Ki engedhetné meg magának, hogy ötletnek álcázott home-videójával töltse meg az európai mozikat? „Az európai film dán fenegyereke”, Lars von Trier meggondolatlan (vagy elbizakodott?) tettre ragadtatta magát. Már bizonyított, a címet – és valóban nem érdemtelenül – már elnyerte a Hullámtörés (1996) dogmájával, az Idiótákkal (1998), a Táncos a sötétben (2000) anti-dogmájával, s a két évvel ezelőtti Dogville-lel, hogy csak a mérföldköveket említsük. Ahány film, annyi eredeti, váratlan ötlet. Hogy ezen felbuzdulva gondolta-e: egy blöff azért belefér vagy – még rosszabb – meg volt győződve róla: egyedülálló, bátor filmnyelv-újító, aki fel meri rúgni a szabályokat, ellentmond minden – ezúttal dokumentumfilmes – hagyománynak. Hiszen már hagyománya a hagyománynak való ellentmondás. Most éppen a dokumentumfilm került a karmai közé, most azt formálja Trier-esre. Az Öt akadály nem mond ellent semmiféle hagyománynak, nem rúg fel semmilyen szabályt, csak a következetes, feszes szerkesztését, ami minden esetben vétek, és dokumentumfilmnél egyenesen végzetes lehet, hiszen annak szinte ez az egyetlen dramaturgiai lehetősége. A felrúgott szabály helyett nem alkot újat, a Trier-esre formáláshoz pedig nem bizonyul elegendőnek a jelenlét és a szemtelenség. Legalábbis szeretnénk hinni, hogy nem ez Trier. Ahhoz, hogy kísérletinek nevezzük, az Öt akadály ötletben kevés. Ahhoz, hogy home-videónak, infrastrukturálisan sok.

A kiinduló helyzet: Trier hangot ad A tökéletes ember (Det perfekte menneske, 1967) iránti rajongásának, elmondja, hogy több mint húszszor látta egykori mestere, Jorgen Leth kisfilmjét. Ez – persze, nem elhanyagolható – egy rendező rajongása, de Trier kegyességében szerénytelenség bújik meg: felértékelhet, híressé tehet bármit, ha ráteszi a kezét, tekintete a semmiből valamit képes teremteni, az egykori kísérőfilmből egészestés film, a kis mesterből nagy mester lesz. Aki majd készséggel, sőt élvezettel aláveti magát a fejére nőtt tanítvány szeszélyes kéréseinek.  Szép gesztus: a tanítvány felkarolja saját egykori mesterét, Jorgen Leth-t, a nagy és ismeretlen dokumentum- és kisjátékfilm rendezőt, és talán valóban tiszteletből, beúsztatja a köztudatba saját farvizén.

A feladat: A tökéletes ember stációit ismét végigjáratni Jorgen Leth-tel, újraforgatni, újragondolni az egyes jeleneteket. Ahogy ők fogalmaznak: „lerombolni a filmet”. Cél: a filmkészítés lélektanának játékos, ám tanulságos bemutatása.

Már A tökéletes ember, a konkrét film is csak fogódzónak kellett a mindenségből válogató, parttalan  játékhoz: valami mégis legyen, amiből majd lesz valami más, valahogyan. Nagyjából: koncepció nélkül. A második akadálynál csak sejtem, a harmadiknál csalódással tapasztalom, hogy az Öt akadályba nem a filmkészítés valódi problémáit sűrítették. Felmerülnek fontosak is: erkölcsi, kényelmi-kényelmetlenségi szempontok, vizuális és alkotáslélektani kérdések, de végül elsikkadnak a mondvacsinált akadályok között, és megjelenésükben semmiféle rendszer nem mutatkozik.

Az első akadály: tizenkét kockánként vágni. Ez nem akadály, csak egy szigorú megkötés, mely korlátaival még formát is teremt. De még így sem eleget: egy kubai férfi szivarozik – ezt látjuk, tulajdonképpen véletlenszerű beállításban. Itt több akadály – más néven élvezetforrás – adódik: a forgatáshoz, ehhez a fergeteges jelenethez, el kellett menni Kubába. És Jorgen, a mártír, a szaggatottan szivarozó férfiről készített kubai felvétellel, már át is ugrotta az első akadályt.

A második feladat, hogy ő maga legyen a főszereplő a Bombay-ben leforgatandó evés-jelenetben. Itt egy tényleges probléma merül föl: megküzdeni a nyomasztó erkölcsi dilemmával. Jóérzést sértő, feszélyező feladat a nyomornegyed lakóitól közrefogva tökéletes embert játszani – és enni. A jó filmes azonban felülemelkedik erkölcsi aggályain (vagy megtanul szenvedni).

A harmadik akadály a szabadság: a rendező azt csinálhat, amit akar. A végtelen lehetőségek csapdája, veszélyes parttalanság – ezt az akadályt Lars von Trier-ék dokumentumfilmjének sem sikerült átugrania, miért pont a harmadik epizódfilmnek menne? Kétségbeejtő tehetetlenséggel szembesül a semmi közepén hagyott alkotó, amikor bármit lehet; a választás mindenképpen esetleges lesz. Így történik ez most is.

Negyedszerre rajzfilmet kell készíteni - egy rajzfilm el is készül.

Ötödszörre már ők is túlzásnak éreznék egy újabb példa-film létrehozását, nincs film; az ötödik epizód a meta-filmezés apoteózisa: egy reflexív monológ a filmkészítésről – melyet Trier írt, de Leth-nek kell elmondania saját nevében –, hogy aztán slusszpoénként kiderüljön: ez is egy film itt, ráadásul még nagy is.

Az öt akadály átugrása, az epizódok készülése között Lars von Trier személyesen folytatja pszichodráma-kurzusát: a komoly munka látszatát keltve fontos megbeszélést tartanak, sorra veszik Jorgennel az előző forgatás tanulságait, majd oldottabban, kaviár és bor mellett, a következő forgatáshoz szükséges kikötéseket is. A tanítványból lett mester rendszerint elégedetlen, nehogy Jorgen elbízza magát; mindentudó pedagógus, aki soha sem árulja el titkát, csak sokatmondóan mosolyog. Hiába reménykedünk, hogy az utasítások logikájában utólag még felfedezhetjük a mindentudás halk, ám erőteljes jelenlétét, Trier vezérelve csak a jóléti pofátlansággal támogatott esetlegesség.

Talán nem csak a magyar nézőben kelt visszatetszést, de az különösen érzékeny rá, ha egy stábnyi, szerencsésebb éghajlat alatt született homo ludenst filmforgatás ürügyén kubai és indiai örömutazáson lát. A magyar néző kicsinyességét mentendő: utazni szerinte is szabad, sőt kell, de cserébe filmet vár. Mert mindez egy olyan dokumentumfilm kedvéért történt, amely nem is Kubáról szól, se nem Indiáról, hanem magáról a filmről, amint az mindenbe beleártja magát. Ami különös, és nem is annyira bosszantó, mint inkább idegen: hogy a kurzuson résztvevők kifejezetten büszkék a szeszélyükre, direkt, virtusból szeszélyesek, a filmkészítés szabadságát demonstrálják vele. Hogy ennyin múlhat a film sorsa: egy légből kapott ötleten. Nincsenek szabályok. Az esetlegesség, a véletlen felértékelődik, ám nem látjuk bizonyítva az értéket: tényleg olyan jó lenne ez a kubai etüd?

A film természetesen vizuálisan is hozza a werk-jelleget. Átadja a készülődés, a színfalak mögöttiség egyszerre privát, egyszerre szakmai hangulatát, sokat, talán túl sokat is megmutat az alkotás folyamatával szükségszerűen együtt járó, de míg máshol leplezni próbált, itt fitogtatott esetlegességekből. Azért becsületes dolog, hogy bár Jorgen gyakran mutatkozik gondterheltnek, a szereplők legalább nem szimulálják, hogy keményen dolgoznak. Amikor gyerekként feledkeznek bele a könnyed játékba, pár határozottan home-videós képsort is láthatunk, melynek terhe alól a dokumentumfilm-címke vagy a véletlen-filmkészítés (egyébként is téves, illetve inkább tévesen közvetített gondolata) sem adhat felmentést.

Az a bizonyos, A tökéletes ember a sokat emlegetett - a lerombolandó. Részletei alapján ígéretes, vizuálisan megdöbbentően időtálló kisfilm. De nem utolsó szempontként bekúszik a közönségigény: a lerombolandó olyan valami legyen, amit ismerünk. Bizonyos értelemben – kora vagy népszerűsége okán – klasszikus mű legyen. Lerombolni le lehet egy Hitchcockot vagy szerényebb igényekkel egy negyedórás Godard-t. Akkor tudjuk, miből mi lett. Legyen bármilyen kedves és kecsegtető a Jorgen Leth filmjéből bevillantott pár kocka, a főszereplővé avanzsált film valódi értékeitől függetlenül mondhatjuk: mégsem árt, ha a fő témát, melyre egy filmen át hivatkoznak, a köztudatból tolják a fókuszba. (Ha valami mégis mellette szól, az végletessége, letisztult, stilizált képei, elvont témája, eleve adott reflexivitása.)

A szándék persze világos: itt nem A tökéletes emberről van szó, a film csak anyag - egy másik filmhez, épp ezért némiképp esetleges is. Logikai gikszert éppen nem okoz, csak nem elegáns: mégsem illik így bennfenteskedni. Olyan, mintha a nem-dán nézőt egyszerűen kirekesztenék az élményből (de azért a dánnak sem jut akkora). Kollektív filmtudatunk nem közös, a poénok nem a mieink. Óhatatlanul bekövetkezik ugyanez a kulturális különbségekből fakadó értetlenség minden filmnél, de egy univerzálisabb üzenetű filmben az általánosabb érvényű rétegek feledtetik velünk részbeni kirekesztettségünket.

Itt a téma is kétséges, és erősen meghúzza a potenciális érdeklődők körét. A kör leszűkül azokra a jobbára európai mozirajongókra, köztük feltételezhetően nagy számban filmesekre, akiket a filmkészítés lelki és lelkiismereti vetülete, az alkotók pszichodrámája őszintén lelkesít – akkor is, ha a főszereplő nem Spielberg vagy George Lucas, hanem Lars von Trier és árnyékában egy rokonszenves, ám hazáján kívül kevéssé méltatott dán rendezőfantom. A lelkes laikusok mellett ülő lelkes filmesek a kelleténél hamarabb fognak kiábrándulni a dokumentumnak álcázott werk-, vagy werknek álcázott dokumentumfilmből, leleplezik a blöff-projektet. Hiszen éppen ők, akiket a téma a legjobban foglalkoztat, jól ismerik a mechanizmust. Tudják, mennyi egy ötlet súlya, nem hiszik a lufiról, hogy levegőn kívül más is van benne. Nem hiszik a kamerával rögzített játszadozásról, hogy komoly film, csak mert rendezők kezéből került ki és moziban vetítik. A szemükben még szakmailag is kétséges lesz ez a rendezőhöz méltatlan attitűd: a közönség hülyének nézése. Egy ötlet, két barát, (kihívásnak álcázott) önfeledt szórakozás, és észre se vettük, játék közben elkészült valami. Szórakozásunk melléktermékét (ún. film) nem utolsó sorban el is lehet adni.

Félreértés ne essék: a játék Isten nagy adománya. A film is – őszintén hiszem magam is: e kettő elválaszthatatlan egymástól. A filmrendező homo ludens. Két filmrendező – két homo ludens, kajánul mosolyognak, ha játszani kezdenek. Lelkesednek, és ez menti meg őket a vádtól: hideg cinizmussal dobták elénk játékuk esetleges végtermékét. A készítők, ha a közönséget nem is, legalább a filmet tisztelik. Amiről valóban meggyőznek, az elhivatottságuk, a filmezés iránti valódi szeretetük.

Próbálom kiegyenesíteni a saját farkába harapó kígyót, amikor úgy gondolom: az Öt akadály szerencséje, hogy filmről szól, így aztán képes elhitetni velünk, hogy amit látunk, az is film. És ugyanez a legnagyobb szerencsétlensége is: ha nem a filmről szólna, ha nem önmagát akarná (re)produkálni, sokkal inkább megengedhetné magának ezt a rengeteg véletlenszerű mozzanatot.

A cím: Öt akadály, a sport küzdelem-nyelvét idézi, sugallva, hogy buktatókkal teli a játszma, de végül sikerül legyőzni minden akadályt, és a giccsbe hajló, kanyargósan reflexív epilógus lezárhatja a meccset - játékukkal beértek a tét nélküli öncélba.