Palotai János Kinek a visszatérése?
Andrej Zvjagincev: Visszatérés

Turgenyev óta tudjuk, hogy vannak orosz Apák és fiúk. A történelemből tudjuk, hogy vannak rossz apák, Rettegett Iván óta pedig, hogy vannak gyerek-gyilkos apák. Ami lehet mítosz is, hiszen abban elég gyakori a családirtásnak, a paranoiának s a hatalomőrzésnek ez a megnyilvánulási formája. „Már a régi görögöknél is” Kronosz, az idő istene felfalta gyermekeit, míg egyikük, Zeusz meg nem ölte őt. Zvjagincev is ismeri mindezt, fel is használja filmjében. Utal is rá az óra/idő illetve a tenger gyakori feltüntetésével.

A mítosz a Visszatérés egyik tartóoszlopa - a történelem, az irodalom és a film mellett. Velencei sikere kapcsán gyakran emlegetik Tarkovszkijt, aki jó 40 évvel ezelőtt első filmjével ugyanitt szerzett nemzetközi elismerést a Bogomolov kisregény adaptációjával, az Iván gyermekkorával. A regény címszereplőjének nincs anyja, nincs gyerekkora. Megfosztották tőle a felnőttek, a háború, s ezért bosszúból ölni akar. Tarkovszkij szokatlan hangot ütött meg a többi háborús, katona, vagy partizán opuszhoz képest, ami a szovjet filmgyártásban dominált akkor is, ma is.
De mi más is várható el egy olyan birodalomtól, amely 400 éve, azaz épp Rettegett Iván óta csak „Territoriálisan gondolkodik”: területi hódításra, háborúkra, hadseregre épül, s ennek rendel alá mindent: a (hadi) gazdaságot, a ( hadi)kommunizmust, a békeharcot, s a „számunkra legfontosabb művészetet, a filmet” (Lenin) is. A szerzőt már kiretusálták az atyák történelmi ikonosztázából, de a gondolata ma is él, és élni fog… Azóta is születtek és születnek katonafilmek, mivel a történelem bőven ellátja témával a filmeseket: a két világháború, közte a polgárháború, majd az újabb, helyi háborúk. Hogy csak a nálunk ismerteket említsük: Csalóka napfény, Kaukázusi fogoly, Szélhámos, Szibériai borbély, Telihold, Vorosilov mesterlövésze. Olyan is van, aki még messzebbre ment, a XIX. században húzta meg a határt, mint Mihalkov a Szibériai borbéllyal, de úgy hírlik, újabban ő is a II. világháborúról akar filmet csinálni, nehogy az amerikaiak sajátítsák ki, s feledésbe merüljön az oroszok győzelme. Bár ettől nem kell tartani, mindig lesz orosz film, ami erre emlékeztet, amíg – az – a világ fennáll…. Lehet, hogy a személyes tapasztalat híján, s a generációs különbségek miatt is az új filmek mások lesznek, mint az előzőek. Mint ahogy Csuhraj papa még balladát forgatott a - botcsinálta hős - katonáról, a fia pedig már a tiszti egyenruhába bújt szélhámosról mesél.
A régi heroikus szemléletet, patetikus hangvételt felváltotta a melodráma, a nosztalgia, az akkor még jobb volt jegyében: „amikor még győztünk”, „amikor még a szovjet katona jelentett valamit” (mit is?), s amikor még „az orosz tiszt” fogalom volt.

E filmek többségében a katona mint apa, vagy a hiánya körül forog minden, mivel a fiúk számára a mintát jelenthetik, biztosítva azt a folytonosságot, ami a militáris rendszert fenntartja.

És most jön valaki a semmiből – a Ren TV-ből, egy ismeretlen, aki nem túlélője, nem kegyence vagy áldozata a múlt rendszernek, nincs filmes apja. Ezért aztán nyomban kerestek is neki egyet - képletesen -, hogy ne legyen törvénytelen gyereke az orosz filmnek. És miután Velencéből mindkét fődíjat elhozta, az analógia alapján Tarkovszkijjal rokonították. Hiába hárította el szerényen, hogy ez csak puszta egybeesés, s bár nagyon tiszteli, de az ő filmjei „legfeljebb a fényvisszaverődés elve alapján tükrözik”. /Visszatértek az oroszok. Népszabadság V. 15. 14.o./ Zvjagincev azt kapta, ami ellen a filmje protestál. Az apakultusz tehát ma is működik. A hasonlat annyiban lehet jogos, hogy ő is más szemszögből látja, láttatja a katonát: nem misztifikálja - deheroizálja. Bármennyire meg akarják is különböztetni (Mihalkovék) az orosz tiszttől a szovjet katonát, nála a kettő egyet jelent: a szoldateszkát. Nála nincsenek se apák, se fiúk. (Itt jegyezzük meg: ilyen címmel jelent meg egy válogatás magyarul a poszt-szovjet irodalomból. Ami arra utal, hogy az új írónemzedéknek sincs szüksége apákra. Találó Viktor Pelevin regényének címe: Generation P.-a rövidítés a Pepsit jelenti, s nem azt, amit a Továris P. című klasszikus szovjet krimiben. Ez már egy összehasonlíthatatlanul más nemzedék.)

A férfi, aki 12 év után újra megjelenik a matriarchális - anya, nagyanya gondozta - családban, nem tud apja lenni a két gyereknek, akiket az utca, a kortárs csoport, a kamasztársadalom nevel, bátorságra, erőszakra, a későbbi harci feladatokra készít fel. Az apa a legfogékonyabb, legnehezebb korukban hagyta őket magukra, bár ahogy megismerjük, abból úgy tűnik, igazán nem hiányzott, de a fiúk mégis úgy érzik, feláldozta őket, mint Ábrahám Izsákot. Iván, a kisebbik nem véletlenül mutatja fel ezt a képet; a bibliai motívumot már Kierkegaard, a filozófus-lelkész is elemezte, hogy milyen hit az, ami az embertől emberáldozatot követel, milyen isten, aki az erkölcs felett állva, a maga által szabott norma megszegésére, ölésre bíztatva, feltétlen engedelmességet, vakhitet vár el a követőtől. /S. Kierkegaard: Félelem és reszketés Európa K. 1986./ A visszatérő úgy próbálja pótolni az eltékozolt 12 évet, hogy bevezeti a családba mindazt, amiben addig élt; a parancsuralmi rendszert, a legrosszabb paternalizmust, a maga képére és kényére, de formálni akarja a teremtményeit.
A szigorú, de igazságtalan „pantokrátor” ellen azonban fellázadnak a fiai. Előbb a kisebb Iván: a kemény vonású, de szorongó, behúzott szájú. Igazi orosz fiziognómiája mögött belső erő és érzelem feszül. Ő szeretné, ha szeretnék, és szeretné, ha szerethetné az apját, de nem tudja. Rá kell jönnie, hogy a férfinak nincs szüksége rájuk, csak eszköznek és nyűgnek tartja, s megalázza őket. A „kirándulás” olyan feladat számára, mint az újoncok betörése. Az idősebb testvérnek nagyobb ugyan a tűrésszintje, erősebb a nyájösztöne vagy a taktikai érzéke, ő a kívülről irányított falkaember, de ő jutalmul kapja azt, amit az öccse büntetésként. Iván eljut az apagyilkosság gondolatáig, ami végül balesetként, azaz deus ex machinaként következik be. Isten tehát a történeten kívül (?) s az etikán belülre kerül.
Mi késztette Zvjagincevet erre a megoldásra, hogy a göröghöz hasonlóvá tegye a keresztény mitológia istenét, aki végül is emberhalált okoz? Hogy ezzel bizonyítsa isten igazságosságát, egyben megmentse ifjú hőseit a gyilkolás bűnétől, illetve a haláltól? Iván ugyanis, mivel képtelen a gyilkolásra, öngyilkossággal fenyegetőzik - amire szintén képtelen lenne –, ami apja zsarolásának tűnik. Ha megtenné, amire a film elején nincs bátorsága, hogy leugorjon a toronyból, az apja bűne lenne, ami alól így furcsa módon oldozza fel az alkotó/teremtő az ő szolgáját. Az apák bűneiért ne a fiúk bűnhődjenek.

A témának a morálfilozófia mellett más, allegorikus, történelmi értelmezési lehetősége is van.
A 12 éves távollét kezdete egybeesik a régi szoldateszka széthullásával, a vége pedig az új paternalizmus feltűnésével. A két időpont között a káoszból, vérben és tűzben megszületett az új társadalom. Ez alatt gyújtatta fel, lövette szét a parlamentet a „trónkövetelő” Borisz Jelcin - szinte Godunovhoz hasonló teatralitással „játszva el” a szerepét. S ez alatt rendeztek vérfürdőt Grúziában a rohamosztagok a demokráciát követelők között. Akár ott is lehetett az apa, (bár a film csak utal a déli „hadizónára”) s nem kétséges, hogy melyik oldalon harcolhatott. Hogy hol járt a titokőrző apa, arra csak szűkszavúan utal: sok halat evett, ami lehetett bármelyik a tengermelléki „hadszíntér”, Csecsenföld, Kaukázus, stb.
Egyértelmű csak az, hogy a kritikus években nem otthon volt, ahol nagyobb szükség lett volna rá. Csak akkor kerül elő, amikor már nem tud a fiainak segíteni. Feltűnése az autoritárius rend újjáéledését, az új paternalizmust, a további infantilizálást jelzi.
A visszatérő elég fiatalos, energikus, férfias ahhoz, hogy a néző az új uralkodót lássa mögötte, aki kemény kézzel összefogja a széthulló „családot”, a háza/haza népét, hogy visszaállítsa a tekintélyét. Komor arcán csak akkor suhan át mosoly, amikor egykori bajtársával találkozik.
Az elvesztegetett időt azonban nem pótolhatja az elvesztett, - rejtett - láda megszerzése, s őt csak ez utóbbi foglalkoztatja. Megtalálja ugyan a lakatlan szigeten egy faházban, de végül magával viszi a hullámsírba. Propp varázsmese motívuma ötvöződik itt Tarkovszkij filmjeinek elemeivel; a Stalkerbeli szoba mesebeli, kincses házikóvá válik, a víz eltemeti a múltat, a titkot, a tudást(?), amit az árván maradt gyerekek itt sem kapnak meg, miként Boriszka sem a harangöntés titkát az Andrej Rubljovban.
Az új nemzedék örökség nélkül vág neki az életnek, magára hagyatva, de magán hordozva az elődök lenyomatát, a megszomorítottságot és a megalázottságot. Így minden esély megvan arra, hogy a ma még rettegőből Rettegett Iván legyen. A kisebbik fiút nézve el lehet gondolkodni azon, hogy nem a közeljövő autoriter apáját látjuk-e benne.

 

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső