Cs. Kádár Péter Filmet pedig lopni kell!
Filmmásolás a digitális kultúra korában
Nem videotéka – 15 évnyi gyűjtés a falon
Nem videotéka – 15 évnyi gyűjtés a falon
282 KByte

Vannak íratlan szokások, amelyek bölcsebben szabályozzák életünket, mint a tételes jogszabályok. Ezek közé tartozik, hogy virágot lopni bocsánatos bűn. Természetesen nem arra gondolunk, hogy aki kereskedelmi tételben lopja a virágot, azt nem kéne bíróság elé állítani, hanem arra a hagyományra, hogy tavasz tájt a deli legények lopott orgonával szédítik a takaros menyecskéket. Nem (csupán) azért lopjuk a virágot, mert nincs pénzünk megvásárolni a bolti csokrétát, hanem mert a lopott virág hősiességünk, bátorságunk, férfiasságunk, áldozatkészségünk bizonyítéka, és mert a lopott virág elfogadása közösségvállalást is jelent, hiszen az ajándékozott is bűnrészessé vált. E közösségvállalás szélesebb értelmű is, mert az aktuális jogszabályoknál sokkal mélyebben gyökerező közösséghez tartozás bizonyítéka. Rögtön tegyük hozzá, hogy bár a virág ellopásával átmenetileg csökkentjük az adott termőhelyen az adott pillanatban fellelhető virágok számát, magát a termőhelyet nem szüntetjük meg, vagyis a virágok jövőre is nyílni fognak, megteremtvén a viráglopás szokásának évszázadokon és társadalmi rendszereken átívelő fennmaradását. Persze, amikor virágot lopunk, nem gondoljuk végig a szokásjog és a tételes jog viszonyát: ivarérett úr és hölgy fejében ekkortájt egészen más gondolatok emelik az adrenalin szintjét az átlagos érték fölé.

E sorok írója viszont azt igyekszik végiggondolni, miért is lopunk filmeket, s prekoncepciójának lényege, hogy a filmlopás úgyszólván mindenki számára hasznos – még azok számára is, akik házkutatásokkal, börtönnel való fenyegetőzésekkel, ravasz másolásvédelmi eljárásokkal és még ezeknél is alávalóbb módszerekkel próbálják a „filmtolvajok” életét megkeseríteni. Amióta a társadalmi fejlődés eljutott arra a szintre, hogy elkülönült tulajdonról beszélhetünk, azóta létezik a lopás. A lopás nem más, mint más tulajdonának erőszakos elsajátítása. Amióta tehát film létezik, létezik a filmlopás is. Az alábbi bizonyítási eljárás – a szerző immár 20 évnyi tapasztalatai alapján – arról szól, hogy a filmek (és persze a kották, a zeneművek, a könyvek, a számítógép-programok stb.) nem üzleti célból történő másolásának lopássá nyilvánítása, kriminalizálása az igazi bűncselekmény, vagy legalábbis az egészséges kulturális fejlődés, értékmegőrzés és értékteremtés gátja.

Hajdanán – nem is oly régen – moziba mentünk, ha filmet akartunk nézni. Tekintsünk el attól az arányaiban egyre rövidebbé töpörödő, lassanként eljelentéktelenedő időszaktól, amikor még nem volt televízió! Még pár évtizeddel ezelőtt is azért mentünk moziba, mert ott nagyobb volt a kép, mint a tévében, s a mozi közösségi élményt is nyújtott. Ráadásul a legolcsóbb közösségi szórakozás volt: hazánkban pl. 1950–1980 között az ifjúsági vagy a nyugdíjas bérlet, a mozijegy és a perec ára egy mozizásra vetítve együttesen sem haladta meg egy kiló kenyér – szintén államilag dotált – árát. E múltba vesző korban még nem léteztek azok az olcsó, otthoni felhasználásra is alkalmas technológiák, amelyek segítségével a filmeket másolni lehetett volna, ezért a filmlopás egy szűk kör, a mozigépészek kiváltsága volt. A helyzet hasonlított a középkori szerzetesek kódex-másolásához, két különbséggel. Egyrészt a mozigépészek nem másolták, hanem ténylegesen ellopták a vetítendő kópiát (amely egyébként másolat), másrészt – általában – nem az egész filmet lopták el, hanem csupán annak rövidebb, „karakterisztikus” jeleneteit, mondjuk azt a részt, amikor majdnem látszottak a képen Piros Ildikó csaknem fedetlen keblei. (Nemzetközi példaként lásd a Cinema Paradiso című filmet.) A mozigépészeket a filmforgalmazók az ilyen lopásokért meglehetősen keményen büntették, s bár elrettenteni még így sem tudták őket – minden mozigépész barátomnak van kisebb-nagyobb gyűjteménye –, a gyűjtők különösebben nagy kárt nem tudtak okozni, főként akkor nem, ha a forgalmazó vagy a gyártó birtokában megmaradt az eredeti kópia. Erről ugyanis bármikor lehet újabb, vetíthető másolatot készíteni. Illetve, az élet ennél is sokszínűbb: a filmtörténet számos példát ismer, amikor egy-egy filmarchívumot megsemmisítettek, széthordtak stb., s ilyenkor néhány film legalább részleteiben megmenekült a gyűjtő mozigépészek és más tolvajok által.

A múlt század hetvenes éveinek elején azután megjelent a házi képmagnó. Az első használható típusok esetében még nem kazettába rejtve, hanem nyitott orsón tárolták a szalagot, a magnó üzemeltetése bonyolult volt, egyszerre csak 30-60 percet lehetett rögzíteni, s azt is csak fekete-fehérben. Én a Kőbányai Amatőrfilm Stúdióban használtam ilyen szerkezetet, s ezek a jószágok nem is mozifilmek másolására szolgáltak, hanem az amatőrfilmezés korszerűsítésére. Persze, külső videójel-szinkronizálási lehetőség híján erre sem voltak igazán alkalmasak; az egyetlen birtokomban levő, ilyen géppel készített amatőr játékfilm minden egyes vágásánál ugrik egyet a kép. (Ráadásul, amilyen meggondolatlanok voltunk, rengeteg a vágás, mert örültünk, hogy két kamerát is használhattunk...) Hazánkban ez a képmagnó alig terjedt el, mert a hozzá való szalagot is csempészni kellett; állami boltokban soha nem volt kapható.

Az orsós képmagnókat néhány évvel később váltották föl a kazettásak. A kazettás rendszerű képmagnókat eleve házi használatra szánták, és elvileg már jóval korábban piacra kerülhettek volna, de az Egyesült Államok filmgyártó és -terjesztő érdekvédelmi szervezete szerette volna elérni, ha olyan konstrukciókat alakítanak ki, amelyek megakadályozzák a tévéműsorok rögzítését. Ez az elképzelés akkoriban valószínűleg azért bukott meg, mert a két japán-amerikai tőkével fejlesztett kazettás rendszer, a Betamax (Sony) és a VHS (JVC) mellett megjelent egy európai fejlesztés, a Grundig Video2000 rendszerű képmagnó is, és a Közös Piac – vagy ahogy akkor nevezni kezdték, az Európai Gazdasági Közösség – nem akart efféle korlátozást. A technikatörténet fintora, hogy a piaci versenyt a leggyengébb kazettás változat, a VHS nyerte meg, s nemcsak a legjobb képminőséget szolgáltató Video2000 veszített, hanem maga a Grundig cég is eltűnt azóta.

E sorok írója – amatőr filmes múltjából adódóan – nem is értette, hogy miért kellene otthon mozifilmeket tárolni, hiszen úgysincs idő nézegetni őket, csak a helyet foglalják, és a házi képmagnók minősége is gyenge. Különösen pocsékok voltak azok a felvételek, amelyek becsempészett karate- és pornófilmekről készültek, házi szinkronizálással, pontosabban hang-alámondással. Istenkém, milyen jókat röhögtünk… Az azért feltűnt, hogy az eredeti kazetták anyagát valószínűleg nem tévéből vették föl, hanem készülnek ún. gyári műsoros kazetták is, és ezek nem lehetnek túl drágák – legalábbis odaát. Mert nálunk a képmagnót is egy vagyonért mérték, mindaddig, amíg meg nem kezdődött a Bécsbe irányuló bevásárló turizmus. A képmagnózás ebben az időben a diszkókba és a tehetősebb kocsmákba, szórakozó helyekre szorult.

A világútlevél hatására a hazai boltokban is egyre többféle képmagnó volt kapható, és egyre lejjebb mentek az árak is. A kábeltévés hálózatokban engedélyezték a helyi, tanácsi tulajdonban levő tévéstúdiók és néhány műholdas csatorna – Sky Channel, Super Channel, RTL – továbbítását, tehát a műsorválaszték is nőtt. Ám nem lehetett nem észrevenni néhány furcsaságot. Addig ugyanis azt szoktuk meg, hogy ha egy filmet vetített a televízió – s ezen jobbára a Magyar Televíziót értettük –, akkor a bemondó konferálását pár másodpercnyi „sötét kép”, fekete szint követte, a film végét – a teljes vége-főcím után – pedig szintén fekete szint zárta. A határszéleken vehető osztrák, román, csehszlovák tévéállomások esetén sem volt ez másképp. A műholdas tévécsatornákon azonban sosem volt sötét a kép (csak technikai hiba esetén), s ha volt egyáltalán műsorvezető, akkor a film kezdetét beleúsztatták-trükközték a bemondó orcájába, a kép jobb felső csücskén a tévéállomás logója virított, a filmet gyakorta reklámok és műsor-előzetesek szakították meg, a vége-főcímet pedig egyszerűen levágták. Továbbá, egyes programok esetében alul szövegek úszkáltak, a bal felső sarokban pedig mindenféle közlemények takarták el a filmet. Akkortájt azt gondoltam, azért vesznek vagy kölcsönöznek műsoros kazettákat a népek, mert a tévéből nem érdemes fölvenni a műsort. Kísértetiesen hasonlított a helyzet ahhoz, amikor a legújabb slágerekhez a pocsék préselésű Jugoton lemezeken kívül csak a Szabad Európa Rádióból vagy a Radio Luxemburgból lehetett jutni, ám az előbbi torz, el-elhalkuló, zavaró adók által brummogó és csiripelő volt, az utóbbiba meg mindig belehadart a műsorvezető az elején meg a végén. Mégis rögzítettünk ezekből a rádiókból is a BRG vagy Tesla gyártmányú magnókra (két kibékíthetetlen tábort alkotva, hogy melyik a jobb készülék; aztán megjelentek a „lengyelgrundig”-osok is, de őket senki nem vette emberszámba), és versengtünk azon, hogy ki tudja jobban kicselezni a zavaró tényezőket: levágni a felesleges szöveget, szűrni a zajt.

A nyolcvanas évek végén az osztrák kereskedelem visszaszorítása érdekében az akkori belkereskedelmi miniszter akciót hirdetett a hazai vállalatok között: extra állami támogatásban részesültek azok a cégek, amelyek a „Gorenje-turizmust” a hazai piacra irányították. Ekkor kért meg engem és Kishonti István barátomat a Keravill arra, hogy készítsünk olyan videokazettákat, amelyek a cég választékában szereplő képmagnók kezelését mutatják be. Ezeket a kazettákat a Keravill minden egyes képmagnóhoz mellékelte, természetesen készüléktípusonként más-más fajtát. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, a bolti kirakatokban elhelyezett tévékészülékeken is vetíteni kezdte a „filmeket”. Kár volt. Egy kevéssé derűs napon egy még kevésbé derűs hangvételű levelet kaptunk a Szerzői Jogvédő Hivataltól, amelyben arra szólították föl a vállalatot, hogy fizesse be a kazetták nyilvános közvetítéséért járó jogdíjat. Szép kis összeg szerepelt a levélben, amit ugyan soha nem fizetett ki a Keravill, de a további kazetták gyártását és a kirakati vetítést azonnal leállította. Azért volt kellemetlen meglepetés a jogvédő követelése, mert sem a cég, sem az alkotók nem kérték, hogy védjék meg őket. Az alkotók – nemcsak a barátom és jómagam, hanem a filmekben szereplő hölgyek és a technikai munkálatokat végző Selyemgombolyító stúdió is – úgy érezték, hogy tisztességesen megfizették őket, az alkotások pedig ún. nagyjogdíjasak voltak, amihez a jogvédőnek semmi köze. (Ma már ez lényegében igaz, akkor azonban a Jogvédő Hivatal mindenbe beleszólt.)

Ma már azt is tudjuk, hogy a jogvédők – egyre több van belőlük – nem ismernek korlátokat. De mit is akarnak ezek a szervezetek? Vajon tényleg jár-e a szerzőknek, előadóknak, kiadóknak jogdíj? Igaz-e az, amit a jogvédők állítanak, vagyis hogy a szerző, előadó, kiadó ingyen dolgozik akkor, amikor művének nyilvános közvetítéséért, csereberéjéért, másolásáért nem kap pénzt? Tudom, hogy ez a kérdések kérdése, de ne menjünk az események elé!

Az események pedig felgyorsult tempóban követték egymást az én életemben és a nagyvilágban is. Ami a legszűkebb környezetemet illeti, annyit foglalkoztam a képmagnók reklámozásával, hogy végül engedtem a csábításnak, és vettem egyet magam is. Nem sokkal később lett egy másik is, amit – mintegy búcsúként – nálam felejtett a Keravill. De a családom megfogadta, hogy csak néhány kazettánk lesz, mert csupán arra fogjuk használni a képmagnót, hogy azokat a tévéműsorokat rögzítsük, amelyeket a sugárzáskor nem tudunk nézni. Arra azonban nem számítottunk, hogy a Magyar Televízió is vetíteni fogja a Picasso kalandjai című filmet. Igen, ez volt az első film, amit nem töröltünk le. S már ezt is úgy vettük föl, hogy a bemondó után (a fekete szintnél) indítottuk a magnót, és a vége-főcím után (szintén feketében) állítottuk le. Számunkra ugyanis egy film az elejétől a végéig tart. Ha hiányzik belőle valami, akkor már nem akkora érték. Az már csak hab a tortán, hogy egyetlen felesleges másodperc se kerüljön a szalagra. A Picassót sorra követték a többiek, teljesen elszabadult a pokol. Talán attól is féltünk, hogy a rendszerváltás következtében egy csomó filmet soha többé nem láthatunk majd a tévében. (Bizonyos szempontból nem is tévedtünk; emlékszik-e valaki például arra, hogy mikor tűzték műsorra legutóbb a Hétköznapi fasizmust vagy a Lelkiismeret lázadását?) Gyakori volt, hogy néztünk valamit a tévén (már hat csatornából választhattunk), s közben mindkét képmagnó vett valamit a Magyar Televízió két programjából. Bizony, volt olyan időszak, amikor mindkét állami csatorna értékeset sugárzott, és logót se rakott ki. Amikor már 50 kazettánk volt, elkezdtünk másolni a barátainknak is. Jelenleg csaknem 700 videokazettán kb. 2000 filmünk van, amelyek 60-70 százaléka játék- és dokumentumfilm, a többi mesefilm. Majdnem minden ismertebb művészfilm szerepel a gyűjteményben, a források a Magyar Televízió programjai, a Duna TV, a HBO, a HBO2, a Filmmúzeum és az Europa – és mert egy jó szórakoztató film kedvéért megalkuszik az ember – esetenként hazai kommersz tévéállomások is. Ennyi kazettát csak nagy felületen lehet tárolni (1. ábra). Az sokáig eszünkbe sem jutott, hogy gyári műsoros kazettát vásároljunk.

Egy igazi gyűjtő nemcsak felveszi a műsort, hanem katalógust is készít. Az első katalógust még Commodore 64-en állítottam elő, a Superbase adatbázis-kezelő program segítségével. A jelenlegi Excel-táblázatban van (2. ábra), és egy azonosító szám, a kazetta típusa, névleges és tényleges játékideje, a magyar cím, az eredeti cím, a rendező neve, a játékidő, a kazettán levő üres hely, a felvételi forrás, a felvételi eszköz, a film készítésének éve, valamint a felvétel készítésének dátuma szerepel benne. Mesefilmek esetén a táblázat a sorozat eredeti és magyar címét is tartalmazza. E sorok írásakor – három kivétellel – az összes kazetta fel van dolgozva. Egy-egy film katalogizálása 10-20 percet vesz igénybe. Félreértés ne essék: nem tematikus a gyűjtemény; azokat a filmeket őriztük meg, amelyek tetszenek az öttagú família legalább egy tagjának, néha becsületsértéssel is felérő értékítéletet alkotva ízlésünk különbözőségéről.

A világ azonban kezdi elfelejteni a videokazettát, csakúgy, mint a kazetta a rajta levő filmet. Először a színek tűnnek el, aztán ugrálni kezd a kép, végül már semmi nem látszik. Ezzel együtt van olyan kazettánk, amely a kezdeti időből származik, és – a felvételi eljárás adta korlátoktól eltekintve – hibátlan. Az egyik mesekazettánk pedig tucatnyi gyermek általi nyúzását élte túl, s csak a napokban dobta ki egyik ismerősünk, akinél kölcsön volt, mert rongyosra rojtosodott már benne a szalag. Az újabb technikák ellenére a videokazettázásnak sajátos hangulata van, s még mindig a legegyszerűbben kezelhető képrögzítő eljárás.

De egyszer csak megjelent a számítógép. A nagy filmstúdiókban persze már régóta használták, ám még 10 évvel ezelőtt sem hittük volna, hogy a PC gyorsan meghódítja az otthoni videorögzítést és -feldolgozást is. A számítástechnikai újságok mellékletein ugyan láttunk pár perces videoklipeket, de sem ezek minősége, sem a fájlok hatalmas mérete nem ébresztett bennünk reményeket. Ráadásul nemcsak a fájlok voltak nagyok, hanem a merevlemezek is kis kapacitásúak voltak. A gazdagok persze már egy évtizeddel ezelőtt is megengedhették maguknak, hogy majdnem akkora merevlemezük legyen, mint amekkora egy CD tárolókapacitása.

Amint a CD hétköznapi tárolóvá vált, az erőfeszítések arra irányultak, hogy egy film ráférjen egy-két CD-re. Ennek a fejlesztésnek lett az eredménye a Video CD (VCD) majd a Super Video CD (SVCD). Mindkettő inkább Ázsiában terjedt el, az SVCD-t Kínában fejlesztették ki. A VCD minősége nagyjából azonos a VHS kazettáéval, de persze nem nyúlik, s az élettartama várhatóan hosszabb, mint a kazettáé. Az SVCD képminősége jobb, de kicsit elkésett. Mert kellett volna valami, ami a VCD-nél minőségét, szolgáltatásait és védettségét tekintve is sokkal fejlettebb. Megszületett hát a DVD. A DVD ugyan – hasonlóan a CD-hez – sokoldalú adathordozó, népszerűségét azonban a filmnek köszönheti. A neves és kevésbé ismert filmgyártók szinte rávetették magukat a DVD-re, és sorra jelentették meg korábbi filmjeiket ezen a hordozón is. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy még nem volt írható DVD és DVD-író sem. A DVD a filmforgalmazók ideális eszközének tűnt. Ennek az az oka, hogy míg – többnormás képmagnóval – egy VHS-kazettát a világ szinte bármely pontján lejátszhatunk, a DVD-ket földrajzi régióknak megfelelően kódolták, és próbáltak ügyelni arra, hogy régiófüggetlen DVD-játszók ne kerülhessenek forgalomba. A DVD-szabvány kidolgozói nagyon büszkék voltak a DVD-filmek másolásvédelmére is.

A DVD-kiadók és -forgalmazók legnagyobb csalódása az volt, amikor egy Jon Johansen nevű norvég tinédzser írt egy kis kódot, ami lehetővé tette a CSS elnevezésű DVD-védelem feltörését. A fiúval szemben vádat emeltek illegális számítógép-használat miatt. Az évekig tartó büntetőeljárás során a védő megkérdezte, hogy kinek a számítógépét használta Jon illegálisan, s a válasz erre az volt, hogy „a sajátját". Hát nem furcsa? A saját gép használata is lehet illegális, mintha a saját tollal és ceruzával is bűncselekményt követnénk el, csupán azért, mert a tanórán lemásoljuk azt, amit a tanár a táblára írt. Jon Johansent végül minden vád alól felmentették, hiszen ő csupán azt szerette volna, ha a másolásvédett, boltban vásárolt, tehát legális DVD-jét bármilyen DVD-játszón és bármilyen számítógépen – tehát nemcsak olyanon, amelyen Windows operációs rendszer fut – megnézheti. A CSS-hez képest a régiókódot feltörni gyerekjáték. Azt azért érdemes lenne megvizsgálni, hogy szerzői jogi szempontból egyáltalán törvényes-e a régiókódok használata, vagyis annak lehetetlenné tétele, hogy ha én turistaként New Yorkban vásárolok egy DVD-filmet, akkor azt a budapesti DVD-játszómon megnézhessem. A dolog érdekessége, hogy az asztali DVD-játszók csaknem mindegyikében kikapcsolható a régiókód és a CSS is, csak ismerni kell néhány titkos számsorozatot, amelyeket a készülék távirányítóján kell bepötyögni. A legfrissebb hírek szerint az ún. nagyfelbontású DVD egyik változatának szabványtárgyalásán úgy döntöttek, hogy megszüntetik a régiókódot.

Másolásvédelmi eljárásokkal már a VHS-kazettánál is próbálkoztak, ám a Macrovision elnevezésű védelem egy olcsó készülékkel átverhető – ráadásul a régebbi VHS-magnók nem is vették észre a védelmet; bizony, nagy kincs egy 1990 előtt gyártott készülék. A Macrovision védelmet a DVD-nél is megtartották, hogy senkinek ne jusson eszébe DVD-t kazettára másolni. Nagyobb gond volt a DVD-ről DVD-re történő másolás. Közismert, hogy ha VHS-ről másolunk VHS-re, akkor egyre pocsékabb lesz a másolat minősége (emlékezzünk a már említett karate- és pornófilmekre). A DVD-ről DVD-re vagy a PC merevlemezére történő másolás során viszont a minőségromlás sokkal kisebb mértékű. A közhiedelemmel ellentétben ilyenkor is van minőségbeli veszteség, de mérni is alig lehet. A kiadók és forgalmazók félelme tehát indokolt volt, hiszen ha a DVD másolható, akkor csökken az eladott példányszám, vagy legalábbis nem nő annyira. Ez így is lett, különösen azután, hogy megjelent az írható DVD, és jelentősen olcsóbbá váltak a számítógépes merevlemezek. Jelenleg mi is kell ahhoz, hogy másolásvédett DVD-t másolhassunk? Kell hozzá egy egyszerű, de minél gyorsabb PC, amelyben van DVD-író egység, fut rajta Windows vagy Linux operációs rendszer, és kell néhány segédprogram. Az egyik a másolásvédelmeket töri föl, és átmásolja a DVD tartalmát a merevlemezre. A másik program kicsit hozzányúl a filmhez, mert az olcsó írható DVD kisebb kapacitású, mint a gyári műsoros korong. Ezért ami feleslegesnek ítéltetik, nem érdemes átmásolni. Ilyenek lehetnek az extrák, a rengeteg szinkronhang és felirat, sőt akár a lemez tartalomjegyzéke, ún. menüje is. Ha még így is túl nagy a film fájlmérete (és általában túl nagy), a program segítségével át kell kódolni a filmet – ezt újratömörítésnek hívjuk. Az újratömörítés során a film minősége kétségtelenül romlik, de még mindig sokkal jobb, mint egy eredeti műsoros VHS-é. Ha ezzel végeztünk, akkor már csak meg kell írni a lemezt egy DVD-író programmal. Létezik olyan segédprogram is, amely ezeket a műveleteket egymás után, önmagától végzi el (3. ábra).

Ha kicsit adunk magunkra, akkor borítót és lemezcímkét is nyomtatunk (4. ábra). Profibbak a DVD tartalmának másolását nem automata programokra bízzák, hanem olyan programokat használnak, amelyekkel minden minőségi paraméter finomítható. Ilyenkor persze órákig tarthat a másolás.

Felvetődhet a kérdés, hogy miért a DVD-k másolásával kínlódunk, amikor a műsoros DVD-k egy részének ára már egészen megfizethető, főként, ha a piszmogás munkaigényét is beleszámítjuk. Ám, ha semmiképpen nem akarunk fizetni, nem lenne-e egyszerűbb tv-adásból számítógépre rögzíteni a műsort, hiszen lényegében minden filmet előbb-utóbb láthatunk valamelyik csatorna műsorában?

A kérdésre nincs igazán racionális válasz – miként arra sincs, miért építget valaki egy egész életen át gyufaszálból Eiffel-tornyot. Részészérveket azonban föl lehet sorolni.

A gyári műsoros DVD előnye, hogy a film a lehető legteljesebb változatában van rajta – ha a DVD kiadója lelkiismeretes, és az eredeti, esetleg feljavított kópiáról teszi DVD-re a filmet. Sajnos, ez nem mindig igaz, pl. a Szelíd motorosok vagy a Kincs, ami nincs hazai DVD-változatára mozigépészi csonkításokon átment kópiát rögzítettek.

Ha nem nagyon szöszmötölünk a másolással, akkor egy film a legolcsóbb műsoros DVD árának tizedrészéből kerül a birtokunkba, ugyanis a Szlovákiából származó írható DVD-k ára 60-80 Ft, ha egyszerre legalább 100 darabot vásárolunk belőlük. Ennek az az oka, hogy Szlovákiában nem vernek az üres adathordozókra akkora szerzői jogdíj-átalányt, mint nálunk. A jogdíj-átalány kiötlői egyébként abból indultak ki, hogy a szerzőket és tettestársaikat kárpótolni kell amiatt, hogy az üres hordozókra külön jogdíj-fizetés nélkül rögzítik a jogvédett műveket.

Tévéből rögzíteni nagy kockázat, mert a műholdas szakosított csatornákon (pl. Europa, Filmmúzeum, HBO, HBO2 – bizony, mindegyik műholdon keresztül jut hozzánk) gyakori a jelkimaradás, márpedig hibás film nem való gyűjteménybe. A legmegbízhatóbb az Europa filmcsatorna, s szinte felbecsülhetetlen, hogy nincs korhatárjelző karika, mert a programot nem Magyarországról közvetítik. Az Europa hátránya, hogy a kábeltévé-szolgáltatók többnyire a legdrágább csomagban kínálják.

A többi magyar nyelvű tévéprogram esetén katasztrofális a helyzet. Eljutottunk ugyanis odáig, hogy nemcsak a kereskedelmi televíziók többsége, hanem a Duna Televízió és a Magyar Televízió is tönkreteszi a filmeket. Hogy mennyire lelkiismeretlen, a nézők és különösen az igényes filmkedvelők minimális elvárásainak sem megfelelni akaró a honi közszolgálati televíziózás, arra hadd elevenítsek föl egy megrázó példát! A Magyar Televízió 1. programján ment egyik éjszaka (mert a művészfilmeket éjszakára száműzték) Agnieszka Holland Európa, Európa című alkotása, amelynek 70. perce környékén eltűnt a kép és a hang. Kb. másfél perc múlva először fekete szint jelent meg, majd az elengedhetetlen sárga karika, aztán az MTV logója, végül – kicsit előbbről kezdve, mint ahol megszakadt – folytatódott a film vetítése is. Mivel PC-re vettem a filmet, ezt a hibát számítógépes vágással még ki lehetett javítani. Már-már úgy tűnt, a teljes vége-főcímet is adni fogják, amikor a vége-főcím záró részébe, oda, ahol a különböző védjegyek láthatók, kegyetlenül beleindították a műsorajánló szignálját. Csupán három másodpercet kellett volna várni… Nem bírtam ki, azon nyomban felhívtam az MTV-t. Megtudtam, hogy ha adáshiba van, sosem kérnek elnézést, mert ilyen későn már nincs bemondó, a „Hiba nem az Ön készülékében van” feliratú táblát pedig már régen kidobták. Továbbá elnöki utasítás van arra, hogy az egyes műsorokat egymásba kell úsztatni, örüljek, hogy kivételesen volt egyáltalán vége-főcím, meg hogy semmilyen jótékonysági számlaszám nem volt olvasható az MTV-logó alatt.

A mi családunkba már elég régen, valamikor 1998-ban érkezett meg az első DVD, egy számítástechnikai magazin mellékletének formájában. A Csinibaba című filmet azonban csupán 2000 végén tudtuk lejátszani, ekkor került a számítógépünkbe DVD-olvasó és egy speciális DVD kártya, a Hollywood Magic Theater, amelynek tévékimenete is volt. Azt gondoltuk, hogy e kártya segítségével kazettára is másolhatjuk majd barátaink DVD-it, de egyrészt nekik sem volt különösebben nagy készletük, másrészt ez a kártya különböző segédprogramokkal sem tette lehetővé a jó minőségű másolást. 2002-ben került a boltokba egy olyan asztali DVD-játszó, amelyről azt hirdették, hogy régiókód-független, és a DVD-k kazettára történő másolását is engedélyezi. Le sem merem írni, mennyibe került, ráadásul mi részletre vásároltuk meg. (Ezt a típust éppen a másolásvédelmek hiánya miatt azóta kivonták a forgalomból.) El is kezdtük másolni a videotékából kikölcsönzött DVD-ket, ám a VHS minősége – összehasonlítva a DVD képével – már nem elégített ki minket. Megvettük hát az első korongokat – közöttük a Picasso kalandjait is –, s jelenleg kb. 150 gyári műsoros DVD-nk van a lakás legkülönbözőbb helyein tárolva (5. és 6. ábra); elsősorban különböző újságok mellékletei vagy leértékelt sorozatok. Egyre több persze a másolt DVD is, és az első DVD-játszónkat is lecseréltük egy korszerűbb darabra, amelyből nem hivatalosan kódolták ki a másolásvédelmeket a szervizben.

De honnan tudjuk megszerezni az eredeti DVD borítóját és címkéjét? Megtehetjük, hogy számítógépes képmásoló (szkenner) segítségével egyszerűen bemásoljuk a gépbe a grafikákat, majd így nyomtatjuk ki. Van azonban egyszerűbb megoldás is, s ezzel eljutottunk a kiadók és a terjesztők réméhez: az internethez.

Az internet kezdetben teljesen veszélytelennek látszott. Szép lassan áramolgattak a modemeken keresztül a pár soros levélkék, s ha netán egy levelezőlap nagyságú állóképet kellett továbbítani a hálózaton keresztül, türelmesen várhattunk egy-két órácskát – feltéve, hogy nem szakadt meg a vonal. Ám néhány cég kitalálta, hogyan lehet akár hangot és mozgóképet is közvetíteni a világhálón, s bár a hangminőség a legrosszabb zsebrádióénál is rosszabb volt, a bélyeg méretű kép pedig úgy szaggatott, mint egykor a némafilmek vetítése, nem kellett sokáig várni, amíg az internet lényegében kinőtte ezeket a kezdeti fogyatékosságokat. Az is közismert, hogy az internet úgy működik, hogy sokmillió számítógép van összekapcsolva egymással, amelyek hol információt adó, hol információt vevő szerkezetként működnek. Ha egy honlapot nézegetünk, akkor a mi gépünk a vevőkészülék. Ha viszont bejelentkezünk egy levelező programba, akkor a jelszó megadásakor a mi gépünk az adóberendezés csakúgy, mint amikor az elektronikus levelet, az e-mailt küldjük el. Innen már csak egy lépés, hogy a számítógépünkön levő fájlok egy részét felajánljuk bárkinek, aki a világhálón keresgél. Ezt a felajánlást – ami szöveg, kép, hang, mozgókép, program is lehet – nevezzük megosztásnak. De honnan tudja a többi internetező, hogy én mit osztottam meg a gépemen, illetve, honnan tudom meg én, hogy mi van megosztva az interneten? Ennek egyik módja az, hogy lelkes emberek internetes csomópontokat, ún. hubokat hoznak létre. Ezeken a hubokon keresztül tartanak kapcsolatot egymással a hubokra csatlakozott, bejelentkezett gépek. Az egyik legismertebb ilyen rendszer a DC, amelynek használatához tehát létre kell hozni a hubokat kellőképpen felkészült személyeknek – nem véletlen, hogy Magyarországon a hubok egy részét műszaki egyetemeken, főiskolákon üzemeltetik. Ha megvan a hub, akkor kell egy program, az ún. DC-kliens, amelynek segítségével az egyszerű halandó a hubhoz csatlakozhat. Minden hubnak van szabályzata, amelynek legfontosabb pontja előírja, hogy minimálisan mennyi adatot kell egy-egy csatlakozónak megosztania. Hiszen ha nincs megosztás, nincs mit cserélgetni. A hubszabályzat további részei általában etikai előírásokat rögzítenek. Tilos például használhatatlan programrészleteket vagy fake-t megosztani. A fake olyan fájl, amelynek félrevezető, hamis elnevezése van, pl. egy filmritkaság helyett valami tucatfilm a fájl tartalma. A hubszabályzatok témánk szempontjából azért lényegesek, mert a rendszer önszabályzó, semmi olyat nem szoktak a felhasználóktól megkövetelni, ami ne lenne ésszerű. A hubok közösségszervező jellege azonban nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy minden hubnak van csevegője, ahol a tagok egymással eszmét is cserélhetnek (7. ábra). A technikai problémákon túl tehát lazább-szorosabb emberi kapcsolatok is szövődnek.

A hub szabályzatának betartását szintén lelkes önkéntesek, az operátorok (opok) figyelik; op-pá válni a népesebb hubokon dicsőség. Egy-egy hubon megnézhető tehát, hogy ki mit ajánl föl, és természetesen az is, hogy mekkora egy-egy csatlakozó személy gépén a megosztás mértéke. Ez utóbbi azért érdekes, mert nem ritka, hogy valaki a kötelező minimális mérték 10-20-szorosát is felkínálja a köznek. Ennek nyilvánvalóan az a közösségi magatartás az oka, hogy „ami megvan nekem, miért ne legyen meg másnak is?” A hubok törzsközönsége tehát lényegét tekintve tagadja a jogdíjak jogosságát, és bár tudja, hogy a fájlmegosztás bűncselekmény, vállalja egy szűk, ám annál agresszívabb elit általi megbélyegeztetését a társadalmi elismerésért cserébe. A magyarországi hubokon – és a DC-hez hasonló célokat szolgáló Bittorrent segítségével – legalább 100.000 ember cserél fájlokat évente. Ha ennyi ember a jog szerint bűnelkövető, akkor nyilvánvalóan a joggal, és nem az emberekkel van baj. Ezek az emberek ugyanis – mint láttuk – az önmaguk által elfogadott szabályokat lényegében betartják, miközben a közösség önvédelme erős, mert a hubszabályzat megsértőit elég keményen – átmeneti vagy teljes kizárással – büntetik. Világszerte több millió ember vállal közösséget, cinkosságot egymással, és ha igaz lenne, hogy ezzel valódi kárt okoznak, akkor elpusztulnának a filmgyártók, csökkenne az évente bemutatott és DVD-n kiadott új és archív filmek száma. Ezzel szemben – legalábbis világméretekben – növekedést tapasztalunk, ha nem is akkorát, amekkora a hollywoodi cégek üzleti terveiben szerepel.

Az internetes fájlcserélőkkel tehát csaknem minden DVD-n megjelent film ingyenesen hozzáférhetővé válik. De nemcsak DVD, és a DVD-k nemcsak DVD-formátumban. A DVD formátumú film ugyanis túl sok adathelyet foglal el, a fájl túl nagy, legalábbis az internet átlagos sebességéhez képest. A fájlcserélőkön egy sokkal tömörítettebb mozgókép-formátum jellemző, az ún. avi. Aviból is többfajta van; legismertebb a divx és az xvid. Ezeknek is vannak alváltozataik, tehát valóban színes a kínálat. Noha az avi képminősége láthatóan gyengébb („kockásodik” a kép), mint a DVD-é (de megfelelő eljárás esetén sokkal jobb minőségű, mint amilyen a VCD és az SVCD minősége), a kisebb fájlméret miatt egy, esetleg két CD-n is elfér egy film. Az a hivatalos számítógép-program, ami képes a DVD-t divx-be átalakítani, fizetős ugyan, de ezt a programot (a dr. Divx-et) már a megjelenésének napján feltörték, az xvid átalakító pedig eleve ingyenes. A DVD-ből aviba átalakítás időtartama akár egy teljes nap is lehet, főként, ha a képminőség is fontos.

A fájlcserélők használata egyébként is kalandos. Nemcsak azt nem tudhatjuk, hogy milyen a letöltendő fájl minősége, hogy fájlméret-csökkentés miatt nem vágták-e le a vége főcímet, és hogy az átkódolt változat egészen pontosan milyen paraméterekkel rendelkezik (ettől függ ugyanis, hogy lejátszható-e egyáltalán). Az is kérdés, hogy ha nem magyar nyelvű a film, találunk-e hozzá magyar szinkront vagy feliratot. Előbb-utóbb találunk, csak nem biztos, hogy a kép és a hang, illetve a kép és a felirat legalább technikailag illeszkedik egymáshoz. Egészen szerencsés esetben mindent megtalálunk; mint említettem, még az eredeti DVD borítóját és a korong címkéjét is.

A feliratkészítés szinte önálló műfajjá nőtte ki magát, mert a magyar szöveget is önkéntesek készítik hallás vagy az angol felirat alapján. Egy-egy felirat többször is módosul, hiszen gyakori a félrefordítás. A következő lépés a nyelvhelyességi korrekció, végül csupán a helyesírási borzalmakat kell megszüntetni. Ez utóbbi sajnos gyakran elmarad, így a „végfelhasználó” feladata a kifogástalan felirat elkészítése. Természetesen a feliratok is jogellenesen készülnek, nyilvánvalóan senki nem kéri a szerző hozzájárulását a fordításhoz. Lényeges viszont, hogy a feliratkészítésért senki nem kér pénz; a fordítók valóban ingyen dolgoznak.

A fájlcserélők segítségével megosztott filmeknek nemcsak a minősége és a fájlformátuma eltérő, hanem a forrása is. A forrásra a digitalizálás, szakszóval rippelés módja utal a fájl nevében.

A kamerarip azt jelöli, hogy a felvétel moziban készült, a nézőtéren elhelyezett videokamerával. A kép remeg, a hangba beleszól a nézők nyüzsgése és a mozi akusztikája. Nem is értem, miért tiltakoznak a mozisok a kamerák használata ellen, hiszen az ilyen felvételek megtekintése már önmagában is igazi büntetés.

A tvrip értelemszerűen televízióból fölvett adás, a filmet megosztó személy általában kiveszi belőle a reklámokat, a többi jellegzetesség azonban marad. (Bár szélesvásznú film esetén gyötrelmes munkával a felső és az alsó csík esetenként teljesen befeketíthető.) Talán a legegzotikusabb tvrip-zsákmányom egy Menzel-film volt, amelyet az egykori csehszlovák tv-ből rögzítettek, magyar szinkronnal. A filmet az Europa is játszotta 2005-ben, de feliratosan.

A kazettarip valamilyen (általában VHS) kazettáról készült másolat. Vannak olyan szerkezetek, amelyeket csak össze kell kötni a PC-vel és a képmagnóval, és megy minden, mint a karikacsapás (8. ábra).

Ezek a készülékek végszükségben tvripre is alkalmasak oly módon, hogy a képmagnóval vesszük az adást. A kazettarip általában igen gyenge, bár pl. az Apokalipszis most divx-változata alig-alig képzajos, vagyis alig szemcsés. Gyakori, hogy a kazetta tv-felvételt tartalmazott, ezt tekinthetnénk halmozottan hátrányos helyzetnek. A kazetta digitalizálását sokféle segédprogram is segíti, s kellőképpen kreatívan (időigényesen) használva ezeket, elég szép lehet a végeredmény. Természetesen kazettaripből is számíthatunk csodára: pl. nem VHS-ről, hanem profi kazettáról készült a Kontroll című film legendás kalózmásolata; egy olyan változatról, amely a zenét még nem tartalmazta, és a film bemutatója előtt már az interneten volt. Már csak amiatt is érdemes megnézni, mert a film „lebukik”: zene nélkül kifejezetten idegesítő a színészi játék mesterkéltsége, a történet vontatottsága… Hja kérem, a film komplex művészet, mint tudjuk.

Végül, mint említettem már, újrakódolhatók a számítástechnikai lemezekre készült felvételek; létezik DVD-, VCD- és SVCDrip is, de átkódolás nélkül is találunk a hubok segítségével ilyen formátumú filmeket.

A fájlcserélés útján érkező felvételeket le is kell játszani valahogyan. Viszonylag akadálymentesen csak számítógéppel érhetünk el eredményt. Ha ugyanis valamelyik avi-al-al-alváltozathoz hiányzik a lejátszó, dekódoló program, akkor azt pár perc alatt letölthetjük az internetről. A számítógépes lejátszás másik előnye, hogy a filmet nem kell átmásolni DVD-re vagy CD-re, hiszen a gép merevlemezről is tud olvasni. Hátránya, hogy a számítógépek rossz viszonyban vannak a tévékészülékkel; egy jó képkártya áráért féltucatnyi asztali lejátszó készüléket vásárolhatunk.

Noha az újabb tömörítési eljárásokkal gyári műsoros lemezt nem nagyon készítenek, az olcsóbb kategóriában megjelentek az avit lejátszani képes, mindenevő DVD-játszók. A készülékgyártó iparág tehát támogatja a szerzői jog megsértését. Illegális lenne ez is? Netán a készülékgyártók megízlelték a fájlcserélgetés piaci örömeit? Mindenesetre, a támogatás még nem teljes körű, van vesződség, tennivaló itt is. Sokéves tapasztalatok szerint még az egyes DVD-k lejátszása is szerencsejáték, függetlenül a készülék árától – ám az avi megjelenítése az igazi lutri! Az, hogy zavaró csíkokon kívül tartalmaz-e még valamit a kép, szól-e valami a hangszórókból, nemcsak a kódolási eljárástól függ, hanem pl. a lejátszandó lemez márkájától is. A lejátszók egy része a feliratokat egyáltalán nem jeleníti meg, s még a „jobbak” közül valók sem ismerik a hosszú ő-t és ű-t. S itt válik nélkülözhetetlenné ismét az internetes közösség. Ha ugyanis a lejátszó szerkezet egyáltalán méltóztatik törődni a feliratokkal, akkor kicserélvén a DVD-játszó belső programját, megváltoztatható a felirat mérete, színe, háttere – és elkészíthetők az ékezetes betűk is. Az ilyen, ún. firmware-frissítések készítői megint megszállott amatőrök, akik különböző fórumokon történő, folyamatos eszmecserék eredményeként akár naponta hoznak nyilvánosságra új és új programokat. Ezeket csupán CD-re kell másolni, és a bekapcsolt lejátszóba helyezve, a frissítés pár perc alatt beavatkozás nélkül megtörténik. Sőt, nem is szabad frissítés közben bántani a lejátszót, rimánkodni kell, hogy ne legyen áramszünet sem, mert ha bármi megzavarja a folyamatot, csak a szerviz tud segíteni. A mi otthoni legújabb, immár avis DVD-játszónknak (9. ábra) is az internetes közösség segítségével lettek olvasható és ékezethelyes feliratai. Itt jött el egy újabb önvallomás ideje: fájlcserélőn keresztül kb. 500 filmet rögzítettem eddig, s kb. két hét kellene a katalogizálásukhoz…

Mindaz, amiről eddig szó volt, azt bizonyítja, hogy van a társadalomnak egy olyan, igen jelentős szelete, amelyik hajlandó nagyon sok önkéntes munkát áldozni filmalkotásokkal kapcsolatos gyűjtésre, rendszerezésre, tartalmi és technikai fejlesztésre. Csupán egyetlen dologra nem hajlandó: arra, hogy havi 50-100 filmet a kereskedők által szabott áron megvásároljon.

