagyban hasonlót – amiben minden megeshet, ahol valaki földet ehet anélkül, hogy elromlana a gyomra, ahol macskává változhat valaki, ahol a lezuhanó Ikarusz csak egy kis pont a kép szélén. „Ahogyan azt a tudást, amely meghaladja az emberek felfogóképességét – írja Spinoza – isteni tudásnak, úgy az olyan művet, amelynek okát általában nem ismerik, isteni műnek, vagy Isten művének szokták nevezni az emberek. Mert a tömeg azt hiszi, hogy Isten hatóképessége és gondviselése akkor nyilvánul meg a lehető legvilágosabban, ha valami szokatlan tüneményt lát a természetben, olyasmit, ami ellenkezik azzal a felfogással, amelyet megszokásból alkotott a természetről, különösen, ha hasznára vagy javára is van ez a tünemény, s véleménye szerint semmiből sem lehet Isten létezését világosabban bizonyítani, mint abból, hogy a természet, mint hiszik, nem követi a maga rendjét. S ezért úgy véli, hogy mindazok, akik a dolgokat természetes okokkal magyarázzák, vagy megérteni törekszenek, megtagadják az Istent (…). Semmi sem történik – állítja Spinoza, a tömeggel szemben – a természet ellen, hanem a természet mindig követi örök, szilárd és változhatatlan rendjét.”

Ez a rend, aminek letéteményese a kis falusi közösség, ez a rend érezhető és élhető át annak számára, aki mindig ugyanabban az időpontban szemlél egy fát, aki állhatatosan ragaszkodik egy-egy szokásához, és aki számára a csoda nem a tömegek csodája lesz, nem egy David Copperfield varázslat, nem Isten illuzionizmusa, hanem a világ rendjéből, és törvényeiből képződő esemény. Olyan lesz, mint Lázár Ervin – következetesen és állhatatosan felépített – világában a csodák. „A csodákból – írja Spinoza – nem tudjuk Istennek sem lényegét, sem létezését, s ebből következően gondviselését sem megismerni, hanem mindezeket sokkal inkább a természet változhatatlan rendje alapján fogjuk fel.” Ezért merem bátran kijelenteni, Gárdos Porcelánbaba című filmjében szó sincs Istenről, földöntúli erőkről. Csak a természet változhatatlan rendjéről van szó.

Az, hogy az egyik – szerintem a legszebb – epizódban, Philemon és Baucis módjára fákká válnak az öregek, a természet rendjéből, ragaszkodásuk természetéből következik: ezt nyerik el sorsuktól. Istenhez nincs mindehhez köze.

Gárdos nem konkrét történelmi eseményekbe állítja bele a játszók sorsát. Bár lehet rá következtetni, hogy például az említett epizód a sváb kitelepítések idején játszódik, nem egyértelmű: nincs kimondva, legfeljebb pár szó hangzik el németül.

Ha jól tudom Lázár Ervin faluja, Rácegrespuszta már nincs meg, helyén csak a szél söpör.
Vagy ez a film van.
Gárdos Péter egyik legjobb filmje.
Ami – állítólag – újabb novellákra biztatta, bátorította Lázár Ervint.
Ha így van, már megérte.

(2005-10-19)

Kapcsolódó cikkünk:

Palotai János: Mint a filmen – Találkozás a Porcelánbaba szereplőivel

 


78 KByte

33 KByte

65 KByte

49 KByte

76 KByte

65 KByte

86 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső