Az idei Filmszemlével párhuzamosan a Millenáris Park Kék Szalonjában Magyar Filmplakát címmel tizenkilenc film plakátját állították ki, a terem jobb falán pedig válogatást láthattunk a kilencvenes évek magyar filmplakát-terméséből. A Szemle díjátadóján - idén először - szakmai zsűri döntése, valamint közönségszavazás alapján díjazták az "Év filmplakátját" is. A zsűri tetszését a Jött 1 busz (a grafikus a katalógus szerint: Gazsi - Lőrincz Attila) nyerte el, a közönségdíjat pedig a Rengeteg (Kibicher Zoltán) plakátja vihette haza.
A versenyeztetett művek színvonala súrolta a vállalhatatlanság határát.
Úgy gondoljuk, ilyen munkákból nem lehet kiállítást rendezni. A szakmaiság hiánya jellemzi az egészet. A jó plakát legfontosabb tulajdonsága a személyesség. Tulajdonképpen a készítőjéről szól, szubjektív. Ha e kiállított munkákon végignézünk, akár egy stúdió is készíthette volna valamennyit, személytelenek, vélemény nélküliek. Klip-art művészet: előre készített képanyag összeollózása, teljesen zavaros felületek, mintha létrehozóik félnének a tiszta, emblematikus megoldásoktól, képi értelmezésektől. Hiányzik mögülük az az alkotási folyamat, amely során a plakát készítője megfogalmazza magában azt a gondolatot, véleményt, amely a film kapcsán kellene, hogy ébredjen benne. Megrágja, lenyeli, kiköpi újra és újra addig, míg szilárddá, tömörré, és saját maga számára vállalhatóvá válik. A plakát készítőjének birtokában kéne lennie azon eszközök széles skálájának, amiket a plakát készítéséhez alkalmazhat. Nem egyetlen divatos eszközhasználatot kellene újra és újra ismételgetni. Néha fel lehet kelni az operátori forgószékből és lehet manuális eszközökhöz nyúlni, kísérletezni, próbálkozni. A plakát alkotójának teremtenie kell. Saját lényéből, emlékeiből, érzelmeiből, nem konzerv anyagokból.
Úgy tűnik, ezek a plakátok nem építenek a vizualitásra. A filmből kiragadott jelenetek vagy csak a szereplők portréi narratívak, s ezt a verbális részek sajnos teljesen alátámasztják, erősítik. Olyan bőbeszédűség van a képeken, hogy az minden, csak nem plakát. Ha valaki foglalkozik egy adott témával, utánaolvas, átéli, belehelyezkedik, akkor addig csontozza a szöveget, míg végül akár egyetlen szó marad. Jancsó rosszul lehetett, amikor a filmje plakátját meglátta. Ez a zavaros szövegmánia a rádió és a tévé kapcsán alakulhatott ki, nem is kell látnod a képet, csak hallod ezeket a sorokat.
A plakát nem cseléd. Attól, hogy kapcsolódik egy filmhez, termékhez, nem rendelhető alá semminek. Sem tendenciáknak, sem PR szakemberek véleményének. Persze ezt igen nehéz kiharcolni a mai arculatszervező mechanizmusok mellett. Csak olyan plakátművészek képesek rá, akiknek hiteles a véleményük és karakán a jellemük. Hűségesek a plakát szellemiségéhez, nem árulják el azt. A plakát készítésének tétje van. És a tét nem a megrendelő elégedett bólogatása.
Az értéktelen munkákat értékesnek feltüntetni veszélyes. Olyan plakátokból kiállítást rendezni, amelyek nem tartoznak a művészet tárgykörébe: felelőtlenség. Megtévesztheti a közvéleményt, sajnos félrevezeti a szakma egy részét is, és magát az alkotót, aki értéktelen babérokkal gazdagodik.
Az esemény kapcsán beszélgettünk Pócs Péterr plakátművésszel, aki szerint a kiállítást a legjobb akarattal is csak szarnak lehet nevezni, és árt a szakmának. - Elgondolkodtató!
Pócs Péter szerint nem csupán a filmek plakátjaival vannak problémák. Minden fentebb említett hiányosság egy sokkal nagyobb, társadalmi probléma leágazása, tünete. A klip-art, a konzerv-felfogás az élet minden területén jelen van, a gyorséttermek, a plázák mind ennek a lenyomatai. A szakmánál maradva: jelenleg nincsen megfelelő érdekképviselet, nincsen megfelelő finanszírozási rendszer, mindenki ott spórol, ahol tud, és ennek sok esetben a plakát issza a levét. Gesztiék óriásplakát pályázata ugyanúgy árt, mint ezek. Az új generációval szúrnak ki. A profikat az elején kiszórták, azóta nem neveznek, a kritikusok, esztéták elfordultak, a valós értékek nem, vagy csak ritkán kapnak elismerést. „Néha az az érzésem, hogy ez az ország a teljes elhülyülés felé tart.”
„A másik oldal - mondta Pócs Péter - meg a készítők motiválatlansága. Nincs versenyhelyzet, előre le van játszva, hogy az adott munkát ki készíti, az egyetlen tényező számukra a pénz. Én plakátot, és nem pénzt csinálok.Adottak a lehetőségek, nekem ne mondja senki, hogy nehezebb, mint nekünk volt. Ezek a plakátok megalkuvók, a PR stúdiók ízlését, biztonsági meneteit követik, semmit nem véleményeznek, nem formálnak. Nincsen mögöttük munka. A munka alól nem lehet kibújni, azt nem lehet megkerülni. Bárki csinálhat plakátot, aki ismeri a szükséges programokat, billentyűkombinációkat, pillanatok alatt összedobhat bármit. Hiányzik a megrendelő és a kivitelező közötti személyes kontaktus. Amikor nálunk beindultak az események, volt idő elbeszélgetni egymással, megismerni a másikat. Jelenleg Magyarországon nincsen egyetlen nívós fórum sem, a Békéscsabai Biennálé is önismétlő, évről évre ugyanazokat a köröket járják. Nincsen egy színvonalas album, kiadvány, amely megfelelően foglalkozna a szakmával. Példának ott vannak a lengyelek, akik ugyanúgy a keleti blokkban voltak, mint mi, csak ott a kultúrát egészen más szinten kezelik. Érinthetetlen, „állam az államban”. Nézz meg egy Varsói Biennálét. Üzletileg is működik, vagyonokért adják el a munkáikat az alkotók. Rengeteg gyönyörű dolog történik a világban: ott vannak a müncheni könyvvásár plakátjai, vagy akár a francia színházi poszterek egészen új, burjánzó formavilága. Csak körül kell nézni.”
Csak körül kell nézni, és jó volna, ha már itthon is körül lehetne.
(a Filmkultúra szerkesztősége értékítélet meghozatala nélkül évről-évre bemutatja az előző naptári évben moziba került magyar filmek plakátjaiból szervezett összeállítását. Véleményünk szerint egy-egy ilyen mustra is hozzátartozik a magyar film egy évének bemutatásához. Hogy melyik plakát képvisel maradandó értéket, az egy más kérdés... - a szerk.)