Végezzünk hát egy kis összehasonlítást! Egy nagykapacitású merevlemezen kb. 400 avi formátumú film tárolható a hazai nagy kábelhálózatok (pl. T-kábel, UPC, Tvnet, TVnetwork) által szolgáltatott tv-műsorokénál jobb minőségben. Ennyi film mintegy három hónap alatt tölthető le az internetről. A merevlemez kb. 20.000 Ft-ba, a szélessávú internet-előfizetés három hónapra átlagosan 24.000 forintba kerül. Egy film „ára” tehát 120 Ft, feltéve, hogy az internetet kizárólag fájlcserére használjuk. Ha a filmet tömörített formában DVD-re rögzítjük, akkor a költség 70 forintra csökken. (Egy írható DVD-re átlagosan 6 avi-film vehető föl.) Az egyszerűség érdekében számoljunk 100 Ft/film költséggel! Ezzel szemben egy átlagos gyári műsoros DVD ára 4.000 Ft. Mi indokolja a 40-szeres árkülönbözetet? Nyilvánvalóan semmi. Noha hitelt érdemlő adatokat szinte lehetetlenség megszerezni, becslések alapján azt mondhatjuk, hogy a gyári műsoros DVD árának legalább a fele a terjesztői jutalék. A maradék 2.000 Ft-ból legfeljebb 100 Ft a technikai gyártási költség – borítóval, tokkal együtt, ez tehát elhanyagolható. Állíthatjuk hát, hogy a lemezenkénti 1.900 forintból részesednek az alkotók is. Ez még mindig 19-szeres különbség az „illegális” másoláshoz képest. Másképp fogalmazva, az „illegális” másolat (amely – ne felejtsük el – az üres merevlemez és a CD vagy DVD árába építve már tartalmaz némi jogdíj-átalányt) készítői akkor termelnék meg a különbözetet, ha az „illegális” másolatok mennyisége 19-szerese lenne a gyári műsoros kiadványokénak. Noha a nagy kiadók évről évre növekvő veszteségekkel, pontosabban nem realizált nyereséggel számolnak, azért arról szó sincs, hogy csak minden huszadik – vagy a teljes árhoz képest csak minden negyvenedik – példány volna legális. A kiadók persze úgy számolják a „veszteséget”, hogy ha mindenki vett volna legálisan filmet, akkor mi lett volna. A kiadói „veszteségek” túlnyomó többségét ráadásul a nagyüzemi módon sokszorosított illegális korongok teszik ki, s már az írás elején tisztáztuk, hogy ezt valóban büntetni kell.

Nem állítható tehát, hogy a fájlcsere megöli a művészetet és a művészeket. Éppen ellenkezőleg: azok számára is elérhetővé teszi a filmgyártás értékes (meg a nem értékes) műveit, akik nem tudnak és nem akarnak indokolhatatlan árakat megfizetni. És akkor még nem is volt szó a „legális” módon el sem érhető művekről.

Tisztázzuk végre: az alkotók csak addig dolgoztak, ameddig a film elkészült. A DVD-re kerülő extrákkal, a menürendszer elkészítésével ugyan van némi teendő, de tegyük szívünkre a kezünket: hány nézőt érdekelnek a különböző filmelőzetesek, kimaradt jelenetek, ál-munkafilmek, audiokommentárok, 17 nyelvű feliratok és szinkronok? És ezekkel is csak egyszer van munka. Az alkotók teljesítménye tehát független az eladási példányszámtól – a jogörökösök gyakorta közösségellenes, önző követeléseiről nem is szólva. Az alkotók erkölcsi elismerése annál nagyobb, minél többen ismerik meg az alkotásukat. És az anyagi? A jogdíj valójában egyfajta kárpótlás azért, mert a szerzők és előadók „neve csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé”. (Elnézést az idézetért, utólag jutott eszembe, hogy József Attilát „betiltotta” a jogörökös az interneten.) A jogdíjon keresztül a művészeket – és örököseit – is bevonhatják abba az értékesítési folyamatba, amelynek igazi haszonélvezői éppen nem az alkotók, hanem a kiadók, a terjesztők, és – e mechanizmus részeként – az úgynevezett jogvédők. A jogdíjak ráadásul nem is mindig jutnak el az alkotókhoz, ehelyett a legsátánibb ügynökségek vagyonát gyarapítják. Az anyagi javadalmazás is igazságosabb és áttekinthetőbb volna, ha az alkotókat tisztességesen megfizetnék. A jogok örökölhetőségét egyszerűen el kellene törölni, ahelyett, hogy egyre inkább kitolják a védettség idejét.

Az illegális(nak tekintett) fájlcsere – minden fenyegetés ellenére – előkészíti a teljességgel irracionális jogdíj-rendszer megszüntetését. A folyamat ugyan hosszúnak ígérkezik, de már vannak bíztató jelek. Ezek közül kiemelendő például, hogy a szabad szoftverek mintájára az új magyar szerzői jogi törvény is határozottabban ismeri majd el a világméretekben terjedő „szabad művet” (ún. cc), amelynek lényege, hogy az alkotók formalizált, jogilag korrekt módon mondhatnak le a díjfizetési követelésről (nem a jogról, hanem a jogdíjról). A másik példa, hogy a köznyelvben csak szoftverrendőrségként ismert BSA, vagyis a nagy szoftvercégek nemzetközi jogvédő egyesülete tiltakozott az ún. kettős jogdíjfizetés ellen. Arról van szó, hogy ha egy fájl letöltéséért fizetni kell, akkor nem indokolt az üres hordozókra kivetett átalány. Innen már csak egy lépés – igaz, nagy lépés – annak elfogadtatása, hogy választhassak: ha jogdíj-átalányt fizetek akár még az internet használatáért is, akkor szabadon tölthessek le és oszthassak meg bármilyen filmet, ha viszont az egyedi letöltésért fizetek, akkor – miként pl. az általános forgalmi adót – visszaigényelhessem a jogdíj-átalányt.

Amíg eljutunk legalább idáig, addig pedig a filmet lopni kell.

(2005-11-02 )

A fotókat Kádár Gergely Attila készítette.

Ez a mű – az alkotók nevének feltüntetése mellett – a Filmkultúrában történt megjelenést követően szabadon felhasználható.

 

Részlet a katalógusból
Részlet a katalógusból
190 KByte
Automatikus másolás DVD-ről DVD-re
Automatikus másolás DVD-ről DVD-re
73 KByte
DVD-címkézés fotónyomtatóval
DVD-címkézés fotónyomtatóval
165 KByte
DVD-k mindenütt, ahol még hely van
DVD-k mindenütt, ahol még hely van
188 KByte
DVD-k mindenütt, ahol még hely van
DVD-k mindenütt, ahol még hely van
195 KByte
Élet az egyik DC-hubon
Élet az egyik DC-hubon
180 KByte
Másoló központ: két képmagnó, átkapcsoló doboz, avis DVD-játszó, kikódolt DVD-játszó (fölötte a tv, mellette a PC)
Másoló központ: két képmagnó, átkapcsoló doboz, avis DVD-játszó, kikódolt DVD-játszó (fölötte a tv, mellette a PC)
117 KByte
VHS digitalizáló készülék a számítógép tetején
VHS digitalizáló készülék a számítógép tetején
127 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső