Surányi Lili 1947-ben kapott először munkát a filmgyárban. A XX. századnak az a szimbolikus, vagány művésztípusa ő, akiből már csak hírmondó maradt. Visszaemlékezéseiből az is kiderül, miként tudta az életét s pályáját gyökeresen megváltoztató, sorozatos sorsfordulatok közepette is megőrizni humorát, s miért érzi úgy, hogy mára széthullott a szakma.

Hol született? Gyerekkora, ifjúsága mennyire volt hatással későbbi pályaválasztására?

1919. október 31-én születtem Orosházán, azon az éjszakán – ahogy Tamási Áron Ábelje mondja –,„amikor a románok kézhez vettek minket”. A szüleim tehetős emberek voltak, a kor művelt polgárai, de diploma nélkül. Édesapám négy nyelven beszélt. Baromfifeldolgozó cége volt Orosházán. A család minden vagyona áldozatul esett a csapatok fosztogatásának. Miután megélhetésünk, biztonságunk megszűnt, a szüleim úgy döntöttek, hogy a két gyerekkel Budapesten kezdenek új életet. Két éves voltam, amikor felköltöztünk. Édes nagymamám és anyám testvére népes családjával Orosházán maradt, és el kellett szakadnom legkedvesebb társamtól, Nyikita kutyától is. A húszas években a pénz értéke olyat esett, hogy a házon, amit szüleim eladtak, vettek nekem, a gyereknek egy bundát. Budapesten, a Szív utcában bérelt apám egy kis fűszerüzletet. Az üzlet hátsó részét deszkafallal, függönnyel leválasztotta: az volt a lakásunk. Ebben az ablaktalan, ajtó nélküli helyiségben laktunk, aludtunk, tanultunk, főztünk, és elmondhatatlanul szerettük egymást. Apám a hátán hordta az üzletbe a szükséges árut, de a bátyámat gimnáziumba járatta. Hét évvel idősebb bátyám úgy döntött, húga ábécéskönyve Andersen lesz. Így tanultam meg olvasni ötéves koromban A rút kiskacsán. Írni még csak a nagybetűket tudtam. Akkor még nem láttam filmet. Kockánként, motívumról motívumra lerajzoltam a mesét. Hosszú szalagokat vágtam csomagolópapírból, közé nagybetűkkel beírtam a mesém szövegét, s ezt a szalagot egy hosszúkás fehér dobozba vágott nyílás előtt hurkapálcikával csavartam. Ezzel a kezdetleges laterna magicával „találtam föl” a magam számára a rajzfilmet. Talán így kezdődött az a csoda, ami később az életem lett. Igazi filmet csak évekkel később láttam. Még évtizedek múltán is szemére vetettem testvéremnek, hogy miért éppen a Jeanne d’Arc élete című némafilmre vitt el. Ma is elevenen emlékszem a máglyára, a bátyám pedig keserves sírásomra.

Tizenéves koromban már kicsit jobban éltünk. Új üzlet, utcára nyíló ablak a szobán, konyha is volt, s annyi pénz, mely a szűkös megélhetést is biztosította. A szüleim minden áldozatot vállalva a lánygyereket is gimnáziumba íratták. Az Abonyi utcai gimnázium akkoriban fogalom volt, sok gazdag lány járt oda. Új tankönyvünk azonban alig volt. Minden évfolyam átadta azt a néhányat az utána következőknek. De nem is volt rá szükség, mert a második évtől kötelező volt a gyorsírás. Így jegyzeteltünk, s otthon aztán letisztáztuk az anyagot. Ezzel meg is tanultuk. Osztályfőnököm Túróczi-Trostler József volt, a később Kossuth-díjat is kapott Goethe-kutató, híres irodalomtörténész: irodalmat, németet és filozófiát tanított nekünk. Kizárólag németül beszélt, eleinte a felét sem értettem az óráinak. Éppen ezért mindent elolvastam, amihez hozzájutottam a Royal szálloda melletti házban, az Újság című lap kitűnő könyvtárában. Akkoriban sikk volt olvasni, versenyeztünk, hogy ki olvas többet. Levegője volt ennek az iskolának, a kultúrának, amiben felnőttem. Többek között görögül tanultam délutánonként. Néha elgondolkodom azon, ami akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy második elemit végzett gyerek ne tudjon olvasni. Ma érettségi előtt álló fiatalokkal is előfordul, hogy ha el is olvas egy rövid szöveget, nem tudja összefoglalni a tartalmát. Ismerek olyan biológia-tanárt, aki nem tudja, ki Konrad Lorenz.

Hol tanult tovább?

A harmincas évek legvégén járunk ekkor. A numerus clausus miatt nem mehettünk egyetemre. Édesanyám kitalálta, hogy tanuljak divatrajzolást. Egy héten háromszor mentem szabó-varró tanfolyamra is. Közben bekapcsolódtam egy munkás-színjátszó körbe a Munkás Testedző Egyesületben. A kultúrtagozatnak volt egy saját színpada, Major Tamás volt a rendezőnk. A háború után még az egyik május elsejei híradóba is bekerültünk, én egy verset szavaltam, piros ejtőernyőből varrt ruhában.

Hogyan vészelte át a háborút?

Sehogy. Apámat agyonverték, anyámat a ciklon B gáz ölte meg. Imádott szüleim halálát soha nem tudom megbocsátani.

Bujkált?

Nem. Én bujtattam másokat. A Munkás Testedző Egyesület színjátszó körének tagjaival szervezkedtünk. Hordtam az ennivalót Göd és Budapest között. Voltak nagyon áldozatos emberek, a katonatiszt Zsille Zsigmond és Győző nevű festőművész fia, Droppa Gusztáv - később miniszter -, az ő lakásukon egyszerre húsz ember is bújt… Soha egy pillanatra nem varrtam föl a sárga csillagot, idegen papírokkal akadálytalanul közlekedtem. Hosszú szőke hajam, kék szemem nem tűnt gyanúsnak. Próbáltam a szüleimet is menteni, el is vittem őket egy helyre, de egy részeges csavargó följelentésére elvitték őket a csendőrök. A tágabb családomból is csak néhány unokatestvérem maradt meg. A bátyám félholtan került elő egy munkatáborból.

Hogyan került a Gertler-iskolába?

Elemeiben már minden adott volt későbbi pályámhoz. Színészkedés az egyesületben, rajz, ruhatervezés. Minden érdekelt, ami színpad, színészet, rendezés, film. A háború után végleg elhatároztam, irány a színpad, a film. Kis ideig Gál Péter, majd Ascher Oszkár tanított beszélni, verset mondani. 1945-ben alakult Gertler Viktor filmrendező iskolája, 1946-ban beiratkoztam. Persze pénz nélkül ez sem volt egyszerű. Ezért napi négy forintért minden áldott nap statisztáltam az Operettszínházban, a pénz éppen elég volt a kiskutyám és a magam élelmezésére.

Mennyi volt Gertlernél a tandíj?

Nem emlékszem már erre pontosan, mert Gertler tehetségesnek tartott és nagyon hamar elengedte a tandíjamat.

Kikkel járt együtt?

Rácz Edittel, szeretett barátnőmmel, dolgozott a filmgyárban később Bán Frigyes- produkciókban, jelenleg Zürichben él. Mészáros Gyula filmrendezővel, Tímár István dokumentumfilm-rendezővel, Nagy Gyula felvételvezetővel, Krämer Mari vágóval. Aztán egy évvel fölöttem járt Herskó János rendező, Szécsényi Médy, Láng Mária, mindketten vágók. Meg színészek. Kitűnő tanáraink voltak. A rendezést maga Gertler Viktor, Marton Endre és Bán Frigyes tanította, a színészetet Ascher Oszkár és Lukács Margit; az operatőri mesterséget Hegyi Barnabás, a legkiválóbb emberek. Az oktatás sokkal komplexebb volt, mint ma. A forgatókönyvírástól a dramaturgián át a jelmeztervezésig, gyártásszervezésig mindent tanultunk, amit egy majdani filmesnek tudni illett. Volt énektanár, tánctanár, angol nyelvtanár is. A Gertler-iskola három év után megszűnt. Ekkor nagyon sokan átmentek az akkor induló Színház - és Filmművészeti Főiskolára, akkor indult ott a filmes tanszak. Én nem tudtam ott folytatni, mert nem volt miből élnem. Szerencsére Latabár Kálmán sűrűn járt vidéki körutakra. Megkérte Gertlert, ajánljon egy csinos lányt segédjének. Ez történetesen én lettem. Zalaegerszeg, Szeged, Debrecen, egyik város a másik után; az egész országot bejártuk. Konferáltam, szavaltam, kis jeleneteket adtunk elő Latyival. Csodálatos nagy színész volt, a szempillája rebbenését is kiszámította. Volt olyan jelenetünk is, ahol Bordy Bella táncolt, a háttérben Cziffra György kísért zongorán: egy balladát adtunk elő. Latabár megszeretett, elégedett volt velem. 1946-47-ben így tudtam eltartani magam. De aztán 1947 nyarán, gerincbántalmai miatt megszűntek a turnék, s nyáron az Operettben sem volt munka. Komoly bajba kerültem.

Nem sokáig, hiszen már 1947 nyarán kezdődött a Talpalatnyi föld forgatása. Hogy lett ott jelmeztervező?

Segítséget kértem kedves tanáromtól, Bán Frigyestől. - Csak egy pici szerepet. - Tündéri ember volt, látom ma is, ahogy elneveti magát. - Egy parasztfilm a te pofácskáddal? Hogy képzeled? - Másnap kaptam egy telefont, jelentkezzem a filmgyárban Ranódy Lászlónál. Ő volt akkor a művészeti igazgató. Bemutatkoztam, majd elém tett a film jelmeztervezőjéhez szóló szerződést négyezer forintról. Iszonyatos pénz volt az. Ekkoriban még nem volt státusban senki a filmgyárban, csak a produkciókra szerződtek. Forgott velem a világ. A produkciós irodán nagy derültséggel fogadták kétségbeesésemet. Ott volt az operatőr Makay Árpád, Pán Jóska díszlettervező, Zákonyi Sándor vágó, Herskó János, Makk Károly, Hintsch György segédrendezők. Tudok persze rajzolni, de hát mindjárt kosztümtervező... - Ők tisztában vannak a képességeimmel, segíteni fognak, hogy megismerjem a kölcsönzési lehetőségeket, a gyártási struktúrát. - Hamar belejöttem.

Ruha szempontjából, azt hiszem, nem ez volt a legnehezebb feladat az életében.

Nem. Inkább azért, mert ez volt az első vizsga, élesben. És sok olyan emlék köt hozzá, ami jelképezi is az akkori filmgyártást.

Mi volt a legemlékezetesebb?

Egy vízzel teli árokba fordult az autóbuszunk Karcag és Kunmadaras között. Ez a busz indult utolsónak a teljes ruhatárral. Az öltöztetőkön kívül négyen ültünk benne: Bálint György művészeti vezető, Rácz Edit, én és a kiskutyám. Úgy törték ránk az ablakot a környékbeliek, bemásztak, hogy kiszabadítsanak. Gyurit, karját elszorítva - az ütőere sérült - tuszkoltuk ki az ablakon, kintről ráncigálták. Dőlt a karjából a vér, az én karom is vérzett. Sürgettem a karcagi orvosokat, gyorsan varrják össze a sebeimet, mert a kifacsart ruhákkal rohantam Pestre, megmenteni és újra varratni a legtöbbjét. Mészáros Ági menyasszonyi brokát ruhája is teljesen tönkrement a vízben. Egy délután kellett újra beszerezni az anyagokat, két éjjel varrni, a forgatás időpontja nem késhetett.

Hogyan tervezték meg a filmet, milyen volt a pénzügyi háttere?

Megvolt a pénz a filmre. A forgatókönyvet mindenki elemeire szedte, és beállította a költségeit. Én is végigmentem a színészlistán, a statisztákon, ki milyen ruhákat kap, ez mibe kerül. Aztán mindezt összesítve közösen megbeszéltük a koncepciót és a lehetőségeket. Nem kérdőjelezték meg az óhajaimat, de én sem akartam lehetetlent. A gyártásvezető az egyeztetéseknek megfelelően alakította ki a forgatási napokra is lebontott teljes költségvetést, gyártási tervet, beosztást. Innentől kezdve nem volt dolgunk az anyagiakkal. Kívülről tudtuk a beállításokat, és tettük a dolgunkat. De akadt azért a korabeli filmvilágra, az emberek összetartására nagyon jellemző kis pénzügyi történet. A pénztáros Pesten volt, hogy feltöltse a kasszát, a stáb pénz nélkül vidéken. Akkor forgattuk éjjelente, Karcag mellett a lakodalom-jelenetet. Rendszeresen pirkadatkor aludtak ki a lámpák, amikor a madarak csicseregni kezdtek. A pénztárosnő napokig sehol. Négy-öt napig csodálta a lakodalom-jelenetet ötven parasztcsalád mint statiszta, s őket minden nap ki kellett volna fizetni. A harmadik nap már zúgolódni kezdtek. Tarthatatlan helyzet volt. Eszembe jutott, hogy kérjünk kölcsön, két unokanővérem lakik Karcagon, hátha tudnak segíteni. Beautóztunk Karcagra Ranódyval: - Segítsetek nekünk kifizetni a statisztériát, néhány ezer forintot! - Ez akkor nagyon nagy összeg volt. A két lány már hálóingben fogadott, de volt humoruk, s miközben a ruhát kapkodták magukra, már sorolták is, kikhez mehetünk koldulni. A legtöbbet egy istenáldotta ecetgyáros adta. Csupa apróban vakartuk össze, s pocakos zacskóban vittük ki az összeget a helyszínre. Addig Bán Frici bácsi csak rendezett, rendezett, mindig hibát talált a jelenetben, húzta a forgatást, hogy megérkezzen a pénz. Délben megjött a pénztárosnő is. Akkor minden fergeteges nevetésbe fulladt.

Szívünk, lelkünk benne volt ebben a filmben. Mészáros Ági filmbéli kisbabáját egy lelencházból hozták. Hányszor gondoltam arra tévés koromban, de jó lenne őt megtalálni, riportot forgatni arról, mi lett belőle. Sajnos, nem sikerült. Meglepő, hogy Franciaországban milyen jól fogadták a Talpalatnyi földet. Mikor én a hatvanas évek elején mint televíziós rendező Párizsban jártam, s bemutatkoztam, erről a filmről tudták, hogy ki vagyok.

És aztán ruhatervező maradt?

Még forogtak a Talpalatnyi föld műtermi jelenetei a gyárban, amikor hivatott a vezetés, s az igazgatói irodában elém tették a Mágnás Miska kosztümtervezői szerződését. Ekkor már komolyan megijedtem. Hiszen ezeket a parasztruhákat nem volt nagy kunszt megcsinálni. Itt csak helyre kellett egy-két dolgot rázni. De mindjárt Keletivel? És egy ilyen nagy produkciót? Nehéz ember volt, mindig profikkal dolgozott. Mindenki tartott tőle.

Hogy bíztak meg valakit akkoriban?

Az igazgatói irodán volt egy elosztó. A stábok onnan kértek embert a különböző feladatokra, s ez az adminisztráció ajánlott. A rendező választhatott. Nem tudom, a Talpalatnyi föld stábjából ki ajánlhatott Keletinek. Velem már a tényt közölték. A Talpalatnyi föld még nem zárult le, a befejezést átvette tőlem Rácz Edit, az osztálytársnőm.

S aztán hogy birkózott meg a Mágnás Miskával - illetve Keletivel?

Szerencsére az első megbeszélésünk jól sikerült. Tisztáztuk a kort, Marci bácsi világosan elmondta, milyen hangulatot akar, s hogy nem akarja megváltani a világot. Sárdy maradjon Sárdy, a népszerű Latabárok alakítsák a népszerű Latabárokat. Éreztem, hogy minden rendben, Mészáros Ági, Gábor Miklós kitűnőek, Gobbi Hildára a szerepét ráöntötték, virtuózan csente el az arany karkötőket és láncokat, órákat; egyedül a kezdő Németh Marika volt nehéz helyzetben a sok nagy színész között. Nagyon izgult. Keleti azt kérte tőlünk, hogy Marika ruhájában és játékában is legyen egyszerű önmaga a felcicomázott előkelők közt. Mészáros Ági maga volt a tehetség és a kedvesség. Keleti egyébként mindenhol, minden fázisban ott volt. Nem rejtette véka alá a véleményét.

Nagyon nehéz lehetett a munkája közvetlenül a háború után. Hogyan sikerült azokat az elegáns anyagokat beszerezni?

Nem volt minden része nehéz. A két Latabár és Sárdy, mivel önmagát játszotta, saját ruhatárát használhatta. Tobzódtam a gazdag választékban, az extravagáns ruhákban. Nem volt nehéz ezeket egy-két kiegészítővel különlegessé tenni. A probléma a cicomával volt. Ma még elképzelni is nehéz, mit jelentett a fordulat évében különleges anyagot vásárolni. Kongtak az üzletek, semmi választék. De hírmondónak, mintegy kirakatként a külföld felé, megmaradt két elegáns ruhaszalon: a Rotchild és a Szita szalon a belvárosban. Itt rendeltem meg külföldről a csipke és selyem-álmokat. Olyan selymes fényű rózsaszín anyagokat is, hogy boldog voltam. Németh Marika báli ruháját és Mészáros Ági grófi csipkekölteményét. A forgatási napra kellett mindig a ruháknak elkészülni. Egyik nap a forgatás után Vitéz Miklósné, a gyártásvezető és Renner Endre, a felvételvezető egyeztette a következő napot. Bandi rémülten jött rá, hogy néhány napja beiktattak egy jóval későbbi helyszínt, mert az éppen használt díszlet sarka erre lehetőséget adott. Ez lett a grófkisasszony lakosztályának egy sarka, ahol a történet szerint Rolla grófnő (Németh Marika) kidobálja álöltözetét a szobalánynak, Mészáros Áginak. Minden rendben lett volna, csak éppen nekem elfelejtettek erről időben szólni. Mert hol voltak akkor még a ruhák? Rajzon a Szita szalonban! Versenyt sóhajtozva ecsetelték nekem a módosítással járó költségmegtakarításokat. Felhívtam a Szita szalont, s előadtam, hogy holnapra kellenek nekem ezek a darabok, egy szabászt, varrónőt se engedjenek haza. Az éjjel megcsináltuk mind, fodrozva, csipkézve. De ne kérdezze senki, hogy néztek ki belülről! Vitézné köszönte, Bandi meg bólogatott. De a legkedvesebb emlékem talán mégis az operatőrhöz, Eiben Istvánhoz fűződik.

A fény nagy mesteréhez?

Az a mondás járta róla, úgy tud világítani, hogy még egy boszorkányt is kislánnyá varázsol. A vásár-jelenetben volt egy hosszú-hosszú fahrt. A műterem már bevilágítva - Bolykovszky Béla munkája volt -, Eiben beül az operatőri székbe, beállítja a képet, kamerát, mindent. A fekete kendő ráborul Pista bácsi fejére - akkor még traktornyi gépekkel dolgoztak. Szemes Miska, az asszisztens elindítja a felvételt, elindul a fahrtkocsi a sínen, majd végig a kikiáltóbódékon, mutatványosokon, árusokon. Kész a felvétel. Szemes végigharsogja a rendezőnek: Minden rendben? - Igen. - A hangmérnöknek: - Minden rendben? - Igen. - A kamerának: Minden rendben? - Hosszú csönd. Már harmadszor kérdezik. - Pista bácsi, rendben? - A segédoperatőr leemelte a néma csendben a leplet, s szeretett operatőrünk ott aludt a gépre borulva. Nagyon szerette a „kevert” kávét, s a feledékeny büfések néha eltévesztették az arányokat.

Az Egy asszony elindultcímű filmet is jelmeztervezőként jegyezte…

Szegény, jobb sorsra érdemes Jeney Imre filmje már az akkori politikát kiszolgáló mű volt. Tömören arról szól, hogy egy úrinő (Tolnay Klári) felismeri, a fizikai munka is okozhat örömet. Volt benne vb-elnök, párttitkár, s minden kívánatos motívum. Mégis volt egy, a forgatáshoz fűződő politikai pikantériája, ami miatt talán ma is érdekes lehet. Egy jelenetben a mi nyugatról hazamenekülő rongyos, éhező katonáinkat amerikaiak ellenőrzik. Ladányi Ferenc, Tolnay férje az egyik menekült. Jönnek fáradtan, lerongyolódva a magyar katonák, és igazoltatják őket az amerikaiak. A forgatókönyv szerint az amerikaiak gépfegyverrel a kézben leugrálnak a dzsipről, s egy bokszbajnok képű rágógumit nyom Kálmán (Ladányi) kezébe. Abszurd helyzet volt a keleti táborban 1948-ban amerikai fegyvereket, dzsipet előállítani, egyenruhát, csizmától a sapkáig, és ami még rajta fityeg. Rongyos magyar katonaruhát lehetett venni. De az amerikai egyenruhához még hasonló anyag sincs. Megterveztem a többi ruhát, majd bemosolyogtam magam hónom alatt egy forgatókönyvvel az amerikai követségre. A főnök, akinek előadtam a kérésemet, teljesen paff lett. - 1948-ban a keleti táborból valaki segítséget kér egy ilyen témájú forgatáshoz! - Azt mondta, megvizsgálják a forgatókönyvet, s ha ártatlan a kérés, mindenben segítenek. Egy nap meg is érkezett a filmgyárba a dzsip, tele fegyverrel, egyenruhával. E készlethez vettem még a Teleki téren ezt-azt a zabrált amerikai tárgyakból, s így kiállítottam egy dzsipnyi amerikai katonát.

De mi volt mégis a politikai pikantéria ebben?

El kellett juttatni „amerikai katonáinkat” a rendeltetési helyükre. Nyitott dzsipen vittük őket oda. Kormos Gyula külön felkérésre ült be „irányító tisztnek” a dzsipbe. Humorban verhetetlen volt. - Merre menjünk? - kérdezte. - Hát rövid úton - mondtam én, méltó társa minden gazemberségben. Elindultak, mi ruhások, sminkesek utánuk egy kisbusszal az Andrássy út - Bajcsy Zsilinszky út vonalán. Képzelheti, micsoda alarm volt az ÁVH előtt, miután az ottaniak magukhoz tértek a dermedt csodálkozásból. Nem akartak hinni a szemüknek. Az egész filmes banda röhögött. Úgy süvített végig a dzsip ezen a vonalon, hogy csak az Astoriánál, a Rákóczi út sarkán értük utol őket. A piros lámpánál ott állt a tele villamos, s hurrázva üdvözölték az „amerikai” katonákat. Majd fölfordult a villamos. Gyorsan elpárologtunk. Hogy jutottunk a helyszínre, már nem tudom. Ha nemsokára találkozom Gyuszival egy felhő szélén, majd megkérdezem.

A Ludas Matyi (1949) volt a legnagyobb produkció akkoriban. A leglátványosabb film. Hogyan emlékszik vissza rá?

Az első színes játékfilm. A negyedik nagy feladatom két év alatt. Imádtam ezt a munkát, a kollégákat. De valóban, ez volt a legnagyobb kihívás. A döbrögi vásár jeleneteihez több mint hatszáz statisztát kellett beöltöztetnem. Ezeknek a feladatoknak én kellett megfeleljek, hiszen Márk Tivadar, Nádasdy Kálmán barátja, közvetlen operaházi munkatársa, megtervezte a tíz legfontosabb ruhát, de a gyakorlatban, a forgatáson nem vett részt. Természetes dolog volt, ahogy Nádasdy hozta magával a nagyszerű színházi embereit. Minthogy mellette is volt egy vérbeli filmes, Ranódy László. A kisebb szereplők ruháinak tervezésével, a kivitelezéssel, magukkal a ruhákkal, öltöztetéssel, az irdatlan mennyiséggel Márk Tivadar már nem foglalkozott. Ezek az „apróbb” feladatok rám vártak. Megbeszélésünk az Operában volt. Körbevitt a hatalmas szabóműhelyen, bemutatott a vezetőnek, s ezzel kapcsolatunk tulajdonképpen véget is ért. Ott készültek a főbb ruhák. A gatyák, lajbik, parasztingek tömegét viszont kint a filmgyárban varrtuk. Összeszedtem a Budapesten működő kölcsönzők teljes készletét. Rengeteg varrógéppel egész varrodát alakítottunk, pörge kalapok, csizmák százai sorakoztak az asztalokon. Számtalan falut mozgósítottam a tulipános ládák kinyitására, és ezek tartalmát is felhasználtuk. Hatalmas volt az adminisztráció is: ki mit kölcsönzött a filmnek, mennyiért, vagy a saját ruhájában jön-e statisztálni?

Az érzéketlen filmnegatív hogyan befolyásolta a színek tervezését? A korabeli újságokban meg is jelent Hegyi Barnabás, olyan fotókon, ahol hatalmas színtáblákat használ.

Megmondom őszintén, én erről nem tudtam. Most, hogy a film digitális restaurálása elkészült, és nagy élmény volt számomra, milyen szépek lettek ismét a színek, megnéztem, elolvastam néhányat a régi sajtóanyagok közül, régi és mostani nyilatkozatokat, amelyeket Ön kutatott ki illetve készített, s bizony sok minden újdonságszámba megy. A ruhák, anyagok előzetes tesztelését talán még az Opera műhelyében végezték az operatőrök a színes technika szakembereivel. Erről én nem tudtam. 55 év távlatából két dologra emlékszem a színekkel kapcsolatban. Természetes színeket használtunk. Egyszer Nádasdy megnézte a vándorszínészek felleghajtóit, s Márk Tivadar rajzaira emlékezve megkért, hogy a másnapi forgatáson ne legyenek ezek olyan unalmasak. Be az autóba, irány Budapest! Az ágyból húztam ki az operaházi ruhatár főnökét, de másnap hajnalban a színészek új, színes, frissen vasalt felleghajtókat viseltek. Nádasdy ugyanígy felhorkant, amikor Ludas Matyi figyeli a vásárra vonuló rengeteg szekeret, állatot. Szürkének találta ezeket a részeket. Szerződésileg ugyan nem tartozott a feladataim közé az ökrök öltöztetése, de Kálmán makacs volt, és Lilit kiáltott. - Nézze meg! - mondta. - Itt röpködni kéne a díszeknek! Hiszen ez végtére is egy vásári menet! - Kifosztottuk a környék valamennyi vásári árusát, mindenki csilingelt, színes pántlikákat, szalagot, tarka kendőket kötözött, hogy feldobja a képet. A kellékesekkel azon igyekeztünk, hogy az ezerféle tárgy, köcsög, csizma, minden erősen színes legyen, hogy a képet differenciálja.

Nagyon jó szellemű forgatás volt. Rengeteget nevettünk. Renner Bandi, a felvételvezető mindent megtett azért, hogy jól érezzük magunkat. Ismerte szokásainkat, ki mit eszik és mikor. Még azt is tudta, kinek kerítsen duplaágyas szobát. A helyi moziba Pestről hozatott filmeket, nehogy unatkozzunk munka után. Az egyik nap csak felvirágozott diadalkapun át tudtunk a vásárterület szélén álló iskolába eljutni. Bandi összetrombitálta a társaságot, s tudtunkra adta, mi így ünnepeljük az első békekölcsön-jegyzést. A kollégák sokáig ugratták ezzel. Ezen csak az tett túl, amikor két rendezőnk kitalálta, hogy négy nagy kockára osztja a vásárterületet. A kockák szélén emelvény, s azokon a „kockarendezők”: Szemes Mihály, Kormos Gyula, egy vígszínházi ügyelő, s a negyedikre már nem emlékszem. Ők feleltek azért, hogy a területükön rend legyen, minden működjön képben, hangban, mikor Döbrögiék hintója elindul a vásár erdő felőli oldalán. Sose felejtem el, amikor az iskola kerítésénél megjelent egy parasztasszony, s lélekszakadva mondta: „Kisasszony kérem, a kockarendező elvtárs kéri, tessék nekem egy színes fejkendőt adni, mert ez vásár és nem temetés!”. Aznap este üvöltött a gyönyörűségtől a stáb, mikor üdvözöltem a „kockarendező elvtársat”. Ezt a titulust sosem mosták le róla.

A Ludas Matyi után hirtelen kitűnt a képből. Majdnem tíz évig nem szerepelt a filmek főcímein. Sőt, már a Ludas Matyién sem. Mi történt?

Az történt, hogy nem voltam hajlandó Révai Dezső, a nagyhatalmú filmgyárigazgató babája lenni. Bosszúja eléggé meghatározta az életemet. Először feljelentett lopásért. Révai azzal vádolt meg, hogy Ruttkai gyönyörű csipkestóláját - lehet is látni a filmen, mikor Döbrögi fogadja a vándorszínészeket - én ajándékba kaptam a Lusztig nevű cégtől és négyszáz forintért fölszámoltam. Tehát megloptam a produkciót. Piti és igaztalan vád volt ez. Annyi volt igaz, hogy valóban, Lusztignál, a Király utcában vásároltam Ruttkai szép csipkeholmijait a filmhez. Révai, miután feljelentett a rendőrségen, személyesen intézkedett, hogy a legszigorúbban járjanak el velem szemben. Csak a rendőrfőkapitányságon derült ki számomra, hogy egyáltalán miért idéztek be. A rendőrség akkoriban így működött, ha a Fontos Elvtárs állított valamit. A filmgyárban az emberek néhány kivételtől eltekintve hallgattak, féltették az állásukat. Révai „stábja” pedig gyűjtötte a „bizonyítékokat”. Aláírattak egy papírt Lusztiggal és néhány megfélemlített öltöztetővel arról, hogy ő nekem ajándékozta a stólát. Szerencsére a rendőrök mindenkit végigkérdeztek és fölmentettek, mert már a feljelentés sem volt megfelelő, Révai mint intézményvezető, a jogi képviselőjével kellett volna, hogy írassa, és nem magánvádi eljárás formájában. A rendőrök még bíztattak is, jelentsem fel Révait rágalmazásért. 1950 telén jártunk. Mert volna valaki akkor egy Révai Dezsőt, a miniszter testvérét följelenteni? A filmgyárból így is kirúgatott. Levetette a nevem a Ludas Matyi főcíméről.

Kétségbeestem, féltem, reménytelennek éreztem magam ebben az országban, ahol harmincévesen már mindent elveszítettem: családot, vagyont, tudást. Úgy éreztem, bezárult körülöttem a kör. Fölszámoltam az egész életemet. Eladtam a bútoraimat, mindent a világon. Pusztán a könyveimet őrizte meg egy jó barátom. Így szedtem össze tízezer forintot. Balassagyarmaton várt egy vezető, aki a disszidenseknek segített átmenni a befagyott Ipolyon, kapcsolata pedig autóval várt a másik oldalon. Pozsonyig vitt volna, onnan pedig a társa Ausztriába. Tízezret kért az akcióért. Nekiindultam egy hátizsákkal. De jött egy meleghullám, és zajlani kezdett az Ipoly. Megpróbáltunk átmenni a mozgó jégtáblákon, de félúton vissza kellett fordulni. Hatan voltunk, egyik társam nagyon csúnyán meg is sérült. Kaptunk másik időpontot, de akkor sem sikerült. Átmentünk ugyan a befagyott folyón, de nem volt meg a kapcsolat. Megint vissza kellett jönni. Később néhány társam átjutott, én már nem próbálkoztam. Elfogadtam, hogy Magyarországon fogok élni. Semmim sem volt, csak a bátyám.

Hogyan tudott boldogulni ilyen szörnyű helyzetben?

Sok ismerősöm volt a Római-parton, mert gyerekkoromban eveztem ott, saját csónakom is volt. Kibéreltem egy kis faházat a megmaradt pénzből. Ahogy tavaszodott, nyitottak az üzletek, presszók. Elhelyezkedtem kiszolgálónak egy presszóban. Ekkor ért az újabb csapás: a bátyámat apám nagykereskedése miatt kitelepítették az isten háta mögötti Selyebre feleségével és kétéves kislányával. Mindenét elvették. Nem hagyhatta el a falu határát. Még én kellett, hogy segítsem. Kéthetente vittem kenyeret, saját jegyemre kiváltott húst, zöldséget nekik, vonaton Szikszóig, onnan hátizsákkal, gyalog.

Meddig dolgozott így?

Egy évig sem. „Paprikajancsi” időszakomnak neveztem ezt, olyan gazdag volt fordulatokban. Kötelezően be kellett lépni a Kereskedelmi Szakszervezetbe. Ennek a Margit körúti könyvtárában egy alkalommal megszólított a szakszervezetis. Nem áll össze neki a kép, hogy ki az istencsudája lehet az a kiszolgálónő, aki ilyen sokat és intellektuális könyveket kölcsönöz. Bizalommal fordultam felé, s őszintén elmondtam neki a kálváriámat. Ez nem volt akármi abban a világban, amikor a legkisebb dolog miatt is elvihetett másnap a fekete autó. Néhány nap múlva azt mondja nekem, holnap menjek be az Erzsébet térre, ott van a Találmányi Hivatal. Keressem Kardos Istvánt, az ő férjét, vár engem.

Nem mondta meg, hogy milyen ügyben?

Fogalmam sem volt. Vettem egy nagy lélegzetet, s felkerestem Kardost. Főosztályvezető volt. Utalt arra, hogy a felesége elmesélte a történetem. - Neki kellene valaki, aki ért a filmezéshez, egyedül dolgozik, és képes arra, hogy fontos találmányokról ismeretterjesztő referenciafilmet készítsen, amit a Hivatal terjeszthet. Tátott szájjal hallgattam. Természetesen próbálkozni akartam. Büszkén mutatott lámpákat, egy vetítőmasinát meg egy felvevőgépet, amit még a homo africanus találhatott fel. Bolex gép volt. Életemben nem láttam addig olyat. - Ő látja rajtam, hogy meg tudom oldani ezt a feladatot. Írjam alá a szerződésem 1200 forintról és egy eskütételi papírt. Ez óriási pénz volt 1950 nyarán. Ott ültem beszarva, de persze, hogy vállaltam. Azt azért elmondtam, hogy soha ilyen gépet nem láttam, meg kell ismernem. Ezért megkértem Kardost, hadd vigyem el magammal, hogy áttanulmányozzam.

Hogyan tudta beüzemelni?

Még aznap fölhívtam a filmgyárat, Hegyi Barnabást. - Barnus, ha istent ismersz, segítesz most nekem! - A világon mindent! Mit tegyek érted? Mindjárt végzünk, 6 óra körül otthon vagyok, menj fel, anyám otthon van! - Vacsora után bementünk Barnus szobájába. Az egész egy akkora kuckó volt, ahol csak a hatalmas, tripla heverője fért el. Nekivetkőzött, ráterített egy lepedőt az ágyra, s kezdte szétszedni a gépet. - Életemben nem volt a kezemben ilyen - mondta. Hajnali öt órára már össze is rakta. Minden porcikáját alaposan áttanulmányoztuk, még a 16-os filmet is betöltöttük. Barnus nem aludt semmit, ment forgatni. Délután már telefonáltam neki. - Felvettem, ahogy egy seprű eldől, s visszafelé forgatva, ahogy ismét álló helyzetbe kerül. - Nahát, már visszafelé is forgattál? - Nagyon tetszett neki a fejlődésem.

Milyen témákban filmezett?

Néhány hét múlva elmentem Borsodba. Miskolcon laktam, onnan jártam a borsodi bányákba, s az összes biztonsági újítást felvettem. Kaptam mindig egy villanyszerelőt, s az ő segítségével bementem egy kezeslábasban a legvadabb helyekre. A bányászok örömmel vittek be Szikszóról motorral a Selyebre kitelepített bátyámhoz. Sőt, értem is jöttek. Az „átkosban” is éltek emberek!

Lehet azt mondani, hogy elrendeződött az élete?

A „Paprikajancsi” csupán fél évig állt a talpán. Három hónapi anyagból készítettem el a filmeket. Vágóasztalom nem volt, a vetítőgéppel vágtam. Vetítettem, bejelöltem, kézben vágtam, ragasztottam. A kép alá a zenét, szöveget a filmgyárban kevertem. De megcsináltam. A Találmányi Hivatal átköltözött az Arany János utcába, a Tervhivatallal szemben lévő épületbe, mert a Tervhivatal része lett. A szobám ablaka szemben volt az elnök Vas Zoltán titkárságának ablakával. Látták, hogy mit csinálok. Kíváncsiak lettek, ezért megszerveztek egy vetítést a vezetők számára. Vas felkiáltott: Ki volt az elkövető? - Nem gondolták, hogy a szerény, szőke vetítőnő. Csendben megindultam előre. Gratuláltak, megöleltek, nevettek. Így ismertek meg a Tervhivatal vezetői, s jó barátok lettünk.

De akkor hol kezdődtek a bajok?

Váratlan vezetőváltás lett nálunk, Vas élete legnagyobb hibájaként kinevezte Balázs Anna írónőt főnökömnek, a Találmányi Hivatal élére. Ez a Balázs nagyon szeretett volna régebben a filmgyárba kerülni dramaturgnak. De nem tudott. Az én személyi anyagomból pedig megtudta, hogy Révai rúgott ki a gyárból.

És Ön ezt honnan tudta meg?

Előttem ’56-ban lett tiszta az egész történetem, mert a forradalommal a páncélszekrények is kinyíltak, s megkaptam az anyagom. Ott tartunk tehát, hogy Balázs kapcsolatba került a filmgyári személyzetissel és Révai titkárnőjével.

S mi történt ezután Balázs Annával?

Néhány héttel ezután leült mellém az ebédnél, kedvesen a terveimről faggatott, s én válaszoltam. Másnap reggel a titkárnője összehívta a teljes vezetőséget, nekem csak annyit mondott, hogy Balázs Anna akar velem beszélni. Én gyanútlanul benyitok - s tele a szoba. A párttitkár maga mellé akart ültetni, erre Balázs Anna: - Nem, ide ül középre, ez Surányi elvtársnő fegyelmi tárgyalása. - Az emberekben meghűlt a vér. Nekem szegezte a vádat: - Téged Révai Dezső kirúgott a filmgyárból, mert loptál, megvan a jegyzőkönyv. - Nem kaptam levegőt. Fölhívatta ott helyben Révait, és referált neki: - Most van Surányi Lili fegyelmi tárgyalása, maga alkalmasnak tartja-e őt, hogy egy ilyen főhivatalban filmeket készítsen? - Nem. - hangzott a válasz. - Én se. Köszönöm, Révai elvtárs. - Most azonnal összeszeded a cuccodat, leadod az igazolványodat, haladéktalanul elbocsátalak. - Mindenki elnémult. Én ugyan soha nem voltam párttag− ez nagy hiba volt azokban az időkben −, de engem ott tényleg szerettek. Kiszédelegtünk az ajtón, valahogy megtaláltam a kabátomat, s utolsó erőmmel betámolyogtam a szemben lévő Tervhivatal kapuján. Megálltam Vas Zoltán titkárságának ajtajában. Ő nyitott ajtót, s én menten elájultam. Mikor magamhoz tértem, nagyon nehezen csak azt a néhány szót makogtam, hogy Balázs Anna kirúgott. Vas intézkedett, s miután föltérképezte az ügyet, Balázs Annát azonnal elbocsátotta. Megvannak erről is az irataim. Átvett a Tervhivatalon belül egy másik munkakörbe: a Közületeket Elhelyező Bizottsághoz. Itt csupa jogász, entellektüel dolgozott. Nagyon jól éreztem magam velük. Egyetlen „igazi kommenista” volt köztünk, aki kifogásolta időnként a vicceinket. Jellemző, hogy ő volt az egyetlen, aki disszidált 1956-ban Ausztráliába. Miután megismerték a történetemet, éppen egy borsodi specialistára lett szükség. Ettől kezdve autóval jártam a bátyámhoz. Ez a sürgető szükség csak 1955-ben szűnt meg, amikor a kitelepítettek visszatérhettek. Ekkor már budapesti elhelyezéseknél működtem. A főnöknőm minden kultúrával kapcsolatos kiutalást rám szignált.

Hogyan került ismét kapcsolatba a filmmel?

A munkahelyem időközben a Tervhivataltól a Minisztertanács felügyelete alá került. Éppen a Rádiónak utaltam ki egy kisebb épületet bővítésképpen a Bródy Sándor utcában, amikor főnöknőm titokzatos arccal egy új paksamétát nyomott a kezembe, azzal, hogy „ez neked való”. Ez volt a megalakuló Televízió létrehozásáról és elhelyezéséről szóló 1953-as minisztertanácsi rendelet. Fogalmam sem volt arról, mit jelent tulajdonképpen a televízió, a későbbiekben két nyugati tanulmányutat járt mérnökember magyarázta el fotókkal gazdagon illusztrálva a „barna, üvegelejű doboz” működési elvét. Nagyon sok nagyobb területet megnéztünk, sok lezárt, használaton kívüli belügyi épületet is. A Szabadság-hegyen, egy szintén belügyi fennhatóságú szállodába történetesen az ablakon másztunk be. De aztán a Tőzsde palota mellett döntöttünk, amelynek belsejét még akkor ismertem meg, amikor a dzsipért ostromoltam az amerikai követséget. Tanácsadó mérnökeim szerint ez az épület volt a megfelelő. Persze dugig volt irodákkal, a negyedik emelet pedig a háború után beköltözött lakókkal. Az alakuló Televíziót sokáig még a Rádió felügyelte, közös elnökkel, így történt, hogy egy napon a Rádió személyzetise fölhívott: nem akármilyen főosztályvezetőt kapott a tévé. Hosszas köntörfalazás után bökte ki, hogy Révai Dezsőnek hívják az illetőt. Révai nemsokára fölhívott, mint televíziós vezető be akart mutatkozni nekem, s én „fogadtam”.

A valóság ebben az esetben minden fantáziát felülmúlt, nem?

A főnöknőm abszurdnak is tartotta, ahogy hivatalosan fogadtam és mosolyogva néztem az arcába. Tény, hogy Révai Dezső és a Tévé az én közreműködésemmel került a Szabadság téri épületbe! Éreztem, hogy ismét szabad lesz a pálya számomra. Aztán, amikor 1957 májusában kinevezték földimet, Darvas Józsefet a filmgyár igazgatójának, másnap én már ott voltam. Darvas még azt is megkérdezte, mit akarok csinálni. - Rendezni! - Ez akkor képtelen ötlet volt. Női rendező? Luttor Mara volt sokáig az egyetlen kivétel, de ő is a HDF-ben. Játékfilmben még asszisztens se igen volt akkoriban rajtam kívül nő. Fábri maga mellé vett harmadasszisztensnek, Sívó György és Rényi Tamás mellé. Részt vettem a Bolond áprilisban, az Édes Annában, Rényi Tamás egy kisfilmjében, a Paprikajancsiban. Ez volt Rényi első filmje, Kormos Gyula és én csináltuk vele. A Bolond áprilisnak nem volt sikere, Fábri miatt én mégis nagyon szívesen emlékezem rá.

Hogyan látja ma őt?

Fábri ízig-vérig művészember volt. Kitűnő rendező, díszlettervező és tehetséges festő. Fantasztikusan szigorú volt a munkában, és ritkán mosolygott. De a használható ötletekért becsületesen fizetett. Egy forint volt a taksa. Borzasztó büszke voltam rá, hogy a Bolond áprilisban 14 forintot kerestem. Nem viccelődött soha, legfeljebb halkan, finoman kuncogott, ha hibán érte asszisztenseit. Egyszer Szabó Ernő befordult egy utcába kékcsíkos öltönyben. Majd két hét múlva szürkében lépett be a kapun. Ott lapítottunk, a három asszisztens, persze Fábri kivágta az utcát. A legkedvesebb történetem nagyon jellemző Fábri maximalizmusára, de a számomra egyik legfontosabb szereplőre, a papagájra is. A papagáj a jelenetben a „Fel honvédek!” című katonanótát énekelte, persze Alfonzó hangján. De ez nem volt elég Fábrinak, mert a papagáj nem fordult csőrét tátogatva a rendőrtiszt után. A tervtől azonban nem lehetett eltérni. A madár természetesen az idomítóval érkezett. Én a színészekkel gyakoroltam a szöveget, amikor szólnak: Fábri őrjöng, a papagáj nem engedelmeskedik. Jöjjek azonnal! Ült Szécsényi Feri a kamerája mögött, a legyalázott idomító valahol a sarokban, s a papagáj érdeklődve nézi, ki az újabb vállalkozó, akivel kitolhat. - Szervusz, papagáj, hogy hívnak? - Elkértem a diós tányért, amit az idomár hozott neki. - Nézd, látod ezt a diót? - Folyton beszéltem hozzá. - Diót akarok neked adni. - Nézett rám, majd odadugta a fejét. - Csak nézz erre szépen, még kapsz diót. És tátogj nekem! - Így állt be a megfelelő szögbe és tátogott a dió után, mintha énekelne. Szécsényi Feri azonnal vette a jelenetet. Elmondhatatlanul jólesett, ahogy Fábri kimondta, hogy szüksége van rám. „Ha gyerek, ha állat, ha hisztériás színész: Lili itt legyen!”

Komolyra fordítva a szót, ebben a filmben a vacsora volt a lényeg, Mensáros és Krencsey Mariann vacsorája. Legalább egy hétig készültek a felvételek a levestől a töltött káposztáig. Ültek egy asztalnál, ettek és ettek. Az asszony hozta be az ételeket, agyonetette a fiút. Szegény Mensáros a húslevestől a velőscsonton át a töltött káposztáig mindent végigevett, ugyanezt felvettük újra Krencseyvel, majd totálban is. Mindent halálpontosan be kellett tartani, hogy a csont oda kerüljön a tányérra, ahol az előző gépállásokban volt, hogy jól lehessen majd vágni. Hát ennél „undorítóbb” feladat kevés van. Hosszú listákat kellett írnunk arról, hogy Krencsey letette-e már a tálat. Két kortyot ivott-e Mensáros, vagy hármat? És melyik borból. Két ember beszélgetése és evése zajlott itt, nagyzenekari szinten, nem volt vágókép. Egy szekrényfiókot se lehetett felvenni, csak azt, hogyan eteti a nő halálra a fiút.

Az Édes Anna is nagy élmény volt. Törőcsik, Fülöp Zsiga, Mezey Mária, Kovács Károly és Gobbi Hilda, a házvezetőnő…

A tévét mint filmes életformát szerette?

Nagyon, főleg változatosságáért. Imádtam a dokumentumfilmet, a riportot, az élő adást, hogy mindent mindig másképp csináltunk, egy, két, három kocsival, kamerával…

Mikor került a Televízióhoz?

Külsősként 1958-ban vállaltam kisebb munkákat, s a sors fintora, hogy Révai szinte erőszakkal hívott, menjek oda státusba. 1959 augusztusában Darvas József tanácsát megfogadva - ő is fölállt a filmgyárban - végleg átmentem a Televízióba. Harminc éven át, a nyugdíjazásomig ott dolgoztam. Mikor odakerültem a tévéhez, még nem váltak élesen szét a feladatok. Mindenki mindent csinált. Egymásnak asszisztáltunk. Nagyon nagy technikai nehézségek között zajlottak az első élő adások, de a néző ebből semmit sem vett észre. Közvetíttünk Csepelről. Izzanak a kokilák, csapolás, ömlik a vas, vöröslik a gőz. Élőben vágjuk az anyagot, zenére, versre. Lehetetlen körülmények között dolgozunk, mert beázik az esőben az ócska közvetítőkocsi, a vezető egy kabátot a fejem fölé feszítve próbál engem és a technikát óvni. Egyszer úgy kellett a hirtelen elájult Vámos Jutka helyett beugranom egy élő adásba, hogy se forgatókönyv, se más eligazító anyagom nem volt. Az Üllői úti laktanyánál forgattunk valami tűzoltó-bemutatót, négy kamera, két riporter, zenekar… Itt tanultam meg káromkodni. A tűzoltókocsik nem indultak időben, a zenekar elvétette a belépést, de a képernyő előtt ebből semmi nem volt érzékelhető.

A hatvanas évek előtt végzett rendező nem szívesen ment el tévésnek, talán csak egy-kettő. Kevesen forgattak filmgyári játékfilm után tévés produkciót.

Nem egy filmes barátom szidott, hogy elhagytam a filmet azért a „szemétdombért”. De aztán egyre többen ereszkedtek le oda. Én még választhattam, milyen műfajjal foglalkozom. Nagyon megtetszett a dokumentum, a riport. Pedig aztán lenéztek emiatt. Egy tévéjáték rendezője lenézi a riportfilm-rendezőt.

Ilyen hierarchikus a szakma?

A riport, a dokumentum, a helyszíni közvetítés alantasabb volt számukra, mint a játékfilm. De több filmgyári rendező teljesen befuccsolt a tévében, vezérlőpultnál, élő adásban. A kedves Banovits Tamás is elhíresült egy szüreti közvetítéssel. Tompa Pufi volt az egyik szereplő. Már meg kellett szólalnia, de még épp a nadrágját húzta, mikor indult az adás. - „Még a gatyám sincs rajtam!” - káromkodott. Ez került adásba egy szüreti vágókép helyett. A tévéfilm rendezése, különösen az élő adás karmesteri tevékenységhez hasonlítható, egyszerre ezerfelé kell figyelni, mindent egyszerre kell mobilizálni. Horváth Ádámnak úgy 1960 körül volt egy zenei munkája. Stúdióban, nagyzenekar, énekesek és egy lengyel zongoraművésznő egy adásban. Ádám fönt volt a vezérlőben, én lent a fülhallgatón összeköttetésben vele. Nekem kellett levezényelni, ki, mikor jön. Beinteni az operatőröket is. Teljesen adáskészen álltunk, amikor felrobbant a vezérlőpult. Hatalmas robbanást hallottunk. Senkinek nem lett baja, adásképes maradt a pult, csak az összeköttetés ment szét a rendezés és köztünk. Ádám nem hallott fönt, én sem őt. Az a kép ment adásba, amit lent kiadtunk. Ádám föntről nem vezényelhette az operatőröket. Őrület volt.

Aztán őszintén, milyen lett az adás?

Az egész adás gyönyörűen lement. Egyetlen hiba csúszott be. Az utolsó tételnél beintettem a lengyel zongoraművésznőt, mire ő visszakérdezett: - kezdhetem? - lengyelül! Le tudtam volna nyakazni! De csinálják ezt ma utánunk! Én nem is tudom, mi hiányzik ma.

Azt hiszem, nagyon sok minden. Kezdve ott, hogy a bemondó úgy énekel a tévében, hogy szólistának is elmehetne. Tisztelet a kivételnek. A magyar intonáció legalapvetőbb törvényeit nem tartja be. De a rendezés is igénytelenebb.

Erről ne is beszéljünk. A magyar nyelv a tévében a legutolsó szempont. Kifejezni sem tudják magukat. Borsózik a hátam. Nem veszi észre ezt senki? Akkoriban mi, saját magunk neveltük ki a riportereinket. Nem volt körülöttük tizenöt fős slepp, akik tanácsot adnak, szövegeket írnak, nyakkendőt igazítanak. Egy akkori tévérendező még rendezett! De a fő probléma az, hogy ma nincs igazán kitalálva a műsor, mindenki rögtönöz, sokszor nagy színészek, show-menek sem tudnak az ürességgel, műtapsokkal mit kezdeni. Az ürességet semmivel, se világítással, se dizájnos stúdióval nem lehet eltakarni. Aztán hiányzik a szamárlétra is. Az én időmben először ügyelő, harmadasszisztens volt, aki főiskolát végzett. Annak idején nem akármilyen asszisztensek voltak a filmgyárban. Szemes Mihály, Kormos Gyula, Sívó György… Ki tudja ma pótolni Eck T. Imrét, aki tavaly nyáron vitte a sírba remek ötleteit; hol van már Katkics Ilona, Fehér Gyuri, Nemere László, Esztergályos vagy Deák Pista, a revü-rendezés nagymestere? Nekünk még mindig élő adásban, egy másodperc alatt kellett dönteni.

Ezen azt érti, hogy nem volt megoldhatatlan helyzet e nemzedék számára?

Vagányak voltunk. Mihályfi Imrével például sokat dolgoztam a „hőskorban”. Mafilm-dramaturgi gyakorlat után ő is ott kezdett a tévében. Nagyon kevés vérbeli filmes volt mellettük, aki belülről ismeri a játékfilmet. Nekem nem derogált első asszisztensnek lenni tévések mellett. Mihályfi egyik első tévéjátékát Págerrel forgatta (Az utolsó pillanatban, 1959). Imre megkért, hogy segítsek neki. Első forgatási nap. Árvíz van, egy termény-zsákokkal teli padláson játszódik a történet. Szaladgálnak az egerek. Megmondtam a kellékesnek, kérek minimum ötven egeret. Mozogjanak ott. Mindent ellenőriztem, hogy rendben legyen a forgatás előtt. Páger közben elsírta, hogy még mindig nem kapta vissza a villáját. - De hol vannak az egerek? - Megdöbbenve látom, hogy a kellékes fehér egereket hozott. Egy parasztpadlásra laboratóriumi egeret? - Egy egér szürke! - Hát ő csak ilyet kapott. - Most hol szedjek elő annyi szürke egeret?

Befestette őket?

Szó szerint. Lerohantam a festőkhöz, kértem egy liter szürke festéket. Kesztyűt húztam, a fejüknél fogva bemártottam, vigyázva maszatoltam őket, hogy a festék ne érje a szemüket, s egy másik dobozban száradtak.

Melyek voltak a kedvenc tévés munkái?

Az első 1963-ban rendezett tévé-fesztiválon egy olyan tízperces filmmel indultam, amely egyik kategóriába sem volt besorolható. Fábri Zoltán adta át nekem érte az „egyéb” kategória díját. Termő ékes ág, te jó anya! címmel minden fellelhető anyaszobrot fölvettünk, különlegesen beállításokban, s versrészletekre, zenére vágtuk. Ruttkai Éva és Gábor Miklós mondta a verseket, Zsombolyai János fényképezte, Láng Baba vágta, s az volt a különlegessége, hogy addig még nem csináltak ilyet. Aztán riportfilmet készítettem Ebédszünetben címmel valahol Debrecen közelében. Lányok, asszonyok meséltek munkájukról, s én vágóképeken fotókat akartam ebbe az anyagba illeszteni, a munkáról, a brigád kézilabda meccséről, alákeverve a meccshangulatot is. Ma már persze furcsa, hogy ez volt az újítás, s a szerkesztő kikelt magából, hogy már megint játszom, s ehhez ő nem járul hozzá. Hajnalig kiabált, másnap azonban jött egy debreceni fotós s a gyártásvezetővel összehoztuk a „meccset”.

Nagyon szerettem a Csák Gyulával készített filmjeim. Vele többször titokban dolgoztunk, sarokba beépített operatőrrel. Az interjúalany ilyenkor nem mindig tudta, hogy megy a gép.

A cenzúra mennyire érintette?

Három dokumentumfilmet forgattam Gdanskban. Elbűvölően szép hely, egy meseváros. Az elsőt Czabarka Györggyel, a borostyánról, a másodikat A Balti tenger királynője címmel a hatszázadik születésnapját ünneplő világítótoronyról. E filmben megmutattuk a Hel félszigetet, ahol 1939. szeptember elsején a Schleswig Holstein nevű hajó leadta a II. világháború első ágyúlövését. Nem tudom, nem semmisült-e meg azóta ez a film is. A harmadikat nem is sugározták soha. Ezt a gdanski Lenin Hajógyárról készítettük Várszegivel. Belecsöppentünk a Szolidarnoszty megmozdulásokba, gyanútlanul dolgozni kezdtünk, s arra döbbentünk, hogy állnak a munkások kezében a szerszámok. Így hát a Walesa-sztrájkokat, felvonulásokat vettük fel. Aztán volt egy Tímár Mátéval, a Száz tű hossza írójával közösen írt forgatókönyvem is.

Ez miért nem valósult meg?

Az agrárrovat vezetője mutatott be Tímárnak, s én örömmel fogadtam az ötletet, hogy a Tiszazugban, Móricz szülőfalujában forgatunk majd, még sosem jártam ott, nem láttam a híres vízimalmot. Szerepelt a könyvben egy pap bácsi, aki az Igehirdetés mellett szenvedélyes mezőgazdász volt, a parasztokat újszerű szőlőművelésre, szaporításra tanította. Tímár leadta a könyvet, én pedig a beérkező stáb helyett egy táviratot kaptam: azonnal menjek haza Pestre, a forgatás elmarad. Ma is őrzöm a forgatókönyv mellett a gyalázkodó iratot, miért rossz úgy az egész, ahogy van, s ráadásul még egy pap is?!

Külföldön nagyobb tévés karriert csinálhatott volna.

Az ötvenes évek legvégén sok lehetőségem volt. A bátyám kivándorlása révén összeköttetésbe kerültem a bogotai televízióval. A bogotai televízió 1959-ban kapta az első közvetítőkocsiját. Körülvezettek ott, s mit tesz isten, én mindenről tudtam, hogy működik. Hát főrendezői állást kínáltak nekem. Egy véletlen folytán megismerkedtem Henry Charrierrel, A pillangó írójával. Ő a caracasi televízióhoz hívott művészeti vezetőnek. A párizsi televízióban is évekig otthon éreztem magam. Mégsem maradtam meg sehol.

Nem bánta meg?

Mindenhonnan hazajöttem. Nem „hazafiságból”, nem a nyelv miatt. Talán érzékenységből vagy gyávaságból? Nem tudom. De a magyar televíziózás a szívügyem volt. Nem használtam ki semmit az életemben. Keserű szájízzel mentem a rendszerváltás idején, hetvenévesen nyugdíjba. Ekkoriban sikerült elüldözni mindenkit a televíziótól, aki a „hőskor” óta ott volt. Ha Chrudinák Alajos nem vállal át és emeli a fizetésem, még a négyezer forintot sem érte volna el a nyugdíjam. Ebből az alkalomból Érdemes Művész címre is előterjesztett, de ezt egyesek megvétózták. Fölajánlották a Munka érdemrend arany fokozatát, de azt már nem akartam másodszor is elfogadni. Vettem a kalapom. Ha hiszi, ha nem, nekem, az alapító tagnak, nincs szabad bejárásom a Tévébe…

Pedig Önnek szerepe volt a riportműfaj kialakításában, egyes riporterek, tévérendezők-operatőrök kinevelésében…

Ők ma már maguk is nyugdíjasok. Mind olyan emberek, akik a képernyővel baráti viszonyban voltak, a pénzcsináláshoz kevésbé értettek. Arra mégis büszke vagyok, hogy tehetséges embereket taníthattam, miközben magam is rengeteget tanultam. Hogy csak néhány nevet említsek: Bán János, Szegvári Katalin, Kopeczky Lajos. Sok operatőrrel, vágóval, hangmérnökkel találtuk ki vitatkozva, veszekedve a műfajt: Király Ottó, Bárány György, Kocsis István, Mátray Mihály, Zádor Anikó, Trebitsch Juli, Fellegi Mari, Kemenes Frigyes és hangmérnök csapata…

Nagyon nagy fájdalmam, hogy rengeteg anyagot kidobtak a hatvanas-hetvenes években a Tévében, az volt az indok, hogy nincs hely.

Lábamnál egy kutya, ölemben egy cica, így beszélgetünk.

Ők most az életem. Néhány év óta a természet, a természetvédelem, s mindenekelőtt az árva állatok töltik ki az időmet. Egész életemet megszépítették a kutyák, cicák, madarak. Azt hiszem, az állatszeretetben él bennem a legmélyebben korán meghalt édesapám szelleme: minden vágyam már csak az, hogy létrehozzak egy állatmenhelyet…

Ki volt a legkedvesebb riportalanyom? Úgy hívták: Imperial!

Verhetetlen volt!