Hujber Balázs díszlet- és látványtervező lehetett volna jazz-dobos - még ha nem is "multimilliomos". Maradhatott volna a színháznál - de ő izgő-mozgó fajta, és egy nap elcsábította a film. Dolgozott Grunwalsky Ferenccel, Simó Sándorral, Gárdos Péterrel, Ujj-Mészáros Károllyal, Tóth Tamással, Bacsó Péterrel. Mostanság mégis Kontroll néven elhíresült, metróbeli "kalandja" miatt vadásznak rá a kitartó újságírók, hónapokig hiába várakozva, mert ő - mondjuk - Terézanyuval randevúzik. Miközben beszélgetőtársam a hazai nagyjátékfilm-készítőkkel túlélőtúrákon vesz részt, reklámfilmekben dolgozik, az ő nevéhez fűződik a Magyar Játékfilmszemle arculatának kialakítása, a 100 éves a Magyar Film-kiállítás megrendezése, a Jókai kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, emellett tizennégy éve bábáskodik a Kapolcsi Kulturális Napok kiállításai felett.
Eddigi legnehezebben becserkészett interjúalanyommal egyebek mellett a kompromisszumkészségről, a nagyvárosi kóborlásokról, egy folyamatosan "dagadó" egyedülálló archívumról, és a lakásfelújítás szépségéről beszélgettünk.

Nézegettem a filmjeid listáját, és találtam egy-két "kakukktojást", ilyen a Grunwalsky Ferenc rendezte Visszatérés - Kicsi de nagyon erős 2., melyet Vayer Tamással készítettél.

Tamással együtt dolgoztunk a József Attila Színházban. Akkoriban zenei előadásokat hangosítottam egy hangfülkéből, és jazz-tanszak előkészítőre jártam. Tamás elképesztően aktív, energikus, rendkívül karakteres ember volt - és roppant keresett díszlettervező. A munka volt az életeleme. (szünet) Sajnálom, hogy nem ismerted. Három évvel ezelőtt halt meg. Szóval, összeismerkedtünk, és onnantól kezdve Lázár Tibor díszlettervezővel elkezdtük az ő makettjeit, látványterveit csinálgatni. Közben fotóztam a filmhelyszíneket Tamással, a színház mellett - azzal párhuzamosan - egyre több közös munkánk volt, elkezdtem a szárnyai alatt dolgozni, majd később céget alapítottunk. Legalább nyolc évig tartott mindez; voltam az asszisztense, megbízott saját munkákkal. Egy évben tizenöt-tizenhét színházi előadás díszletét terveztük. A József Attilán, a Budapesti Kamaraszínházon, Szolnokon, Pécsen át egészen a Szegedi Szabadtéri Játékokig majd' mindenhol dolgoztunk. Egyre többen hívtak önálló munkákra, és nem feltétlenül Tamás generációjából - mert a színházban tulajdonképpen az ő nemzedéke, pályatársai mellett kezdtünk el dolgozni, így Csiszár Imrével, Iglódi Istvánnal, Xantus Jánossal. Ebből nagyon sokat lehetett tanulni. De Tamás teljesen más stábokkal, csapatokkal ismertetett meg.

Mi lett a jazz-tanszakkal?

Elkezdtem a nulladik előkészítő évet Nesztor Ivánnál, dobon. Tizennyolc évesen már működési engedéllyel rendelkező zenész voltam - ORI-vizsga, így hívták? Több zenekarban játszottam, és rengeteg magántanárt "fogyasztottam" el. "Kettős" életet éltem. Nem tudtam egy fenékkel egy lovat. Körülöttem mindig nyüzsgés kellett, hogy legyen. Fotóztam, persze videó iskolába is jártam. Jellemző, hogy később az volt számomra a legizgalmasabb, mikor Tamásnak a filmekbe helyszínt kerestem… Hosszú-hosszú, évekig tartó viaskodás volt önmagammal, hogy a zenei pályát válasszam, zenekarban éljem le az életemet, vagy legyen a színház. Mai napig megőrülök, ha elmegyek egy koncertre: amikor hallom a zenét, meggyőződésem, hogy én ezt szeretném csinálni. Ennek nincs vége. De döntenem kellett.

Naiv kérdés: hol sajátítottad el azokat a készségeket, amelyek a hivatásodhoz nélkülözhetetlenek? Csak a legegyszerűbbet véve: például a rajzolást.

Igazából mindent Tamás mellett szívtam magamba, pedig csapnivaló pedagógusnak bizonyult. Ő intézmény volt. Bennem pedig nem volt görcs. Azt hiszem, minden munka, hivatás akkor jó, ha kicsit játékként, játékosan kezeljük, ha kellemesen érezzük magunkat benne - persze ez nyilván nem vonatkozik egy agysebészre. Röviden szólva: voltak adottságaim - a műszaki rajzot pedig hoztam magammal. El ne felejtsem: a színházhoz fűződő kapcsolatomat meghatározta, hogy - győri gyerekként - a nyolcvanas évek elején, nagyjából '81-84-ig, bérletes voltam. Amit igazándiból szerettem, az a balett volt.

Markó Iván Győri Balettje. Apró gyerekként láttam, szüleimnek hála; máig is iránytű.

Nekem - tizennégy, tizenöt évesen - ez volt a vizuális életem. Néztem Gombár Judit jelmezeit-ruháit. A lámpák, a fények, az effektek. Volt olyan darab, amit négyszer, vagy hatszor néztem meg: A Nap szerettei, Az igazság pillanata, a Cirkusz… Imádtam. Mindenképp közel akartam lenni ehhez. Mára ez a rajongás fájdalmasan elmúlt. Az utóbbi években próbálkoztam színházi előadásokkal. Nyilván rossz helyen ültem... Valami elromlott. Kicsit eltávolodtam a színháztól.

Izgalmas, hogy először a zenét "váltottad" le a színházra, majd a színházat cserélted le a filmre.

Mielőtt Tamással együtt dolgoztunk volna, már három-négy éve a József Attila Színházban voltam. Akkor tudtam meg, milyen csoda este bemenni a színházba. Függöny, forog a színpad, áll rajta a díszlet. Biztosan éreztem, hogy nem fogok tágítani ettől a világtól. Hogy ez így marad; hogy itt a helyem. De nekem - habitusomnál fogva - fontos, hogy "menjek". A színháznál hetekig rajzolgattunk, tervezgettünk, gyártottuk a makettet, majd jártuk a műhelyeket.... Készült a díszlet, és a próbaidőszak során kiderült, működik, vagy sem. A filmes világ - különösen a színház zártságához képest - jóval szerteágazóbb. Amikor rájöttem, mi az, amit a filmes munkákban elvárnak tőlem, amit teljesítenem kell, tudtam, ez jobban "fekszik", mint a színház. Emellett: a színházban - túl a színdarabon - eleve korlátok közé szorultam: hiszen a kb. 12 x 8 méteres színpad behatárolja a látásmódomat, képzeletemet, fantáziámat. Egy filmben lehet csalni; ezer és ezer dolog létezik, ami később káprázattá vált számomra. A színházban minden "döcögősebbnek", rendező központúnak tűnt. A filmben - ez sem utolsó - mindig más stábokkal dolgozom; a háttércsapatok is változnak.

Jól gondolom-e, hogy egy tervező esetében elkerülhetetlen a kompromisszumkészség?

Feltétlenül. A díszlettervezés alkalmazott munka. Elolvasok egy könyvet, arról kialakul egy képem, hangulatom. Leülök a rendezővel, szembesülök az elképzelésével. Majd lejátszom magamban, mennyire kell leszámolnom a saját ötleteimmel, vagy éppen mennyire lehetek szabad. Mindig eljön az a pillanat - karakteres rendezőnél különösen -, amikor megérzem: igen, ez az ő víziója. Innentől fogva már csak az a kérdés: hol és hogyan engedem el az enyémet, és hogyan fogadom el az övét, vagy mennyire fogadtatom el a sajátomat... Nem hiszek az öncélúságban, vagyis hogy a díszlettervezőnek kell iszonyú erőszakosan-karakteresen rányomnia a bélyegét a filmre, akár úgy, hogy ő viszi el a történetet - főleg ha ez nem indokolt. Máshogyan is becsempészheti a produkcióba azt, ami érzelmileg, képileg fontos számára. A kompromisszumkészség próbája még, hogy dacára a sokszor fél éves előkészítésnek, és - mondjuk - egy negyven napos forgatásnak, nagyon sok minden egészen a forgatás utolsó napjáig változhat. És - érintve a magyar filmek költségvetését - az örökös szárnyvagdosó a pénz, meg a gyártásvezető, aki bejelenti az álmodozások végét.

Nézegetve az eddigi filmjeid listáját, eltűnődtem, be lehet-e Téged suvasztani valamilyen stílus-skatulyába. Végül arra jutottam, majd' mindegyik munkádban létezik egy valódi-reális világ, amely mögött föltűnik egy másik, ha úgy tetszik, "elemelt" valóság.

Ez a törekvésem; örülök, ha a nézők meglátják. Mindegyik filmemben van valami "furcsa", valami nem "oda illő". Szeretem, ha nem egyértelműek a dolgok. Ebben talán szerepet játszhat az is, hogy nagyon jó néző vagyok. Imádom a magyar filmet, drukkolok neki, majd' mindegyiket megnézem a Szemlén. Sőt, az elmúlt években biztosan volt három-négy olyan munka, amelyben nagyon szívesen részt vettem volna.

Hogy a "hőskorban" létezett, az kétségtelen, de ma van olyan, hogy "magyar" film?

Jó kérdés... Nem tudom. Vannak bizonyos fiatal rendezők, mint Török Feri, Antal Nimród, vagy Hajdu Szabolcs, akik ki akarnak bújni ebből a kelepcéből. A Terézanyuban - ha nem is "képeslapoztunk" - jó volt újranézni, vagy újra-, másképp látni bizonyos kultikus pesti helyszíneket. Akár a Hősök terét. Keresve, mi az, ami még nem volt, illetve nem volt így megmutatva magyar filmben.

Eddigi legsikeresebb munkádat, a Kontrollt végignézve, adódik a kérdés: mi a feladata ebben a már eleve "megcsinált", egyrészt futurisztikus, másrészt rettentően közép-európai közegben a díszlettervezőnek? Hisz - gondolhatnánk - eleve minden adott.

A laikusok valóban nem tudják, hogy a díszlettervezőnek hány és hány féle technikai problémát - amely szó szerint a technikát, a berendezést, az építészetet fedi le - kell megoldania. A Kontrollban a metrókocsi sohasem ment; álltunk egy garázsban és futott egy festett háttér, csövekkel. Mozgó szerelvényben szinte nem is forgattunk - csupán annyi történt, hogy az ajtók kinyíltak, csukódtak, aztán a jármű elment. A metróban majd' minden lehetséges felületet beborítanak az óriásplakátok. Ezek eltüntetése szintúgy macerás feladat. Ezen kívül voltak műtermi jelenetek - mint a verekedős epizód, vagy amikor a főhős furcsa álomvilágban találja magát - ezeket a helyszíneket, ahogyan a büfét is, megépítettük. Sokat jártunk le éjszaka terepszemlézni, és akár az alagútban, akár csak a peronon állva, gyorsan ráébredtem, hogy a metró - üresen - mindig más képet mutat. Kitalálták ezt az oroszok. Ördögi helyeken, így olyan szellőző és hangszigetelő járatokban voltunk, hogy csak ámultunk. Sajnos, mindebből kevés került bele a filmbe. A metró még azért is sajátos helyszín, mert azonnal kiugrik, ha olyasmi kerül be ebbe a közegbe, ami nem oda illő. Mellesleg: a Kontroll kapcsán a tervezés költségvetését ne érintsük. Elképesztően kevés pénzből készült - már ami a látványt illeti.

Érdekes a filmben a helyszín anonimitása: szándékosan "leplezitek", hol játszódik a történet.

A megállók nevét számokkal jelöltük. Azért, hogy lehessünk bárhol. Mert ez - túl az ellenőrökön, mint hazai egzotikumon - nem specifikusan magyar történet.

Ki az, akivel a rendező mellett a leginkább együtt kell működnöd? Értelemszerű tippem az operatőr.

Így van. És kicsikét operatőr párti is vagyok. Fontos számomra, hogy az operatőrrel jó társak legyünk a munkában, hozzá állok a legközelebb. Emellett alapvető, hogy elhiggyem neki: amit én elképzeltem, az ott lesz a vásznon, és viszont. A hetvenes évek óta rendező-operatőr párosok dolgoznak Magyarországon, ez ma sincs másként. Bergendy Péterrel és Pados Gyulával dolgozom a legtöbbet. A Terézanyu és a Kontroll mellett az elmúlt három évet végig reklámfilmeztük. És a Terézanyu nagyon jó élmény. Márpedig ha forgatásról beszélünk, ez korántsem természetes. Rettentő rossz csalódni egy film végeredményében. Engem legalábbis nagyon megvisel. Megtörtént az is - A pizzás esetében -, hogy a filmet vizuális szempontból teljes mértékben vállalom, miközben a fogadtatása rendkívül méltatlan volt. Diplomatikusan: semmilyen tekintetben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A forgatások hangulatából (és most nem a közös dajdajozásra gondolok) nem lehet legalább megérezni, hogy milyen nívójú film kerekedik ki a végén?

Nem. Voltam olyan pompás hangulatú forgatáson, hogy a végén mégsem volt jó a moziban ülni. Emellett, persze, szeretem, ha barátként tudunk elválni, mikor egy forgatás befejeződik. Ugyanígy viszonyulok a "kollégáimhoz" is, főként ahhoz a generációhoz, amellyel közel egykorúak vagyunk. Az én szakmámban ne legyen "gyilok". Lázár Tibivel, Szabolcs Jánossal, Ágh Marcival, Stork Csabával, Budai Zsolttal kölcsönösen figyelünk egymásra. Ügyelek a kapcsolatomra a szakháttérrel (a technika, építészet, berendezés) is, így a HB-Stúdióval - mint építészekkel -, vagy a Kreatív Moziműhellyel - és még sokakkal. Nem elhanyagolható mindez olyan helyzetben, amikor egy magyar film hangulatára, forgatására majd' minden esetben a pénztelenség nyomja rá a bélyegét. Nagyon kiszolgáltatott munka tud ez lenni. És ha nincs meg a biztos háttér, akkor csak lavírozgat az ember: szüntelenül szívességeket kér, és az egész kínszenvedés.

Hogy' éled meg azt, hogy a magyar film - részben egzisztenciális okokból - elkeserítően látványszegény?

Rosszul. Nézd, van a munkámnak az a része, amikor kitalálok, elképzelek, lerajzolok. Aztán jön a pillanat - forgatás előtt két héttel -, amikor ezeket szép lassan elkezdjük közösen kihúzogatni. Néha megpróbálunk "átmenteni", hogy megmaradjon az álmaink emléke. Skizofrén helyzet ez.... Ugyanúgy megéli ezt egy operatőr a saját lámpaparkjában, mint a rendező, amikor nem tud abból a színészlistából választani, amelyből szeretett volna. Én mindig bizakodó voltam, hogy lesz ez másként is - és vagyok most is, remélve, hogy ez ma már nem balgaság. Éppen ezért nagyon értékelem, amikor egy rendező, egy operatőr, egy stáb olyasmit vállal be, amit meg is tud csinálni. Hogy ne legyen rossz magyar nézőnek lenni, szánakozva, kínos pillanatokat átélni.

Kimondható, hogy a Kontroll - sok szempontból - a megvalósult, nagy álom?

Ki. A forgatásnak legalább háromszor nekifutottunk, legalább háromszor tűztük ki a forgatási időpontot. Majd pedig nagyon rossz körülmények között, "rövidített" forgatási napokon dolgoztunk, két metró-zárás között. Ez a film, az eddigi összeshez képest, technikai rémálom volt. De mindenért kárpótol, amikor egy filmről úgy jön ki az ember, hogy: de megérte az a sok éjszakázás, a rengeteg előkészítés, és minden, amit a stáb összes tagjával átéltem.

Említetted, reklámfilmeket is csinálsz...

... eddig közel háromszázat.

Biztosra veszem, hogy ott a lehetőségeitek jobbak, mint a nagyjátékfilmek esetében.

Igen. Volt egy időszak, amikor Vayer Tamással öntudatosan állítottuk: mi reklámfilmet nem csinálunk! Miféle alantas dolog ez! Aztán valahogyan belekeveredtünk, úgy emlékszem, az első munka Swatch-óra volt. Ott álltunk az ördögi kör közepén: álmodozhatunk és még pénz is van rá. A reklámfilmek esetében gyakran az a gond, hogy mire a film elkészül, könnyen "elveszhet" a gyerek, hiszen olyan sok emberen kell átfutnia az ötletnek. Díszlettervezőként mégis nagy lehetőség, mert nagyon gyorsan leforog, közben pedig lényegében napi rutint, felkészültséget ad. Nem szólva arról, hogy a szakma nagy részét ez tartja el. Kevésbé fontoskodnánk itt, ha hetente készülne egy magyar játékfilm.

Nem lehetséges, hogy azért is csinálsz örömmel reklámfilmeket, mert ez ma már nívós munka lehet? Mivel megélhetési forrássá vált, képességes filmrendezők forgatnak, vállaltan, reklámfilmeket: Antal Nimród, Török Ferenc, Fésős András...

Ez valóban nem hátrány, sőt, de fontosabbnak tartom, hogy az ügynökségek és rendezők időközben sokkal nyitottabbak lettek az ötletekre, a vizuális megoldásokra. Ez az, ami az évtizedek alatt a legtöbbet változott. Ami számomra a legfontosabb, hogy állandóan ébren tart, folyamatosan figyelek. Például most, a találkozónkra igyekezve részint a reklámfilmek miatt kukucskáltam be legalább négy lépcsőházba, a Nyugatitól a Nagymező sarkáig sétálva: hogy ha majd kell valami... Az archívumom is így gyarapszik.

Mióta foglalkozol archiválással?

Tizenkét éve kezdtem el. Ma már több tízezer fotóm van. Amióta digitális fényképezőgéppel dolgozom, még inkább elszaladt velem a ló. A kolléganőmnek, Pézsének is az a napi munkája, hogy megy, járja a várost, keres, fürkész, kutat. Ha láttam valami érdekeset, fölhívom, hová kellene visszamenni. Az a mániám, hogy egy gigantikus adatbázist halmozok föl egy olyan városban, amelyben benne élek, és ami naponta változik. Ha országos szinten gondolkodunk: Győr, Sopron, Pécs, Szeged..., még inkább nem látjuk, hol az út vége. Izgalmas dolog így járni egy országban. Nyolc-kilenc DVD-nyi, lekicsinyített fotóm van. Imádom nézegetni őket: ülök, és bámulom a saját archívumomat - még akkor is, ha nem keresek semmit. A "figyelés" a rögeszmémmé vált: amióta itt ülünk a kávézóban, azt nézegetem, ki a jóisten csinálta ezt a pompás hengerelt tapétát! Most Lisszabonról volt olyan élményem, mint a mi eklektikus Budapestünkről. Több ezer fotót csináltam. Úgy járkáltam ott, mintha a jövő héten visszamennék... Minél több zugot, pincét, padlást nézek meg, egyre inkább olyan érzésem támad, mintha olvasnám a várost. Később, ha olvasok egy forgatókönyvet, nem álomképek jutnak eszembe, hanem tudom, hogy ez a hely, itt - mondjuk - a Nagymező 28. Olvasás közben a vízióimat konkrét helyhez, épülethez, utcához kötöm, névvel, számmal. De azt is imádom, amikor nem jut eszembe semmi, és már harmadik hete ülök valakivel egy autóban, keressük azt a valamit, ami még mindig nincs meg. A munka legizgalmasabb része számomra részint ez. A Terézanyuban közel tíz napig forgattunk műteremben: nagyon élveztem, hogy úgy kellett berendeznem, mint egy VII., VIII. kerületi lakást. Úgy kellett megépítenem, hogy legyen levegője, egy kis enyészete. Ez az, ami a díszlettervezésben még nagyon vonz: megépíteni, berendezni valamit úgy, hogy elhiggyük (esetünkben) ez a nő lakhat ebben a városban, ebben a házban és valóban ez lehet az ő élete.

Mennyire fontos számodra, hogy személyesen - mondjuk a magánvilágodban - milyen közegben vagy?

Furcsamód sosem gondolkodtam ezen huszonévesen, albérletről albérletre vándorolva. Mára kezdtem el érezni ennek fontosságát, így harminckilenc felé közeledve...

Vakmerő egy ember, aki meghív téged a lakásába.

Ez jó! Kemény ügy!... De a saját lakásomban rejtőzködő vagyok. Például nincsen sok kacat benne. Inkább letisztultabb dolgok vesznek körül. Ugyanakkor imádom, ha egy lakás "cuccos". Talán azért lehet így, mert évekig albérleteztem a baráti körömmel, és csak "cuccosokban" laktam. Mindenesetre sok helyen tudom magam jól érezni. Ilyen szempontból nem vagyok finnyás. Jól érzem magam egy kacatos, rumlis lakásban - sokszor csinálok ilyet filmben. A XIII. kerületben lakom, egy harmincas években épült lakást újítottam fel: egy-egy dolgot eredetiben, egy-egy részét a mai kornak megfelelően. Azért nem raktam nagyon a falra képeket, mert úgy érzem, ha az utolsó kép is felkerül, azonnal rám tör az érzés: innen el kell költözni. Tizenhat-húsz kedvenc képem, fotóm, rajzom van a hálószoba padlóján: ha ezek felkerülnek, el kell mennem. Fontos, hogy ne érezzem azt: már készen van. Hogy még benne legyen a lehetőség; hogy még változtathatok. Ugyanúgy, mint a munkában. Ez jó játék...

A felhasznált fotókat Hujber Balázs készítette, és a Kontroll honlapjáról kölcsönöztük. Köszönet! (a szerk.)

2004. szeptember