Terray István Pixelnoir utópia
Enki Bilal: Halhatatlanok
La Femme Pičge
La Femme Pičge
30 KByte

A Halhatatlanok Enki Bilal saját képregényeiből készült, ami az ideális alkotói státuszt, egy saját, rendkívül alaposan kidolgozott storyboard megvalósításának lehetőségét rejti. De a kockázatok és mellékhatások is adottak ebben a kiindulóhelyzetben: több képregényről van szó, kérdés, hogy dramaturgiai szempontból hogyan sikerül a cselekményszálakat összefonni, a képregény látványának újraalkotása szempontjából fontos a technikai és kreatív megoldások profizmusa, és egyáltalán, a más médiumba ültetéshez nem is biztos, hogy a külső tekintet nem jobb-e. Akkor is, ha a nálunk kevésbé ismert belgrádi születésű alkotónak amellett, hogy elsősorban képregénykészítő, ez már harmadik filmje. 

A történet a Nikopol-trilógia két részének adaptációja (La Foire aux Immortels/Carnival of Immortals (1980), és La Femme Pičge/The Woman Trap (1986)): a helyszín New York, az időpont 2095, a városban a Társaság az úr és annak vezetői, bár aktív az ellenállás. Paranormális jelenségek borzolják az idegeket, a Central parkban titokzatos zóna létesült, ahova nem tanácsos belépni, a város felett pedig egy nem kevésbé titokzatos és veszélyes piramis lebeg. Ebben a piramisban nem űrlények laknak, hanem három egyiptomi főisten, Anubisz, Tefnut és Hórusz. Utóbbinak meg kell halnia, csak hét napja van arra, hogy teremtményeit, az embereket újra láthassa. Épp ezért jött New Yorkba, mert tudja, itt hordozótestet találhat önmagának, és egy olyan nőt, akivel egyesülve utóda születhet. A hordozótest szinte elé pottyan, ugyanis a hosszú évekre lefagyasztott (börtönben jegelt) legendás lázadó, Nikopol egy műszaki hibának köszönhetően kapszulástól leesik a város felett lebegő börtönlétesítményből. Meglesz hamar az anyatest is, Jill, a kékhajú lány, akit John, a galaxisszerte élőlényeket telepítő titokzatos idegen hozott a földre, és épp az emberré válás feladatát gyakorolja. Egyelőre nincsenek még a helyükön a szervei, emlékei sincsenek, és nem is igazán érti, hogy mit keres itt.

Körülbelül itt indul a történet, megspékelve még titokzatos gyilkosságokkal, amik után a zsaruk és a konzorcium emberei is nyomoznak, orvosnővel (Charlotte Rampling alakítja, akit szerintem mindig öröm látni), aki Jillnek segít, valamint hatalmi harcokkal és különleges gyilkos lényekkel. Már ennyiből is világosnak kell lennie, hogy ismerős műfaji panelekből építkezik a történet, aminek nem a vége érdekes (sikerül e Hórusznak gyereket nemzenie, egymásra találnak-e, akiknek egymásra kell, és mi lesz a zónával), hanem az, hogyan vezet el ehhez a véghez, felépül-e valami eredeti ezekből az elemekből.

A műfaj sci-fi, annak is a negatív utópia alműfaja, melynek alapfilmje (legalábbis nézettség alapján) a Szárnyas fejvadász, és aminek létezik egy könnyedebb, franciásabb francia verziója, Az ötödik elem. A Halhatatlanok városa is Metropolis-típusú város (ez 1927 óta kötelező eleme a műfaj filmjeinek), főszereplőnője kékhajú, különleges tulajdonságokkal bír és szexi, átlengi a filmet a könnyed misztikum, férfifőszereplője pedig egy vagány sármőr. Ez bizony a nagysikerű Az ötödik elem világa, mégsem kiáltunk plágiumot, sőt. Az előd esetén inkább volt olyan érzésünk, hogy egy majdnem, de mégsem sikerült hollywoodi filmet látunk - engem a Halhatatlanok nézése közben elkerült ez a hangulat. Van ugyanis a filmnek, a tereknek atmoszférája, és a franciás könnyedség ebben az esetben szervesen egyesül a műfajjal.

Az egyiptomi istenek bosszúállóak, kicsinyesek, szeretik az életet, és Monopolyval (!) múlatják az időt. Ez megbocsájthatatlan lenne egy önmagát komolyan vevő tengerentúli tömegfilm esetén, ráadásul az orra alá dörgölhetnénk kulturális homályát (ezek az egyiptomiak inkább görögösen viselkednek), ez esetben viszont értjük a viccet, az is belefér, hogy amellett, hogy a Zónában oldódnak meg a konfliktusok, a cyberkocsmában Tarkovszkaja vodkával üti el a főhős az időt. Azt azért már nehezebb elnézni, hogy Hórusz nem csak ölni, de hegeszteni is tud tekintetével, ám el kell fogadnunk, hogy ennek a világnak különös lakói különös tudásukkal különösen bánnak. A léleklátó képességekkel megáldott potenciális istenanya gyógyszereken élő néhány napos organizmus, az őt alkotó titokzatos űrutazó leginkább egy oszló múmiára emlékeztet, a szellemi vezérként is ismert főhős pedig nem igazán foglalkozik mással, mint vitatkozással és nőzéssel. Nem megy ugyan át paródiába, hogy a figurákban egytől egyig van némi csavar, a műfaj kedvelőinek mégis valószínűleg okoz némi meghökkenést.

A nagyjátékfilmes képregény-adaptációk jelentős része szuperhős-történet, mint a sorozattá érett Superman, Batman és Hulk, melyek jellemzően amerikai alkotások. Európában a franciák jeleskednek a náluk népszerű képregények feldolgozásával (de például nálunk is készült Rejtő adaptáció, ami magán viseli a képregényváltozat jegyeit), az Asterix és Obelix, a Lucky Luke az európai vonal reprezentánsai. Az előbbiek többet merítenek a formából, ami a képregény látványvilágát, plánozását, a filmek műfajiságát egyaránt jelenti, az utóbbiak elsősorban a sajátos humort, az alakokat, a jelmezeket emelik át a hagyományos filmes elbeszélésbe, melyeknek adaptáció voltát nem ismerné fel az, aki nem ismeri eredetijüket. A különbség, ha tetszik, már egy Superman képregény (melynek alapja az akció, hatás, műfaj) és egy Bilal-füzet (melyben a kidolgozottság, a színharmónia és a sajátos figurák dominálnak) végiglapozásával tetten érhető. Az adaptáció három rétege e szerint a megkülönböztetés szerint a következő: a történet (lehet sorozaté, vagy egy önálló epizódé), a látvány (ez alatt jelmezeket, alakokat, hátteret értem), és a forma (ide a plánozást, a speciális színezést, a kép a képben megoldásokat, a vágást sorolom). Az amerikai adaptációk azért „képregényesebbek”, mert az európai változatoknál erőteljesebben használják a harmadik réteget, a formai eszközkészletet, így ezek a képregényfilmek szinte önálló műfajjá váltak erős stílusjegyeikkel.

A Halhatatlanok ebből a szempontból is köztes alkotás. Az általam formainak nevezett megoldások egy részét (pl. osztott képmező, kép a képben) kerüli, a látványban a figurákon kívül a műfajnak amúgy is jól álló halvány (néhol monokrómba hajló) színvilágot tartja meg, a szürkékből kiugranak a kékek és (főleg) a pirosak. Ott van viszont a történet hátterében az az utópia-város, ami a műfaji hovatartozás szempontjából (lásd Gotham city a Batman-sorozatból) oly sokat számít, ebben a városban pedig ott nyüzsög az emberek, robotok, istenek és mutánsok serege, melyek Bilal képregényei, az antiutópiák és a szuperhős-filmek szintén elengedhetetlen összetevői közé tartoznak. A műfaj filmjeinek megjelenése szempontjából a legfontosabbak között van a jövőbeli tárgyak lepusztultsága, a sötét, kopott terek film noiros hangulata, épp ez a kopottság adja a negatív utópiák ismerősen nyomasztó hangulatát, szemben a sci-fi-k elidegenítő sterilitásával. Ez az elhasznált jövő a Halhatatlanok esetén megjelenik, elég, ha a hősöknek otthont adó szállodára, vagy a kocsmabelsőkre gondolunk, a nagyvárosi dzsungel eme kötelező toposzaira.

Ez pedig nem kis szó, a film ugyanis ritkaságnak számító vegyes technikát használ, a divatos animációs 3D és a hagyományos film eszközeit vegyíti. Vegyíti a terek, a tárgyak és a szereplők szintjén is, ami ma még ritka, ám különösebb jóstehetség nélkül megállapítható, hogy hamarosan általánossá válik (idén mutatják be például a szintén blue boxban forgatott Sin City című képregény-feldolgozást). A kevert látvány legkritikusabb eleme az élő és a virtuális színészek párhuzamos alkalmazása, és bizony ezen a területen akadnak is kifogásaink. Ez még akkor is így van, ha Halhatatlanokban dramaturgiai szerepe van annak, hogy valódi színészek játsszák a valódi embereket, míg a mutánsokat, implantáltakat, isteneket és egyéb fura szerzeteket digitális alakok. A kompjúter-animáció számára a legnagyobb kihívás egyébként is az, amikor nem fantázialényeket, hanem embereket (na jó, emberszabásúakat) kell ábrázolni, mert a néző számára kéznél van az összehasonlítási alap. Ebben a filmben pedig helyenként minimum öt évvel a 2004-esnél korábbi a fejlettségi szintet tükröz a pixelszínészek mozgása, mimikája, felülete. Az öt év pedig ebben a műfajban sok, ezt magyarázni sem kell, a moziban a pc-játékok, vagy a tévésorozatok színvonalánál folyamatosan magasabban kell tartani a mércét, és ez itt nem mindig sikerül.

A virtuálkollégákkal való együttműködés nyilvánvaló kompromisszumokra készteti hús-vér játszótársaikat. Nem véletlen, hogy a párhuzamos világokban Bruce Willis, Arnold Schwarzenegger és Milla Jovovich a sztárok: a gén- és technikakezelt jövő lényei között nem a színpadias mimika, az árnyalt kifejezőkészség a legfőbb erény, ellenkezőleg, ebben a környezetben a faarc jelenti a hitelességet. Ehhez a színészek jelentős része megkapja a sminkesek segítségét az akár a fél arcot, vagy testet takaró kiegészítőkkel. Sajnos ettől sem lesz egységes a játszó személyek csapata - a színészek, a megkreált statiszták és a kompjúter-animációk külön világot jelenítenek meg.

Itt-ott baj van a [s1] hangokkal (hallunk nyolcvanas évekből itt maradt pisztolylövés-effektet is) és a tárgyakkal (a kopott trolitaxit evő rozsda sem az igazi), de ezek egész kis jóindulattal elnézhetőek és „elhallhatóak”. Főleg, hogy kapunk cserébe egy várost, aminek terei élnek, és ahol a legtermészetesebb (reálisabb) módon mozognak a természetes mozgásra képes valódi hősök. Becsülendő, hogy a két technika ezen a területen képes szerves egészt alkotni: nem érezzük becsapva magunkat, amikor a hús-vér színészt pixel gerendáról ragadja el az animált jármű.

Miközben a sci-fi utópia látványvilágát csak részben alkotják meg sikeresen a franciák (és az olasz, angol produkciós partnerek), más szempontból is akadnak problémák. Ilyen a dramaturgia, amit mi, európaiak, az istennek nem tudunk igazán tömegfilmesen alkalmazni: kevés az akció, a fordulatok igazi izgalom nélkül múlnak el, a konfliktusok nem éleződnek ki, a két feldolgozott történetből nem sikerül egyet összegyúrni. Ebben ludas az is, hogy túl sok vasat tartanak az alkotók a tűzben, magyarán túl sok történetszálnak kéne egyesülnie, ami önmagában megvalósíthatatlan feladat. A városban zajló titokzatos gyilkosságok és az okok után nyomozó szimpatikus nyomozó alakja semmit nem tesz hozzá a történethez, legfeljebb színezi azt, viszont feleslegesen elbonyolítja a cselekményt, és megkavarja a nézőt ott, ahol nem kéne.  Elsikkad a város vezetéséért zajló hatalmi harc is, ahogy a doktornő szerepe sem tisztázott. Mindezek az erős filmkezdés, és az ügyesen megoldott befejezés (ez is olyan „franciás”, a pozitív értelemben: a főhősnő az A romlás virágait olvassa) között megterhelik a cselekményt, amit csak sajnálhatunk. Nem válik ugyan érthetetlenné a film, de miközben jelen vannak a műfaji filmek kötelező összetevői, mint akció és ármány, szerelem és bűn, ezek nem szervesülnek tökéletes egységgé. Azt gondolom, hogy ezzel a szervesüléssel van baj: a Halhatatlanok digitális is és analóg is, adaptáció is és önálló film is, műfajfilm is és szerzői is. Ha mindenből nem volna túl sok, akkor a film nem elsősorban technikai kuriózumként hagyna nyomot, hanem jól sikerült alkotásként.

A Halhatatlanok magyarországi ősbemutatójáról, az Anifest animációs filmfesztiválról a Filmkultúrában:

Terray István: Szabad a kép

 

La Femme Pičge
La Femme Pičge
73 KByte
La Foire aux Immortels
La Foire aux Immortels
100 KByte
Halhatatlanok
Halhatatlanok
146 KByte
Halhatatlanok
Halhatatlanok
41 KByte
Halhatatlanok
Halhatatlanok
41 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső