Gondolatok három pályaszakaszból
|
(Válogatás az "Egy életmű díszletei" című kötetből)
Mi a díszlet? Az általános – téves – megítéléssel szemben sohasem az a fontos a
díszletben, hogy milyen látványt nyújt – nyilatkozza Varga Mátyás a negyvenes években.
A jó díszlet nem kellemes látványt akar kelteni csupán, hanem építészeti és képzőművészeti
eszközökkel alkalmat teremt a jó színpadi játékra (...)
Majdnem bizonyos például, hogy a jó díszletnek annyira a mű, az irodalmi alkotás,
tehát a darab szellemét és céljait kell szolgálnia, hogy önmagában – mint díszlet
– fel se tűnjék. Ez nem azt jelenti, hogy az a díszlet a legjobb, amelyik a legtermészetesebb.
A díszletnek a mű szelleméhez kell igazodnia és ebből a szellemből következik a díszlet
stílusa. (...)
Természetesen a színpadi művészet ma már nem ugyanaz, mint a shakespeare-i időben,
amikor a helyszín megjelölésére még elég volt egy "Velence" feliratú tábla...
Ma már a díszlettechnika és a képzőművészet minden eszközét igénybe veszi, hogy
a színpadi jelenetek köré megfelelő keretet adjon.
A tervező azonban anyaggal dolgozik: fával, vászonnal, gipsszel, festékkel stb., ami
mind – pénzbe kerül. A díszlettervező tevékenységének kereteit így elsősorban
mindig a színházi büdzsé szabja meg. Ha kell, lehet plasztikus színpadot építeni,
de lehet festett, sőt vetített hátteret is használni. A jó díszletnek ilyen vagy
olyan módon, kicsiben vagy nagyban, olcsó vagy gazdag kivitelben – tartalmilag kell jónak
lennie, tehát olyannak, amely a művet szolgálja: eltalálja annak alaphangulatát, jó
és stílusos keretet ad a jeleneteknek és megteremti a képekhez kívánatos hangulatot
is. Hogy ezt a tervező hogyan éri el, az művészeti érzékétől, technikai tudásától
és gyakorlatától függ.
A díszletépítés legfőbb alapelve, hogy akármilyen színpadra kerül is a díszlet,
az elrendezés és az arány helyes legyen. Olyan építményt kell készíteni, amely
biztos alapja lehet a kompozíciónak. Kis kamaraszínházba és óriási, százméteres
színpadra is lehet tervezni egy egész falut... A tervező arányérzékétől függ,
hogy ez miként sikerül. Ha óriási színpadra kell tervezni egy padlásszobát (például
a Bohéméletben), nem szabad betölteni minden teret, mert a padlásszobából táncterem
lesz, amelyben az élő figurák, az emberek mozgása egészen torz hatást kelt. S
ugyanez áll megfordítva: egy hatalmas felvonulás képét nem lehet ráerőszakolni
egyetlen színpadra sem: ilyen esetekben a színpad képének ki kell fejeznie azt is,
hogy amit látunk, csak része az egésznek.
Ma már természetes művészi követelmény, hogy a jó alapokra épített színpadkép
"felöltöztetését" úgy kell elvégezni, hogy abból a darab és ne a tervező szóljon.
Mihelyt egy színpadi kép többet mutat a kelleténél, ha önmagára hívja fel a
figyelmet, máris túl hivalkodó, a tervező hiúságáról, büszkélkedéséről beszél.
Az ilyen kép – mert nem azt teljesíti, amire hivatott – biztosan rossz. Hogy aztán
mi mindentől lehet még rossz egy színpadi kép, arról – regényt is lehetne írni.
A díszlettervezést és -építést számos gyakorlati tényező befolyásolja még, ami
mind veszedelmes lehet: a tervező könnyen zsákutcába juthat. Gyakran nemcsak a büdzsé,
de a repertoire is közrejátszik a díszlet minőségének meghatározásánál. Másképpen
kell megtervezni egy olyan darab díszleteit, ami évekig műsoron marad és megint másképp
az egyszeri, friss – ki tudja, milyen sorsú – premier-darabét. Másképp a szezon
"nagy premierjének" és megint másként a program egyéb bemutatóinak színpadterveit.
Mindez mesterségbeli gyakorlatot és művészi érzéket kíván.
Mondják, hogy a színházi díszlettervező feladata az, hogy ha a színháznak temploma
van, oltárt készítsen hozzá, ha pedig csak oltára van, építsen hozzá templomot...
Ebben a meghatározásban benne van az is, hogy az elhasznált díszlet – különösen a
mai háborús viszonyok között – szintén nyersanyag, aminek nemcsak anyagát, de kész
részeit is fel lehet, sőt fel is kell használni.
(…)
Fontos végül, hogy a jó díszlettervező örökké változatosan gondolkodjék:
grafikai színben, tervezésben egyaránt sokoldalúnak kell lennie, hol csak festett, hol
csak plasztikus megoldásokkal keresse a mű szolgálatát stb. De sohase unassa meg magát...
Mindez arra vezet, hogy a képzőművésznek, aki színpadi tervezéssel kezd foglalkozni,
a maga "egyéni stílusáról" többé-kevésbé le kell szoknia. Nagyon helytelen
dolog azonban ebből arra a téves megállapításra jutni, hogy a színpadművészet a művészetnek
olcsó aprópénzre váltása, s aki képzőművész létére a díszletezésre adta a fejét,
az – eladta magát...
A színpadművészet – ha nálunk még nem is egészen így él a köztudatban – a képzőművészetnek
különleges és sok szép feladatot ígérő ágazata, amely nem lekicsinylendő és nem
lenézhető foglalkozás, sőt! Hogy a mi közönségünk a színpadi díszletek iránt ma
még nem túlságosan érdeklődik és többé-kevésbé hidegen hagyja, hogy a Hamletet
milyen színpadon adják elő: éppen ez a legnagyobb bizonyíték amellett, hogy a színpadművészetnek
még rengeteg feladatot kell teljesítenie a közízlés jobbítása terén is. Ez pedig
olyan hivatás, amely megérdemli a tiszteletet.
A hetvenes évek közepén – ha nem is ilyen alapos aprólékossággal, de ismét
megfogalmazza műfajának lényegét. A díszlettervezés alkalmazott művészet, olyan
tevékenység, amely szerteágazó alapképzettséget igényel és amely egyaránt megközelíthető
az építészet, a festészet, a térformálás és a grafika oldaláról. Ezermesterség,
amely komplex szemléletet igényel, hiszen ember és épített környezet arányait kell
megteremteni, legyen az ősi ködökbe vesző tragédia vagy mai – esetleg holnapi – történet,
használjon fel a tervező függönyt, festett falat, fát, vascsövet vagy műanyagot. A
színpadképnek mindig alázatosan kell szolgálnia a művet és a rendezői elképzelést;
harmonikus mozgásteret kell teremtenie; vizuális élményt sugallnia és gondolatilag
segítenie kell a művet. A színház, a film, a televízió világa maga sugallja a
komplexitást, a sokoldalúságot. Az írott szó, a költészet, a mozgás, a zene, a tánc,
a vizuális megjelenítés egyszerre jelentkezik a színpadon. Sokféleképpen kell hát
gondolkodnia a tervezőnek...
A nyolcvanas évek végén egy újságírói kérdésre ismét új elemekkel gazdagítja
felfogását: A díszlettervezés kiszolgáló művészet. Figyelembe kell venni a szerző,
a rendező, a színész kívánságait... És aztán: divatok jönnek, divatok mennek.
Csak a deszka állandó. Ott el kell hitetni mindazt, amit a szerző meg kíván mutatni a
világból. Meg kell találni az utat a közönséghez. Legalább ilyen figyelmet igényel
a színész. Emlékszem például arra, amikor Asztalos Sándor egyik mesejátékát vittük
színre a Nemzetiben. Balázs Samu – rendkívüli tehetség, kiváló művész volt –
sehogy sem találta fel magát, egyszerűen nem ment neki a játék. Aztán, amikor már a
színpadra kerültek a díszletek, egy csapásra megszűntek a gondjai. Támaszt lelt a díszletben.
Pályám során sokszor értek hasonló élmények. A Tosca szegedi előadását
követően Gregor Jóskától kaptam a legnagyobb dicséretet. Azt mondta: ezek között a
díszletek között egyszerűen muszáj jól énekelni. Ugyanakkor egy rosszul
megtervezett díszlet teljesen tönkretehet egy előadást. Ugyanúgy, mint a rendezői önkény...
A díszlettervezőnek minden stílust ismernie kell, éppen a sokféle követelmény
miatt. Alkalmazkodnia kell saját korához, a dráma korának divatjához, és a kor stílusához.
Csak ekképp lehet hiteles. Ugyanakkor szolgálnia kell a rendezői elgondolásokat, hisz
a díszlet a színdarab szerves része, önmagában is kifejezheti, jelezheti, nyomatékát
adhatja a mondandónak. Mindez rendkívül összetett munkafolyamat, körültekintést,
nagy figyelmet kíván..."
|
|