1955 december 22-én este egész Párizs a Marignan moziba tartott, ahol látványos külsőségek közepette mutatták be a francia filmgyártás legújabb nagyszabású alkotását. A filmet Max Ophuls rendezte Lola Montes életéről. A bemutató több okból szenzációsnak ígérkezett. A frivol és botrányos életű kalandornő, Lola Montes legendája elevenen élt Franciaországban. Ráadásul Max Ophuls az akkoriban divatos Jacques Laurent-nak, a számtalan álnéven publikáló írónak nagysikerű lektűrjét használta alapul a film elkészítéséhez. A főszerepet a dicsősége és szépsége tetőpontján álló Martine Carol alakította, aki számtalan házasságával, szenvedélyes szerelmi ügyeivel, öngyilkossági kísérleteivel önmagában is vonzotta a nézők érdeklődését.

A film kivételesen magas költségvetéssel készült, a producerek bíztak egy látványos, szerelmes, kalandos szuperprodukció diadalában.

A bemutató azonban botrányba fulladt, de nem úgy, mint ahogy a gyártók remélték. A nézők kifütyülték, lehurrogták az előadást, unalmasnak, követhetetlennek, hóbortosnak ítélték. A viharos fogadtatást a mozi vezetői a rendőrök segítségével próbálták kordában tartani és hangosbemondón tájékoztatni a közönséget, hogy avantgárd alkotást lát, fogadja a művet értékeihez méltóan. De hiába.

A bemutatást követően a vezető lapok a Le Monde, a Canard enchainé, a Lettres francaises, a Positif ... támadó kritikákat jelentettek meg. A csődbe jutott producerek kétségbeestek s a rendező engedélye nélkül átszerkesztették a film kronológiáját, happy end-del zárták a történetet. 1957-ben ismét műsorra tűzték a megvágott a filmet, de a vetítések teljes érdektelenségbe fulladtak. Eközben Max Ophuls elhunyt egy hamburgi klinikán.

Filmesek egy csoportja, Jean Cocteau, Roberto Rosselini, Jacques Becker és Jacques Tati társaságában kiállt a film mellett és a Figaro hasábjain petícióban méltatta az alkotás érdemeit, hangoztatva, hogy a Lola Montes tiszteletadás a nézőnek, akinek ízlését és érzékenységét eltompította a sok színvonaltalan film. A Cahiers du cinéma egész csapata, élükön Francois Truffaut-val, valamint írók, színházi szakemberek szenvedélyesen védték a filmet ...

De a Lola Montes-nek, az életigenlés jelképének, a minden béklyótól megszabadult kreatív szellem ragyogó szimbólumának a sorsa meg volt pecsételve… Jóllehet az évek során a filmmúzeumok és filmklubok vetítésein a film megkapta a tökéletes elismerést és dicsősége egyre csak nő, de mint oly sok, korát meghaladó műalkotás, a Lola Montes sem találta meg sohasem a nagyközönséget.

A film hőse, Lola Montes valóságos történelmi személy volt. 1920-ban született Skóciában. Spanyol származása puszta legenda, mint ahogy a Lola Montes név is felvett név. Tizenhét évesen hozzáment egy hadnagyhoz, akit követett Kelet-Indiába. Hamarosan elvált tőle, visszatért Európába, utazgatott és szerfelett kalandos életet folytatott. 1846-ban került Münchenbe mint spanyol táncosnő, ahol olyan rajongást ébresztett I. Lajos királyban, hogy az még egyik miniszterét is menesztette, csak hogy grófnővé tehesse Lola Montest. Nem sokkal az után, hogy imádottjának megadta a Landsfeld grófnő címet, a király megvált a koronájától. Montes ismét útra kelt és egyik városból a másikba, egyik szerelemből a másikba sodródott. Kegyeiért királyok, híres művészek, ismert közéleti emberek is versengtek. Számos kalandos utazás után ismét Londonba tért, ahol 1849-ben a királyi gárda egy hadnagyával lépett házasságra. 1850-ben már Spanyolországban élt és ismét elvált. 1852-ben Észak-Amerikába ment és ismét színpadra lépett mint táncosnő. Közzétette memoárjait, sőt az általa írt darabokban el is játszotta bajorországi élményeit. 1853 nyarán Kaliforniába utazott és ott még kétszer lépett házasságra. Élete végén New-Yorkban élt, nyilvános felolvasásokat tartott. Utolsó éveit nagy nyomorban töltötte. 1861-ben halt meg.

Élete több művészt megihletett.

Szinte törvényszerű, hogy Ophulst, aki minden filmjében a női élet titkaival foglalkozott, megragadta ennek a rendkívüli asszonynak a sorsa. Lola a maga korában egyedülállóan merész tettekre volt képes, vállalta, hogy küzd a vágyai beteljesítéséért abban a korban, amikor a nő társadalmi szerepe ezt nem tette lehetővé.

A filmbeli Lolát mint cirkuszi attrakciót ismerjük meg. A cirkusz nemcsak szimbolikus világa Lola exhibicionista életének, hanem történeti tényszerűség is, ugyanis Maria Dolorčs Porriz y Montest, alias Lansfeld grófnőt élete végén egy New Orléans-i cirkuszban mutogatták. Érdekes, mennyi aktualitása is van annak, ahogy ezt a legendás femme fatale-t árucikként árulják. Egy embert árulnak más emberek előtt, azzal a szemérmetlen, szenzációhajhász indiszkrécióval, ahogy azt napjainkban, a médiumokban megszoktuk. A porondmester azt mondja Lolának, amikor rábeszéli a mutatványra, amivel híres embert csinálhat belőle: „A tehetség nem érdekel, csak a hatásosság.” …

Lola már nem fiatal, beteg, fáradt és megalázott. Viharos élete kalandjairól mesél a közönségnek. A porondmester ostorpattogásai kíséretében tolmácsolja neki a tapintatlan kérdéseket: "A pénzt vagy a szerelmet szerette jobban?" "Hány szeretője volt?” „Emlékszik még a múltjára?” Miközben a szoborszerűen merev, közönyös Lola válaszol, felidézi az életét és megelevenedik lázas, szenvedélyes múltja, szerelmi történeteinek sorozata.

Max Ophuls nem kalandornőnek ábrázolta Lolát, nem a hűtlen asszonynak, hanem szorongó embernek, aki a végtelen sok szerelemmel az életét akarta végtelenné tenni, aki az ember legmélyebb vágyát, a magány feloldását egy másik ember szorításában kereste. Sokat kockáztatott és kevés boldogságot kapott. Ki volt szolgáltatva a férfiaknak, akárcsak azok neki. A vágyaik áldozatai lettek mindnyájan.

Lola élete állandó utazásban telik, a film alapeleme ez az állandó változás, a sodró ritmus, a mozgás. Ebben az állandó mozgásra épült világban a kamera lebeg, száll a káprázatos ruhákban menekülő, szépséges Lola nyomában. Múltja mint egy puzzle darabjai állnak össze a kamera szédítő koreográfiájára. A nem szűnő lendületben , különleges jelentőséget kap a lépcső, amin nem lehet egy helyben állni. Az első leánykérés a színházban történik páholyokon, emeleteken át, lépcsőkön rohanva le-föl. A fogadókban, az épületekben, a bálokban lépcsőkön száguldozva hódít Lola és hódítják meg őt. Lajos kastélyában a forradalom a lépcsőkön halad fölfelé és Lajos lépcsőkön haladva menekül ki a palotából, a szerelemből, a hatalomból... Ugyanilyen visszatérő elem a hintó, amely országúton, porondon, az életén végig robogva viszi Lolát a vágyai nyomában.

Ma már jól tudjuk, hogy a kamerának ez a legyőzhetetlen, akadályokat nem ismerő száguldása a modern filmnyelv alapeleme, de akkoriban a Játékszabály és az Aranypolgár mellett a Lola Montes volt az egyik előfutár, amely megteremtette a modern filmművészetet.

Hogy a mai nézőnek mit is nyújthat ez a régi film és ez a régi nőalak? Mindenek előtt elkápráztatja a látvány. Elkápráztatja, ahogy Max Ophuls ez az örök hontalan, a nők rendezője, a színházi ember, aki Lola Montes "botrányos életének" bemutatása előtt már számtalan ragyogó női portrét festett meg, ezt az utolsó művét minden lehetséges és elképzelhető külső dísszel felékesítette - úgy, hogy ugyanakkor legmélyebb, legtitkosabb vallomása maradjon.