Kolozsi László József és testnedvei
Jeles András: József és testvérei

9 KByte

Mivel szeretem Jeles András filmjeit, s az egyik legnagyobb magyar rendezőnek tartom, nem tértem napirendre afölött, hogy nem értettem, és nem is tudtam megközelíteni József és testvérei című filmjét. Hogy nekem ez az új Jeles mű jelesül nem jelent semmit. Hogy untam, és feszengtem. Hogy fogalmam sem volt róla, mit nézek, hogy ez a különös, kétségtelenül eredeti és kétségtelenül lenyűgöző kreativitásról és műveltségről árulkodó film nekem nem mond semmit. Aztán rájöttem: félre voltam vezetve. Mert így jár az ember, ha több kritikát is elolvas, mielőtt megnéz egy filmet. Azt hittem az értelmezés munkáját már elvégezték helyettem, tudom kit kivel kell azonosítani, kinek milyen szerepe van a filmben, kinek a szemével látjuk az eseményeket, mi a pozíciónk Jeles szerint, mi a szerepe a filmben a narrációnak, az előhangnak. Nem hagyott nyugodni, hogy én ezt a filmet nem értem, hogy számomra sem az árnyjátékban megelevenedő epizódoknak, sem a kerettörténetnek nincs értelme. Hogy nem látom a két narrációs szint közti összefüggéseket, hogy nem értem Jeles hangját: mit akart mondani? Az előadás után meg is szerettem volna kérdezni tőle, mi a fene volt ez, miért érezte fontosnak, hogy ezt a filmet elkészítse, de a szerző az ígért beszélgetésre nem jött el. Aztán egy havas délutánon, amikor végképp nem volt kedvem kimozdulni otthonról, és már az is eszembe jutott, hogy tévét kéne nézni, olvasás közben, már nem tudom, mit olvastam éppen: beugrott. Itt nem az Istenről van szó. Itt a dolgok inverzét látjuk, a visszáját, vagyis a sötétebbik oldalát. Persze: ezért van árnyjátékként elmesélve az egész történet. Ez a film nem annak a szemszögéből láttatja a Bibliát, aki ihlette, hanem a másik, a kísértő szemszögéből. Felsoroltam, hogyan is emlegetik ezt a másik mesélőt a zsidó-keresztény hagyományban: az Ellentmondó, a Fényhozó - utalhatnánk Jeles korábbi Luciferjére is az Angyali üdvözletben -, a Bukott angyal. És érthetőbbé vált Jeles története.

Ezek után néztem meg újra a filmet. Tetszett. Érteni véltem. Ami persze nem azt jelenti, hogy a film korábbi elemzői tévedtek. Báron György és Hungler Tímea is értő kritikát írt róla. Hungler címadása találó: Szemtől szembe. Báron kritikáján érezni, hogy betéve ismeri a Jeles életművet, Jeles írásait is. Egyszerűen én nem tudtam azonosulni azzal a felfogással, hogy aki mindezt, a filmet és bennünket néz, az az Isten. Lehet, hogy ennek az is az oka, hogy hívő keresztény vagyok - ezt ritkán szoktam leírni, de most kénytelen vagyok - és nem tudtam elhinni, hogy mindaz, ami a filmben látható, összefüggésbe hozható - bárki szerint is - az Istennel. Hogy itt Isten szemszögével van dolgunk.

Chris Marker szép Tarkovszkij-filmjében elemzi az orosz rendező nézőpontját, hogy Tarkovszkij kinek a szemével mutatja meg a kamera előtt feltáruló eseményeket. Marker szerint Tarkovszkij nézőpontja a hívő, ortodox katolikusé. Az ikonfestőé. Mutat egy beállítást a Rubljovból, történetesen a világ legszebb filmjelenetét, a harangöntést, és valóban: a kamera felemelkedik a levegőbe függőlegesen, az események fölé ér, vagyis, amit látunk, azt egy angyal szemével látjuk, aki nézi, ami lent folyik, nézi a kavarodást, nézi a kiöntött harangot, és néz bennünket. Ez tehát egy szakrális nézőpont. Sem előtte, sem utána senki nem tudta velem elhitetni, hogy ezt meg lehet csinálni egy filmben. Hogy a vászon szakrális térbe kerülhet, és hogy ami rávetül, nem csak a fény játéka. Az ikon nem csak kétdimenziós lehet.

Jeles nézőpontja a Gonoszé. Ez is nézőpont. Szakrális nézőpont.

Jeles filmje játék a fénnyel. A kerettörténetet - brutális elbeszélés, egy prostitúcióra kényszerített nőről - infrakamerán keresztül látjuk, vagyis nincs jelentősége annak, hogy sötét van-e, vagy világos, aki így lát, az mindig pontosan lát, hidegen, metszően hidegen, és élesen. Ahogy Hungler Tímea is leírta, pontosan hall is bennünket, hiszen megismétli a mondatainkat. Ez a narrációs technika - hogy minden mondatot kétszer hallunk a filmben, egyszer a szereplők szájából, egyszer pedig magától a Gonosztól, torz hangon, a rajzfilmek gonosz szereplőit idéző hangon - az ajánlásban is megidézett Erdély Miklós ötlete. A Gonosz nem csak hallja, hanem sugalmazza is a szereplők, a játékában részt vevők mondatait.

Isten létének is bizonyítási formája, ha azt bizonyítjuk, hogy van Gonosz, vagyis létezik az ellentmondás angyala, hogy legalább annyira létező, mint a magát a kegyelemben elrejtő isten.

Sem a Jeles-írásokban, sem a Jelesről megjelent írásokban nem találtam utalást arra, hogy az események nézője, vagyis a szem gazdája a Sátán. A film néhány epizódja viszont igazolja feltevésemet. A lányt, aki valószínűleg prostituált (de ez nem teljesen egyértelmű), limuzinon viszik fel egy budai luxusvillába, aminek a teraszáról látható a kivilágított város. A limuzinban arról beszélget az őt - valószínűleg - felbérelő férfival, hogy kihez is mennek. A villa tulajdonosa - Varga Líviusz, a Quimby tagja alakítja, roppant meggyőzően - meglehetősen gazdag. És velejéig gonosz. Olyan ember, akinek már minden gondolata, minden cselekedete a gonoszé. Eladta a lelkét a gonosznak. Arról beszél, hogy egy különös képességekkel rendelkező démoni figuránál tesznek látogatást, akinek mindenkinél nagyobb hatalma van. Az sem hangzik el, hogy ez a valaki: emberi lény. Az alapján, ami elhangzik róla lehet varázsló, szektavezér is. De a legvalószínűbb, hogy maga a Sátán. A villának több köze van a pokolhoz, mint a valósághoz. Ami ott történik, az mintha a pokol egyik bugyrában történne. A lányt megalázzák, szopásra kényszerítik, majd eladják. Jeles a maximumra csavarja a kegyetlenséget, a durvaságot: szinte már elviselhetetlenül erős a gonosz hangja a kerettörténetben, olyan erős, mint Brett Easton Ellis regényeiben (akit még akkor is érdemes megemlíteni, ha Jeles egészen másképp ábrázolja a gonoszt; azt, hogy már nem lehet rosszabb és elvetemültebb a világ, mint amilyen). Varga Líviusz többször kinéz a képből, az ismeretlent, a megbízót nézi, és neki is mondja, nem csak a lánynak: egyszerűen nem hiszem el, hogy nem élvezed. Baráti viszonyban van a gonosszal. Amit tesz, azt egyértelműen azért teszi, hogy elnyerje a gonosz tetszését. Vajon kinek a tetszését akarták elnyerni, azok, akik Beszlánban foglyul ejtették a gyerekeket, aki túszokat ejtettek a moszkvai színházban, akik belerepültek az ikertornyokba, kinek a tetszését akarják elnyerni azok, akik drogot árulnak az iskolák előtt, prostitúcióra kényszerítenek nőket, állatos pornókat készítenek, fennen hirdetik, hogy ebben a világban csak a rafináltak, a korruptak, a kegyetlenek boldogulnak? Mert nem csak egyszerűen terrorcselekményekről, elvetemültségről van szó: az ember, akit nem szédített meg a gonosz, nem tesz ilyet. Az Amerikai pszichó, Ellis regénye, azért mondható irodalomnak, mert éppen azzal éri el a katarzist, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre, a gonoszság egyre fenségesebb bugyraiba száll alá, hogy a végén elérkezzen oda, ahonnan már nem visz mélyebbre regény. Szembesít azzal, hogy mire is vagyunk képesek: ha nem is valójában, de gondolatban. A kerettörténet elviselhetetlenül nyomasztó. Úgy gondoltam, nekem ehhez semmi közöm nem lehet, holott azzal, hogy néztem, át is éltem a lány szenvedését. A kerettörténet végén a lányt megvásárló férfi a Bibliából idéz. Pál híres levelét a szeretetről. A gonosz először szól a saját nevében, nem mások szavait ismétli, hanem saját érzéseit tolmácsolja: „egészen felizgultam”.

A film jelentős részét kitevő bibliai epizódok is kifordítják a Bibliát. Minden történet a bűnről szól, az ember esendőségéről, a gonosz hatalmáról. Bűnbeesés, paráználkodás, házasságtörés, árulás, véráldozat.

Az ószövetségi részek főszereplője is a kísértő, vagyis az a személy, aki bizonyítani kívánja, hogy a hatalma, az ereje nagyobb a teremtőjénél. A mesemondó, akárcsak a parasztbibliák mesemondói, lerántja a földre, profanizálja az Ószövetség történeteit, amik tocsognak a testnedvekben. A meseként előadott bibliai történetek nem tanmesék, nem erkölcsi mesék, hanem történetek a gonoszról, a kísértés erejéről. A közbevágott dokumentumrészletek is többnyire azt mutatják meg, hogy milyen elevenen él és működik a gonosz a történelemben. Amíg a kerettörténet stílusa drMáriás szociohorror történeteire emlékeztet, a Parasztbibliát újrafogalmazó Jeles-novella nyelvezete Kárpáti Péter drámáit idézi fel. Ez a két teljesen elütő hang, két szólam: a Gonosz koráljának szólamai. Nem harmóniaként, hanem diszharmóniaként hangzik. Zavaró és nyugtalanító.

Jeles filmjének első epizódja, amiben a bájos Ruttkai Bori elmondja transzcendens élményét, hogy hogyan találkozott angyalokkal, invokáció; olyan, mintha a rendező az égiek segítségét kérné ahhoz, hogy elmondhassa ezt a történetet: a gonosz történetét. Mintha ahhoz kérne segítséget, hogy megőrizze magát attól, akiről beszél fog. Jeles csak az invokációban használ hagyományos filmes eszközöket, mintha ez az invokáció nem is e film része lenne. A film tulajdonképpen ott kezdődik, amikor megjelenik a szem. George Bataille - Ellis munkájánál összehasonlíthatatlanul szellemdúsabb és megátalkodottabb művének címe - A Szem története.

A Szem ismételt megjelenése után tulajdonképpen már nem is folytatódhat a film. Ahogy - ez volt az érzésem, és ezért gondolom azt, hogy Jelesnek ez a filmje sem rosszabb korábbi remek munkáinál - már a történelem sem. Ez is második eljövetel.

 


14 KByte

14 KByte

10 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső