Horeczky Krisztina "Ezt a világbajnokságot senki nem nézi"
A MAFILM Szcenika Kft. vezetője: Gárdonyi László
Fót, 2004-06-23, Hováth Balázs fotói, a többi a Képtárban látható
Fót, 2004-06-23, Hováth Balázs fotói,

a többi a Képtárban látható
21 KByte

Az 1996. január 1-jén megalakult MAFILM Szcenika Kft. (mondhatni: föltáratlan aranybánya) kezelésében van az ország legnagyobb jelmez-, kellék- és fegyverkészlete. Mégis: ez a hely a hazai filmkészítők többsége számára ismeretlen terület.

A külföldi filmek piacán lábát biztonsággal megvető – így magukat a külföldi bérmunkákból fönntartó – MAFILM Szcenika Kft. Design Stúdiójához jelenleg tíz tervező tartozik, a Kft. „profiljával” jól megfér a fiatal tervezők, továbbá filmes szakemberek kinevelése-képzése.

A Kft. igazgatójával, Gárdonyi László díszlettervezővel - sok más mellett - a szcenikai szempontból sokszor értékelhetetlen magyar filmről, a futószalagon képzett tervezőkről, az „Etyeki Csodá”-ról, az Európában portyázó amerikai filmgyártásról, és a külföldi bérmunkákról beszélgettünk.

Nem hogy az igyekvő „laikusok”, de a „szakmabeliek” közül sem sejtik szép számmal, mire hivatott mindaz, amit MAFILM Szcenika Kft.-nek hívnak. Javaslom, kezdjük az „ismeretterjesztésel”.

Kevesen tudják, hogy a szcenika kifejezés a görög szkéné szóból származik. A szcenika tehát ma - a kamera előtti - színpadi látvány összefoglaló elnevezése, amelyben minden benne foglaltatik, ami nem a színész, és nem a színészre „rápakolt” festék, vagyis a maszk. Így benne van a jelmez, a kellék, a berendezés, az építészet, a pirotechnika – ehhez kapcsolódóan a fegyvertechnika – és minden úgynevezett, nem-digitális speciális effektus. „Népszerű-tudományos” definíció szerint olyan természeti jelenségek  filmes megvalósítását értjük speciális effektusok alatt, amelyek a természetben mesterséges közbeavatkozás hatására nem jönnek létre. Tehát imitálni kell őket. Ilyen a szél, az eső, a villámcsapás, a  földrengés, ilyenek a robbanás-imitációk, és természetesen ilyen effektus a gépkocsi-karambol is. A MAFILM Szcenika Kft. a most felsorolt, különböző tevékenységekből a díszletépítést, a jelmezkészítést és -kölcsönzést, a speciális effektusok egy részét, a pirotechnikai és fegyvertechnikai effektek teljes körét, illetve a bútor- és kellékkölcsönzés egy részét végzi el. Vannak úgynevezett stratégiai együttműködő partnereink, elsősorban a speciális effektusok (Multifilm Kft.) és a bútor-, kellékkölcsönzés területén (Filmcredo Kft.). A Szcenika Kft. gyakorlatilag a filmhez szükséges, teljes szcenikai igényt el tudja látni.

Mindezzel kapcsolatban milyen mértékű tájékozottság jellemzi a magyar filmes szakmát, annak művelőit, képviselőit? Egyszerűen szólva: mennyire használják ezeket a lehetőségeket?

Tevékenységünket jobban ismerik külföldön, mint Magyarországon. Valamilyen oknál fogva a magyar filmesek többsége egyszerűen nem járt itt, Fóton. Előfordul, hogy valaki kijön ide, és döbbenten néz körül: „Nahát! Itt ennyi minden van?!”

Az, hogy mi létezünk - hogy milyen felszereléssel dolgozunk, milyen eszközeink, munkatársaink vannak -, a magyar filmesek érdeklődési köréből az elmúlt nyolc-tíz évben kiesett. A nagy MAFILM átalakulásakor (a nyolcvanas évek legvégén, de inkább a kilencvenes évek első három-négy évében) úgy alakult az általános trend, hogy a magyar filmesek nem mentek a MAFILM-be dolgozni, mondván: szemérmetlenül drága. A szabadversenyes kapitalizmusnak nevezhető korszak kezdetekor rengeteg olyan apró szolgáltató működött, aki nyilván olcsóbb szolgáltatásokat tudott nyújtani; egész egyszerűen azért, mert a munkaereje a rendelkezésére állt, és nem volt szüksége arra az infrastrukturális háttérre, amivel mi rendelkezünk, és amelynek fenntartása meglehetősen sok pénzbe kerül.

Mennyibe?

A működésünk – bérleti díjakkal, őrzéssel, közműköltséggel – évente több száz millió forint. A MAFILM Szcenika a versenyszférában működő cég; fele részben magántulajdonban, fele részben a MAFILM Rt. tulajdonában van.

Állami „támogatást” nem kértek?

Semmiféle állami segítséget sehonnan, soha nem kaptunk. Egyszer pályáztunk a Mozgókép Közalapítványhoz a filmszakmai gyűjtemények megóvására kiírt pályázaton. A nálunk lévő fegyver-, jelmez-, kellékgyűjtemény (külön-külön is) az ország legnagyobb készlete. Azzal utasították el, hogy infrastruktúra-támogatásra nem adnak pénzt. Ebben az esetben rejtély, hogy mire írták ki a pályázatot, de nekem nem kompetenciám vitatni a Kuratórium döntését. Mindebből az a lényeg, hogy az 1996. január 1-jén megalakult MAFILM Szcenika Kft. egyetlen fillér állami támogatást nem kapott. Ennek ellenére mi – 125-en - együtt vagyunk, létszámot fejlesztettünk, fiatalokat képeztünk ki. („Sima” szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkező fiatalból filmes szakembert képezni meglehetősen költséges.) Mindaz, amit elértük, kizárólag azoknak az embereknek köszönhető, akik itt dolgoznak, és annak, hogy meg tudtunk maradni a külföldi filmek fizetőképes piacán. A Szcenika árbevételének meghatározó részét, mai napig a külföldi bérmunkák jelentik, ezt időnként kiegészítik különböző, egyéb, nagy volumenű, ám nem rendszeres tevékenységek. Ilyen volt a Hannoveri Világkiállítás Magyar Pavilonjában rendezett kiállítás, amelyet tervezéssel-kivitelezéssel mi csináltunk, és a legutóbbi példa az auschwitzi állandó magyar kiállítás. (Az április 15-én megnyitott „Az elárult állampolgár” című, állandó kiállítás Rajk László látványterve, forgatókönyv: Kádár Gábor és Vági Zoltán. – H.K.)

Visszatérve arra, hogy a magyar filmkészítők többsége számára miért (szó szerint) „ismeretlen” terület a Szcenika: a nem-tudás, illetve nem-használás egyik oka nyilvánvalóan az, hogy nem készülnek olyan „típusú”, többségükben zsánerfilmek, amelyeknek elengedhetetlen feltétele volna a gazdag látványvilág.

Ezt neveztem volna meg második oknak. Arról, hogy a magyar filmesek jó kedvükből csinálnak-e ilyen olcsó filmeket, vagy azért, mert rákényszerülnek, az a véleményem, azért, mert rákényszerülnek. Nem áll a rendelkezésükre megfelelő financiális háttér ahhoz, hogy nagy volumenű filmben gondolkozhassanak. Azt csodálom, hogy egyáltalán meg tudják csinálni a filmjüket abból az összegből, amennyiből ma egy magyar játékfilm elkészül.

Ma Magyarországon – legjobb esetben – 150-200 millió forintból próbálnak filmet készíteni. Ez a film teljes költségvetése. A vonal alatti költségek sok esetben el sem érik a 100 millió forintot. Egy nálunk rendelt, átlagos nyugati, külföldi film vonal alatti költségeinek húsz-harminc, adott esetben (egy Napóleon-típusú produkciónál) negyven százaléka a szcenikai költség. 100 millió forint – mondjuk – harminc százaléka borzasztóan kevés pénz. A filmkészítők, érthető módon, megpróbálják ezt a leghatékonyabban elkölteni. Ha valakinek tehát nincs szüksége egy bizonyos fajta infrastruktúrára, szakmai háttérre, akkor azokat (a már általam említett) szabadúszó szakembereket foglalkoztatja, akik kifogástalanul el tudnak látni egy mai témájú filmet egy Moszkvics furgonból (VW-kisbuszból). Félreértés ne essék: nem ezeknek az embereknek, és ezeknek a tevékenységeknek a színvonalát kérdőjelezem meg. Ellenkezőleg. Ezek az emberek olyan szolgáltatást nyújtanak, amit nekünk nem áll módunkban. A mi cégünk csak egy bizonyos nagyságrend felett tud a megrendelő számára akceptálható módon kiszolgálni. Öt millió forint megrendelési határig – ugyanarra a projektre – mi vagyunk a drágábbak. Öt és tizenötmillió forint között nincs számottevő különbség. Ellenben tizenötmillió forint felett általában olcsóbbak vagyunk, mert ekkora megrendeléshez már nagyobb felkészültség, infrastruktúra szükséges. A magyarországi megrendelők – önhibájukon kívül – nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt megengedhessék maguknak.

Más szemszögből: ennek a néző látja a kárát. Kamaradrámákra vitathatatlanul szükség van. Bergman filmjei örökké a világ filmtörténetének jelentős fejezetét képezik, ám a filmművészetnek az is hivatása, hogy nagy tömegeket szórakoztasson. És a nagy tömegek szórakoztatásához – meg lehet nézni a világ mindenkori filmtrendjét – látványos kiállítású, gazdag filmekre van szükség. Ezt ma Magyarországon a magyarországi filmfinanszírozás nem biztosítja (az új Filmtörvény hatására talán majd tapasztalható lesz a változás).

Lássuk be – tisztelet a kivételnek –, a magyar produkciók többsége vizuális szegényház. A magyar filmekben vannak színészvezetési és operatőri bravúrok, de szcenikai szempontból többségük szinte értékelhetetlen. Néha akad egy-egy üdítő kivétel, mint a Kontroll, vagy a Tamara. De ma már nem készülnek Magyarországon olyan látványos kiállítású filmek, amelyek összehasonlíthatóak volnának – mondjuk – a 141 perccel. Mostanság elindult egy-egy; ilyen a – nálunk rendelt – Hídember, a Sorstalanság, a közreműködésünkkel készült Magyar vándor.

A Napfény ízében – bár külföldi film – nem működtek közre?

De. .. Hál’ istennek jó néhány olyan filmkészítő van Magyarországon, aki – ha lehetősége van rá – minket keres meg. Megtiszteltetés számunkra Szabó Istvánnal dolgozni, de szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ő is szeret velünk együttműködni, mert tudja, nem éri – nem érheti – csalódás. Gyártásvezetője, Óvári Lajos (akit mind szakmai tudásáért, mind határozottságáért nagyon tisztelek) még a „kis” filmek esetében is minden elkövet annak érdekében, hogy megtaláljuk a kölcsönösen elfogadható megoldást. Azt kell mondjam, az olyan felfogású filmkészítő, akik közé ő tartozik, ma nálunk, nem „trendi”.

Igazságtalan volnék, ha nem említeném: mindannak, amiről beszélünk, az lett az egyik következménye, hogy – elsősorban - a fiatal hazai filmkészítők (kivált a Fliegauf Benedek, Mundruczó Kornél, Pálfi György Bermuda-háromszög) világbajnokságot nyerhetnének abban az egyelőre nem létező kategóriában, hogy…

… semmiből hogyan lehet filmet csinálni.

Pontosan. Ők igazolják azt, hogy „semmiből” is készülnek filmek, ráadásul a magyar film utazó nagyköveteiként sorozatban nyerik a rangos fesztiváldíjakat.

Igen. Csak ezt a világbajnokságot senki nem nézi – már a nézők közül. Megkockáztatom, az alkotót sem elégíti ki, ha a filmjéről mi, szakmabeliek eldöntjük, hogy: igen, nem kapott egy vasat sem, mégis összehozta, van eleje, vége, füle, farka. Talán az alkotó is azt szeretné látni, hogy kígyóznak a sorok a mozik pénztárainál. Egy valamit azonban biztosan állítok: egy átlagnézőt nem nagyon érdekel a díj. Ez pro-kontra igaz. Oscar-díjas limonádék buktak meg, a Kontroll pedig – mielőtt bármit is nyert volna – rengeteg nézőt bevitt a mozikba. A néző önző: az érdekli, hogy őt „vigyék föl a padlásra”. Nézőként én is ilyen vagyok. Az alkotók felelőssége óriási. A látványvilág, a vizuális hatás –„nevelés”- alapvetően befolyásolja a közízlést, ebből a szempontból a mozgókép és különösen a televízió, hatása meghatározó. De a néző dönt. Azzal, hogy jegyet vesz. Sokszor emlegetik Mozart és Salieri példáját: Mozartnak „elég” zajos sikerei voltak még életében. Ennek dacára: nem hiszem, hogy személy szerint boldoggá tette volna, hogy majd kétszáz év múlva Salierit rég’ elfelejtik, ő meg ott lesz stabilan a „Top twenty”-ben. Tudom, hogy illetlen dolog, talán nem is bírja el a „nyomdafesték”, mégis érdekelne, mit válaszolnának a fesztiváldíjasok, ha megkérdeznénk tőlük: minek örülnének jobban? A fesztiváldíjaknak, vagy hogy több millió nézőjük van Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban, és arról írnak az újságok, hihetetlen közönségsiker, micsoda szemétség, hogy nem kaptak díjakat.

Alkotóként és oktatóként hogyan vélekedik arról, hogy – miközben Magyarországon látvány nélküli filmeket gyártanak – (a színházról most ne szóljunk!) folyamatosan képezik a díszlet- jelmez-, látványtervezőket? Milyenek az ő lehetőségeik ezen a pályán?

Rosszak. Rettentő rosszak. Említettem, hogy a cégünk jelentős összegeket fordít a fiatalok képzésére. Megpróbálunk a kezdő díszlet-, jelmez-, látványtervezők részére lehetőséget adni, elindítani őket a pályán. Van olyan (a többség), aki ezzel élni tud, és olyan is akadt, aki visszaélt vele.

Oktatni ma rendkívül skizofrén állapotot jelent. Én szerencsés helyzetben vagyok: a tervezés számomra nem egzisztenciális kérdés. Egész életem során csak olyat terveztem, amihez kedvem volt. Mondhattam nemet. A - most már egyetemet – végzettek többsége számára ez nem adatik meg. Nekik mindent el kellene vállalniuk, hogy egyáltalán a szakmában maradjanak, de még ezt sem tehetik, mert fel sem kérik őket. Ma már az, hogy valaki szerzett egy diplomát, megtanulta a szakmát, ne adj’ Isten: tehetsége is van, az égadta világon semmit nem jelent. A legvadabb dzsungelharc zajlik. (Úgy tudom, a színészek esetében is ez van. ) Nyilván az sem volt „ideális” állapot, ami a szocializmusban zajlott: Ha valakit fölvettek egy művészeti iskolába, hacsak nem követett el valami gigantikus baklövést, a nyugdíjig ott volt a pályán. Ma mindenféle - akkreditáltnak nevezett - képzés zajlik az országban; számomra is megdöbbentő, hány helyen képeznek díszlet-, jelmez-, és látványtervezőket különféle „vizuális” szakokon. Alapvető konfliktushelyzetet teremt, hogy akik tanítanak, maguk is gyakorló tervezők. Ahhoz hasonlatos a dolog, amikor egy háromfős fókapopulációra harmincnyolc eszkimó iskolát rendez vadászatból a kis eszkimóknak. Aki tanít, annak számolnia kell azzal, hogy bizony jöhet egy tehetségesebb ember, mint ő, de neki mégis át kell adnia mindent, ami a szakmáról tudható. A tanítás hivatás, de – tisztelet a néhány példaadó kivételnek - a gyakorlat inkább pénzkeresetté degradálja. Ezzel kapcsolatban meg lehet kérdezni az elmúlt években végzett hallgatók véleményét.

Hány tervező tartozik a MAFILM Szcenikához?

Tíz. (Így például: Borvendég Zsuzsanna, Csák Judit, Erdélyi Bence, Federits Zsófia, Jávor Lóránd, Lázár Tibor, Pető Beatrix, Vavrinecz Krisztina – H.K.)

Számukra – a kétségtelen előnyökön túl – milyen kötelességekkel jár a „státusz”? És ezeket a „kötelességeket” teljesítik-e?

Aki itt van, az teljesíti, mert aki nem, attól megválunk. Úgy működünk, mint bármelyik, a Lajtától nyugatra eső ügynökség. Van nálunk egy alapfizetés (amelyre Esztán Mónika azt mondta magának, épp’ az albérletére elég. Igen, sajnos a szakmában ilyen alapfizetések vannak), ezen kívül majd’ mindenki kap egy rádiótelefont. Nem kell kimászkálni ide Fótra, mert ez a státusz nem jelent napi nyolc órás kötött munkaidőt, ellenben erkölcsi elkötelezettséget igen. Magyarán: csak rajtunk keresztül lehet munkát vállalni. Mint amikor valakinek van egy ügynöke - és az az ügynök természetesen leveszi a saját százalékát, minden egyes alkalommal. Csakhogy New Yorkban – egy színészügynökség esetében – ha valaki az ügynökön kívül megpróbál szerződni, nem egyszerűen kirúgják, hanem olyan pert akasztanak a nyakába, hogy attól koldul. Mi pénzt, energiát fektetünk abba, hogy a nálunk lévő emberek fejlődhessenek, nagyobbak legyenek a lehetőségeik. Kölcsönösen eseménytelen és eredménytelen „kapcsolat” esetében nem erőltetjük az összetartozást. Azonban elmondhatom: a munkatársainkkal kialakult egyfajta lojalitás, szakmai barátság. Megkérdezhetik a kollégákat, ha valami gondjuk van, és biztosak lehetnek abban, hogy a másik a legjobbat mondja – és nem az éppen elégségest. A nálunk működő Design Stúdió egyszerre próbál szakmai klub, ügynökség és biztos háttér lenni. Alap arra, hogy valaki – az itt eltöltött idő után – szabadúszó legyen. Szabolcs János öt-hat évig volt nálunk, felhőtlen a kapcsolatunk, és igyekszik nálunk megrendeltetni az általa tervezett díszleteket. Volt, aki elment, aztán elmerült. Olyan is van, aki nem a legbarátságosabb körülmények között ment el tőlünk, és a kapcsolatunk azóta sem lett bimbózó.

A Szcenika által „ajánlott”, adott munkákat el kell vállalni?

Nem. A látványtervezés „lépcsőzött” tevékenység. Az egyértelműen alkotó tevékenységet hívják látvány-, díszlet-, jelmeztervezésnek. Az art direktori munka azonban semmiféle szerzői jogot nem indukál. Ezt kötelező elvállalni – a tervezést nem. Ott megvan az a művészi szabadság, hogy a tervező azt mondja: ez nem az ő „gusztusa”. Egyébként nagyon ritkán van erre példa. Az alkotásvágy borzasztóan erős a kollégákban. És az én megítélésem szerint ők nagyon tehetségesek is. Nehezen lehetne olyan feladatot találni, amit azért nem tudnak ellátni, mert a tehetségük nem elegendő hozzá. Amennyiben – teoretikusan – előfordulna, hogy valakinek öt éven keresztül nem sikerül olyan munkát ajánlani, ami az ínyére lenne, akkor, ráébredve, hogy végzetes ízlésbeli különbségek vannak köztünk, nyilván meg kellene válnunk egymástól. Hiszen ízlésbeli dolgokról nem vitatkozhatunk.

Mivel a Szcenika bevételeinek többsége a külföldi bérmunkákból származik, nem kerülhető meg az időszerű kérdés: épül az etyeki…

… csoda.

Hogyan látja a külföldi bérmunkák (kvázi-befektetések) helyzetét, amely helyzet – meggyőződésem szerint – jóval „gyümölcsözőbb” lehetne.

Leginkább a bérmunkákból élünk. Számunkra tehát alapvető, hogy sok külföldi film jöjjön Magyarországra, és ezeket a filmeket (bérmunkákat) a lehető legnagyobb megelégedésre készítsük el. Amikor elkezdtem a pályát, az első nagy film, amelyen segédépítész gyakornokként dolgoztam, a Koldus és királyfi című amerikai produkció volt, 1976-ban. Úgy nőttem bele ebbe a szakmába, hogy a nagy külföldi munkákban folyamatosan a kiszolgáló személyzet egyik tagja voltam. Meggyőződésem tehát, hogy ezek a munkák elengedhetetlenek ahhoz, hogy Magyarországon virágzó filmművészet működjön. Ezekben a filmekben van mód begyakorolni a szakmát, a szakmai fogásokat – és ez a művészi területre ugyanúgy érvényes, mint a kivitelezői (megvalósító) területre. Itt vannak akkora lehetőségek, feladatok, amekkorák magyar filmekben nem, vagy csak elvétve adatnak meg. Ugyanakkor e nélkül a szakmai tudás nélkül illuzórikus azt állítani, hogy mi filmesek vagyunk. Mondjuk ki: a magyarországi profik is lesajnálják az amatőröket. Érezzük az ellentétet a között, ha valaki 35-ösre, 16-osra forgat; nem hogy videóra! Akkor képzeljük el azt, amikor (szándékosan a gyártás területéről véve a példát) egy százharminc fős stábot átköltöztetnek egyik helyszínről a másikra. Egy location-manager, vagy egy transport captain logisztikai feladatát az átlagember el sem tudja képzelni. A hihetetlen mennyiségű, ott parkoló autó előző nap még harminc vagy ötven kilométerrel arrébb forgatott. Most pont ott parkolnak, ahol szükség van rájuk. Közben egész éjjel szakadt az eső. A világosító nem három kilométerről cipeli a lámpát a helyszínre, a kamerakocsi a legközelebb van a kamerához, és – bármilyen furcsa – a büfé és a WC is elérhető távolságban van. Ezt nem lehet begyakorolni – és most nem vagyok pejoratív – „balázsbélás” filmekben. Ahhoz, hogy Magyarországon a filmekben valódi szakember-gárda legyen, megfelelő rutinnal, szakmai tapasztalattal, nyelvtudással, elengedhetetlen, hogy itt bérmunkák készüljenek.

Ezek a bérmunkák 100 dollár árbevételből kb. 20-24 dollár rendkívüli adóbevételt hoznak az államnak – a legkülönbözőbb adónemekből. Olyan adóbefizetéseket, amelyek egyébként nem keletkeznének, mivel hogy nincs ez a típusú foglalkoztatás. Mert ezek az emberek (a filmesek) ha nem készítenek filmet, nem mennek el metróellenőrnek vagy váltóőrnek. Következésképp – ha nem forgatnak – nem keresnek pénzt, nem fizetnek adót. Emellett iszonyatosan nagy a bérmunkák idegenforgalmi hatása. Ugyanebből a 100 dollárból további, körülbelül 18 dollárt költenek el a vendéglőkben, szállodákban, szuvenír-árusoknál, egyéb helyeken, amely effektív árbevétel egy olyan iparágban, amelynek működése Magyarországon létkérdés.

A cseh (leginkább: prágai) szállodaipar évente 2-300 ezer vendégéjszakát realizál a filmes megrendelések kapcsán. Ezt  mi is elérhetnénk abban az esetben, ha felkészültek lennénk ilyen mennyiségű külföldi film lebonyolítására Magyarországon. Ebből a szempontból nagyon örülnék az etyeki csodának, mert a hozzá kapcsolódó promóciós tevékenység révén hírt adna erről az országról, vonzóvá tenné a filmesek számára. Ehhez még nagyon sok minden kell az infrastruktúrán kívül, de ez a fajta beruházás nagyon-nagyon fontos. A pomázi építkezésre is szükség van, és örülnék, ha e két beruházás mellett itt, Fóton is tudnánk műtermet építeni.

Melyik évben bonyolították le a legtöbb külföldi bérmunkát az országban? És hány bérmunka volt tavaly?

Hogy melyik évben volt a legtöbb, arról fogalmam nincs, de 2002-ig évente körülbelül 3-5 milliárd forint árbevétel folyt be a bérmunkákból. Talán volt olyan év, mikor elérte a hat milliárdot. Tavaly az egy milliárdot sem érte el, gyakorlatilag nulla volt.

Mindezt mivel magyarázza?

Magyarország alapvetően az amerikaiak „célpontja”. A dollár vásárlóereje azonban borzasztóan sokat romlott, két év alatt mintegy harminc százalékkal esett vissza. Ennek következtében eleve kevesebb filmet forgattak az amerikaiak külföldön. Ha csináltak, nagyon megnézték, hová viszik: elvitték például Romániába. Ez megint olyan fordulat, amelyet látva-indokolva mindenki sír-rí, kapkod a fejéhez. Én azonban pontosan emlékszem, hogy amikor 1991-ben elmentünk a Jadran Filmstúdióba – az akkori Jugoszláviába - szakmai látogatásra, a Jadran már eléggé munka nélkül volt. A hajdan oda „gravitáló” munkák jelentős részét már Magyarországon készítették. Maradt náluk az, amihez tengerpart kellett meg sziklás hegység. A Jadran akkori igazgatója – aki kiválóan beszélt magyarul is, és most már a tengerentúlon producer – azt mondta nekem: úgy volt ez, hogy átjöttek az amerikaiak Európába, és csinálták az italo-westerneket. Amikor az olaszok piszok drágák lettek, átmentek a spanyolokhoz. Aztán a spanyoloktól eljöttek hozzánk. Most nálatok vannak. De nehogy azt hidd, hogy sokáig ott lesznek, mert Prága nálatok is olcsóbb.

Így történt. Ebből az egész régióból – ha egy régiónak veszem a poszt-szocialista országokat – egyedül a cseheknek volt annyi eszük és tehetségük, hogy megtartották az amerikaiakat. A lengyelek is elvesztették őket, és valószínűleg elvesztik a románok is – noha náluk most kétségtelenül „boom” van.

Minél inkább fölfejleszti valaki a szolgáltatásait, annál drágább lesz. Prága azért kivétel, mert érintetlenül megmaradt az a filmgyár, amely már 1940-ben is nagyon korszerű volt. Ahhoz nem nagyon kellett hozzáépíteni semmit sem, és ráadásul a szocialista Csehszlovákia regnálása alatt (ellentétben Magyarországgal, és a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett Magyar Filmgyártó Vállalattal) rengeteg pénzt „nyomtak bele” a Barrandov stúdióba. A rendszerváltozás megtörténtekor a Barrandov világszínvonalú stúdió volt; kicsikét lepukkant, érződött rajta a szocializmus „vasfoga”, de végül is nem kellett mást tenni, csak kimeszelni, a csöpögő csapokat megjavítani, az eldugult WC-ket kitisztítani. És ott áll több ezer négyzetméter kapacitás, abszolút pipec módon. Emellett - ellentétben a magyar bérekkel - a cseh bérek nem „lendültek” el. Valamilyen fajta önmegtartóztatás munkál az ottani alkalmazottakban a bérigényüket tekintve. Harmadik tétel: a prágai önkormányzat nem huszonhárom önérdekű falu sajátos közössége. Van egy erős polgármester - vagy főpolgármester -, aki rendet tart a városban. És az önkormányzatok fontosnak tartják, hogy ott filmet forgathassanak. Az összes produkcióhoz nagy arányú támogatást adnak például azzal, hogy – akárcsak Bécsben - a közterületeken ingyen lehet forgatni.

Ez a három tényező – infrastruktúra, bérszínvonal és az önkormányzati-hatósági hozzáállás – úgynevezett film-barát környezetet biztosít. Ez hihetetlenül komoly záloga annak, hogy valahol bérmunkakészítés legyen.

Romániában most ott tartanak, hogy van egy nagyon új – ebből következően egyre drágább – infrastruktúra, és van a dinamikusan felfelé törekvő bérszínvonal. Ők is egyre drágábbak lesznek, de addig még van két-három jó évük. Ez alatt azonban megsemmisítő csapást tudnak ránk mérni. Magyarán: végképp leszoktathatják a produkciókat arról, hogy hozzánk jöjjenek. Ha csak jajveszékelünk és nem teszünk semmit, tényleg be lehet csukni a kaput, mert már ezt az egy - tavalyi - évet is alig tudja kiheverni a filmszakma. Mondhatják, hogy majd ide hozzák a szlovák, lengyel, cseh vendégmunkást, de a szlovák, lengyel, cseh vendégmunkás a szállodájával, az Unión belül komolyan vett foglalkoztatási költségeivel együtt olyan drága lesz, hogy akkor meg azért nem lesz érdemes ide jönni.

Az, hogy itt bérmunkák készüljenek, hogy ezeknek a bérmunkáknak meglegyen az anyagi, törvényi feltétele, a hazai filmművészet szempontjából is nélkülözhetetlen. E nélkül nem lesz szakember-utánpótlás, nem lesznek meg azok a helyek, ahol filmeket lehet csinálni, és el búcsúzhatunk majd attól, hogy a filmgyártó országok között jegyezzenek minket.

 


24 KByte

21 KByte

32 KByte

23 KByte

24 KByte

25 KByte

31 KByte

26 KByte

30 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső