Dobolán Katalin Rómeó-nemzet
Emir Kusturica: Az élet egy csoda

158 KByte

Kevés ember kedveli a 155 perces filmeket, bár lehet, hogy Kusturica-filmekre ez nem igaz. További enyhítő körülmény, ha vicces filmről van szó – de Az élet egy csoda esetében inkább csak szó van róla: sokan fognak csalódni, akik például a Művész mozi féltrabantos promója alapján egy Macskajaj-féle mesedélutánra számítanak. Ehhez túl felhős itt a móka és kacarászás. Ha a rendező régi filmjeihez kell hasonlítani, inkább A papa szolgálati útra megy jön szóba, esetleg tekinthetnénk az Underground ideológiailag és komikailag extralight változatának is.

De én szívesebben fogalmaznék úgy, hogy ez a legcsehebb Kusturica-film, amit eddig láttam. Nemcsak mert rájátszik a Szigorúan ellenőrzött vonatokra, a nevekkel, vonattal, sínautókkal, nagy fülekkel, galambokkal, meg azzal az antitolsztojánus nézőponttal is, hogy csak privát ügy létezik, és a nagy történelmi események, amik néha fejre állítják a kisembert, csupán valaki más privát ügyei. Hanem azért is, mert a kelet-európai sírvavígadásnak is megvannak a nemzeti variánsai: a délszlávok például Makavejev óta lehetőleg politikai allegóriák keretein belül vígadnak sírva, setét pátosszal rakják tetszőlegesen hosszú sorokban a groteszk jeleneteket, míg északi szomszédaink megmaradnak a helyzetkomikum szerkezetté fejlesztése mellett. Itt, ebben a filmben pedig komikus alaphelyzetek, a csere és a felismerés nem mindig vicces variációit látjuk.

Némi jelképes háttérrel persze, de szokatlanul kevéssel. Úgy tűnik, Kusturica délszláv háborúról alkotott elképzelései sokat egyszerűsödtek az Underground óta: ebben a filmben az ottani politikai allegóriát, a vadállatfarm-lebombázást és pince-alagútéletet az ezópusi tanmesék nyelvén fogalmazza újra: kutya, macska, héja, liba, szamár mind egy-egy típust képvisel, a férfit, a nőt, a gonosz ügyeskedőt, az áldozatot, a balfék szerelmest, és keresetlen közvetlenséggel játssza előre vagy újra az emberek történetét. A legjobb színész közülük a cicus, bár tartok tőle, ehhez a szerephez elég sokat kellett éheztetni.

Mindez a film szerkezetének biztosan jót tett. Kusturica amúgy se struktúrában gondolkodik, hanem hangulatban, mégpedig olyan összetett hangulatban, amely a politikai allegóriák, szlávos melankólia és etnikai poénparádé keveréke. Ami ez utóbbit illeti, Kusturica néprajzilag tárgyalható népek – cigányok, eszkimók vagy délszlávok – iránti vonzalma elsősorban élet- és álomviláguk hangulati, tárgyi és szimbolikus elemei iránti vonzalom, begyűjtésük és felhalmozásuk kényszere, legyen szó esküvőről vagy temetésről, repülő halakról vagy menyasszonyokról. Filmjeinek tárgyi világa olyan, mintha vonatról néznénk a falusi házak hátsó fertályát: gettókopárság és kacathalmozás, ami persze sárga szűrővel fényképezve élvezhetőbb és szentimentálisabb, mint novemberi esőben. Úgy tűnik, hogy a rendező gyerekkori élményein, nyugati kultúra iránti teljes közönyén túl némi macsó romantika is szerepet játszik ebben a minden hangulatosság meg szimbólum mögött burjánzó naturalizmusban; az a két-három nőtípus, ami előfordul nála, szintén nem nehezítené meg egy feminista kritikus dolgát.

Nos, ilyen hangulat szempontjából nem előny, hogy a filmnek kevésbé szélsőségesek az összetevői. Az élet egy csodában nem kellett súlyos pátoszt, szomorú-nyomasztó jeleneteket hangos-erős poénokkal ellensúlyozni, és ilyenek nincsenek is: a vicces jelenetek gyakorlatilag tortadobálás-szintű gegekre épülnek. Az érzelmi csúcspontokon is inkább utalásokat látunk, a megfelelő hangulathoz ténylegesen be sem kell következnie semmi rossznak. Például, a főszereplő Slavko Stimac – a délszláv Bán János - volt az Underground féleszű nagybácsija, és ez elég is, hogy minden további ok nélkül minden pillanatban várjuk, mikor alakul át szomorú bohóccá (nem alakul). Vagy mikor egy bosnyák lányt meglőnek, és népmesei úton csorgatja a vérét a havon, egy-két zenei ütem a Cigányok idejét idézi, és ez anélkül is a tragédia érzetét kelti, hogy annak ténylegesen be kéne következnie.

A történet szerint Luka, a mérnök álma, hogy vasúttal kösse össze a bosnyák és a szerb népet. Hazaköltözik vidékre, és itt a mániákusok szívósságával untatja halálra focista fiát és operaénekesnő feleségét. Így aztán a film elején mindenki helycserére vágyik: a fiú, Milos várost és csapatot váltana, az Anna Karerinán merengő anya férfit, a csempészmaffia főnököt cserélne, egyedül Luka gondolja azt, hogy ott jó, ahol van, nem érdemes másik helyre vágyni, mert alagútjai, vasútja és terepasztala segítségével egyszerre két helyen is lehet. Erőfeszítései és vágyai ellenére azonban világa mégis két részre oszlik. Kitör a háború, és a vasútvonalat, az alagutakat népek helyett csempészek és hazafi-üzletemberek, magyar házasságszédelgők és politikailag felbőszült medvék használják. A kettéosztottságot a film szerint csakis a magánéletben lehet átlépni: Luka szert tesz egy bosnyák túsznőre, azt tervezi, hogy alkalomadtán elcseréli majd Milosra, ám egymásba szeretnek, és a hivatalos ENSZ-fogolycsere után végrehajtják a maguk kis magáncseréjét is. 

 A vasútvonal tehát nem úgy funkcionál, mint ahogy Luka elképzelte, inkább a szerelmüktől elszakított állatok és emberek öngyilkossági terveinek kiindulópontja, mint a népek közti közeledés eszköze lesz – az alagútban még a szerb csődör és a német maca kalandja sem tud kielégítően befejeződni, hát még a szerbek és a bosnyákok viszonya, hiszen két nép még csak fel se tudja egymást hívni, nemhogy vonatra üljön egy randevúhoz.

Jól működik azonban az alagút, mint a film tengelye, mint a két felcserélhető oldal elválasztója, a partner- és fogolycserék színhelye. Ami nem a vasút, az alagút két oldalára esik, az nem csereszabatos, nem kommunikál – a film szerint még a jóízű gyilkolódáshoz is kell egy közös országhatár. Csak két kelet-európai ember ismeri és érti egymást annyira, hogy merev részegen üvegeket lőjön le egymás fejéről egy alagútban, hogy egy távcsöves puska irányzékán át csupasz fenekéről is felismerjen egy pisilő Júliát, hogy vércsoportvizsgálat nélkül vénából vénába adhasson vért egymásnak, vagy akárcsak elszeresse egymás feleségét. Ez utóbbival egyébként Kusturica nyilván elmondta a tőle kitelő legnagyobb dicséretet a magyarokról, különösen, hogy a fogolycseréknél is a szerbek közé állítja Jadranka folyton nedves szemű, konya bajszú, magyar csábítóját.

Európa többi részével nincs közös határ, nem is érti a délszlávok gesztusait egyetlen ENSZ-katona sem, hiába megy át vegetatívba a kommunikáció. A békefenntartók és nyugati tudósítók egyszerűen senkit sem ismernek eléggé ahhoz, hogy le akarják lőni, vagy épp felpofozni: ők csak levezénylik a hazatérést, nem értik, hogy ezek a népek mindenhol egymás foglyai, egymás átömlesztett vére folyik az ereikben, és ott is otthon vannak, ahol lőnek rájuk. Kusturica tulajdonképp arra tartogatja a vicc- és pátosz-muníciót, hogy a film végére ismerjük föl: a két ellenséges nép nem is a Capulet- és Montague-család, inkább maga Rómeo és Júlia.

 


152 KByte

216 KByte

347 KByte

174 KByte

179 KByte

285 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső