Váró Kata Dokumentumfilmek a Times bfi 47. Londoni Filmfesztiválján
 
Oliver Stone: Persona Non Grata
Oliver Stone: Persona Non Grata
10 KByte

„Sajnos a dokumentumfilmek nem vonzzák a nagyközönséget a mozikba.” - jegyzi meg Kevin Macdonald, az Oscar-díjas dokumentumfilm rendező, aki az Egy nap szeptemberben (One Day in September) című filmjével már bizonyította, hogy nem csak a fikciós film lehet drámai és lebilincselően izgalmas. Ennek ellenére a moziba járó közönség szokásai és a multiplexek elterjedése, úgy tűnik, szinte teljesen kiszorították a dokumentumfilmeket a mozikból, a kereskedelmi televíziók pedig különféle valóság-show-kkal próbálják azt a hamis illúziót kelteni nézők millióiban, hogy amit a képernyőn látnak, az maga a ‘való világ’. A dokumentumfilmeknek pedig jobb híján be kell érniük az állami TV- csatornák és a filmfesztiválok közönségével. Az idei londoni filmfesztivál dokumentumfilmes felhozatala azonban mégis azt látszik bizonyítani, hogy a műfaj igenis él, létezik.

A filmkészítőket továbbra is foglalkoztatja a körülöttük lévő világ, ismert vagy éppen ismeretlen emberek, sorsok és sorsdöntő események megragadása, tényszerű, hitelességre törekvő visszaadása, ami a témától és az ábrázolás módjától függően lehet sokkoló vagy szórakoztató, hátborzongató vagy szívmelengető, csakúgy, mint a fikciós filmek esetében.

Még Hollywood élvonalbeli rendezőit is elkapja néha a kísértés, hogy két nagyköltségvetésű játékfilm között, kikapcsolódásképpen, vagy éppen új kihívásként, dokumentumfilmet forgassanak. Jó példa erre Oliver Stone, akinek két meglehetősen vitatható és botrányszagú dokumentumfilmje járja egyszerre a fesztiválokat. „Egyrészt a kihívás vonz benne, másrészt az, hogy minimális költségen, egyetlen videokamerával járhatok utána eseményeknek, és filmezhetek olyan embereket, akik napjaink politikáját befolyásolják.” Stone a játékfilmjeihez is sokszor vesz alapul politikai vagy történelmi eseményeket, mostanában azonban nem elégszik meg ennyivel. Nemrégiben két meglehetősen vitatható politikai eseményről, illetve politikai személyiségről készített filmet. (A Fidel Castróról szóló Parancsnok (Commandante) című dokumentumfilmjét az idén az edinburghi fesztiválon mutatták be.) A londoni filmfesztivál a szintén kényes témát boncolgató Persona Non Gratát tűzte műsorra, amely az izraeli-palesztin konfliktus összetettségét kívánja bemutatni. 2002-ben Stone öt napon keresztül járta stábjával a háborús övezet, elsősorban Jeruzsálem, Tel Aviv és Ramallah utcáit, és készített interjúkat mindkét oldalon. Olyan embereket szólaltatott meg, mint a korábbi miniszterelnök, Simon Perez, Ehud Barak vagy Benjamin Netanjahu. Európai diplomatákat: Miguel Moratinas és Christian Jeuret, a Hamasz politikai szóvivőjét, Hasan Josefet és az Al Aqsa Mártírjainak Brigádja álarcos tagjait. A film megörökíti, ahogy Stone minden követ megmozgat azért, hogy interjút készíthessen Jasser Arafattal, amit végül is egy nettanyai öngyilkos merénylet hiúsított meg. Megismerhetjük, mennyire szélsőséges és fanatikus álláspontok csapnak itt össze, valamint hogy milyen is az élet a háborús övezetben, ahol az erőszak és a fenyegetettség érzése szerves része a mindennapoknak.

Hasonlóan szélsőséges álláspontok csapnak össze Julio Medem filmjében, a Baszk lövedék, a bőr a kő ellenében (Basque Ball, The Skin Against the Stone) (La Pelota Vasca, La Piel Contra La Piedra). Medem egyébként, akárcsak Oliver Stone, játékfilm rendezőként ismert. Amerikai kollégájához hasonlóan ő is darázsfészekbe nyúlt, amikor a baszk népet vette górcső alá. A szándékosan vitára buzdító film az egyéni és nemzeti hovatartozást valamint egy népi kultúra létért folyó küzdelmét ábrázolja a globalizáció tükrében. Hetven politikust, értelmiségit, művészt, merényletek túlélőit, illetve az áldozatok hozzátartozóit szólaltatja meg az archív tudósításokkal és a Föld körül Orson Wellessel című film részleteivel teletűzdelt filmben, amely a baszk szeparatizmus kérdését kívánja minden aspektusból megmutatni. Sajnos a két érintett fél, a spanyol kormány és az ETA baszk szeparatista csoport tagjai nem vettek részt benne. Bár nagyon kényes a téma, Medem mégis jól egyensúlyoz a két pólus között, és egyik szembenálló fél sem menekül meg a kritikától. Filmjét a San Sebastian-i Filmfesztiválon mutatták be először, annak ellenére, hogy a jobboldali kormány vissza akarta vonatni a fesztivállal a film bemutatását. A fesztivál művészeti igazgatója azonban kiállt mellette, és a hangos éljenzés, ami a filmet fogadta, végül is igazolta őt. Medem így emlékszik vissza: „Életem legszörnyűbb négy napja volt. Olyan, mint a legrosszabb rémálom. Számítottam arra, hogy viták fogják kísérni, de nem ilyen formában. Mielőtt még bárki is látta volna a filmet, a sajtó máris azzal vádolt, hogy terrorizmusra buzdítok. A bemutatón nagyon ideges voltam, de amikor meghallottam a közönség éljenzését, csodálatos érzés töltött el, életem legszebb napja volt, ráadásul aznap éjszaka született a lányom.” Medem egyébként azt is elárulta, hogy a jövőben szeretne visszatérni a játékfilmhez, a téma azonban továbbra is a baszk kérdés maradna.

Szintén aktuális politikai témát érint az Őrület öröme (Joy of Madness), amelyet Afganisztánban forgatott a fesztivál legfiatalabb rendezője, a mindössze 14 éves Hana Makhmalbaf. A film a híres iráni filmrendezőnő (aki mellesleg Hana nővére), Samira Makhmalbaf szintén a fesztiválon bemutatott filmje, a Délután ötkor (At five at the Afternoon) forgatásának előzményeit, elsősorban a szereplőválogatás nehézségeit idézi fel. (Samira filmje, a Délután ötkor idén Cannes-ban elnyerte a zsűri nagydíját.) Hana videokamerájával követte végig nővére küzdelmét, hogy meggyőzze az afgánokat, elsősorban a nőket, hogy szerepeljenek a filmjében. „Senki nem akart együttműködni a nővéremmel. Egy nő volt, aki végül is játszott a filmben, de nagyon nehéz volt rávenni, mert húsz év háborús elnyomását nem könnyű elfelejteni. Ő is és a gyermeke is háborúban születtek, és soha életükben nem bízhattak senkiben. Ráadásul félt az ismeretlentől is, mert még életében nem látott filmet.” - mondja Hana, aki kétségtelenül a világ legfiatalabb dokumentumfilm rendezője, bár ha a családi hátterét nézzük, akkor mindez nem meglepő, hiszen édesapja a híres Makhmalbaf filmes iskola alapítója, ráadásul Abbas Kiarostamival együtt Irán legfontosabb filmkészítője. Makhmalbaf 1996-ban kb. 100 diákkal akart filmes iskolát alapítani, de a kormány politikai megfontolásból nem adott rá támogatást. Ezek után megalapította saját iskoláját, amelyben a családtagjai voltak a tanítványai. Lányai egész fiatalon megismerkedtek a filmkészítéssel. Hana például 9 évesen forgatta az első dokumentum-filmjét. Filmkészítői stílusát kiélezett dialógusok és egyfajta naiv külső megfigyelés jellemzi. Képet fest a szegénységről, a visszamaradottságról, valamint a félelemről az idegentől és az ismeretlentől, a hagyományokból és a vallási megfontolásokból is fakadó bizalmatlanságról. Megmutatja, milyen is filmet forgatni egy sokat megélt országban, ahol nincsenek mozik. Nem csak egy szereplőválogatás nehézségei ezek, hanem a sokat megélt Afgán emberek mindennapi küzdelme a nehezen lerázható, több évtizedes tálib uralom árnyékában, amelynek elnyomása még túlságosan is friss az emberek emlékezetében.

A befolyásos politikusok vagy történelmi személyek mindig is kedvelt alanyai voltak a dokumentumfilmeseknek. Errol Morris, a neves amerikai rendező, akinek olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Keskeny kék vonal (The Thin Blue Line), a Gyors (Fast), valamint az Olcsó és irányíthatatlan (Cheap and out of Control), legújabb filmjében, a Háború ködében (The Fog of War) a volt amerikai védelmi miniszterről, Robert McNamaráról készített tanulmányt. A film szerkezete tizenegy részre tagolódik mint ’tizenegy lecke Rober McNamara életéből’, aki most, 85 évesen visszatekint politikai pályafutására és saját szerepére a XX. század néhány kulcsfontosságú politikai konfliktusában (II. világháború, Disznó-öböl, Vietnam.) Hosszú évek távlatából McNamara elismeri hibáit, illetve másokét, de ugyanakkor büszke eredményeire, a néző pedig mélyebb betekintést nyerhet a politikai döntések bonyolultságába, illetve abba, hogy milyen egyéb morális, érzelmi és filozófiai kérdések befolyásolják azokat. „Szeretjük a világ dolgait jók és rosszak ellentéteként elgondolni, mert ezáltal sokkal kezelhetőbbeknek tűnnek. Könnyű lenne azt mondani, hogy Robert McNamara a rosszfiú, és minden, amit tett, rossz. Nagyon hamar rájöttem azonban, hogy ez nem így működik. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ártatlan vagy felmenthető mindannak a felelőssége alól, amit tett, hanem azt, hogy a történet sokkal összetettebb és érdekesebb annál, ahogy azt eredetileg elképzeltem” - nyilatkozta Morris.

Manapság Magyarországon is egyre többet hallani a családon belüli erőszakról. Sokakat érintő, de ugyanakkor eléggé szubjektív megítélésű téma ez, hiszen sokszor nehéz eldönteni, hogy mi az, ami még belefér egy ’családi veszekedésbe’. Amerikában a családtagokat szigorú törvényekkel próbálják megvédeni a házasságon belüli bántalmazástól. Frederic Wiseman kétrészes filmje, az Erőszak a Családban 1-2 (Domestic Violence 1-2) abba kíván betekintést nyújtani, hogyan is működik ez a törvény a mindennapokban. Az első részben főként nőket és gyerekeket szólaltat meg, akik a családon belül elszenvedett bántalmazás elől menekülnek. A film elején és a végén tanúi lehetünk annak, miként avatkozik bele a családi perpatvarba a rendőrség. Első pillantásra talán túlzásnak tűnhet a fellépésük, de miközben a csoportterápiák, bántalmazott nők és gyerekek részére kialakított menedékhelyek lakóinak a történeteit hallgatjuk, elgondolkozhatunk, hogy talán mégiscsak jobb minél előbb és minél szigorúbban beavatkozni, mielőtt tényleg elfajulnának a dolgok. A második rész a bírósági tárgyalásokat mutatja be, három bíró három különböző viszonyulását a témához. Azt, pedig, hogy az ítélet vagy a rendőri beavatkozás mennyire jogos és indokolt, a néző döntheti el. Wiseman mindvégig objektív külső szemlélő marad, és úgy rendezi a floridai Tampaban forgatott 110 órás anyagot két hosszú dokumentumfilmmé, hogy minél több irányból rávilágítson a problémára. „Filmesként az a célom, hogy a maguk összetettségében közelítsem meg a való világot, és nem az, hogy leegyszerűsítsem azt” - vallja.

Megrázó és megindító Nick Broomfield dokumentumfilmje, az Aileen: Egy sorozatgyilkos élete és halála (Aileen: The Life and Death of a Serial Killer), amely Amerika első női sorozatgyilkosáról szól, aki tizenkét évig várt halálos ítéletére, és akinek egész életét végigkísérte az erőszak és a szexuális kiszolgáltatottság. Aileen prostituáltként két kuncsaftját ölte meg. Sokáig kitartott első vallomása mellett, hogy önvédelem volt, a hosszú börtönévek azonban kikezdték az idegeit, és utolsó beadványában azt vallotta, hogy hidegvérrel ölte meg áldozatait. Kérte, hogy ítéljék halálra, és ezáltal szabadítsák meg végre a szenvedéseitől. Broomfield véletlenül csöppent bele az ügybe, amikor kihallgatták Aileen beadványával kapcsolatban. Végül megörökítette a nő utolsó öt napját, visszaemlékezésekkel tarkítva. „Tanúskodni mentem, és egy kivégzés tanúja lettem. Ez a legszemélyesebb és legfelkavaróbb film, amit valaha is készítettem. Végigkövettem Aileen életét a tizenkét év alatt, és kivégzésének durva módja mélységesen megrendített, azóta is rémálmaim vannak.” Broomfieldnek Joan Churchill segített a rendezésben, aki az Aileen Wournos: Egy sorozatgyilkos eladása (Aileen Wuornos: The Selling of a Serial Killer) című dokumentumfilmet rendezte, és akivel majd harminc éve dolgoznak együtt.

Szintén élet-halál küzdelemről szól, bár teljesen más témában, de hasonlóan megrendítő módon Kevin Macdonald Megérinteni az ürességet (Touching the Void) című alkotása. A film Joe Simpson bestsellerjét veszi alapul, amely Simpson és hegymászópartnere, Yates emberfeletti küzdelméről szól. Simpson és Yates 1985-ben a Perui Andok hegység rendkívül veszélyes részét, a Siula Grandét hódították meg. Lefelé jövet azonban Simpson beleesett egy szakadékba és összezúzódott a lába. Innentől kezdve a diadalmenet a túlélésért folytatott kétségbeesett küzdelemmé vált. „A jó történetek vonzanak és a kihívás, hogy a drámai visszaemlékezés működjön.” - mondja Macdonald. A történet valóban lebilincselő, Macdonald lenyűgöző képekkel járul hozzá, megmutatva a hegymászás szépségeit, ugyanakkor a veszélyét is, és a kitartást, ami ahhoz kell, hogy az ember a legszélsőségesebb és legreménytelenebb helyzetekben se adja fel. A két hegymászóval stúdióban felvett beszélgetés mellett a stáb elutazott az Andokba és ott is megszólaltatta a két túlélőt, valamint magát a mászást is felidézi színészek és profi jégmászók segítségével. „Igazi technikai kihívás volt elérni, hogy ne tűnjön fel, hogy különböző emberek játsszák a két hegymászót. A hidegről, az oxigénhiányról és az általuk okozott tünetekről pedig ne is beszéljünk. Minden elismerésem a stábé, akik részt vettek ebben a kemény forgatásban.” Az eredmény pedig magáért beszél. Lélegzetelállító képsorok a tájról, a hegymászók küzdelméről, amelyeket visszaemlékezések és drámai hangulatot keltő zene színesítenek. ”Az érdekel, hogy a dokumentumfilmes anyagot olyanná formáljam, amely minden élményt megad, amit a néző a mozitól elvár. Például amikor az Egy nap szeptemberben című filmemet készítettem, azt akartam, hogy olyan legyen, mint egy thriller. A felvételek, a zene használata is a szerint működik, hogy igazi moziélményt nyújtson. Ez nem tévé.”

Természetesen az aktuális politikai kérdéseket boncolgató, vagy éppen megrendítő eseményeket felidéző tanulmányok mellett szépszámmal akadnak sokkal könnyedebb hangvételű, szórakoztatóbb dokumentumfilmek is, mint például Bob Smeaton filmje, a Fesztivál expressz (Festival Express) Janis Joplinnal, a The Greatful Deaddel, a Ten Years Afterrel és Buddy Guyjal a fedélzeten, amint városról városra járnak, koncerteznek, majd buliznak. „Olyan volt ez, mint egy utazó Woodstock”. A produkciós iroda, amely annak idején megbízást adott a filmre, csődbe ment, így az anyag a mai napig nem került bemutatásra. Bob Smeaton, aki elkötelezett könnyűzenei dokumentumfilmes, és már két Grammy díjat is magáénak tudhat, az eredetileg felvett negyvenhat órás anyagból állította össze az itt bemutatott filmet. A Fesztivál expressz az olyan klasszikus koncertfilmek hagyományát folytatja, mint a Woodstock vagy a Monterey Pop.

Ide sorolható George Hickenlooper filmje is, A Sunset Strip polgármestere (The Mayor of Sunset Strip), amelyben olyan előadók működnek közre, mint Cher, David Bowie, Brian Wilson, az Oasis, a Coldplay és Gwen Stefani. A film Rodney Bingenheimer életét mutatja be, aki a Monkees együttes egyik tagjának, Dary Jonesnak a beállójaként (stand in) kezdte, és azóta is a Los Angeles-i klubélet meghatározó alakja. Olyasvalaki, aki rajong a zenéért és a hírnévért, aki egész életét azzal töltötte, hogy embereknek segített sztárrá válni, de ő maga soha nem lépett ki az árnyékukból. A rendező, Hickenlooper így nyilatkozott róla: „ Nem azért találtam Rodney-t érdekesnek, amit elért, hanem azért, amit képvisel. Nem csak magamat láttam egy kicsit benne, hanem azt is, amivé az amerikai kultúra vált. A hírnév iránti halhatatlan rajongásunk mára életformává vált és segített abban, hogy kitöltse a repedéseket a szétesőben lévő társadalmunkban, s ezáltal segítsen összetartani azt.”

És ha már a híres embereknél tartunk, nos ők mindig is kedvelt alanyai voltak és lesznek a dokumentumfilmeknek. Nem csak politikusok, de írók, zenészek, színészek élete is gyakran jelenik meg a vásznon. Londonban John Dullaghan filmjét, a Bukowski: Bele született ebbe (Bukowski: Born into This) tűzték műsorra, amely őszintén és dagályosságtól mentesen eleveníti fel Amerika egyik legbotrányosabb írójának életét. Olyan sztárok adóznak Bukowski emlékének, mint Bono, Sean Penn vagy Harry Dean Stanton, valamint megszólalnak kiadók, ivócimborák és szeretők is szép számmal. A legváltozatosabb helyekről összeszedett filmanyag bemutatja a mindig ittas állapotban lévő írót, akit megnyomorított a szenvedélye, ön- és embergyűlölete, mindemellett azonban jól illusztrálja a munkáiban megnyilvánuló tagadhatatlan zsenialitását is.

Az alábbi dokumentumfilmek szintén láthatók voltak a Londoni fesztiválon: Ulrich Seidl filmje, A Jezus, te tudod (Jesus, Du Weisst); Albertina Carritől A szőkék (Los Rubios); Wayne Pengtől a Lángoló álmok (Burning Dreams); José Padilha munkája, A 174-es busz (Bus 174); Daniel Rosenfeld Hősök rémképe (La Quimera Des Los Héroes), Sunandan Walia Nappalok és éjszakák egy indiai börtönben (Days and Nights in an Indian Jail), Matthew Buzzell Jimmy Scott: Bárcsak tudnád (Jimmy Scott: If Only You Know), Rithy Pahn S21: A Khmer Rouge gyilkológép (S21: The Khmer Rouge Killing Machine), Amos Poe Steve Earle - Csak egy amerikai fiú (Steve Earle - Just An American Boy),Sam Green A Weathermen mozgalom (The Weather Underground) című filmje.

Ez a változatos és lebilincselő kínálat is alátámasztja a fesztivál művészeti igazgatója, Sandra Hebron szavait, miszerint „a dokumentumfilmek manapság megújulóban és megerősödőben vannak”.

 

Hana Makhmalbaf: Joy of Madnes
Hana Makhmalbaf: Joy of Madness
15 KByte
Frederic Wiseman: Domestic Violence 1-2
Frederic Wiseman: Domestic Violence 1-2
13 KByte
Kevin MacDonald: Touching the Void
Kevin MacDonald: Touching the Void
7 KByte
George Hickenlooper: The Mayor of Sunset Strip
George Hickenlooper: The Mayor of Sunset Strip
15 KByte
John Dullaghan: Bukowski: Born into This
John Dullaghan: Bukowski: Born into This
15 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső