A hetvenes évek francia nouveau naturel hullámából Claude Sautet úgy emelkedik ki, mint a polgári csoport-csendéletek szociografikus gonddal dolgozó piktora. Sosem egyetlen főalakra fókuszálódnak a történetei; baráti, rokoni kompániák időről-időre menetrendszerűen összeverődött felnőttjei beszélik el a francia társadalom befolyásos középrétegének hétköznapjait, illetve a mindennapok folyamába ékelődő víkendnyi szüneteit. Irodák, kávéházak, bisztrók, kisvendéglők, hétvégi kúria: társasági együttlétezés, életmódbéli összrajz. Különösen nagy dolgok nem történnek Sautet középkorosodóival.

Agnès Jaoui és Jean-Pierre Bacri a kilencvenes évek derekán közösen írt drámáiban (később forgatókönyveiben) ugyancsak e réteg s e korosztály csoportképét rögzíti, azzal a különbséggel, hogy a klasszicista színpadi szabályoknak némileg megfelelve, összesűríti a cselekményt egy helyszínre, s estényi keresztmetszetben villantja fel az adott családi, vagy baráti találka résztvevőinek összeszövődött sorsát. A koncentráltságnak köszönhetően konfliktusdús levegő jellemzi mind a Cuisine et dépendance (kb. Konyha, szobákkal), mind az Un air de famille (kb. Családi vonás) című munkájukat – amelyeket Stéphane Meldegg állított először színpadra, majd Philippe Muyl és Cédric Klapisch filmesített meg –, az összejövetelek hajnalokba torkolló végpontján mindenki kiterített lapokkal, felhánytorgatott, egymásnak ugrasztott sérelmek kereszttüzétől fáradtan mered a másikra, a konfliktusok kibomlottak, a megoldások váratnak magukra. Jaoui-ék nem mélyfúrásos bergmani analízisbe küldik hőseiket, és nem is az Albee-féle „vendégszorongató” játékba – ahol is a házigazdák sem ússzák meg az illúziógyilkoló „nem félünk a farkastól” játékot, s kiderül, igenis félnek, reszketnek –, protagonistáik, noha végigcivódják, elégedetlenkedik, zsémbelik, kiabálják, kesergik az estét, nem szedik egymást ízekre, inkább valami keserű, ám mosolyt fakasztó, fáradhatatlan feleseléssel jártatják a szájukat. Mintha a franciáknál évszázados hagyományokra visszatekintő társalgási dráma XX. századvégi variánsai lennének Jaoui-ék munkái, Csehovval és Woody Allennel ízesítve.

A Cuisine et dépendance egy hajdani baráti társaságot szembesít tíz évvel korosabb önmagával. Ötletes apró trouvaille, hogy a fonákjáról, azaz a konyha-front felől figyeli a vendégséget, itt futnak össze pillanatokra a régi cimborák, miközben a szemünk elé nem kerülő szalon színpadán zajlik a comédie humaine (emberi színjáték) reprezentatív oldala: a „legtöbbre vitte”-büszkeségtől dagadó médiasztár, illetve formás feminin fizimiska ünnepelteti magát, a nyílt színen látszólag örömmel gazsulálók gyűrűjében. Őket, akik a közvélemény netovábbjai, sosem látjuk, a kulisszák mögötti hátsó fronton az elhibázott életűek panaszkodnak. Közben pedig szimbolikusan odakozmál, ehetetlenné válik a vacsorájuk, amit nem lehet kiköpni, úgy kell elfogyasztaniuk, ahogy megfőzték maguknak. Állóvízbefúlt háziasszony, a médiasztár szakmai vazallus-felesége, egy elfuserált utazási ügynök-író, aki rezonőrként végigdacolja-végigellenállja a színlelő gyülekezetet, de ő is csak a hátsó fertályon, nyilvánosan gyávának mutatkozik. Az író figurája személyes indíttatásból majdnem mindig szerepel alkotópárosunknál, ám a korábbi műveikben rendszerint kiteljesületlen művészi státusban, pályaszéli betűvető, aki kénytelen józan, civil állással megtámogatni ingatag „bohém” oldalát; a Mint egy angyal című filmjükben már két révbe ért íróember is színre lép, a beteljesültség minden hátulütőjével. Agnès Jaoui már ebben a drámában pedzeni kezdi a témát, amit a Mint egy angyal című filmjében tovább boncolgat, egyik főmotívummá tesz: a kreált vagy valós tehetség és hírnév bűvkörébe ragadt behódolók gyöngeségét. A kikiáltott formátum, az ügyeletes zseni – mely címke körültekintés nélkül ragasztódik, óvatlanul és médiasebesen – előjogának tekinti despotikus környezetszomorítását, mi több, a környezet sem tiltakozik dacolva ellene. Jaoui szerint kényelmesebb függőségben nyavalyogni, a fogva tartót szidalmazni, mint függetlenként, szabadon, kibújva a géniusz fényes árnyékából.

Az Un air de famille kevésbé ügyes munka, a Pčre de Tranquille bárban, a nevével éppen ellenkezve egy cseppet sem nyugodalmas születésnap apropóján – Bacri mindig hangsúlyozza, hogy Harold Pinter Születésnap című műve keltette fel benne újra az írás iránti vágyat – kitálalnak a rokonok. Figyelmetlenségek a többiekkel, el- és mellébeszélések. A családsejt destruáló, az egyéni önmegvalósítást lehetetlenné tevő jellemzőiről a XIX. század vége óta, a polgári mítoszok hanyatlásával kezdődően számos remek dráma született. Jaoui-ék szarkasztikus mellékzöngéje sem képes azokat a rezonőr-szájba adott kínos szentenciákat ellensúlyozni – mint például: „Azt hisszük egy ajándékkal megválthatjuk egész éves figyelmetlenségünket és hanyagságunkat.”, vagy: „Nem kell ahhoz káromolni valakit, hogy megbántsuk.” –, amelyek banális prédikációba fullasztják a cselekményt, s a klasszikus familiáris élethazugság-feltáró szépírói, illetve filmes mestermunkák utánnyomásává változtatják a drámát.

Az e műfajon belül kipróbált zárt szituációs szerkezet, illetve az ebből fakadó konfliktusos ön- és egymás-analízis struktúrája Agnès Jaoui és Bacri forgatókönyveiben átalakul. Talán Alain Resnais-nek tartoznak köszönettel ezért, aki a modern filmes elbeszélés egykori atyjaként a nyolcvanas-kilencvenes években már nem kíván komolyabb formateremtő kalandokba bocsátkozni, inkább elkészít néhány ügyesen, szellemesen kivitelezett vígjátékot (vagy „bravúrstiklit”, ahogy Bikácsy Gergely írja), amelyek legjobbja a Megint a régi nóta című sanzon-komédia, szerzőpárosunk írói segédletével született. A Jacques Demy-féle musicalizált film örökségét magánviselő, sokszereplős, hat különböző, de keresztbe-kasul szövődő cselekményszálon futó történet módosította Jaoui-ék dramatikus szokásait. A középpolgárság alsó-felső rétegeit ábrázolják, kétféle lelki beállítottságú, búskomor, illetve túlpörgetett aktivista típusok – ingatlanügynök, sofőr, a Paladru tavi lovasparasztok életéből doktorált idegenvezető, félállású rádiójátékíró – csoportos előfordulását, munkahelyi, szerelmi, baráti afférjaikat. A szövődmények dramaturgiai fordulópontjain a dialógusokat, illetve a belső monológokat szituációba ágyazott sanzonrészletek helyettesítik, amelyek leleményesen narrálják a cselekményt. Jaoui-ék sokat tanultak Resnais humorából, könnyeden szőtt, sokszálú, mégis összetartó elbeszélő-szerkezetéből.

Összetalálkozások és elbúcsúzások

„Hol tartottunk? Sehol.” A szerzőpáros legkiemelkedőbb alkotása – minden területet tekintetbe véve – a vígjáték leple alatt könnyező Ízlés dolga. Első pillantásra talán fel sem tűnik, hogy a műveletlen mérnök-„értelmiségi” kínos kálváriája a humán beállítottságú, érzékeny lelkű bohémek belterjes közegében nem pusztán ízlés és neveltetés kontradikciójából fakadó komédia, hanem a negyvenesek generációjának széleskörűen prezentált egzisztenciális szomorújátéka. Agnès Jaoui hőseire is igaz a Claude Sautet polgáraira vonatkozó megállapítás: alakjaik felnőttnek születtek. Ugyanazon évjáratból valók nemcsak e film, de minden munkájuk szereplői (a Mint egy angyal protagonistája most debütáló kivétel) szerzőik évszámait hordozzák. Már levetkezték a huszonévesek világmegváltó dühét, ám még emlékeznek rá, még nem érték el a tényleges félutat, ahonnét élesebben rajzolódik ki a hátralevő, de már kénytelenek számot vetni s rosszabb pillanataikban feladni. Világosan látnak, és ennek a „világnak” a fényénél nincs sötétebb. Az Ízlés dolgában ifjú középkorúak próbálkoznak a páros, illetve társas létformátummal, többnyire hiába. Ideig, néha óráig működőképesek.

Manie, a pincérlány összetalálkozik egykori egyalkalmas ágyasával, Brunóval egy újabb egyszeri alkalomra. Bruno kéthetes barátságba bonyolódik testőr-társával, Franckkal, aki erre az időre Manie-val is összeboronálódik. A megállapodott gyáriparos Castella viszonzatlan viszonyban találja magát Devos színésznő-korrepetítorral, és kirúgja lába alól az ízléstelenül puhára szőnyegezett családi padlót. A beérkezettek felborítanak mindent, a magányosok lecövekelni igyekeznek. Az egymáskergetés balfordulatait Jaoui-ék beleágyazzák a társadalmi szegregáció jegyében konfrontálódó, eltérően szocializálódott rétegek komikusan tálalt problematikájába. A művész státus manapság oly felvert ázsióját lerántják, és a kigúnyolt, zavarbaejtően alulkulturált kis-nagypolgár körültekintés nélküli naiv, ám őszinte ostobaságának adatik igazság. A „Complexe culturel des deux rives (a jobb és a bal part kulturális komplexusa)” égisze alatt találkozik két világ, Castella, aki civil, angoltanári mivoltában nem, csak Berenice-ként veszi észre Clarát, és a színésznő, aki kénytelen-kelletlen nevelni kezdi őt. A romantikusok „Változtasd meg élted!” parancsának mulatságos engedelmeskedését hajtja végre Castella: a „jaj, ez verses” kategóriába alábecsült klasszicista dráma (Berenice) varázsa kibillenti a férfit cseppet sem szellemközpontú („Kurva színház, inkább együnk valamit!”) egzisztenciájából, és megpróbál más minőségű életet élni, s e törekvésének a szerelmi megállj-visszautasítás sem vet véget. A mások ízlésének tiszteletéből, nyitottságból példát statuál az őt lesajnáló, még csak nem is élvonalbeli, amatőr, kispályás bohémeknek.

Jaoui persze kedveli ezeket a kispályásokat is, sőt tulajdonképpen drámáról drámára, filmről filmre melléjük áll. A Mint egy angyal professzionistáinak leleplezése a legpregnánsabb példája az ő „hovatartozásának”, mintha folyvást eltartaná magától ezt a pejoratív zöngéjű státust és képtelen lenne elfogadni, hogy már nem a nagyobb szabadsággal bíró kiváltságos amatőr/gyakornok Patrice Chéreau növendék csapatában, illetve műkedvelő kórustag, hanem befutott, nemcsak hazai pályán többszörös César-díjas – ami szakmailag nem mondhatni, hogy minőséget szavatol –, de nemzetközileg is elismert alkotó. Az Ízlés dolgában van egy rejtett, kibontatlan, nagyon finom szál, mely záró motívumként kulcsfontosságúvá válik: Bruno, a hivatásos, bár kissé töketlen testőr (aki többnyire ráfarag) most már nem otthoni magányában gyakorlatozik a fuvoláján, hanem egy kis kamarazenekarban fújja azt az egyetlen motívumot, amit tud, s amellyel egyedül oly sutának tűnt. Lefordítva talán kissé triviálisnak tűnik a tanulság, de mivel Jaoui saját bevallása szerint a világos konklúzió elengedhetetlen e kakofón világban, muszáj verbalizálni: legyünk akármennyire szerény képességűek (esetleg naivak, életidegenek, ostobák, rondák, a „normálistól” eltérőek), az a kevés valahol, egy kvartettben vagy duóban pótolhatatlan fontosságú. Miután a film keserűen rávilágított az emberi össze nem illőségekre, a vonzások-választások-válások gyorsfolyású menetére, legvégül felvillant egy tapsrendi mélyről fakadó mosolyt a színésznő részéről a balek rajongó felé, és a kamarakórus együttzenélését.

Az írói tézis vizuálisan elegánsan suttog és vígasztal, nem oly erőszakosan harsog, mint legutóbbi munkájában. Az elbeszélőszerkezet sokszálúságának köszönhetően széleskörű keresztmetszet rajzolódik ki a párizsi társadalomról: színházi belvilág életfájdalmas affektái, meleg piktorok, dealerkedő, kikapós pincérlány, kipárnázott életű gyáriparos, tökös-töketlen testőr-páros; a portrék nincsenek aprólékosan kidolgozva, inkább egy-két erősebb kontúrral skiccelődnek fel, viszont ennek a szövevényes, nagystílűen könnyed vászonra vetésnek köszönhetően nem oly direkt az a tétel, amit az író-rendezők bizonyítani kívánnak. „Szeretem a demonstrációt, ha nincs mit bebizonyítani, nem nagyon tudom, hogyan haladjak” - a francia tézisdrámákat szem előtt tartva Agnès Jaoui vonalvezetése legújabb filmjében nélkülözi azt a „félvállravetettséget”, széles spektrumot, amelyben szinte észrevehetetlenül finoman feloldódott hozzánk intézett mondandója.

Egy szegény, kövér nagygyermek panaszai

„Hát van kétségbeejtőbb és ostobább az ilyen helyzeteknél: megesik, hogy csupa hírességek, színészek, írók vendégeskednek nála, közöttük csak én nem vagyok senki, és csak azért tűrnek meg, mert az ő fia vagyok. Hát ki vagyok én, mi vagyok én?” (Csehov: Sirály)

Étienne Cassard, a híres író lányát nem engedik be az exkluzív filmpremierre, amíg nem igazolja valaki kivagyiságát, azaz a „csatolt rész” státust. Kicsivel később egy latin lover típus egyszer csak visszaigazolja Lolita „önmagábanvalóságát”, önmagáért fontosságát. Az expozíció kínos nyíltsággal jelöli ki a két fő csapást, amelyen az elbeszélés haladni fog, s világosan előrevetíti a problémafosztott boldog vég bekövetkeztét. Jaoui és Bacri, tőlük szokatlanul, nemcsak a saját korosztályukat zsigerelik ki a Mint egy angyal című filmben, de főszereplőül választanak egy dupla kereszttel megáldott huszonévest: nemcsak hogy híres ember csemetéje, a mérete sem éppen 36-os. Két óriási csapda, amelybe szerzőpárosunk bizonyára nem gondolkodás nélkül, de belesétált. Mert mi más is következne eme alapszituációból, mint az apa-lány viszony konfliktusos jellege, a reménytelen nekiveselkedések, hogy kirobbantsák az írót a kizárólag önmagára fókuszáló világából, viszonzatlan szerelem, küzdelem a tükörrel, a frusztrációkkal és a papára leső szerencselovagokkal, majd a rég várt megvilágosodás és a kijelölt út. A problematikus leány az egyetlen igaz hódoló karján kiteljesedik a szerelemben és a művészetben is. Ez a szívmelengető optimizmus és leányregényekre jellemző tanulság-tálalás kissé méltatlan szomorúan szarkasztikus szerzőpárosunkhoz.

A környezetfixírozás tekintetében még mindig nagyon gunyorosan pontosak, most a párizsi sztár-értelmiség berkein belül szemlélődnek. Felfedik az „íróság” társadalmi piedesztálra emelt zsenijének gyarló emberarcát, porba, pontosabban család és munkahelyi közegbe rántják azt. A bálványimádó énektanárnő kezdetben valóságos transzba esik Cassard „íróemberközelségére”, pitiáner egoizmusával csak később szembesül. Csehov mintázott hasonlóan kisstílű művész- és alkotóembereket, a romantikusok óriási becsben tartott, dédelgetett, nem-evilági lángoszlop-költőit kiábrándítóan narcisztikus, fanatikus hétköznapi, nyöszörgő elviselhetetlenekké degradálta. A Mint egy angyal írója ugyancsak ilyen lefokozott despota, Jean-Pierre Bacri szokásához híven remekül szervírozza a zsémbes-zsörtös típust, bár ennyire gonoszul javíthatatlan-kiállhatatlan talán még sosem volt, figuráiban a szünet nélküli lamentálás mélyén eddig megbújt a szerethető/sajnálható balek sebesültsége. Mindig az „igazat” üvöltötte/dadogta az egyenmosolyt hordók felé, a rezonőrök jó szokásához híven. Most azonban menthetetlen, nemcsak a lányán néz keresztül, de mindenkin, saját írói stagnálásának gödréből kizárólag egy-egy hosszú női combra pillant néha fel. Jaoui tétele szerint ezekkel a profi tirannusokkal szemben, akiknek a humán helyi értékük nulla, a lelkes amatőrök képviselhetnek valódi, emberbarát szakrális művészi értéket. A templomi kórusmuzsika szárnyain Lolita kiteljesedik és apja ihletínségét is megoldja. Mégis kissé cinikusan hangzanak azok a sorok, amelyek az utolsó jelenetet aláfestve hallatszanak, amikor a lány, végre felismervén a megfelelő-becsülendő szerelmi alanyt, kéz a kézben andalog: „Mennyei művészet / te a sötét órában / mikor megfojt az élet / elviszel magaddal egy jobb világba.”. Az amatőr kóristát leginkább e földi halandó viszi jobb világba, a művészet mediatizált felkent papja (nagyon pontosan, helyénvalóan szomorú a frissen debütáló író bohóccá avanzsálása a parádés tv-show-ban), az apja révén csak lelki defektusokra tehet szert, s leginkább sötét órákra. A művészet ideig-óráig segíthet élni, de művészekkel alig-alig lehet élni.

Jaoui kiadó-írói közegábrázolása alapos, testközeli, mosolyogtató értelmiség-ismeretet tükröz, mi pedig mindig kaphatóak vagyunk vigyázó szemünket vágyón a párizsi intellektusra vetni, hisz a franciák megbízható praxissal bírnak szellemi haute couture-jük öngúnyoló kivesézésében. Csak épp a „halmozottan” hátrányos helyzetű művészpalánta vonalat kellett volna hanyagolni s kimetszeni, igaz, akkor darabjaira is hullott volna a film, hisz Jaoui az utómunkálatok során azért vágott ki fél órát, hogy koncentráltabban mutatkozhasson meg ez a fő szál. Talán javára vált volna a filmnek, ha nem rövidül, hiszen épp ez a koncentráltság sűríti didaktikusan paradigmatikussá a történetet, amely veszélynek az Ízlés dolga szellős-szertefutó szerkezetével még ellenállt.

Truffaut-ék a szerzőiség definiálásakor kijelentették, nincsenek jó vagy rossz alkotások, csak jeles illetve elégtelen minősítésű rendezők. Legszívesebben ennek az extrém kijelentésnek a fedezékéből venném védelmembe a Jaoui-Bacri párost. Drámáik, forgatókönyveik java része az őket körülvevő értelmiségi létről való gondolkodás egy-egy etapja. Persze számosan vannak azon mozgóképkészítők, akik új hullámosan, új naturálisan, új érzékenyen-romantikusan ugyanerről szólnak. Agnès Jaoui és Jean-Pierre Bacri az Ízlés dolga hőseivel belépett az új morfondírozók táborába, a Mint egy angyallal azonban már amolyan forszírozott új okosok, akik bebizonyítják, hogy a jeles képírók is közelebbi kapcsolatba kerülhetnek a rossz film – a franciáknál manapság igen szép számmal előforduló – nem épp tünékeny tüneményével.

Kapcsolódó cikkünk:

Franck Garbarz A morális bóják szüksége Beszélgetés Agès Jaoui-val