Bármilyen magyar vígjátékkészítés-koncepció jobb, mint a klasszikusok remake-jének sorozatgyártása, de különösen jó, ha független filmesek nyitnak a közönség felé. Bár nem ő az első fecske, de Dyga Zsombor (a humoros jelenetekben gazdag) Tesó után egy vígjátékkal jelentkezett a tavalyi filmszemlén. A Kész cirkusz elsősorban műfajában újdonság Dyga életművében, hiszen a humor mellett az új film alapelemeit már megismerhettük korábbi alkotásaiból. A helyszín most is a lakótelepek vidéke, egy kis lakóparkkal feldobva; a színészgárdáját sem cserélte le, és beszerzett melléjük néhány „profit”, elsősorban két színésznőt (Udvaros Dorottyát és Ónodi Esztert), mert belőlük volt kevés eddig; és maradtak fókuszban az emberi kapcsolatok is, de egy vígjáték kereteihez igazodva. Az elbeszélés módja sem változott alapvetően, kerülendő minden bevett kameraállás, és a tempót fokozzuk a végletekig. A Kész cirkusz legtöbb jelenetében autóban, motoron ülve vagy futva közlekednek a szereplők, többnyire oldtimer autókban. Érdekes látvány a szép, régi autók designja, de ez a szemet gyönyörködtető vonulat tökéletesen önmagáért való, szervetlen díszletté lesz a 21. századi rohanást filmnyelvvé író narrációban. Maradt a zene is olyannak, amilyen eddig volt, a The Uptown Felaz kellemes, fülbemászó dallamai kerültek a képek alá.

A Guy Ritchie neve által fémjelzett sokszereplős, szoros és bonyolult dramaturgiára épülő filmek mellett a magyar filmtörténetben Sőth Sándor alkotása, A nagy postarablás (1992) áll tematikájában és műfajában legközelebb Dyga Zsombor filmjéhez. (Ráadásul az egyik főszereplő, Udvaros Dorottya játszotta abban is a szeretőt tartó szépasszonyt, Marit.) De Sőth filmjében a történet „háza” a posta épülete, egy (látszólag) mozdíthatatlan pont, bevenni való vár egy lakótelep díszletei közt, amit megnyitás előtt egy héttel birtokba vesznek és „beüzemelnek” a csapat tagjai. A Kész cirkuszban a megszerzendő retikül folyamatos mozgásban van, élőlényként változtatja helyét, noha az elején még úgy tűnik, szintén egy pénzintézet lesz a film központi tere. Ennek a táskának az útvonalát próbálja követni minden szereplő, az ő mozgásukat pedig a kamera. A film tempóját így ez a gyorsan mozgó tárgy határozza meg, és szó mi szó, nehéz lélegzetet venni a folyamatos képi rohanásban. Az autós- és motoros üldözések gyorsasága, és csak képeken létező hosszúsága megalopolisz méretű teret képez, holott a történet egy lakótelep és egy lakópark virtuális találkozási pontján játszódik. A költőiségtől mentes történet egyetlen lírai képsora – egy búgócsiga hosszan mutatott közelije – allegóriává nő, a Kész cirkusz sztorijának és elbeszélésmódjának allegóriájává. A tengelye körül pörgő egyszerű „tárgyat” mozgásformája és sebessége teszi érdekessé, ezektől lesz az egyébként a sarokban hasaló eszköz megunhatatlan, élő játékká, amiről nehéz elfordítani a tekintetet.

A táska tehát „mellékszereplővé” válik az akció-vígjátékban, a valódi történet pedig hat férfi és két nő, pontosabban hat lúzer és két istennő problematikus viszonyrendszerének próbára tétele és kibogozása. A bankrablók hármasa (Görög László, Nagy Zoltán és Tóth József) kissé háttérbe szorul, ők töltik be a gegmanek szerepét. A főszereplő nőket sem sikerül tökéletesen integrálni a „barátok közt” szerveződött filmbe, de ez szerepük elszigeteltsége miatt nem túl szembeszökő. Kivétel Lévisz (Schmied Zoltán) és a szépasszony kettőse a végkifejlet előtt, mely számonkérésnek, sőt leszámolásnak indul, mert a fiú ellopta a nő írógépét együttlétük után. A kellőképpen felpaprikázott nő, akit ráadásul útközben még egy motoros is hátráltatott, és aki az útjába állított járgányt nemes egyszerűséggel félretolta a terepjárójával (a jó dramaturgiai ötlet kidolgozottsága hagy kívánnivalót maga után), egyszerűen beemeli szeretőjét az autóba: eljött a vendetta ideje. De a full-macsó olyan természetességgel és játékossággal magyarázza el és mutatja be az írógép-zenészet egyedülálló csodáját a vérszomjas asszonynak, hogy a dühöngő nő haragja pillanatok alatt elillan, a kemény arcvonások huncut és felszabadult nevetősre változnak.

Scherer Péter (aki úgy profi, hogy nem profi) a legjobb formáját hozza a filmben, annak ellenére, hogy három szempontból is neki van a legnehezebb dolga. Babbel, azaz „Miszter Tévésörrel” (ahogy felesége emlegeti) focista karrierje már több évtizede mélypontra jutott, mostanra asszonya oldalán is sikerült sokadhegedűssé küzdenie magát, így Scherer szerepe a hálátlan, tökéletlen megalúzeré –- ebből a helyzetből kell szimpatikussá válnia. A másik nehézség színészi státusában rejlik, hiszen – a hibátlanul játszó Csuja Imrével karöltve – neki kellett betölteni a híd szerepét „a barátok” összeszokott szereplői és a színészek közt, és Scherer ennek a feladatnak tökéletesen eleget is tett. (Az egyébként nagyon kedvenc Ónodi darabos, többnyire szájcsücsörítésre épülő játékát csak neki sikerül feloldania.) A harmadik, egyben legnehezebb feladata azonban a film legkérdésesebb, de kétszeresen is jelenlevő sztorielemeének, a vécéjelenet megoldása volt. A Scherer alakította szereplő, az egykor szépreményű labdarúgó egy sorsdöntő meccs helyett a klozeton töltötte a kilencven percet, s ezzel nemcsak a kiugrás lehetőségét veszítette el, hanem a közröhej nyomorult tárgyává is vált. (Mindez szép lassan derül ki, mert a történetmondás menetének extragyors tempója fordítottan arányos az információk adagolásával.) Babbel is érzi, hogy magánélete mélypontra jutott, ezért készíttet fotókat feleségéről és annak szeretőjéről. A film során azonban (deja vu!) ismét be kell térnie izgalmában egy illemhelyre, ahol megint kifogy a vécépapír, és úgy néz ki, ezzel végleg befellegzett az életének. A jelenetet dramaturgiailag indokolt, annak ellenére, hogy veszélyes egy ennyire közhelyes helyzetkomikumraon alapuló jelenetre építeni a film egyik fő szálát. De így lesz nyilvánvaló, mi is történt annak idején, másrészt előkerül a zsebből a régi eseményről szóló, összehajtogatott újságcikk, s felhasználása menekülést hoz a kínos helyzetből. És ez a „bátor” lépés teszi lehetővé, hogy hősünk ne maradjon le a zárójelenetekről, amelyben lehetősége nyílik teljesen felnőni, és megvédelmezésével visszahódítani Erát, a feleséget.

A Tesó sokarcú, finom Artinje, Wekler Gábor a tisztaságmániás „fiú”, Zoé szerepét kapta a filmben, ezúttal hosszú hajat – mint börleszk-kelléket – lobogtatva. A három barát triászában kissé színtelen a szerepükben magától értetődően mozgó Lévisz és Kelvin közt. Azok a legjobb pillanatai, amikor kiszakadhat a triumvirátusból, és egyszemélyes jelenetben kell helyt állnia. Lévisz szerepében a magabiztos Schmied Zoltán, akiről ebből a szerepéfilmből nem tudunk meg újat a Gyilkosok és a Tesó nagyszerű alakításai után, kivéve, hogy nem áll jól neki a szőkített szakáll. Elek Ferenc továbbra is verhetetlen a bárgyú gombfocibajnok és focidrukker megindító és szeretnivaló szerepében.

Furcsa az az ellentmondás, ahogy a film verbálisan és vizuálisan viszonyul az erotikához, a cselekményfilm eseményeinek egyik mozgatórúgójához. A szavak szintjén szinte durva, de mindenképpen nagyon nyílt szexuális játszmák zajlanak a vásznon, a képeken viszont szorosan lepedőkbe burkolózva szeretkezik Zoé a kanapén (sic!) újdonsült barátnőjével. A szépasszony és Lévisz „foteljelenete” legalább megpróbál némi erotikát és ötletes „mutatok is valamit, meg nem is” játékot vinni ebbe a Szexisták és rámenős nők találkozása a filmvásznon típusú felállásba. De hol van mindez a Tesó bonyolultabb és szeretnivalóbb nő-férfi és férfi-férfi viszonyaitól? Szép példa a Tesó zárójelenete, amikor a fivérek levonják történetük „emberi és erkölcsi tanulságait”, és nehéz eldönteni, hogy akkor ezt komolyan vagy ironikusan kell érteni. A Kész cirkuszban e helyett marad a kioktatás, Zoé ápolja le Léviszt, mert még mindig filmhősök a példaképei, holott ő is ugyanolyan komolyan veszi az esti gombfocimeccset, mint barátja.

A film folyamatosan bagatellizálja az önmaga által megteremtett szituációkat, azt sugallva, semmit nem kell komolyan venni, bármennyire is úgy tűnik, hogy itt most élethalálharc folyik a táska tartalmáért. De elég alapul venni a címet: Kész cirkusz ez a film, a szerencsés véletlenek és a szerencsétlen helyzetek egymásba fonódása, egészen a zárójelenetig, amelyben a happy end elkerülése érdekében – egy sokszorosan megalázott mellékszereplő a bátyja bandájával megveretteti az egész bagázst –, ahelyett, hogy a jók elnyernék méltó jutalmukat, a rosszak pedig büntetésüket, hirtelen mindenki egy kalap alá kerül. Úgy fest innen nézve, hogy a történet minden résztvevője egyformánugyanolyan önző, agresszív és ellenszenves figura. És hiába küzd a film végig e fel-felsejlő balsejtelem ellen, ha a zárójelenet ellentmondást nem tűrően, agresszív és ellenszenves egyértelműséggel állítja ezt.

A történet rohan a szereplők után, akik a titokzatos táska megszerzéséért küzdenek, váltakozva jönnek a nyelvi humorral fűszerezett gegek és a börleszkjelenetek, de valahogy mégsem felhőtlen a szórakozás. Emberi kapcsolatok forognak kockán, akkor is, ha a szereplők komolytalan egzisztenciák, akiknek céljai és motivációi kicsinyesek. És mégis: kár volt ezeket az embereket és kapcsolatokat veszni hagyni a film (utolsó poénja) kedvéért.