Sulyok Máté Elmélkedő idő
A Mediawave 2004 kisjáték- és kísérletifilmjeiről

194 KByte

A MEDIAWAVE 2004 – Fényírók Fesztiválja nemzetközi filmversenyében a legjobb magyar kismozgókép Jameson Rövidfilm Díjat kapott – először a művészeti seregszemle tizennégy éves történetében. Az ír whiskyt gyártó cég szoros kapcsolatban dolgozik az Európai Filmakadémiával, és 1999-ben a Filmfesztiválok Európai Koordinációjával is együttműködési megállapodást kötött. A Jameson Short Film Awards 2001 óta a nemzetközi filmipar elismert és számon tartott díja. Célja, az animációs, dokumentum, vagy fikciós rövidfilmet készítő európai alkotók támogatása. Kevin O'Dwyer ír művész ezüst szobrát három esztendeje nyolc, tavaly tizenkét rendező érdemelte ki, idén pedig már 15 európai, valamint három földrészen kívüli (Bangkok, Sao Paulo, Fokváros) nemzetközi fesztiválon adják át. A Jameson Rövidfilm Díj immár 18 ország egy-egy internacionális mozgóképszemléjén a vele járó 6000 euró és további fesztiválszereplési jutalommal van jelen. (A tavalyi tizenkettőt bemutatták az idei Mediawave-n is.) A csekély magyarországi nemzetközi versenyfilmes mustrakínálat közül a győri központú Fényírók Fesztiválja nevezett, a sor januárban a francia (Angers) Festival Premiers Plans-nal kezdődött, és a finn (Tampere), a bolgár (Szófia) fesztiválok után érkezett a Kisalföldre, majd május elseje és kilencedike között a Brüsszeli Rövidfilm Fesztivállal (különös összhangban az Európai Unió bővítésének dátumával), a hamburgi (német), a grimstadi (norvég) szemléken át novemberben a spanyol Alcala de Henares-szel és a Stockholmi Nemzetközi Filmfesztivállal ért véget.

A viszonylag hosszú bevezetőt nem reklámnak szántam – e rövidital sem szorul rá(m). Pusztán ez a tény mutatja igazán, hogy a Mediawave személyi igazolványos korba lépett – nemcsak évszámát tekintve. Bár a kezdetektől határokon ívelt át, kultúrákat helyezett egymás mellé (lásd még a Párhuzamos Kultúráért Díjat) és a velünk élő, közeli és távolabbi szomszédaink értékeit hozta el, 2004 fordulópontnak bizonyulhat. A döntés, hogy akar-e még nagyobb léptékkel mérni a fesztivál, még több programot, még komolyabb pénzdíjakat (idén 6000-8000 euró) – nem biztos, hogy egyértelmű. Természetesen, a Magyarországon jól ismert fesztiválszervezői gyakorlat (dolgozás "barátságból") oldalát úgymond professzionalizálni kell, hiszen az unióban már végképp nem állapot a munkatársak esetleges nem fizetése. A technika korszerűsítése sem lehet pénzkérdés – de mindez országos gond is. A kérdés, hogy a remélhető jövőbeni anyagi jóléttel kommercializálódik-e a Mediawave, illetve más irányt vesz-e az a "függetlenfilmes szellemiség", amelyet Durst György–Hartyándi Jenő és kollégáik képviselnek. (Sarkított és átvitt értelmű, durvább fogalmazásban: plázába teszik-e a /film/fesztivált, vagy sem?) Meddig lehet színesíteni a kurd zenészektől az amerikai jazz-muzsikusokig, észt, japán animációkon, a finn kísérleti-, kínai (kommunista) dokumentumfilmig a "fényíró-történetet"? S a nagyobb embertömeg fogadásával, a sajtóérdeklődés növekedésével mégis úgy döntenek-e a szervezők (ahogyan idén), hogy a vetítések zömét a bő befogadóképességű, erkélyes Richter Teremből a száz férőhelyes Rómer Ház Hrabal Mozi Lumiere termébe teszik, a kisebb közönséget vonzó dokumentumfilmek kivételével. Azért történt így – mondta Durst György –, mert tavaly "megkaptuk", hogy a volt Rába mozi "kongott az ürességtől". Most pedig azt vágják a fejünkhöz – folytatta az alapítvány elnöke –, hogy nincs elég hely.

A második nap, szombat (24-e) kora délutánja volt talán az utolsó időpont, amikor még nem fogyott el az oxigén és nem fülledt be a Lumiere terem – nem úgy, mint később. A karácsonykor tragikusan eltávozott Magyar nemzeti Attila (1958-2003) emlékére vetített Hazatérő képek kópiája nem érkezett meg, így az egykori "mozgóképgyártó kisiparost" (id. M. n. A.) a '99-es Mediawave alkalmával készült filmen idézhettük fel, amint Manu Chao "Welcome to Tijuana / Tequila, Sex and Marijuana" kezdetű slágerére táncol az utcán, többedmagával. A 2001-es Vénekben az azóta szintén elhunyt Big Lucky Carter (1920-2002) játszik bluest a gitárján, Zerkula János magyar népdalokat a hegedűjén. A két muzsikus egy idő után fantasztikus összhangban zenél együtt, a falu fiataljai pedig a talpalávalót ropják előttük. Magyar n. Attila táncait, egyéniségét portré-, werkfotó-, valamint személyes relikviája, a szalmakalap kiállítás(a) őrizte még a Rómer Házban. S természetesen a megannyi párbeszéd, hiszen – Hartyándi Jenő főszervező szavaival –, "a fesztivál ünnep és mulatság barátaink és szimpatizánsaink számára, de én úgy érzem, Attila ezeken az estéken velünk fog ünnepelni és megtáncoltat minden lányt, s asszonyt és nemcsak emlékezetünkben fog élni arca, munkái, tánca, hanem közöttünk marad mindig! (...) közel 10 éve szívós módszerességgel követte a MEDIAWAVE Fesztivál, a BILIBÁNCS Tábor vagy a "Bakonyaljai vigasságok" közösségi rezdüléseit, egyedüliként ráérezve, leghitelesebben feldolgozva ezen rendezvények hangulati, emberi hátterét."

Ez a fajta közvetlenség, az egyén(i)ben az általános érvényű, a szubkulturálisban a multikulturális és az archaikusság felmutatása az idei Mediawave-n is erőteljesen jelen volt, sőt díjazták is: Káldy László Rózsi-Rózsi mi bajod? (2003) című kisjátékfilmje kapta a Magyar Mozgókép Közalapítvány különdíját. A kisbabóti Kocsma Televízió szülője nyugdíjazásáig (1989) okleveles gépészmérnökként dolgozott. A filmezést semmilyen iskolában nem tanulta, hobbiként, amatőrként, avagy függetlenfilmesként a rendszerváltás után kezdett részt venni a mozgóképgyártásban. Kisbabót életének dokumentátora a Rózsi-Rózsi mi bajod?-at a Közgáz Vizuális Brigáddal (KVB) és a Magyar Amatőr Film- és Video Szövetséggel (MAFSZ) készítette közösen. A kamera útja ismét a község italboltjába vezet, ezúttal Eőry Gábor bácsit kísérve, aki a kocsmaajtón befordulva, nótára gyújt. A meglehetősen obszcén dal az örök nő-férfi (nemi) kapcsolatot taglalja. Mégsem a valóságshow-k szövegkönyvének kukkolói (hallgatói) vagyunk, hanem a megfáradt, megtört, keserű öregember rezignáltságának. Ezért nem berzenkedik felesége sem. Az ebédre pár fröccsel gazdagabban hazatérő urát meleg étellel várja, aki megénekli asszonyának szerelmét. Eőryné elmosolyodik és a szundikáláshoz heveredő férfit betakarja.

"Nagydumás" Jocó, az azonos című kisjátékfilm (2004) rendőre. Jocó hihetetlenül érzékletes verbalitással adja elő bűnüldözéses történeteit, hollywoodi akció-, western- és szuperkémhősöket megszégyenítő kommandós-bunyós-lövöldözős tetteit. E döbbenetes legenda kezdemények előadásához a disznóvágás körít diszkrét bájt a háttérben. A nagyotmondó a fekve nyomópadon viszont "úgy marad", súllyal a kézben a mellkasánál, amikor kollégái hátrahagyják az edzőteremben. A Fábry Sándorosan pörgő nyelvű zsaru természetesen a gyermekek példaképe. A Jocó a vége címfelirat szerint előtanulmány egy készülő nagyjátékfilmhez. A már a filmszemlén is versenyzett kedves kisjátékfilm egyetlen gondja, hogy készítői nem tudták befejezni. Ha csak a belsőségek feldolgozásakor elhangzó sztorikat hallottuk volna, némi kétely, titok maradt volna a nézőben: igaz-e minden, amit Jocó levegővétel nélkül mesél, avagy fizikumát – és partnere, Mucsi Zoltán kétkedő-savanyú ábrázatát – látva a lódításra, a valóság színezésére gyanakodunk. A rendezők magyarázatként elutaztatják Jocót a rendőrőrs tornatermébe, ahol a füllentő egyértelműen lelepleződik, bár védekezik, hogy másfél liter(!) pálinka dolgozik benne, ezért nem bírja a tréninget. Az alkotói szándék szerint viszont, az összességében szimpatikus hős még pitiáner hazudozóként sem maradhat negatív élményként az emlékezetünkben: a kisgyerek olyan hős akar lenni, mint Jocó a történeteiben és kitartóan fejleszti állóképességét: a falu határában álló fa ágára húzódzkodik. A Jocó alkotói közül Móray Gábor reklám- és referenciafilmeket készített, cikkeket és filmkritikákat írt, Dési András György pedig az InterCom művészeti igazgatója, a Zsöllye színikritikusa.

A nyelvi kommunikációs poénra épít Tóth Barnabás a Vonatonban (2003). A Nisi Masa forgatókönyv-díjas 11 perces kisjátékfilmben az ifjú színész-rendező Párizsból Münchenig véletlenül közös kupéban utazik egy finn fiatalemberrel (Jyri Kakonen). Ám, nyelvrokonság ide vagy oda egyikük sem érti a másik anyanyelvét, sőt német avagy angol nyelvű próbálkozásait sem. A csekély jelbeszéd egész napos "megpróbáltatása" és az éjszakai sodort cigi elszívása után reggel mégis barátokként válnak el. Zsolt már a peronon várja a vonat indulását, amikor újdonsült finn cimborája az ablakon át nyújtja névjegyét, és a magyar fiú félig-meddig tréfás eleganciával franciául köszöni meg: "De rien!" ("Nincs mit!") – hangzik a felelet a már gördülő kupé ablakból. A Vonaton a Jocóhoz hasonlóan emberközeli történet, ám dramaturgiai szerkezete a csattanó kifejtéséhez épp elég. Tóth Barnabás – többi munkájához hasonlóan – nem húzza és nem is csapja össze, az egyébként "normális" időmederben csordogáló eseményeket. Lecsupaszítva, fölösleges sallangok nélkül ("tiszta, élő gyapjú"), de nem pőrén fejti ki ötletes mondandóját.

Lineáris, ám kicsit balladisztikus meseszövésű a Páternoszter (2004). Béres Dániel kisjátékfilmjében az idő- és némi térugrás abból adódik, hogy a "felvonóba állított" kamera csak a különböző szinteken zajló történéseket láttatja. A két emelet között a néző az elválasztó fal és lámpa tekintgetése közben gondolkodhat az előzményeken és a folytatáson. Időt kapunk az elmélkedésre. A történet "megoldása", "fordulata" is az egyik ilyen "közjátékban" derül ki: a páternoszter jellegzetes fordulójában, ahol a felfelé haladó kabinból lefelé menő lesz, az orvos (Dióssi Gábor) is "irányt vált", és újabb nevet húz ki a papíron a falra tűzött csapat összeállításából: a hozzá doppingvizsgálatra érkező focistaét, akinek mintájába gyanús üvegcséből csepegtetett folyadékot... Ez a szerkesztés az idősíkok csúsztatásának játékát is magában rejti, így a film végére jövünk rá, miért is dühöng egy férfi a földszinten, és próbál vadul beszállni a páternoszterbe.

Az emlékezés idősíkjait csúsztatja egymás mellé és után ügyes vágásokkal Mirjam Kubescha is Germanija (2003) című kisjátékfilmjében. Egy 64 éves múzeumi teremőrnőt látunk munka közben, aki visszaemlékszik, hogyan is érkezett Görögországból a második világháború után a "megszálló" német katonaszerelmét követve a nyugat-európai országba. Az időátállásokat hasonló érzelmi tapasztalati tények (szemérmetlenül csókolódzó pár), vagy egyszerű tárgyak (falióra) indukálják. Amint a német rendezőnő a vetítés utáni véletlen utcai találkozáson érdeklődésünkre tájékoztatott: nem szimpla névazonosságról van szó, az idős nőt alakító Monika Bleibtreu valóban édesanyja Moritz Bleibtreunek. Meglepő viszont, hogy a Perugiában művészettörténetet és irodalmat, Párizsban rendezést (az École Supérieure de Réalisation Audiovisuelle-n) tanult és 1996-ban a Sorbonne Nouvelle filmszakán diplomázott művésznő a szokásos pár szavas idegennyelvlecke (Szia! Köszönöm!) után, a magyar nyelv (kissé közhelyszerű) nehézségét említette, és csodálkozva nézett a finn-rokonságra, továbbá Győrt és a Mediawave-t sem nagyon ismerte... (Mentség lehet, hogy a finnugorság tudományos téma tárgyalása nem az egyik helyszínről a másikra sietve előnyös, általában.) Az EU tudása a térségről – sommázhatnánk aktuális, ám hibásan általánosított véleményünket az egyébként szimpatikus Mirjam Kubeschával való találkozás után.

Mészáros Péter valóban megfogalmazhatta véleményét az Európai Unió eddigi legnagyobb bővítésével kapcsolatban. Ő nyerte meg ugyanis az erről szóló pályázatot, amelyet a KultúrPont Iroda írt ki, az Európai Unió Phare SPP programjának támogatásával. A disznó útját (2004) világpremierként mutatták be április 29-én és 30-án szabad ég alatt a győri Széchenyi téren – a Mediawave filmversenyén kívül, természetesen. Az ötletadó amszterdami D Nerve Lab alapítvány tíz alkotót kért fel Európából, hogy négy perces műben fejtsék ki, amit gondolnak a történelmi eseményről. Az Európa tér XXL projekt részeként így összeállított 40 perces filmet a holland fővárosban is vetítették – a csatlakozás alkalmával. A filmpályázat magyarországi győztese a cannes-i díjazott Mészáros Péter A disznó útját készítette el. Egy oldalkocsis motoros száguld egy sertéssel. Balesetet szenved, kétségbeesik, hogy a beteg malacot nem tudja időben a gyógyító orvosi kezek közé juttatni. Egy német autós veszi fel a stoppoló bukósisakost és védencét, ám a "vadmagyar" hiába próbálja gyorsabb tempóra serkenti a kényelmes segítőt. Úgy néz ki, a disznó nem bírta. A csüggedt gazda laposüvege után nyúl, ám az eltört a balesetben. A német segíti ki: a butykost az "egészség(é)re!" felkiáltással meghúzva a coca is éledezni kezd, és a két férfi újult erővel indul tovább. A disznó útja mindenesetre kevésbé demagóg és szájbarágós, és különösképp, nem kegyetlen alkotás, mint a Grúziában tanult rendező versenyfilmje, a már a 35. Magyar Filmszemlén látott Ki a macska?.

Oláh Lehel Einstandja (2003) vezet át a kisjátékfilm versenyéből a kísérletijébe. A már eddig is téma- és forma érzékeny munkákat készítő fiatalember ezúttal "sakkhuligánok a parkban" összetett szociológiai problémakört tárgyalja. A betonasztalokra terített műanyag lapok 64 négyzetén több helyütt is egymásnak feszülő fekete és fehér seregekből hiányzik egy-egy bástya, futó, vagy éppen – pestiesen szólva – paraszt. Az idős "mesterek" a malomjáték korongjával, vagy éppen a fa alatt talált makkterméssel helyettesítik huszáraikat. Ám nem a gondatlan, felelőtlen nyugdíjas vezérek lyukas kezei a hibásak a hadtest megtizedelésében. Gyermek "sakkhuligánok" csenik a figurákat, hogy öregeiket utánozva világot teremtsenek, és átadják magukat a rajongók szerint élet-halál kérdésénél sokkal többnek számító partinak.

A Kopaszi gátnál élő emberek vízen úszó, álló életét, lakhelyét és annak végét, elbontását mutatja be Nemes Gyula A múlandóság gátjában (2003). A roncsolt képű és hangú kísérleti film fájdalmas szimfónia töredéke a természettel majdhogynem összhangban élő ember és az elmúlás kapcsolatának. A disszonanciát a kísérőzene, a Dunakeszi MÁV Zenekar próbája erősíti: Ludwig von Beethoven Egmont-nyitányát oly' hamisan és töredékesen játsszák a muzsikusok, mintha először látnának kottát és fújnának rézfúvós hangszereket. A némafilm-minőségű, lejárt nyersanyagra vett, karcos, fénybevillanásos felvételek, a (világ)háború előtti "boldog békeidőket" idézik, amikor az utcasarokra állított Lumiere-féle készükre mosolyogtak zavartan, furcsán a járókelők, és a rácsodálkozás gyermek örömével látták viszont magukat a mutatványos sátrak filléres vetítésein. A múlandóság gátja a prágai FAMU negyedéves hallgatóinak vizsgafilmje, Věra Chytilová és Karel Vachek műhelyében, Martin Blažiček cseh kísérleti filmes közreműködésével készült. A cseh fővárosban is tanuló (a felsoroltakon túl még Jan Němec-tanítvány) Nemes Gyula előkészületben levő első nagyjátékfilmje, az Egyetleneim néhány felvételét szintén a Kopaszi gátnál forgatta tavaly nyáron.

Ahogyan Walter Ruttmann Berlin – Egy nagyváros szimfóniája (Berlin – Die sinfonie einer grosstadt, 1927) képsorai, montázsai összecsengenek Edmund Meisel zenéjével, úgy találta el látvány és hang ritmusát, lüktetését V. Nagy Attila A babában (2003). Ludwig von Beethoven István királya a harmoniát, az egység erejét sugározva akár a baba bábu megszületését is képes elmesélni: A gyártási folyamat az "ütem-ritmus-ütem" magyar beatkorszak slágerszövegét idézi. Az építőipari műszaki főiskolát végzett, operatőrként 1991 óta dolgozó V. Nagy Attila mérnöki pontosságú első saját rendezésében ígéretes 8 perces ritmus-stílusgyakorlatot alkotott. A rendezés mellett az operatőri és a forgatókönyvírói munkát is maga csinálta, a vágó Lőrinczy Zoltán; a fő felvételi helyszín a Götz Babagyár volt.

Formanyelvi gondolkodtatás, kísérlet a Kis Apokrif No.1 (2003) – a 35. Magyar Filmszemle legjobb magyar kísérletifilm díjasa. Mundruczó Kornél hat perces műve, a rendező pályáján hasonló szerepet tölthet be, mint az ó-és újszövetségi Apokrif iratok. Azok "kortörténeti érdekességűek"  (a film Mundruczó-történeti érdekességű) és „habár hitszabályozó jelentőségük nincs, a bibliai irodalom kiegészítő részei" (Révai Kis Lexikona, 1936-1991). Az eredeti értelemben nem hiteles (nem ismert, kétes eredetű, titkos, elrejtett) jelentésű fogalom, az apokrif, a filmfeldolgozásban fekete-fehér, hiteles, képeket jelöl, amelyek Johann Sebastian Bach-zene kíséretben "követik nyomon" egy kisfiú megsokszorozódását, és egyben önmaga elvesztését a valóságban.

Önmagát ismétli Joe King Felmérése (Survey, 2002). A tartalmi leírás szerint a film egy dél-wales-i fotográfiai túra eredménye. A szinte teljes egészében állóképekből felépülő film "különleges építészeti alkotásokat és tájakat mutat be a táj ritmikus vizsgálatával, életet lehelve épületekbe és építménybe." E szándékban a ritmus kimerül az egy bizonyos sorba állított felvételek egyre gyorsabb, végtelennek tűnő ismétlésével, amiben értelmet keresve leginkább az áram útja, fejlesztése vezérszavak kerültek papírra a vetítéskor a mozi sötétjében. Valószínű, nem szerencsés "mindenből" mozgóképet csinálni, lehet, hatásosabb lett volna ugyanezt az anyagot, mondjuk egy fotókiállításon bemutatni. Az állóképek szimpla egymásutánisága még nem elegendő filmes dramaturgia.

Hasonló megállapítás tehető a Mediawave nemzetközi zsűrije által a versenykategória legjobb kísérleti filmjének talált 99 év az életemből (99 vuotta elämästäni, 2003) című finn alkotásról: Marja Mikkonen és Sini Liimatainen vizsgafilmje az ember életét igen egyszerű, évszámolásos "módszerrel dolgozza fel". A rendező a "0 – Megszülettem. / 18 – Leérettségiztem. / 99 – Meghalok." – típusú tőmondatokban csak akkora közhelyeket tud mondani, és mutatni, hogy valószínű jelentése átfordult, és ezt találták hatalmas újításnak, kísérletnek, performansz-jellegűnek az ítészek. Persze, ha magát az emberi életet is – kizárólag művészeti szempontból, persze – közhelynek tekintjük, akkor nemhogy így is LEHET, hanem eleve így KELL róla beszélni. Bár, azért, remélem, nem.

Antifilmnek bizonyult a Chamonix (2002) is – már a korábbi Jameson-díjazottak blokkból. A tavalyi Clermont-Ferrand-i Rövidfilm Fesztiválon elismerést kapott francia produkcióban Valérie Mréjen kilenc embert ültetett a kamera elé, akik szóban egy-egy emléket idéztek fel. Persze, tekinthetjük egyfajta minimalista képi megjelenítési kísérletnek, való idő, filmi idő, emlékezés háromszögének is...

Színes, majdnem szagos (sőt, illatos!) Therese Jacobsen Ne félj-je (Fear Less, 2003). A norvég grimstadi rövidfilmfesztivál Jameson-díjasa a "csodás", "gondtalan", "rózsás" gyermekkor árnyas oldalát terjeszti csalóka képzeletünk, emlékeink, elképzeléseink (f)elé gyönyörű, fantáziadús képekben, animált asszociációkban, lényekben.

A legjobb magyar rövidfilm Jameson Rövidfilm Díját a Mediawave-n első alkalommal animációs film kapta, Pálfi Szabolcs: A busz (A sárgabusz) című alkotása.

 

Káldy László: Rózsi-Rózsi mi bajod?
Káldy László: Rózsi-Rózsi mi bajod?
184 KByte
Marja Mikkonen: 99 év az életemből
Marja Mikkonen: 99 év az életemből
162 KByte
Pálfi Szabolcs: A busz
Pálfi Szabolcs: A busz
201 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső