Besze Flóra Néma angyalok tenyérnyi szemekkel
Kim Ki-duk: Bin-jip – Lopakodó lelkek

49 KByte

A Bin-jip felszínét tekintve hivalkodónak tűnhet, és paradox módon rendkívül csendes eszközei tehetik azzá: beállításainak mindegyike az első pillanattól kezdve jelentőségteljes. Nem túlzás ugyan az összes pillanat kiemelése – de mégis érezzük a különös hangsúlyokig megtett út hiányát, mert minden eleve hangsúlyos. A jelenetek egytől egyig mintha egy szertartás részei volnának, kezdve a számunkra első beköltözéstől a tésztaetetésen át a golfozásig. Felszíne kimódolt tetszelgése azonban lebontható, ha elfogadjuk, hogy inkább kitartott képekkel, mint eseményekkel mesél – és megértjük, amikor a látottakat mint álmokat vagy inkább mint új világot megfejtjük. Kim Ki-duk filmjének ereje éppen jelentőségteljességre törekvésében rejlik: felfigyelünk a harsány csendre, és anélkül, hogy a pátosz megérintené, a látványt kiemelt méltóság veszi körül. A Bin-jip hőseinek világa sajátos világ; az odafigyelés, a türelem, a gondoskodás igazságos, emberséges, meglehetősen távoli világa.

Tae-suk (Jae Hee) szórólapokat aggat a nagyvárosi lakások ajtaira, ha a lapok éjjelre nem tűnnek el, valószínűleg senki sincs otthon; egy-két napra bátran elfoglalhatja a lakást. Szokása nem merül ki a puszta betörésben. Ha valamelyik tárgy nem működik, pedig szívesen használná, fogja a csavarhúzót, s azzal gondosan szétszereli, megjavítja, azt is mondhatnánk: meggyógyítja, lélekkel tölti fel. Olyan finoman fordul a részletek felé, ahogyan a lakások tulajdonosainak megszokott világukhoz már eszükbe sem jutna közeledni. Megöntözi a szomjas növényeket, megeteti a halakat, összeszedi és kimossa a szétszórt szennyest – gondozza azt, amivel napokig nem vagy egyébként is alig foglalkoznak a tulajdonosok, a tárgyak birtokosai. Ha szerencséje van, a lakók a bejövő hívások számára rögzítetteknek megfelelően, napokig távol vannak. Problémát nem is hirtelen hazaérkezésük okoz. Tae-suk egy alkalommal úgy foglal lakást, hogy bár meggyőződése, hogy nincsenek otthon, mégsincs egyedül: az óvás kedves, erőszakmentes, csendes eszközeivel közeledik a férje számára használhatatlan, mert vadóc „tárggyá” lett Sun-hwahoz (Lee Seung-yeon) is. Tae-suk, míg a férj haza nem érkezik, többször is felkapja a golfütőt, és birtokba veszi a kertet. A ház urának hazaérkezése után távozik, de visszafordul… Sun-hwa-val a megbújásban, a világtól való elrejtőzésben találnak egymásra, kapcsolatukat mindvégig titok övezi, titkok egymás számára is. A jóság forrása az idegen fogadása: érzéseik őszinte vendégszeretetből alakulnak át szerelemmé. Tae-suk hajléktalanul nyújt lelki otthont a gyönyörű ház boldogtalan úrnőjének, aki végül cserébe mindörökre házába költözteti.

Különös hangsúly helyeződik a vizuális szintre, de nem csak arról van szó, hogy a Bin-jip zavarba ejtően szép képeket – sőt, többször is beszédes „kép a képben”-felvételeket – tár elénk. Hősei ugyanis egy ki nem mondott némasági fogadalom néma megszegői: Tae-suk és Sun-hwa szavak nélkül kommunikálnak egymással. A golfhoz mint par excellence játékhoz hasonlóan – amely önmagáért, tehát nem a találatért, hanem a mozdulatért kézbe vett ütővel kezdődik – kapcsolatuk alapja az odafordulás, a másikra összpontosító néma figyelem. Szemben állnak az őket körülvevőkkel, a gondolkodni, érezni képtelenekkel, az őket semmibe vevők üres kérdéseivel: Sun-hwa férje miértjeit hagyja nyitva, Tae-suk az őt vallató rendőrfelügyelőt hagyja válasz nélkül, mert világuk nem közös: nem egy nyelvet beszélnek. A hősök hangtalanul is felszólítanak, s ezzel a Bin-jip, akár egy üresen álló, titkot hordozó ház, szinte felszólít a figyelemre: körbejárjuk, átlépjük küszöbét, beköltözünk.

A történet utáni zárógondolat szerint „néha nem tudjuk, hogy a világ, amelyben élünk, álom-e vagy valóság.” Kim Ki-duk a nézővel is játszik: úgy nézzük a filmet, hogy bár valóságként hat, mégis mintha álmainkat idézné. Ismerős érzés: ha jól is emlékszünk álmainkra, a bennük felmerülő hangok utóbb általában csak mint foszlányok maradnak meg, az álmok képisége mindig intenzívebb: egy belső út itt-ott elszakadó útifilmjét teszi ki. Kim Ki-duk alkotása, miközben valóság és álom megkérdőjelezhető különbségét is taglalja, saját filmfelszíne játékosa. Nem áttűnésekkel, nem a jól ismert fogásokkal, konkrét álom–valóság-határok kijelölésével lett álomszerű ez a film, és éppen ezért tűnik valóságosnak. Elvette a beszédhangot, hogy legfeljebb kifejező zörejek és a vissza-visszatérő álomhangú énekesnő romantikus dala őrizze a verbalitás emlékét. A ház kertjében a golfütő suhintása és a pördülve a hálóba csapódó labda hangja idegen lépés a csend birtokán. Az éles hangok a türelmetlenség, az igazolatlan hit hangjai: a tárgy zaja Tae-suk elfojtott kiáltása, de ebben ott rejlik az a tény is, hogy a figyelem precíz összpontosítása állandó gyakorlást kíván. A fa köré műanyag drótot csavart, annak végébe golflabdát ejtett csapdába a fiú, de Sun-hwa minduntalan Tae-suk elé lép: a kiáltás felesleges, a némaság kevésbé. Sun-hwa jelen van, és amíg ott vannak egymás számára, minden rendben.

Túl nagy ez a rend és túl tiszták a hősök – nem kérdés, kiket választunk, kezdettől fogva cinkostársak leszünk. A lány szánalomra méltó, helyzete miatt tudjuk sajnálni, bizonytalan, de érezzük, hogy Tae-suk mellett majd megerősödik; Tae-suk túl sokat tud, nem is feltétlenül ember: transzcendens lény, a hit kitartó játékosa, aki csak rávezeti a maga útjára a lányt, de megszereti: nála végre otthonra talál. A mások lakása iránti kéretlen tisztelete pedig egyenesen megható, míg a férj iránti szánakozásunk megvetéssel vegyül. Nem választhatunk: a két főszereplő egyértelműen jó – ha rossz, akkor is csak tévedésből (a golflabda átrepül a szélvédőn, és véletlenül szinte, belefúródik a kocsiban ülő hölgy fejébe)… Nehéz felidézni, mikor láttunk hasonló angyalokat a vásznon. Még az is lehet, hogy annyira elszoktunk az egyszerűen csak jó szándékú emberektől, hogy ájtatosnak, giccsbe hajlónak érezzük a karakterek (erkölcsi) tisztaságát. Nem is annyira tiszták. Tae-suk még fájdalmat is okoz, fogja az ütőt, és a golflabdát előbb a férjre, majd a rendőrfelügyelőre irányítja – igazságosztót játszik. Sun-hwa pedig hazudik a film végén: nem az újrakezdődő házassága, hanem a fiú ottléte miatt boldog – mégis nevetséges ellenvetések ezek nemes játékaikkal szemben. Tiszta arcú, szimpatikus színészek alakította angyalok – talán műszárnyakkal, de csak mert máskülönben megfoghatatlanok volnának. Kettejük együttes súlya ráadásul kimutathatatlan, észrevehetetlen: nulla kiló – vagy éppen hogy mérhetetlen, mert egyesülve egyensúly, s mint ilyen, talán végtelen.

A történet a fiúval, Tae-sukkal kezdődik, az ő kezdetei nélkül, mert már eleve rajta áll egy úton – nem is akármelyiken: a maga útján. Akár a rendező nálunk is vetített korábbi filmje, a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz buddhista szerzetese, aki belenevelte a fiút a Zen világába, de a fiúnak végül magának kellett megtanulnia annak részévé válnia, Tae-suk is csak önképzéssel válhat tanítóvá, egyben a lány segítő útmutatójává.

A róla készült aktfotóktól, más által konstruált önképétől elszakadni képtelen lány a fiú mellett tanulja meg átlépni az őt körbefogó, visszatükröző világot: otthonát, férjét. Az átlépés itt nem azt jelenti, hogy jobb, ha nem is vesz tudomást arról, ami körülveszi – hiszen a lánnyal először akkor találkozunk, amikor éppen ez a helyzet: nem veszi fel a telefont, mert dühében és félelmében ugyan, de lepereg róla férje ideges könyörgése. Nem tudja megadni magát. Az átlépés tehát ezúttal felülemelkedés: a dolgok másképp látása. A lánynak olyan helyre kell felkapaszkodnia, ahonnan nézve képes lesz átszínezni a valóságot. Mint télen a szerzetesnek, kővel a lelkén kell megjárnia a maga hideg hegyét, hogy könnyedén bírja el a kő súlyát. Sun-hwa-nak legelőször önmagát kell újraértelmeznie – hamarosan fel is szabdalja saját portréját: a régi keretbe kisebb módosításokkal illeszti be világát. Többé nem egy a férje gondosan összevásárolt tárgyai közül, amelyeknek a töredéke is elegendő lenne a nyomorúságtól mentes élethez. A rendező megfoszt attól, hogy láthassuk, Tae-suk annak idején hogyan talált utat magának, de cserébe megajándékoz azzal, hogy láthatjuk, hogyan történhetett.

A film mégsem a megvilágosodás, a teljes belső transzformáció története. Sun-hwa-ból hiányzik az, ami a fiúban megvan. Tae-suk ugyanis rendre feltalálja magát, míg Sun-hwa ideiglenes elválásuk után a fiútól látott és őt utánzó mozdulatokkal csupán megidézni tudja Tae-suk-ot. A lány tehát nem találta meg önmaga sajátos eszközeit, de rálelt arra, hogyan fogadhatja el a sorsát. Úgy törődik bele a magányos házasságba, hogy csak hinnie kell abban, hogy Tae-suk ott van, tehát nincs egyedül.

A Bin Jip hősei különösek akarnak lenni: szembefordulni a számukra további választást nem jelentő alternatívával, amely a rossz házasságok, a pénzemberek, stb. világában kizárólagosságra kíván törni. Tudják, hogy az adás gesztusa nem a harmadik házassági évforduló Hawaii-on töltendő napjaiban rejlik, nem is a tárgyak felhalmozásában, a „mindent megadásban”. A fiú egészen keveset tesz a meglévő világhoz, de ajándéka mindennél többet ér és a részletekben rejlik: a padlóra terített szép váltóruhában, egy-két mozdulatban, félmosolyban, törődésben.

Metafizikai melodráma és krimi egyszerre. A kertben (precízen) eltemetett (talált) halott miatt keverednek gyilkosság gyanújába – mindketten egy sablonos gondolkodás áldozatai. Az új aspektus története: a hősök megértése a képrejtvényekhez hasonló újra-átgondolást igényel. Krimi, de nem a gyilkosság, a nyomozás, a félreértés, a korrupció megszokott elemei miatt. A rendőrség Tae-suk számára az a szokvány-világ, ami Sun-hwa-nak a férjben testesül meg. Mindkettejük megtalálta saját börtönét, és mindkettejüknek csak hinniük kell abban, hogy bezárva is szabadok, mert egymás rabjai. A fiú edz, „nyomtalankodik”, hogy a meghökkentő eltűnések, lopakodások mestere legyen. Önképzését cellájában roppant feszült képsorok mesélik el: érezzük a visszafojtott lélegzetet, az összpontosítást. Tae-suk maga lesz a golflabda előtt álló ütő, egy-egy tévedhetetlen mozdulat. Egyetlen árulója csak az árnyéka – semmi több.

A rendőrségnek másképpen kell rájuk néznie, hogy megértse őket, tisztázza helyzetüket. Tae-suk kineveti a lopakodó módszerétől zavarba jött börtönőrt, majd eltűri a gumibot ütéseit. Pedig már azt hittük, megtörik, hogy fel kell adnia választását, önmagát, de Tae-suk egy lépéssel mindig előbbre jár. A tenyerén szemrajz, hogy távol tartsa a gonoszt – vagy ha kell, még nagyobb erővel üssön vissza.

Egy más értékrendű, nem anyagi, hanem metafizikai alapokon álló világ gyermekeit látjuk Kim Ki-duk filmlírájában, amely egy távoli világ kedves ajándékait rejti: különösen figyelmes kamera rögzítette csendes forradalmárokat, az adni tudás mestereit.

(2005-11-02 )

 


113 KByte

153 KByte

147 KByte

162 KByte

162 KByte

152 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső