Falun nőttem fel. Egy alig hatszáz lelket számláló kistelepülésen, nem messze azoktól a helyektől, ahol Gárdos Péter a Porcelánbabát forgatta. Mint az ott felnőtt fiatalok többsége, én sem értettem, hogy mit lehet V.-ben csinálni, hogy hogyan tudtak őseink ott leélni hatvan-hetven évet. Gárdos Péter azt mesélte egy interjúban, hogy amikor megkérdezte egyik idősebb szereplőjét, hogy mit csinál esténként, hiszen a férfinak se tévéje, se rádiója nem volt (szerencsés ember, teszem hozzá), a férfi fogta a kis sámliját, kivitte az ajtó elé, letette és ráült. Egy tölgyfa volt vele szemben; azt nézte. A tölgyfa változásai kötötték le esténként a figyelmét. A tölgyfa változásaiból – úgy gondolom – legalább olyan fontos következetéseket tudott levonni a világ állapotát illetően, mint a hozzá szórványosan elérkező, és leginkább csak bosszantó hírekből. Nádas Péter egy éven át fényképezett egy fát, a kertjükben álló nagy tölgyfát, ami Gombosszeg egyetlen nevezetességé vált. Nádas tevékenysége – azt hiszem – a Nosztalgia költőjének tevékenységéhez hasonlít. A költő azt mondja – Tarkovszkij filmjében – hogy szükségünk van a megszokásokra, hogy már az is vallásos cselekedetet, ha minden nap, mindig ugyanabban az órában, ugyanazt csináljuk, például meggyújtunk egy gyertyát. Hogy a megszokásokra, ezekre a mindig elvégzendő cselekvésekre, kellene felépítenünk az életünket. Ha lefordítom ezeket a szavakat Nádas fényképeire, akkor azok készítése is vallásos cselekedet. A Saját halál című kötet, a képek a fáról, közeledési kísérlet az ég, vagyis egy archaikusabb világ felé, ahol a fák minden rezdülésének jelentése van, és ahol érthetőbb a természet, mint a városokban. Ha nem lett volna a történelem, azok a falvak, ahol a Porcelánbaba játszódik, ideális terepei lettek volna a nyugodt szemlélődésnek; ha nem szántotta volna fel valamelyik diktatúra évtizedenként legalább egyszer a nyugalmukat, ezek az emberek, ott a Kiskunságban, boldogok is lehettek volna. Lehetett volna az a néhány település a Lázár Ervin meséiből ismert Négyszögletű Kerek Erdőhöz is hasonlatos.
Persze csínján kell bánni a nagy szavakkal. Ma már egészen más vidéken az élet, nagyon kevesen választják – tudatosan – ezt az ingerektől elzárt világot; kevesen vannak azok, akiknek a szemlélődés a sorsa, akik észreveszik a fákon a magukén kívül az idő pillantását is. A falusiak többsége kínként éli meg, hogy falun született, kevesen tudnak ellenállni a város kísértésének; mert a városok: kísértők, a városok hordozzák a régóta ismerős kísértéseket, a városokból szélednek szét a felesleges vágyak a kisebb településekre. Nádas képeiről árad, hogyan élhetnénk, hogyan lehetne másképp élni. Nádas fája: a biztonság. Stabil pont az időben, kiindulási hely. Nádas nem azok közé tartozik, akik Pestről odautazva azt gondolják, - pár hét ott tartózkodás után - értik a falut. A mai, pesti filmesek többsége alig több turistánál, a magyar vidéken. A Hukklével az egyetlen bajom az volt, hogy Pálfi György is rácsodálkozik a helyi dolgokra, szinte érezni a meglepődését: észrevette a tiritarka bogarat a szürke, szakadt kardigánon, meglátta a búgatni vitt kandisznót.
Gárdos hatalmas alázattal és érdeklődéssel közeledett a vidékhez. Úgy viszonyul a magyar faluhoz, hogy egy percig sem érezni (filmes) magatartásán a pestiek – olykor irritáló – csodálkozását, a lekezelő attitűdöt. Azok, akik ott élnek, - és film a végén táncolnak, mosolyognak, gyereket levegőbe emelnek, néznek, ülnek – semmivel sem tűnnek kevesebbnek, mint a nagy pesti színészek.
Gárdos igazi pesti rendező: utóbbi filmjei többnyire életkorválságukkal küzdő, érett férfiakról szóltak. Első filmje, az Uramisten az imdb-n 9,2 pontot ért el, ami – még ha nem is tekinthetjük az imdb-t mindenben mérvadónak – minimum figyelemreméltó: ez még Spielbergnek is ritkán sikerült. Azt jelenti, hogy az Uramisten kultfilm. Akárcsak Gárdos második filmje a Szamárköhögés. (Még néhány érdekesség a mindent tudó imdb-ről: az Uramisten főszereplője, Feleki Kamill alakította a Lázár Ervin meséiből készült A kisfiú és az oroszlánokban Bruckner Szigfridet. A Lázár Ervin meséjéből készült Szegény Dzsoni és Árnikában játszik, focizik a későbbi magyar miniszterelnök, Orbán Viktor. A Holnap lesz fácán című filmben Gárdos Péter is szerepelt.)
Gárdos jól választott szereplőket, a nagy pesti színészek többsége is vagy vidékről felkerült színész, vagy legalább olyan alázattal viszonyul a játékhoz, mint Gárdos a filmhez. A tisztet alakító Bertók Lajos az egyik legjobb, ha nem a legjobb magyar színész, mégsem lehet filmen látni (az okok nem lényegesek; Bertók játszotta volna eredetileg Csányi Sándor szerepét a Kontrollban: egy biztos, egészen más film kerekedett volna ki Antal Nimród forgatókönyvéből). Csányi Sándor meggyőző Csurmándi, remekül adja a pökhendit, a „nekemmindensikerül” figurát. (Nem állom meg viszont, hogy ne hívjam fel az alkotók figyelmét néhány apróságra: Csurmándi mintha négy cigarettát szívna, miközben beszél, hol hosszú a cigaretta, hol rövid; a faluba vezető út tele van autónyomokkal, holott a film azt sugallja, hogy évtizedek óta nem járt arra senki. Ezek olyan hibák, s nem egy, nem kettő ilyen van a filmben, amiket a bakivadász oldalakon lehet majd megtalálni később: nem zavaróak, de jobb lenne, ha nem maradtak volna a filmben.).
A Porcelánbaba Lázár Ervin három novellájából készült. Mindhárom történet a csodát és a feltámadást teszi központi témájává. Az első történetben egy helybeli fiú kihívja versenyre a csendőröknek látszó alakulatot, majd maga ellen a sorsot, a parancsnok lelövi, de a nagyanyja jótékony mosdatása segít rajta: mosolyogva köpi ki az acélgolyókat. Felemelő csoda: a nagyanyai szeretet menti meg a fiút, a nagyanyja odaadása és hite, hite abban, minden visszafordítható, minden jóvá tehető, hogy nem lehet, a kis unokája olyan fiatalon elmenjen. A második történet leginkább azokról szól, akik – szemben az első történetben szereplő nagymamával – már eltemették halottaikat, és már csak egy titkos csodában bízva mernek hinni a városból érkezett (téeszelnöknek látszó) gonosznak: Csurmándinak. A harmadik történet – a keserű második után: amelyben mindent megmérgez és elemészt a feleslegesen táplált, pocsékba veszett remény – ismét felemelő: nem a megmaradásról szól, hanem az öregségről, a ragaszkodásról: földhöz, társhoz, körülményekhez: az élethez. Az első történet főszereplője egy suhanc, az utolsóé egy idős házaspár. A felnőttkor, a középső rész, tűnik egyedül reménytelennek, ez az epizód, amiben nem a falusiak győznek, hanem a „Csurmándiak”. Mintha ez lenne a legkevésbé reményteljes életkor, ebben a részben veszik ki mindenkiből a feltámadás reménye. A feltámadás elmarad. Le kell tennie mindenkinek arról, hogy szeretteit még életében újra meglássa. Ugyanakkor mégiscsak történik egy valóságos, tehát nem inverz csoda: a kiásott halottak nem porladtak szét. Megőrizték hamvasságukat. Arcukon az élet nyomai: a síron túli élet lehetősége tükröződik róluk, és lesz semmivé másodpercek alatt, amint megrohamozza a város felől érkező rettenetes szél a falut. A feltámadás jelentése mind Gárdosnál, mind az irodalmi alapanyagot szolgáltató Lázárnál is legfeljebb csak körvonalazható. Ez a feltámadás nem degradálja le az életet a túlvilági élet előzményévé, nem csupán arról szól, hogy a jók, s csak és kizárólag ők, elnyerik majd jutalomként helyes földi viselkedésükért. A feltámadás nem valamiféle zálogcédula, ami az élet után kiváltható, hanem a teljes élet része: akinek még nem jött el az ideje – marad, mint az első epizódbéli fiú, akinek eljött – azon már az sem segít, hogy nem tűnt még el arcáról a pír. A feltámadás nem az idő metaforája, nem is csupán lehetőség, hanem a helybeliek hitének egyik alapja. Valamennyien úgy viselkednek a csodákkal szemben és az ég hatalmának megnyilvánulásával szemben, mint nagy esők idején. Tudomásul veszik – és legfeljebb behúzódnak a házaikba. A mágikus realizmusnak nevezett irodalmi irányzat – amely egyik képviselőjének joggal lehetne Lázár Ervint mondani – lényege, hogy olyan életeket és világokat festenek le a szerzők, melyekben helye van, de nem kitüntetett helye, a csodáknak, olyan világot – és ezzel a miénkhez azért nagyban hasonlót – amiben minden megeshet, ahol valaki földet ehet anélkül, hogy elromlana a gyomra, ahol macskává változhat valaki, ahol a lezuhanó Ikarusz csak egy kis pont a kép szélén. „Ahogyan azt a tudást, amely meghaladja az emberek felfogóképességét – írja Spinoza – isteni tudásnak, úgy az olyan művet, amelynek okát általában nem ismerik, isteni műnek, vagy Isten művének szokták nevezni az emberek. Mert a tömeg azt hiszi, hogy Isten hatóképessége és gondviselése akkor nyilvánul meg a lehető legvilágosabban, ha valami szokatlan tüneményt lát a természetben, olyasmit, ami ellenkezik azzal a felfogással, amelyet megszokásból alkotott a természetről, különösen, ha hasznára vagy javára is van ez a tünemény, s véleménye szerint semmiből sem lehet Isten létezését világosabban bizonyítani, mint abból, hogy a természet, mint hiszik, nem követi a maga rendjét. S ezért úgy véli, hogy mindazok, akik a dolgokat természetes okokkal magyarázzák, vagy megérteni törekszenek, megtagadják az Istent (…). Semmi sem történik – állítja Spinoza, a tömeggel szemben – a természet ellen, hanem a természet mindig követi örök, szilárd és változhatatlan rendjét.”
Ez a rend, aminek letéteményese a kis falusi közösség, ez a rend érezhető és élhető át annak számára, aki mindig ugyanabban az időpontban szemlél egy fát, aki állhatatosan ragaszkodik egy-egy szokásához, és aki számára a csoda nem a tömegek csodája lesz, nem egy David Copperfield varázslat, nem Isten illuzionizmusa, hanem a világ rendjéből, és törvényeiből képződő esemény. Olyan lesz, mint Lázár Ervin – következetesen és állhatatosan felépített – világában a csodák. „A csodákból – írja Spinoza – nem tudjuk Istennek sem lényegét, sem létezését, s ebből következően gondviselését sem megismerni, hanem mindezeket sokkal inkább a természet változhatatlan rendje alapján fogjuk fel.” Ezért merem bátran kijelenteni, Gárdos Porcelánbaba című filmjében szó sincs Istenről, földöntúli erőkről. Csak a természet változhatatlan rendjéről van szó.
Az, hogy az egyik – szerintem a legszebb – epizódban, Philemon és Baucis módjára fákká válnak az öregek, a természet rendjéből, ragaszkodásuk természetéből következik: ezt nyerik el sorsuktól. Istenhez nincs mindehhez köze.
Gárdos nem konkrét történelmi eseményekbe állítja bele a játszók sorsát. Bár lehet rá következtetni, hogy például az említett epizód a sváb kitelepítések idején játszódik, nem egyértelmű: nincs kimondva, legfeljebb pár szó hangzik el németül.
Ha jól tudom Lázár Ervin faluja, Rácegrespuszta már nincs meg, helyén csak a szél söpör.
Vagy ez a film van.
Gárdos Péter egyik legjobb filmje.
Ami – állítólag – újabb novellákra biztatta, bátorította Lázár Ervint.
Ha így van, már megérte.
(2005-10-19)
Kapcsolódó cikkünk:
Palotai János: Mint a filmen – Találkozás a Porcelánbaba szereplőivel