2002 októberében egy neves cseh képzőművész egy hatalmas, pirosan égő szívet szerelt a prágai vár elé. A szívet hónapokig lehetett látni a város minden pontjáról. Az akciót sokféleképpen lehetett értelmezni. Búcsú volt ez Haveltől, aki ezekben a hónapokban köszönt le az elnöki posztról, de volt ebben függetlenségi törekvés is, mivel ekkor zajlott Prágában a NATO-kongresszus, amelyet folyamatos tüntetések kísértek. Voltak, akik még ennél is egyszerűbben értelmezték, és éjszaka a szív közepében szerelmeskedtek.
A cseh film sokak szemében a kelet-európai filmművészet fellegvára. Csehországban állítólag évi 20 film készül, és mindegyiket százezrek, milliók nézik. Mindez a cseh országimázs magas színvonaláról tanúskodik, na meg arról, hogy a Svěrák-Hřebejk páros éppúgy kelendő árucikk, mint az olmützi kvargli vagy a pilzeni tizenkettes. A valóság néhány apró mozzanatában elüt ettől a képtől: a visegrádi országok közül egyedül Csehországban nincs filmtörvény, nincs működőképes, pénzzel rendelkező állami alapítvány, a televízió nem támogatja a filmgyártást, a nézőszámok kezdik alulmúlni a magyar nézőszámokat, és az elmúlt 15 évben legfeljebb ha egy-két film kapott nemzetközi elismerést.
Ráadásul a filmek nagy része videóra vagy legjobb esetben HD-re készül. Mi ennek az oka, és hogyan hasznosítják a cseh rendezők a digitális technikát?
A helyzet valahol akkor változott meg, amikor piros égő szívet szereltek a cseh vár tetejére, NATO-helikopterek köröztek a város felett, Havel kicipelte az Enciklopedia Britannicáját a várból, és az új köztársasági elnök, - aki ugyan druszája a cseh animáció legnagyobbjának, Karel Zemannak - biztosította népét, hogy olyan fölösleges dolgokra, mint a kultúra, nem fogja elvenni a pénzt a nép kenyeréből. Így aztán a szóban forgó évben, vagyis 2002-ben 1-1 millió koronát kaptak a cseh játékfilmek az ország mozgóképes közalapítványától, mert több pénz nem állt rendelkezésre. A támogatásban részesült rendezők közt volt Ivan Passer, aki egymilliót kapott arra, hogy elkészíthesse második cseh játékfilmjét az Intim megvilágításban (1966) után - azóta is készíti. Jan Němec is kapott egymilliót – ő erre fogott egy fényképezőgépet, beletekerte a 35-ös negatívot, és kockánként felvett egy nagyjátékfilmet. Kevés ilyen elveihez hű és vagány hozzáállású alkotó maradt az újhullámból, azok közül is Němec az egyetlen, aki minden filmjével túllép az előzőn. A Szívem tájképe című film forgatókönyve két betű volt:
S ↔ M,
ami részben annyit tesz, hogy szív (srdce) és agy (mozek), érzelem és értelem, szado és mazo, és még sok minden más. A szó szerint húsbavágó témájú, meglehetősen tömör forgatókönyvet Němec szívműtéte előtt vetette papírra, annak tudatában, hogy az életét megmentő operációt nem biztos, hogy túléli. A forgatókönyvet tehát olvashatjuk sokféle metaforikus értelmezésben, de kiindulópontja az agy vérellátása, ami a filmben elég konkrétan megjelenik: Němec saját szívét mutatja nekünk. A lírai szerkezetű film egyik refrénje ez a szív, melyet mosnak, pakolnak, operálnak. A másik refrénje pedig: „Huss, Bush”, mellyel maga Němec kommentálja a film egyes pontjait. Az amerikai elnök maga a halál, a rémkirály, akit innen el kell űzni: újabb refrén a bárgyún vigyorgó, integető Bush a prágai repülőtéren. Íme, így kerül össze ismét a villogó piros szív a NATO-helikopterekkel.
Ahogy Němec hatvanas évekbeli filmjei is nagyon egységes világot alkotnak, itt is visszatérnek a ’89 utáni filmjeinek motívumai. Ilyen visszatérő jegy a körvásznú naplófilm szubjektív kamerája (Éjjeli beszélgetések anyámmal, 2001), a politikai események dokumentálása a játékfilm szereplőinek belehelyezésével (A kód neve: Rubint, 1997). Az utóbbi filmjében is úgy fényképezi Havelt, hogy az előtérben megjelenik egy szimbolikus sétapálca, ördögbot. A „Huss Bush” jajkiáltás pedig A királyi szerelem fényében (1990) refrénjének párja („seggembe fuss”). Naplófilm a Szívem tájképe is: a rendező szarkasztikus, cinikus megjegyzései kísérik, többek között arról, hogy az infúziójában valójában csak víz van, mert a mentősöknek nincs pénzük, miközben egykori barátját, Havelt luxusklinikán ápolják. Ahogyan az Éjjeli beszélgetésekben a rendezőt hol Němec, hol Karel Roden játssza, itt hol a rendező, hol egy női hang kommentálja a végtelenül áradó pixillációfolyamot.
Kockánként venni föl egy nagyjátékfilmet: az újhullám legnagyobb pillanatait idézi ez az ötlet. Ami kiábrándító, hogy Němec nem vitte végig ötletét, és a film nagy részét videójegyzetek alkotják, „a lélek digitalizációja”.
A film Káinja, a videó nemcsak Němecet csábította új utakra és zsákutcákba, de a többi nagy öreget is. Juraj Jakubisko második cseh filmje, a Post coitum mintha hatvanas évekbeli filmjeinek videós remixe lenne, abba a feminin melodrámába oltva, amivel az elmúlt két évtizedben kísérletezett. Próbál nagyon fiatalos lenni, megmutatja nekünk, milyen élmény füvet szívni, bár nem biztos, hogy néhány videoeffekt elegendő erre. Szexmentes frivolitást és mesemotívumokat sző a még mindig nagyon kelendő mozaikdramaturgia elvei szerint: négy pár, négy történet, amelyek aztán valamiféle kierőszakolt formában találkoznak a fináléban. A divatosságra és látványosságra törekvő mester azért időnként „eltéveszti” a kort, és elejt egy-egy, régi filmjeit idéző, intenzív képet.
A videót a teljes improvizációra használta Chytilová legutóbbi filmjében (Kiűzetés a paradicsomból). Jasmina Blaževič horvát rendezőnő (a One World fesztivált vezető Igor Blaževič felesége) portréfilmet készített Chytilováról, amelynek zárójelenetében Chytilová a saját fiával, az ifjabb Kučerával veszekszik. A fiú rohan le a lépcsőn, anyja meg kiabál utána: „Muszáj megcsinálnod, le kell fényképezned az új filmemet! Hallod, lesz forgatókönyv is!„ És belenevet a kamerába: „Hát igen, az utolsó két filmemben még forgatókönyv se volt...„
Honnan ez a nagy lelkesedés a videó használata iránt? Két oka van ennek: az egyik a pénz- és producerhiány. Pénz filmre sosincs, ezt eddig is tudtuk - amit már kevésbé, hogy Csehországban nincsenek producerek. A következő, kissé sarkított kijelentés egy prágai nemzetközi workshopon hangzott el: „Európa egyes országaiban, így Portugáliában és Csehországban nincsenek producerek„. Az európai producerek ugyanis semmi mást nem tesznek, mint pénzt kérnek a filmes közalapítványtól. Csehországban épp csak annyi a bökkenő, hogy az ottani filmes közalapítvány körülbelül egy nagyjátékfilmnyi összeggel rendelkezik egy évben. Mi hát a megoldás? Egy cseh rendező barátom így foglalja össze a teendőket: nincs pénz, nincs producer, nincs sírás, fogni kell egy videokamerát, meg a barátainkat, és leforgatunk velük egy nagyjátékfilmet. Aztán ha kész, rengeteg producer jelentkezik, hogy neki ez tetszik, ez az ő filmje.
A videó elterjedésének másik oka, hogy Csehországban négy filmlabor van: az állami, a tévés, és két digitális magáncég, ahol Európában egyedülálló minőségben nagyítanak föl HD-t és videót. Az általuk felnagyított DVCAM úgy néz ki, mint a Magyarországon nagyított HD, és a náluk nagyított HD, mint az itthoni 35 mm-es film. Referenciaként éppen Jakubisko filmjét említhetném, vagy az első kelet-európai HD filmet, a Kiscsajt.
A fent leírt módon keletkezett a tavalyi év nagy sikere, Vladimír Morávek Unalom Brünnben című munkája, ami második helyen végzett a cseh nézettségi listán. Fekete-fehér, Betára forgatott kamaradarab, ami egy nap alatt játszódik Brno külvárosában, a formani hagyományok jegyében. A formani allúziókat nemcsak a kiváló színészvezetés és színészválasztás (egy film csupa csúnya szereplővel!) erősíti, de az is, hogy a fekete-fehér Beta felnagyítva úgy néz ki, mint a 16 mm-es kép. Az Unalom Brünnben a Cseh Oroszlán-díj nyertese, és ez igazolja gyanúnkat, hogy inkább közepes, jól megcsinált darabról van szó, mint kulturális forradalomról, de a film példát ad – nemcsak majd, hanem itt és most -, hogyan kell pénz nélkül sikerfilmet készíteni.
A nagy nézőszám egyébként egy ügyes forgalmazói húzásnak köszönhető. Az Unalom Brünnbent az új Hrebejk-film, a Sebbel-lobbal után két héttel mutatták be! A producerek és a forgalmazók jól látták, hogy Hrebejkből elege van a közönségnek, már a legegyszerűbb néző is kikéri magának ezt az olcsó szórakoztatóipart, és felbuzdulva azon, hogy van egy új cseh vígjáték, inkább azt nézi meg. Előítélet tehát azt gondolni, hogy a széles közönség nem hajlandó fekete-fehér filmet nézni. Ha a forgalmazó elveti azt az alaptételt, hogy a néző hülye, meggazdagodhat.
Hasonló módon született az Erős kávé: néhány színész lement falura, és forgatókönyv nélkül elkezdett improvizálni egy DV kamerával. Lassan még történet is kerekedett az improvizációból, és kialakult jó néhány sűrű színészi pillanat, amely csak ilyen körülmények között születhet meg. Míg az Unalom Brünnben a maga fekete-fehér stilizációjával és iróniájával épp hogy sikeresen lendül túl azon, hogy csehszlovák tévéjáték maradjon, az Erős kávé e határon belül marad. Vélhetően emiatt nem jutott el a magyar forgalmazásba, pedig a film végefőcímén a magyar forgalmazásról is szó esik.
Az Erős kávé rendezője az izlandi Börkur Gunnarsson, aki a prágai filmakadémián (FAMU) végzett, és Prágában él. Ezzel jó néhány külföldi újdonsült vagy idősebb rendező van így, ami mégiscsak arról tanúskodik, hogy Prágában jó élni, és jó filmet csinálni.
2005. március 29.
