A magyarországi dokumentumfilm-készítésben, -terjesztésben sorra felbukkannak azok a jelenségek, amelyek a nyugat-európai, tengerentúli alkotásokban és a kapcsolódó marketing-stratégiákban már réges-rég nagy szerepet játszanak. Egy adott ideológiai töltésű környezetvédelmi kampányfilmet nemcsak a céltudatos megközelítés, a jól megválasztott filmes eszközök egysége, hanem a film terjesztéséhez kapcsolódó marketing-politika is jellemez. Hosszan lehet vitázni arról, meddig mehetnek el a szerzők a tényfeltárás „manipulálásában” azért, hogy a film a vállalt propagandacéloknak is megfeleljen. Nincs általános etikai szabály és normarendszer, konkrét elgondolások és azok megvalósításai képezhetik a vita tárgyát, és esnek más-más megítélés alá, ha a film „egész szövegkörnyezetét” – így a kampány jellegét – próbáljuk figyelembe venni.
Obersovszky Péter filmjénél nincs mit mérlegelni, mondhatni „kilóg a lóláb”. Az alkotók célkitűzései, a hangnem, a filmes eszközök, a marketing mind-mind egymást erősíteni hivatottak, ám az építmény kártyavárként omlik össze. Ha minden előzetes tudás nélkül (és így előítéletektől is mentesen) ülünk be a moziba, egyetlenegy elvárással, hogy szórakozni szeretnénk, az arcunkra dermed (mosoly hiányában) a várakozás.
A film ugyanis egy szokatlan öszvérműfajként határozza meg önmagát: dokumentum-vígjáték szeretne lenni. Az elképzelések szerint a tényfeltárás, oknyomozás során a történetben groteszk, abszurd elemekre bukkan, s azokat különféle formai eszközökkel szándékosan felerősíti. Ezt persze elvileg művelhetné okosan, szellemesen, ám a bulvársajtó fegyverkészletére alapozva nyilvánvalóan csak szenzációt akar (vagy képes) kelteni, nagy nézőszámot elérni, céljai abban merülnek ki, hogy megteremtse a „közönség-dokumentumfilm” típusát.
A cím is természetesen az építmény része (ezért a néző sem ülhet a moziban annyira „ártatlanul”): a Kulcsár név mindenkiben felidézi a közelmúlt egyik legnagyobb politikai botrányát, a „bróker-ügyet”. Mellette pedig ott áll – az újságíró szerzőnél már megszokott nyelvhelyességi hibával – a határozott névelő elhagyásával: „Haverok” (Obersovszky Péter nemrég megjelent, Öljétek meg Tévémacit! című könyvére utalok, amelyben a magyar média korruptságára, szakmai hiányosságaira kívánta felhívni a figyelmet, stílusát, hangnemét, megközelítését tekintve igencsak megkérdőjelezhető módon.) A film megtekintése után erre akár ésszerű magyarázatot is találhatnánk: elmarad a nagy leleplezés, nincsenek a felelősök megnevezve, csak korruptság és romlottság és bűnözés van a felső körökben, na meg a jóravaló magyar polgárok, a szorgos kis hangyák – az áldozatok.
És keresve sem találhatnánk ennek bemutatására alkalmasabb újságírót, mint a tisztességes, farmerdzsekis független filmest, akinek leküzdhetetlen (bosszú)vágya, az erkölcsi igazságtételért folytatott küzdelme, saját jogtalan mellőzöttségének és csóró voltának állandó hangsúlyozása hitelesítené a látottakat. Csakhogy ki tudna hinni már egy „bulvárdoku” szerzőjének szeplőtlen fogantatásában és elhivatottságában?
Ha megpróbálnánk, akkor is zavarólag hatnának a szerkesztő-riporter személyességnek álcázott, gyakran ismétlődő kiszólásai, az óriásira növesztett egójának elhelyezésére szolgáló betétek, amelyekben a kellő távolságtartás (önirónia) nélkül igyekszik a „kisember” megalázottságát, kisemmizettségét megjeleníteni, egyúttal az érzelmi viszonyulások rendszerét kiépíteni. A borotválkozás alatti összegző „kismonológok”, a sikertelen próbálkozások – pártszékház, könyvbemutató, kávéház, „gazdagék” háza, baráti sörözgetés – jeleneteire gondolok. Erre kár volt az energiát pazarolnia, mert nem érte el vele a célját: bár pontosan tudja a nézők többsége, hol a helye a film társadalomképe szerint, nem szívesen vállal közösséget a bukdácsolva felfelé törekvő, harsogó Obersovszkykkal sem… Sőt.
A szerkesztő-rendező alakja vitathatatlanul előhívja vélt vagy valós példaképe, Michael Moore propagandafilmjeit (Kóla, puska, sültkrumpli, Fahrenheit 9/11), amelyek a szakma jelentős része és a széles közönség elismerését is kivívták. A hasonlóság kiterjed az alaposnak tűnő, sok nézőpontból megvilágított oknyomozás illúziójának megteremtésére is. De mint ahogyan a Kóla, puska, sültkrumplinak ítélt Oscar-díj átadása után az Országos Lövész Egylet jogászai szinte képről képre elemezték a fortélyos vágással elért manipulációt, úgy Obersovszky filmjében is be lehetne mutatni, hogyan „képződnek a hatások”, hol hiányoznak a láncszemek az ok-okozati összefüggésekben.
Pedig látszólag mindent megtesznek a szerzők a korrekt tényfeltárás érdekében: megszólaltatnak fűt-fát, majd’ minden érintettet a legfontosabbak, az interjú elől elzárkózó vagy elzárt személyek kivételével: politológust és sajtószóvivőt, kiebrudalt minisztert, filozófust, hivatalos véleménynyilvánítókat és az utca embereit. A film azonban mindezen erőfeszítések ellenére felszínes marad – nem sokkal többet árul el az ügyről, mint az ugyancsak felületes sajtó alapján tájékozódni próbáló interjúalanyok a metróbejáratnál. Hisz’ tudjuk, rossz kérdésekre nem lehet jó válaszokat adni. Vagy ha igen, azokat ki lehet vágni. A megszólaltatottak közül mindenki kedve, ízlése szerint válogathat, kit tart hitelesnek, s kevésbé annak. Csak egyetlen példa: „az egyetlen proletárvezetőként” és a szerző régi jó barátjaként aposztrofált, most épp háttérbe szorult, ezért sértett pártvezető sejtelmes megjegyzésekkel, kaján vigyorral igyekszik sörözgetés közben rossz fényt vetni a pártjában jelenleg hatalmon lévőkre. Holott ő is korrupt, pártos vállalkozásairól híresült el. Az ismétlésekkel, jól elhelyezett vágóképekkel sokféle hatást el lehet érni, létező vagy nem létező összefüggések levonására késztetni a nézőt. A „mutyizós Magyarország” képének megformálásához a szerzők animációs betéteket is felhasználnak, ahol kellőképpen leegyszerűsítve ábrázolják a rendszerváltás, a kapitalista rablógazdaságra való átállás sajátosan magyar megvalósulási formáját.
A választásokra való utalás keretet képez a filmben. A győzelmi mámorban úszó miniszterelnök, Medgyessy Péter beszédét a film elején többször is halljuk, amiben éppen a korrupció felszámolására tesz ígéretet. Lemond(at)ása után már nem nyilatkozik, az alkotók szerint nem akarja hátba szúrni ellenfeleit. A film vége felé az új miniszterelnököt, Gyurcsány Ferencet könyvének bemutatóján „csípjük el” egy emblematikus jelenetben: szegény független filmes a többi sajtós között ácsorog, erőtlen kísérletet tesz rá, hogy készülő filmjéhez anyagot gyűjtsön, de meg sem hallják segélykiáltását…
Hogy a motivációkra is fény derüljön: megtudjuk, milyen kevés a vezető politikusok fizetése, na és a szerkesztők azt is kiszámolják nekünk, mennyibe kerül a választási kampány, így hát elgondolkodhat a nép, megéri-e politikai pályára állni a korrupció reménye nélkül.
Nehéz eldönteni, Obersovszky Péter filmje egyáltalán életképes vállalkozás-e. Hiú ábránd volna, hogy a politikai és gazdasági hatalom összefonódásáról, annak a nálunk sokkal demokratikusabb országokban is fellelhető változatairól, a következmények nélküli, bűncselekménynek számító korrupcióról, a magyar mentalitás szerepéről film készülhessen? Ráadásul olyan film, amely többet árul el gesztusok, elejtett megjegyzések, „kikényszerített” válaszok, mélyebb összefüggések feltárásával, okosan felépített gondolatmenettel, mint a bírósági jegyzőkönyvek? A néző talán nem azokra a klisékre kíváncsi, amelyeken a „jól felkészült s ennek ellenére mellőzött újságíró” unalomig ismételt képei jelennek meg. A szakmai tudás csillogtatásához nem elég a jól felépített dramaturgia, a filmes eszközök kreatív felhasználása, a már „bevált” módszerek átvétele: láttatva gondolkodtatni is illene, hiszen abban egyetértünk, lenne mit megmutatni: a világunk bővelkedik – akár politikusokban megtestesülő – ijesztően nevetséges, torz rémképekben.
(2005-12-12)