"Függetlenség. Rizikó. Felfedezés. "- hangzik a Sundance Insitute mottója, amely egyben a Sundance fesztivál mottója is lehetne. A fesztiválé, amely annak idején az Amerikai Film és Video Fesztivál nevet viselte, és főként retrospektív vetítésekből és új hazai filmek bemutatójából álló, alig pár száz nézőre számító esemény volt. Már a kezdet kezdetén kiderült, hogy a legnagyobb közönséget a független filmek vonzzák, így a fesztivál szervezői eldöntötték, hogy elsősorban erre szeretnének koncentrálni. Mivel a fesztivál törekvése egybecsengett a Robert Redford által alapított Sundance Institute törekvéseivel, felkérték a színészt, hogy legyen ő a fesztivál fő védnöke. Így 1984-től Sundance névre keresztelték az Amerikai Film és Video Fesztivált, amelyet azóta is minden évben január közepén rendeznek meg Park Cityben, a hófedte Wasatch hegység lábánál. Bár a siker csak lassan jött, mára a Sundance a legjelentősebb filmes események egyikévé nőtte ki magát. Manapság nemcsak az amerikai független filmek első számú bemutatója, hanem jelentős nemzetközi szekcióval is bír, amely bár az európai fesztiválközönségnek nem sok újat nyújt, Amerikában fontos premier fórumnak számít.

A szervezők kitartásának és rendíthetetlen optimizmusának köszönhetően a 80-as évek végére, 90-es évek elejére megtörtént az áttörés. Az első igazi változást a Szex, video, hazugságok...című Steven Soderbergh film hozta. 1989-ben mutatták be a Sundance-n és még abban az évben elnyerte az Aranypálmát Cannes-ban. A 90-es években pedig innen indult többek között a Cohen testvérek, Quentin Tarantino és Roberto Rodriguez diadalmenete, akiknek filmjei nézők millióit vonzották a mozikba. A Közönséges bűnözők, A négy esküvő egy temetés pedig jól példázzák, hogy a független film nem szükségszerűen jelent alacsony költségvetést és névtelen színészeket. Sikereit látva, mind Hollywood, mind a világ szakmai és moziba járó közönsége számára nyilvánvalóvá vált, hogy érdemes figyelemmel kísérni a Sundance eseményeit, mert ki tudja, melyik lesz az év nagy kultfilmje vagy éppen kasszasikere.

Természetesen a városka és a fesztivál is hatalmas változásokon ment keresztül az elmúlt több mint két évtized alatt. Új mozik épültek, számtalan étterem, bár és szórakozóhely nyílt, külön buszok szállítják a fesztivál résztvevőit egyik helyről a másikra, a szállás árak pedig horribilis méreteket öltenek, ami úgy tűnik, egyáltalán nem riasztja vissza a közönséget. Az utóbbi időben évről évre megkétszereződik a résztvevők száma, és az idén két órával a világhálóra való felkerülése után az összes jegy elkelt. Nem csak a nézőszám, de a benyújtott filmek száma is rekordméreteket öltött. Az idén a programzsűrinek csaknem 5874 jelentkezőből kellett kiválasztania az itt bemutatott 255-öt. A partik is gomba módra szaporodnak, hiszen rengetegen szeretnének részt venni a véget nem érő bulikon és élvezni a sztárok jelenlétét. A fesztivál ugyanis ma már elképzelhetetlen Hollywood legnagyobbjai, illetve a számos feltörekvő sztárjelölt nélkül, akik örömmel pózolnak a fotósoknak, megvillantva tökéletes mosolyukat a szponzorok ruhakölteményeiben, sportfelszereléseiben vagy éppen autócsodái mellett. A közönség nagy részét hihetetlen izgalomban tartja a sztárok jelenléte, amely tagadhatatlanul egy fesztivál nagyságának az egyik fokmérője. A másik a szponzorok jelenléte, hiszen az általuk hozott pénzből gazdálkodik a fesztivál. Nos, a Sundance ma már több és nevesebb szponzorral rendelkezik, mint az Oscar Gála. Persze akadnak, akik felróják ezt és a Sundance elkommerszesedését emlegetik. A fesztivál szervezői, közöttük Geoffrey Gilmore művészeti igazgató is azt hangsúlyozzák, továbbra is azt szeretnék, ha a fesztivál elsősorban a fiatal tehetségek bemutatkozó fóruma lenne, amely az egyéni látásmódot, a történetmesélési vagy filmformanyelvi újításokat szeretné a közönség elé vinni. Az egyéni látásmód, a művészi kreativitás és az újítás jegyében sok olyan felfedezettel büszkélkedhet a fesztivál, akik filmtörténeti jelentősége ma már tagadhatatlan. A Sundance Institute szellemének és a független filmnek köszönhetően olyanok hallathatták a hangjukat itt, akik számára máshol nem adatott lehetőség.

A fesztivál nagy szerepet játszott például az amerikai női filmesek felfedezésében, akik saját élményeikből és a mindennapi életből táplálkozva előnyben részesítettek az addig sztereotipizált, legtöbbször marginális díszítőelemként, vagy díva szerepben tetszelgő csillogó hollywoodi ideáltól távol eső hétköznapi, dolgozó nőtípust a vásznon. Az egyik legjelentősebb változást a Kétségbeesve keresem Susant című film hozta, amelyben Rosanna Arquette egy unatkozó háziasszonyt játszik, akinek életét teljesen feldúlja a Madonna által játszott karakter dekadenciája és szexuális felszabadultsága. A film jelentőségének taglalásával kezdődik az idei év egyik kiemelkedő dokumentumfilmje, a Nők társaságában (In the Company of Women), amelyet Lesli Klainberg és Gini Retiker rendezett. A dokumentumfilm azokat a rendezőnőket és színésznőket mutatja be, akik úttörő szerepet játszottak a női film megalkotásában, elfogadtatásában és sikerre vitelében. Megszólal többek között Jodie Foster, Lisa Chodolenko, Alison Anders, illetve számos színésznő, mint például Lili Taylor, Rosie Perez, Parker Posey, illetve az egyetlen európai, Tilda Swinton. A számos filmbejátszással tarkított alkotás legnagyobb hiányossága, hogy csupán az amerikai független filmes rendezőnőkre, illetve a Sundance saját felfedezettjeire koncentrál, újra és újra kiemelve a fesztivál úttörő szerepét, amely erős propaganda jelleget ad az egésznek.

Az idei fesztiválon résztvevő rendezőnők közül is kiemelkedő volt az első filmes Debra Granik. Csontig hatoló (Down to the Bone) című filmje nyerte a drámai kategória rendezői díját. Megrendítő portré egy fiatal anyáról aki egyszerre próbálja leküzdeni a szegénységet és a kábítószer függőséget valamint boldogtalan házasságából kilépve megtalálni a szerelmet. A film tele van vizuális metaforával, mint például a rögtön a film elején látható, pénztárgépszalagon futó amerikai zászlót formázó születésnapi torta, vagy az örök csábítást és bűnbeesést jelképező kígyó, amelyet az anya háziállatként visz haza a gyerekeinek. Mindez azonban jelentéktelennek tűnik a film főszerepét játszó Vera Farmiga karakterformálása mellett, aki megrázó alakításáért a zsűri különdíját kapta.

Szintén első filmes alkotás, a Maria, a bájjal teli (Maria Full of Grace) nyerte a drámai kategória közönségdíját. A filmet nézve elkerülhetetlen a kérdés, hogy minek is köszönhető a siker. A válasz talán magában a film témájában, illetve a forgatókönyv alapjául szolgáló hiteles (és döbbenetes) beszámolók erejében rejlik. Joshua Marston rendező az illegális bevándorlás problémáját veszi górcső alá. A 'mule' fogalma nálunk nem cseng ismerősen, kint viszont mindenki tudja, hogy azokat a heroin csempészeket hívják így, akik hüvelykujjnyi kapszulákat nyelnek és csempésznek Amerikába. A film hősnője, hogy elmeneküljön a kilátástalanságból, és hogy családjának, valamint születendő gyermekének eltartását biztosítsa, vállalja a veszélyes feladatot.

Sajnos sokakat érint a családon belüli erőszak, amely a spanyol elkötelezett realizmus egyik legkiemelkedőbb rendezője, Icíar Bollaín Vedd a szemem (Take My Eyes) (Te Doy Mis Ojos) című filmjének a témája. Spanyolországban csakúgy, mint nálunk még csak mostanában kezdett a probléma a felszínre kerülni. Bollaín filmjének az érdekessége, hogy nem hagyatkozik olyan közhelyekre, mint az erőszak túlzott hangsúlyozása, hanem sokkal inkább a karakterek összetettségére koncentrál, a bonyolult pszichés zavarokra, amelyek által különös függőségi viszony alakul ki férj és feleség közt, amelynek poklából egyik sem tud, vagy akar kilépni.

Tragikus sorsú, megbélyegzett gyerekekről szól a jóval drámaibb hangulatú Bordélyba születtek (Born into Borthels) című Ross Kauffman és Zana Briski dokumentumfilm, amely a Kalkutta piroslámpás negyedében élő prostituáltak gyermekeiről szól. Szegénységben, erőszaknak és zaklatásnak kitéve, szinte belenőnek anyáik sorsába. Elkerülhetetlen és reménytelen a helyzetük, amelyből nincs kiút. Szintén megbélyegzett sorsú fiatalok barátságáról, illetve az életben maradásért való, sokszor kétségbeesett küzdelméről szól a Tel Avivban játszódó dokumentumfilm, a Kert (Garden). Ruthie Shatz és Adi Barash dokumentumfilmje két homoszexuális prostituáltként és alkalmi drogdealerként dolgozó fiú (az egyikük palesztin, aki illegálisan tartózkodik Izraelben, a másikuk izraeli arab) megindító és mindent átvészelő barátságát mutatja be A rendezők egy éven át követték a két fiú sorsát kamerájukkal. A fiúk bepillantást engedtek nekik életük minden egyes mozzanatába, még a legintimebb pillanataikba is. A film azon túl, hogy olyan kényes kérdéseket érint, mint az izraeli/palesztin konfliktus, a homoszexualitás, a prostitúció, a kábítószer és a fiatalkori bűnözés elsősorban a barátságról és az összetartozásról szól, amely a két fiú talán egyetlen esélye a túlélésre.

Bár jóval könnyedebb hangvételű Matthew Bonifacio játékfilmje, mégis sokakat érint, hiszen sok problémának lehet a forrása a súlyfelesleg. Nem csak a kábítószer okozhat ugyanis függőséget. Manapság elfogadott és elismert tény, hogy az evésnek is rabjává lehet válni. Ráadásul a kilók jellemző tulajdonsága, hogy villámgyorsan és szinte észrevétlenül jönnek, menni viszont csak nagyon nehezen akarnak. Ezzel kell szembesülnie a Kilók (Lbs.) című film főhősének is. A késztetés ugyanolyan erős, mint a kábítószereknél, csak a kísértés, ha lehet, még erősebb, hiszen különösen Amerikában egymást érik a gyorséttermek (mint az egyik dokumentumfilmből kiderül - Supersize me! - csak McDonald'sból 82 van Manhatten szigetén), ráadásul színes és ínycsiklandozó ételreklámok özönlenek az emberre a tévéből, a hirdetőcédulákról és az utcáról. A film különös, felemás megoldást kínál. Hőse csak úgy képes fogyni, hogy elvonul, és szinte remete életet él az erdőben. A visszatérés az életbe azonban keserű felfedezést hoz. Az emberek nem változnak, ahogy a csábítás sem, aminek továbbra is nehéz ellenállni. A megoldás? Talán leginkább önmagunk elfogadásban van.

A bonyodalmakat bonyodalmakra halmozó romantikus komédiák mindig is kedvencei voltak a hollywoodi filmgyártásnak. Ezt a tradíciót viszi tovább az író rendező Zach Braff akit témaválasztása és még inkább humora miatt Garden State című filmjével esélyes az új Woody Allen címre. Woody Allen óta elfogadott ugyanis a kétségekkel és különböző komplexusokkal, illetve pszichés zavarokkal küzdő főhős, akinek a tökéletlenségével a nézők szélesebb tábora tud azonosulni, mint az oly népszerű minden tekintetben tökéletes mintahősökkel. A súlyos depresszióban szenvedő hős hazaérkezik szülővárosába, anyja temetésére, aki szintén klinikai depresszióban szenvedett. Hősünknek szembe kell néznie sorsával és felhagyni az antidepresszánssal, amelynek teljesen a rabjává vált. A könnyed vígjáték a gyógyszerfüggőség súlyos témáját feszegeti, amely szintén sokak problémája, különösen Amerikában, ahol a Prozac már kiskamaszkortól felírható, és ahol a legújabb felmérések szerint alig van olyan ember, aki ne szedne valamilyen antidepresszánst vagy nyugtatót.

A másság elfogadásával és elfogadtatásával foglalkozik Ian Iqbal Rashid vígjátéka az Egy árnyalatnyi rózsaszín (A Touch of Pink). Kultúrák és értékrendek csapnak össze benne finom humorral fűszerezve. Hőse egy homoszexuális pakisztáni fiatalember, aki családjától távol édes hármasban él Londonban párjával és Cary Grant szellemével (Kyle MacLachlan lehengerlő eleganciával és kifinomultsággal brillírozik Grant szerepében). Az idill mindaddig tart, míg anyja el nem határozza, hogy fiának ideje lenne megnősülnie, és fel nem kerekedik, hogy kezébe vegye a dolgokat. Bár sok álomtól és illúziótól (köztük az álomszerető Cary Granttől) fosztja meg a szereplőket a találkozás, mégis keserűen boldog a vég, hiszen mennyivel könnyebb hazugságok és önámítás nélkül élni.

A fesztiválon egyébként jellemző módon, mint ahogy az utóbb említett filmek is mutatják, a közönség leginkább a szenvedélyekkel, az ember belső démonaival való küzdelmeivel foglalkozó filmekre volt leginkább vevő akár vígjátéki akár drámai formában tálalva. Népszerűnek mutatkoztak az olyan kényes témák, amelyek a társadalomban sok problémát okoznak, mégis meglehetősen kínos róluk beszélni, és megítélésük is meglehetősen vitatható. Különösen kényes téma a pedofília, ami az Erdész (The Woodsman) című Nicole Kasseli filmnek a vezérmotívuma. Hőse (az élete talán legdrámaibb alakítását nyújtó Kevin Bacon) éppen a börtönből szabadul és próbál visszailleszkedni a mindennapi életbe, nem könnyű azonban megbirkóznia családja elutasításával, az emberek előítéleteivel, és ami talán a legnehezebb, a mindenütt jelenlévő kísértéssel. Ráadásul a sors kegyetlen iróniája, hogy ablaka éppen egy iskolaudvarra néz, amelynek gyerekzsivaja állandóan kislányok iránti vonzalmát idézi fel benne. Bár hősünknek sikerül új életet kezdeni, sajnos nem ez az általános. Ahogy azt a film producere mesélte, akiket szabadjára engednek, azoknak sajnos száz százaléka visszakerül a börtönbe.

Az emlékképek játszanak különösen fontos szerepet a November (November) című filmben, amelyet Greg Harrison rendezett és amelynek operatőre, Nancy Schreiber megérdemelten vihette haza a legjobb operatőrnek járó díjat. Nem kis operatőri teljesítmény ugyanis a fényképekben megragadott kiemelt valóságelemek és a visszatérő emlékképek, illetve a szubjektív nézőpont változásának visszaadása. Az alacsony költségvetésű film "olyan filmekhez hasonlítható leginkább, mint a Nagyítás (a főhős itt is egy fényképész) vagy az Útvesztőben. "A November egy pontosan megszerkesztett példa az időbeli történetmesélésre, gyakorlat az időleges narratív és az időleges memória tanulmányozására a képek erőteljes valóságának tükrében."- ahogy azt Geoffrey Gilmore írja róla. A film külön erőssége a Jóbarátokból ismert Courtney Cox ezúttal jóval visszafogottabb és árnyaltabb játéka. Kiemelkedő alakítást nyújt Christian Bale ís egy zavart elméjű, a helyét nem találó ember szerepében a Gépész (The Machinist) című Brad Anderson filmben. A Bale által alakított karakter mivel egy éve nem aludt, mind fizikailag, mind szellemileg elképesztő torzulásokon ment keresztül. Furcsa dolgok történnek vele, látomások gyötrik, például egy munkatársról, akit rajta kívül senki nem lát. Vajon összeesküvés áldozata lett, amivel őrületbe akarják kergetni vagy csak a fáradtságtól megzavart elméje űz különös játékot vele? Elhatározza, hogy utánajár a dolognak, bár minél többet tud meg az igazságról, annál inkább azt érzi, jobb lett volna tudatlanságban maradnia.

Az álom és a valóság, jobban mondva a rémálom és a valóság keveredik Alexandre Aja Magas fesztültség (Haute Tension) című idegfeszítő thrillerjében, amelyben a legborzasztóbb rémálmaink öltenek testet. A film konvencionális horrorként indul, ahol adott egy kukoricaföld, egy elhagyott családi ház, egy család és a nagylány, aki barátnőjével érkezik haza, hogy nyugodt körülmények között készülhessenek a vizsgáikra. A nyugodt idillt egy elmebeteg gyilkos zavarja meg, aki rögtön az első este a lehető legválogatottabb és leggyomorforgatóbb módon gyilkolja halomra a család tagjait, és innentől már csak a két lányon múlik, hogy felvegyék vele a küzdelmet. Természetesen itt sem maradhat el a szükséges váratlan fordulat, ami ez esetben tényleg váratlanul éri még a leggyakorlottabb horror/thriller nézőket is. Talán azért is, mert teljesen logikátlan, amit viszont jól ellensúlyoz a döbbenet ereje. A rendező magyarázatként a 'rémálom' fontosságát hangsúlyozta, soványka magyarázatként szolgálva a logikai hiányosságokért. Eredetisége és rendkívüli erőszakossága miatt vszont hiányosságai ellenére megvan a filmnek az a képessége, hogy az ember az elejétől a végéig a szék karfáját markolva izgulja végig. Hasonlóan odaszegezi a nézőt a vászon elé a kétszereplős kamaradrámaként induló SAW James Wan rendezésében, amelynek gyilkosát 'kirakójáték' gyilkosnak nevezik. A két szereplőnek és vele együtt a nézőnek is ugyanúgy apró mozaikdarabokból kell összerakosgatnia a történetet, amely szintén bővelkedik rémisztő látványban és váratlan fordulatokban (ezúttal jóval megalapozottabb, logikusabb, de ugyanolyan meglepő, mint a Magas feszültségben). Wan filmjének leginkább csak azt lehet felróni, hogy a történet alapötlete kísértetiesen hasonlít David Fincher Hetedikjének alapötletére, valamint azt, hogy sajnos a színészi játék elég sok kívánnivalót hagy maga után.

A drámai verseny zsűrijének nagydíjával kitüntetett film a Gyújtókészülék (Primer) lett, amelynek az írója, rendezője és producere Shane Carruth. "A független filmet azért nem lehet kategorizálni, mert független". Nos ez a Gyújtókészülékre is igaz, mert eléggé bajban lennék, ha meg kellene mondani, miről is szól ez a tömény, végeérhetetlen és teljességgel követhetetlen dialógusáradat, amelynek eredménye egy kétségtelenül egyedülálló alkotás. Ez az a film, amit ha ezerszer néz meg az ember, akkor is egyike marad az élet nagy rejtélyeinek Arra a kérdésre, hogy miről is van szó a filmben, Carruth csak ennyit mondott "leginkább valamiféle használt autó áráról" – nagy segítség! De ugyan mit is várhatunk egy ilyen zseniálisan zagyva film alkotójának szájából?

Sokkal érthetőbb és letisztultabb a mondanivalója a dél-koreai Kim Ki-duk filmjének a Tavasz, nyár, ősz, tél és ...tavasznak (Spring, Summer, Autumn, Winter and ...Spring), amely az év talán legköltőibb és legszebben fényképezett filmje. Festői szépségű tájon, egy hegyekkel körülvett tó közepén álló Buddhista kolostorban élő mesterről és tanítványáról szól a történet. Ebben a zárt világban, ahol a tó partján álló kapu jelzi a kolostor és a külvilág közötti átjárót bontakozik ki az ember belső világát és küzdelmeit bemutató cselekmény. A lelki fejlődésről szól az élet ciklikusságának keresztmetszetében, amelyet az évszakok váltakozása szimbolizál. A tanítványból, hosszú és sokszor gyötrelmes lelki fejlődés során mester lesz, aki miután megjárta a bűnbeesés és a vezeklés stációit, egy gondjaira hagyott gyermeknek adja át a tudását. Szintén a felnőtté válásról és egy valós útról, illetve arról a belső fejlődésről, amit az utazás jelent szól, Walter Salles filmje, az Egy motorút naplójegyzetei (Motorcycle Diaries). Az amerikai közönség mindig is szerette a mítoszokat, főleg ha azokat testközelből és emberi voltukban láthatja. A film Ernesto 'Che' Guevara naplójegyzeteinek adaptációja. Ezúttal azonban nem a forradalmárról szól, hanem Guevarának és barátjának Dr Alberto Granadonak 1952-es vándorútjáról, amelynek során kilenc hónapig kóboroltak motorjaikkal Dél-Amerikában. A film az utazás kalandjait eleveníti fel, illetve megörökíti a két fiatal felnőtté válását, amelynek igazi mérföldköve ez az út.

Természetesen a politikai töltetű filmek sem hiányozhattak a programból, mint például Jehane Noujaim filmje A kontroll szoba (The Control Room), amely jelentős vitát váltott ki az elnöki kabinetben és a Pentagonban is, hiszen az Al Jezeera televíziónak köszönhetően olyan képeket mutat meg az iraki háborúból, amelyet az amerikai kormány nem akart a nemzet színe elé vinni. A háborúk során a kormányok ugyanis szeretik az ellenfelet, mint valami absztrakt ellenséget emlegetni, mert mennyivel egyszerűbb és kényelmesebb pozíció ez, ráadásul a közvélemény támogatását is könnyebb így megnyerni és megtartani. Az ellenség itt azonban hús-vér, gondolkodó és érző emberekben ölt testet. Családokat, gyerekeket és áldozatokat láthatunk a háború sújtotta övezetben. Rendkívül bátor alkotás, felkavaró és sokban változtathatja az emberek megítélését, hiszen mindjárt más a kép, amikor az ellenfél nem csupán elvont fogalom többé. A filmet leginkább Julio Mendem A Baszk lövedék: a bőr a kő ellen (Basque Ball: The Skin Against The Stone) című filmjével lehetne egy lapon említeni, amelynek amerikai premierje szintén a Sundance-n volt. A terrorizmus, illetve a politikai manipuláció áll Andrej Nekrasov Hitetlenség (Disbelief) című dokumentumfilmjének középpontjában is, amely az 1999-es, egy moszkvai lakóház ellen elkövetett bombamerényletet dolgozza fel. A kormány azonnal a csecseneknek tulajdonította a merényletet. Valóban ők követték el, vagy csupán politikai manipulációról volt szó, hogy ezzel is fokozzák a nemzeti hisztériát és félelmet? Nekrasov filmje érzékeny húrokat pengetett a terrorizmustól rettegő Egyesült Államokban.

A fesztiválon az itt felsorolt filmeken kívül szép számmal szerepeltek olyan alkotások is, amelyek nem számítanak újdonságnak az európai fesztiválok közönségének, mint például Bertolucci filmje, Az Álmodozók (The Dreamers) vagy Lars von Trier Dogville-je, Wolfgang Becker Goodbye Lenin-je, a Hector Babenco Carandiru-ja, a szingapúri 15, amelyet Royston Tan rendezett, Amerikában most mutatták be őket először, csakúgy, mint Pen-ek Ratanaruang Az utolsó élet az univerzumban (Last Life in the Universe) vagy a nagy brit visszatérő, Mike Hodges filmjét a Csak halálom után nyugodhatok (I'll Sleep When I'm Dead) vagy Penny Woolcocktól A szenvedély alapelveit (The Principless of Lust), hogy csak néhányat említsek közülük.

A filmbemutatók mellett számos vitaprogram zajlott például a zene szerepéről a filmekben, a digitális filmkészítés jövőjéről, a filmek értékesítéséről a nagyvilágban, a még új afro-amerikai filmgyártásról. Az egyébként óriási érdeklődésnek örvendő programok legnagyobb csalódása volt, hogy a Bertoluccival tervezett kétórás panel beszélgetés elmaradt a rendező távolmaradása miatt.

A Sundance Institute célkitűzése, hogy kreatív filmkészítő műhelymunkával, forgatókönyvíró szemináriumokkal próbálja segíteni a pályakezdőket, illetve az arra érdemes ötleteknél anyagi támogatást is nyújtanak a megvalósulásukhoz. A Sundance stúdiókban pedig lehetőség van az utómunkálatok elvégzésére is. 1996-ban az NHK japán televíziós társaság létrehozott egy díjat, amely a világ négy tájáról Amerikából, Európából, Latin Amerikából és Japánból választ ki évről évre egy-egy alkotót, akiknek nem csak pénzjutalmat ajánl, de kreatív támogatást is ötleteik megvalósulásához. A film elkészülése és a mozibemutatók után pedig az NHK veszi meg a televíziós forgalmazás jogát. A 2004-es Sundance fesztivál díjátadója azért is fontos számunkra, mert az idén az NHK japán tévétársaság és a Sundance Institute különdíját egy magyar rendező, Pálfi György kapta, aki számára a díj segítséget nyújt legújabb filmötletének, a Taxidermiának megvalósításához.