Ritka jelenség, hogy egyszerre mutatnak be azonos címmel egy regényt és egy filmet. Már a szórólap láttán felmerül a kérdés, melyik az elsődleges, a fontosabb, a viszonyítási alap. Lehetne akár – legalábbis az alkotói szándék szerint – lényegileg azonos a két mű, hiszen még a szerzőjük is ugyanaz. Nem elképzelhetetlen, hogy csupán a célközönség elérése miatt választotta Tolvaly Ferenc mindkét utat. Ha az alkotó szándékai szerint lényegtelen is ez a kérdés, a befogadás tekintetében semmiképp, hiszen ha valaki megnézi a filmet, annak tudnia kell, hogy érdemes-e a könyvet is elolvasnia, vagy ha a könyvet már olvasta, akkor nézze-e meg a filmet. Írásomban választ próbálok keresni erre a kérdésre, de annyit már most megelőlegezek, hogy az egyszerre időzített bemutató felszólítás mindkét mű befogadására, így aligha várhatja el a szerző, a kiadó, a forgalmazó, hogy pontosan ugyanazt kapja a néző és olvasó kétszer. Egyik kiegészíti a másikat – feltételezem.

A film első képsora: kifelé egy alagútból. A sötétből a fény fele. Megvilágosodás. Már rögtön az elején? Nem a zarándokút végén kellene a fényt megpillantani? Lehet, hogy nem. Elfogadom ezt a kezdést, mert az elhatározás a több mint 800 kilométeres zarándoklat megtételére már eleve feltételez valami ihletettséget, megvilágosodott elmét, szívet. És ez így van, illetve így lehet, még akkor is – gondolom –, ha az egész nem több színjátéknál: 90 perc filmidőnyi gyaloglás a kamera, a nézők kedvéért. Megpillantom a zarándokot, aki nem más, mint a filmet és a könyvet jegyző Tolvaly Ferenc. Olyan, amilyennek meghatározza magát: középkorú, sikeres médiamenedzser, akit a karrierje megóvott mindenféle anyagi gondtól, a spirituális értékekkel és az önmagával való találkozástól.

Dokumentumjellegű, képes útijegyzetként indul a film. Narrátorhang kíséri a megragadó, többségükben kézikamerával, de kiválóan rögzített képeket. Kicsit sok azonban a szöveg, azon belül is a többnyire kérdések formájában megfogalmazott életbölcselet, amit valamennyire old az ismeretterjesztő réteg. Adatokat, tényeket, képeket kapunk történelemből, építészetből, életbölcseletből, teológiából, a Camino történetéből, mintegy rongyszőnyegként összedolgozva a zarándok fizikai és lelkiállapotáról megfogalmazott jelentésekkel. Mindez még többnyire a helyén van. Később meg-megzavarják az útijegyzet-jelleget a fikciós filmekből ismerős elemek. A zarándok már nem csak illusztrálja a narrátor szövegét, hanem egy-egy szituációt el-eljátszik. Ilyen többször is az ébredés mozzanata vagy az, amikor meghitt magányában (a kamera és a mikrofon előtt) eldúdolja az emlékezetéből spontán módon felsejlő gyerekdal foszlányát. Előfordul, hogy a főszereplő hosszas telefoncsengetés után a spanyol recepciós ébresztésére tér magához álmaiból. Eddig nem zavart, hogy a főszereplő nem színész, de ha szerepet játszik, akkor az alakítás minőségét számon is kérhetjük rajta. Pusztán ezekből a megrendezettnek ható jelenetekből kezdem feltételezni, hogy a stáb az utat helikopteren tette meg Santiago de Composteláig, közben minden útszakaszon leszálltak lefényképezni a helyi templomot és az egypercnyi menetelést. Nem így van, tudom, csakhogy a megrendezettség kelti ezt a látszatot, ezt az érzést.

A zarándok Pamplonába érkezik, ahol a híradóból ismerős közös bika-turistafuttatásokat szokták rendezni. Álmában lát egy eszeveszett, mazochista futamrészletet, s a narrátor megjegyzést tesz arra, hogy ez egy valóságos emlék. Olcsó, médiás, zsurnalisztikus fogásnak tűnik, mert se előtte, se utána nem esik szó arról, hogy a főhős bármikor jelen lett volna a bikafuttatáson. A film további részében az emlékképek szintén csak a zarándokútra vonatkoznak, csupán a narrátorhang utal korábbi, életrajzi eseményekre. A film alaphangvétele nem erősíti meg ezeket az anomáliákat. Épp ellenkezőleg, nagyon mély, nagyon személyes, nagyon ihletett elbeszélés tanúi lehetünk, csak épp az az érzésem, hogy valamiből kimaradok, valamit eltitkolnak előttem: a rendező, a főszereplő, a vágó, vagy épp a narrátor, aki túl sokat beszél, bár igazán szépen, amolyan jól képzett bölcsész, sőt íróember stílusában. Lassanként hozzászokom a heterogén filmszövethez, elfogadom, hogy látnom kell, amint a zarándok átmegy egy hídon, vagy iszik a kulacsból, ha a narrátor épp azt mondja közben. Helyenként képes útijegyzet tárul elém, máshol művészfilmes eszközökkel kalauzolnak el spirituális élményekre utaló ingerhalmazba. Néhol meg az az érzésem, hogy megkomponált képeket látok, olyanokat, amelyekre a rendező, az operatőr hetekig, hónapokig készült. Igaz, spontánul ellesett mozzanatoknak tűnő megragadó képek, epizódok is akadnak a filmben, mint például a lassan baktató zarándok feje fölött oldalirányban száguldó felhők; de a látomásszerű közelik, az átúszások, a stopptrükkel a háttérre rávezetett emberek árnyai el-elrugaszkodnak a tévés jegyzet, az útifilm stílusától, világától. Nem mintha nem volna érdekes akár egy útijegyzet is. A zarándokút a hagyományból merített ismereteknek olyan gazdag tárházát őrzi, hogy ilyen helyen még a hobbifilmes turista is rengeteg élményanyagot rögzíthetne. És vannak különleges epizódok, amelyek az út egyedi, megismételhetetlen jellegére utalnak. Ilyen például a találkozás az öreg zarándokkal, aki hátizsákjában a felesége hamvait, a zsákra erősítve annak fényképét cipeli többedszeri, végtelen útján a Caminón.

Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a zarándok végül megérkezik Santiago de Compostelába, a Szent Jakab apostol és vértanú sírja fölé emelt katedrálisba. Az más kérdés, hogy az utazás igazi célja valóra válik-e vagy sem. Valójában a fő kérdést nem tudom feltenni magamnak a film felkínálta információk és élmények alapján. Pedig kérdés van bőven, a mesélő ontja magából az egyébként nagyon igaz és mély életbölcseleti ismereteket – főleg kérdések formájában. De a film véget ér, mert a szereplő megérkezik a búcsújáróhelyre, aztán jön a főcím, és felkapcsolják a villanyt. Továbbra is zavarban vagyok, nem tudom, mely benyomásoknak engedjek. Úgy érzem, hogy a hol varázslatos, hol meghitt, hol pedig megrázó képsorok elfedtek valamit előlem. Hazasietek, és gyorsan fellapozom a könyvet. A valóság, és így a film is, mint a valóság látszata, elfedheti az igazat, de a szavak nem hazudnak, illetve azt is elárulják, ha valaki hazudni akar velük. És nem csalatkozom: olyan élvezetes, lebilincselő olvasmányt tartok a kezemben, hogy azt nem lehet letenni. Ezt nem sok könyvről tudnám elmondani, pedig gyakorlott olvasónak tartom magam. Mind tartalmában, mind stílusában megragadnak a szavak, a mondatok. Néhány oldal után felsejlik a történet, amit a film képkockái nem mutattak meg. Minden megvilágosodik, ami a film nézése közben hiányérzetet okozott. A tulajdonképpeni történet teljesen kimarad a filmből, amit láttam, az csak egy hozzá tartozó hangosított képeskönyv vagy képesített hangoskönyv – néhány ihletett epizóddal tarkítva.

A történet valójában a következő: A sikeres reklámszakember és médiamenedzser élete ürességét azzal próbálja meg befoldozni, hogy veszélyes sportokat űz. Lábára rögzített gumikötéllel ugrik le hidakról, ejtőernyővel repülőkről, ellátogat a spanyolországi Pamplonába, ahol a megvadult bikák előtt szaladhat a többi céltalan életű japán, amerikai, holland turista társaságában. A bikák, mint sejthető, összetapossák őt, erre a felépülését követően elhatározza, hogy legyalogolja a több mint 800 kilométert a Santiago de Compostelába vezető zarándokúton, hogy számot vessen életével, nem kevésbé azért, hogy találkozzon egy lánnyal, akit Pamplonában ismert meg, és akivel a sérülése miatt elmulasztotta a megbeszélt randevút, de aki reményei szerint ott lesz egy év múlva a zarándokhely célállomásán. Milyen egyszerű és zseniális történet, ráadásul mennyire korszerű! A hagyományok terhe alatt élünk, de akit a karrier, a szerencse mégis kiemel e teher alól, az megkeresi önmaga számára a csapást. Ha a mélytengeri hal feljön a felszín közelébe, szétpukkan a belső nyomástól, mivel ott lent az ellennyomáshoz szokott. Ha az ember kibújik a hagyomány szorításából, akkor önmagát robbantja szét. A tragikum bennünk van, a romantika óta – mint Eisemann György írta Arany János balladái kapcsán – a belső világban játszódik le. Ha a sikeres médiamenedzsernek igazán semmi sem áll útjában, akkor összetapostatja magát a bikákkal, hogy a felépülése érdekében tett erőfeszítések segítségével önmagára találjon.

Kettős motivációval fog tehát vándorbotot a főszereplő. Önmagát keresi és önmagában Istent, de ugyanannyira azt a lányt, akit alig néhány órányit látott, és akitől megváltó szerelmet remél. Kettős utat jár tehát a médiamenedzser – több értelemben is. Ugyanúgy kettős az út a külső (fizikai) és a belső (spirituális) haladás szempontjából, de a kikerülhetetlen kettősségre utal a két médium is: film és regény. És ezek a szempontok egymással átfedésben, egymást keresztezve is érvényesülnek: például a regény inkább a belső, a film inkább a külső, a látható útról szól. A regény persze erős(ebb)en mindkettőről (is): az a folytonosság, ami a filmből hiányzott, a maga teljességében megvan a regényben. Mondhatnám, hogy a stílus meg a történet folytonos, de leginkább a személyiség az: ő a hitelesen állandó és változó – egyszerre. Ettől izgalmas, érdekes és értékes a regény. Amennyire a filmben nem olvadnak egybe a stílus- és tartalmi rétegek (már amelyek egyáltalán megjelennek), annyira egységesen szólal meg minden a regényben. A történeti tények felsorolása jól elegyedik a személyes tapasztalatokkal, a bölcseleti, hitbéli kérdések a személyes útkereséssel. Az a lenyűgöző, hogy ez az ember mennyi ismeretet, mennyi élményt képes átszűrni magán. Mindezt pedig megfelelő intenzitással – mert felsorolhat ugyan valaki több kötetnyi összeollózott anyagot, mint ahogyan sok útikönyv szerzője teszi, de minden ismerethez megtalálni a személyes kötődést, az ihletet, az már nem könnyen megvalósítható. Minden településhez, várhoz, templomhoz, emlékműhöz tartoznak legendák és hiedelmek, amiket az író szórakoztatóan továbbad olvasóinak, de úgy, hogy valamennyit saját életére és zarándokútjára vonatkoztatja. A kimerítő gyaloglás olyan állapotba hozza őt, amelyben összekeveredik a közvetlenül érzékelhető fizikai valóság és a képzeletbeli világ, valahogy úgy, mint évszázadokkal korábban. Az írót a 17. századi útikalauz szerzője árnyként kíséri, akivel párbeszédeket folytat. A legendák, babonák részben vagy teljesen megismétlődnek vele, néha fizikailag is, de a képzelet és valóság határterületein mindannyiszor.

Az író kapcsolata a hagyománnyal s a zarándoklat fizikai és spirituális valóságával olyan intenzív, hogy a könyv olvastán fel sem merül a kérdés, vajon tényleg megtette-e ezt a 800 kilométeres zarándokutat, vagy sem. Ha nem tette meg, akkor is mindent elhiszek neki, mert ennyi tapasztalatot nem lehet csak összeollózni és kitalálni, de ha mégis, akkor az is megérdemel egy főhajtást. Nem gyanakszom, mint a film kapcsán, hogy az egész csak felszínes színjáték. Nem elcsépeltek és nagyotmondóak az idézett és saját kútfőből merített életbölcseleti eszmefuttatások, mert szépen elvegyülnek a helyismereti leírások, a naturalisztikus megfigyelések és a látomások között. A különböző nyelvi és tartalmi rétegek, az idézetek és a saját gondolatok együtt alkotnak egységes, egyéni, utánozhatatlan stílust.

Mindebből következően – és persze az önéletrajzi vonatkozások miatt – nem tudok eltekinteni az író/zarándok személyétől, személyiségétől, aki mindig is kettős úton járt, kettős személyiség volt – természetesen nem pszichopatológiai értelemben. Tanulmányai során a filozófiát a közgazdaságtannal, a filmrendezést a médiamenedzsmenttel társította. Munkásságát szintén kettősség jellemzi: verseket és regényeket publikál, míg a reklámszakmában és a kereskedelmi televíziózásban sikeres vezető, üzletember. Több mint gesztusértékű, hogy egy szórakoztatóipari csúcsvezető gyalogos zarándokként indul felfedezőútra. Lehet, hogy a hitelkártyáját nem csak a szegény zarándokszállásokon, a többcsillagos szállókban is elfogadták, de lába, szíve, egészsége, elméje nincs se több, se kevesebb neki, mint másnak, ő is csak egy halandó, aki valamiért erre az emberpróbáló külső-belső meditatív útra vállalkozott. Meglehet, hogy az egész zarándokút csupán a regényért, a filmért jött létre, azonban a befektetett szellemi, fizikai és érzelmi energia olyan lenyűgöző, hogy nem tudnék semmiképpen se szó nélkül elmenni mellette, még akkor sem, ha egyébként nem lennék fogékony az efféle megnyilvánulásokra. Tolvaly Ferenc évekig a Tv2 vezérigazgatója volt, az El caminó-ban egy meghitt pillanatban mégis kritikusan tudott megnyilvánulni a (kereskedelmi) televíziózással kapcsolatban is. Az út vége felé – és ez az epizód a regényben és a filmben egyaránt benne van –, olyan település mellett haladt el, ahol alig látott tévéantennát. A sok-sok megválaszolt és megválaszolatlan kérdés között itt felvetette azt is, hogy ezen a természetközeli településen talán nyugodtabbak, boldogabbak az emberek, mint ott, ahol kivédhetetlen információáradattal bombázzák őket.

A regényben, akárcsak a filmben, a zarándok nagypénteken megérkezik Santiago de Compostelába. A regényben keresi a lányt, a filmben is vannak erre utaló képek, de csak az a néző figyel fel rájuk, aki már olvasta a könyvet. A megoldást, a feloldást az író homályban hagyja. Nem akarom felidézni a történet végét, aminek élményét legjobb szándékaim szerint meghagyok az olvasónak/nézőnek. Azt azonban mindenképpen meg kell említenem, hogy a regényhez epilógus tartozik, ami a befejezés körüli anomáliákat boncolgatja. Itt közvetlenül a maga nevében szólal meg az író, és ezzel eltávolítja magától a szintén egyes szám első személyben, jelen időben mesélő főszereplőt. Itt, a 299. lapon bizonytalanodom el először a könyv olvasása közben. Lehet, hogy az író mégis könnyített módon tette meg a Caminót? Ha nem, akkor mitől rettent meg? Miért visszakozik? Ha ennyire azonosult a főszereplővel, akkor miért szakít vele (persze közvetett eszközökkel, finoman) egy epilógusban? Bele is vitte a személyiségét, meg nem is. Miért? Az értő olvasó úgysem azonosítja őt egy az egyben regénye főszereplőjével, hiszen az életrajzi adatai – ismert személyiség lévén –, viszonylag könnyen ellenőrizhetők. Aki meg azonosítja, az e visszakozás ellenére is megteszi. Tolvaly Ferenc az epilógusban reflektál a zarándoklatra és a könyv megírására. Azt állítja például, hogy a regényt visszafelé írta meg, az egyes útszakaszok élményeit fordított sorrendben. Ez bizonyos értelemben a visszafelé megtett út, egy másik út. És íme, a kettősség itt is megtalálható. Lehet, hogy nem csupán a külső és belső út párhuzamáról, szembeállításáról van szó, hanem a megvilágosodás felé haladásról. Most már érteni vélem a film elején a kiérkezést az alagútból. Lehet, hogy az író/rendező/zarándok egy megvilágosodott(abb) állapotból jutott el az emberpróbáló utazás során egy információkkal, élményekkel, és persze kérdésekkel teli, homályos állapotba. Ezt nem tudom megítélni, egyebek mellett azért sem, mert jómagam még nem vettem részt efféle zarándoklaton. Mindezzel együtt Tolvaly Ferenc két El caminó-ja – közülük is elsősorban a regény –, hihetetlenül intenzív élményt, útravalót adott nekem, ami megérzésem szerint tovább él majd bennem, mint ameddig egy Santiago de Composteláig tartó gyaloglás tartana.

(2005. szeptember 27.)