Egyed Judit Képek fogságában
Hajdu Szabolcs: Tamara

20 KByte

Rendező és operatőre hőlégballonnal járják a vidéket, filmek nyomába eredtek – gondolhatnánk Hajdu Szabolcsról és segítőiről (korábban Erdély Mátyás, most Szaladják István), akik a Macerás ügyek végén felemelkedtek Debrecen fölé és továbbindultak a távolba. A repülés Erdélyig tartott, ahol a semmi közepén megpillantottak egy régi, kék pajtát, körülötte színes, beszélő állatokkal. Itt szálltak le ismét, hogy új történet kibontakozását rögzíthessék.

Fiatal magyar rendezők, új generáció, Simó-osztály – lassan már elcsépelt frázisok, mégsem szabad elfeledkezni róluk. Hajdu és kortársai ugyanis nem elszigetelt alkotók, magányos farkasok, hanem egy közösség tagjai. Ez nem azt jelenti, hogy együtt készítik filmjeiket, de közös fészekből indultak és máig sem széledtek szét. Kölcsönösen segítik és minden bizonnyal ösztönzik egymást. Nem filmes mozgalomról vagy egységes stílusról beszélek, hiszen éppen az az izgalmas, hogy mindannyian mások, másfajta filmeket készítenek. És munkáik nemcsak egymástól térnek el, hanem a magyar filmes hagyománytól is. Pontosan ez az, amiben közösséget alkotnak: mernek mások lenni, újat mondani és ezt a saját, egyéni nyelvükön teszik. Műveik frissek, lazák, izgalmasak.

Hajdura különösen jellemző, hogy árral szemben evez, szabályokat rúg fel és újakat alkot. Első nagyjátékfilmjében a francia újhullámig nyúlt vissza, elsősorban Godard-hoz, de nála nem a hatvanas évek formai megoldásainak mechanikus átvételéről volt szó, hanem ezeknek önreflexív újjávarázsolásáról, mely által a rendező saját világa jelent meg a vásznon. Ismét unalomig ismételt gondolat következik: a második filmet sokkal nehezebb elkészíteni, mint az elsőt. Magyarországon anyagilag sem könnyű a másodfilmesek helyzete, de most maradjunk a művészi nehézségeknél. Ha az első film jól sikerült – és a jelen eset ezt példázza – az elvárások magasra szöknek, és kíváncsi, kritikus szemek figyelik a második nekifutást. Hajdunál már a Macerás ügyekben sem a történet volt a fontos, hanem a forma, a vizuális meglepetések, a jól sikerült, szimpatikus, könnyed technikai megoldások, melyek különleges hangulatot és ritmust kölcsönöztek a filmnek. És nem szakadtak el a cselekménytől, hogy csupán háttérként funkcionáljanak, hanem szerves egészet alkottak vele. A forma, a látvány most is nagyszerű, lenyűgöző és szerves egészet alkot – de nem a történettel. Egy nagyjátékfilmben azonban önmagában kevés az érdekes látványvilág, mert ha ez eluralkodik a történeten, akkor öncélúságról kezdünk beszélni. A Tamara szerencsére eddig nem jut el, durva túlzás lenne esetében l'art pour l'art-t emlegetni, de a dráma és ennek formai megjelenítése nincs teljesen egyensúlyban. Ha nem tudnám, hogy a film színdarab-adaptáció, akkor is óhatatlanul arra gondolnék, hogy színházban talán jobban megállná a helyét. Minthogy azonban a megegyező című darab közel azonos szereplőgárdával, Hajdu rendezésében színpadon is sokáig futott, azt kell, hogy mondjam, nem sikerült a figurákat átírni mozgóképre.

Ki is Tamara? "Talán orosz?” – kérdi Bori, a film egy alakja. Nem, Tamara nem egy testes orosz nő, hanem egy fiatal, csinos, városi hölgyemény, aki megjelenik, majd távozik, de a közbeeső időben feldúlja a három másik figura életét.

Játékos Demeter (Szabó Domokos) és felesége, Bori (Kovács Ágnes) egy elhagyatott tanyán élnek, istállóból lett házukban. Egy beszélő, fehér ló, mintha eltévedt volna, még mindig ott bolyong a folyosókon. A film ideje és tere nem pontosan definiált, minden bizonnyal napjainkban járunk valahol egy dombos-ligetes tájon. A férfi híres fotóművész, de pillanatnyilag válságban van, már ruhadarabjai sem engedelmeskednek neki, így a történet lezárásáig félmeztelenül, mezítláb közlekedik. Depressziója az élet egész területére kiterjed, nemcsak művészi hullámvölgyről van szó – tudjuk meg a házkörüli állatok halandzsanyelven előadott narrációjából. Bori viszonylag jól tűri férje hóbortjait és destruktív viselkedését, de őt is megviseli kapcsolatuk hetedik éve, mely, mint tudjuk, kritikus időszak egy házasságban. Velük él Krisztián (Nyitrai Illés) is, Demeter öccse, aki egy napon bejelenti, hogy éjszakára idehozná új barátnőjét, Tamarát (Török-Illyés Orsolya). A nő érkezését feszült várakozás előzi meg a házaspár részéről - végre történik valami egyhangú életükben. Tamara megmutatását Hajdu játékosan késlelteti: először a távcsővel leselkedő Bori beszámolójából kapunk róla képet, majd fokozatosan meglátjuk őt magát is. Kezdetnek csak a kecses, tűsarkú csizmáját, ami már önmagában komikus hatást kelt a sáros vidéken. A kamera ezután feljebb emelkedik, megpillanthatjuk miniszoknyáját, majd legvégül teljes alakját, vállán egészen apró retiküljével, melyből egy kalapács nyele kandikál ki. Szürreális jelenség egy sok szürreális vonást mutató helyszínen. Tamara hamar felbolygatja vendéglátói életét. Krisztián fülig szerelmes belé, ő azonban mintha Demeter felé kacsintgatna, akinek valószínűleg tetszik az új helyzet; Borira viszont rátör a féltékenység. Ez az alapszituáció, melyben a négyszemélyes komikus kamarajáték – Hajdu szavaival élve "minimál-komédia”, "nyomorúságos szerelmi história” – zajlik. Az említetteken kívül csak egy jelenetben bukkan fel még egy szereplő, a postás, akinek burleszk-szerű entrée-ja, bár illeszkedik a film stílusához, talán cseppet hosszúra nyúlt.

Szóval Tamara jön, ellentéteket szít, depresszióból kizökkent, majd távozik... azután visszatér. Ottléte a ház padlóján apró lyukak megjelenéséhez vezet, melyek metaforikusan jelzik a lány hatását. Ezeknek eredetére és az említett kalapács funkciójára a film vége felé derül fény.

De mi is történik pontosan ebben a pár napban? Igazából semmi és mégis nagyon sok. Nincs számottevő látványos drámai fordulat, egy-egy epizódot ragad ki Hajdu a történetből, melyeket rövid dialógusok és az állatok folyamatos kommentárja kísér. A szituáció, az érzelmek és az ezekből adódó konfliktusok hétköznapiak, egyszerűek, csakúgy, mint a Macerás ügyekben. Hajdu azonban elemeli őket a valóságtól, stilizálja mind a környezetet, mind a figurákat. Ebben a különleges miliőben ismét odafigyelünk az aprónak tűnő, hétköznapjainkban elhanyagolt, ám annál fontosabb emberi érzésekre.

Bori és Demeter kapcsolata kihűlőben van, kezdenek eltávolodni egymástól, néha már normális emberi kommunikációra sem képesek. Sakkjátszmájuk szinte vérre megy, mert Demeter nem képes veszíteni. Kudarca után pedig emberi beszéd helyett, állati hangon kezd makogni, majom módjára gesztikulál és mozog. Míg tehát az állatok – bár számunkra ismeretlen, de az emberi nyelvekre emlékeztető hangsorokkal, értelmes, magyarra fordítható mondatokban – beszélnek, addig Demeter artikulálatlan, állatokra emlékeztető hangokat ad ki. A színészek beszéde egyébként végig stilizált, ami persze nem azt jelenti, hogy folyamatosan artikulálatlanul kommunikálnak. Normális nyelven társalognak, de hanglejtésük, hangsúlyaik és hangformálásuk sokszor eltér a mindennapi beszédtől. Előfordul, hogy túlhangsúlyoznak szavakat, irreálisan lelassítanak vagy belegyorsítanak a szövegbe, ami négyük közül legfőképpen Demeterre jellemző.

Tamara, az oda nem illő idegen, kezdetben csak Borinak ellenszenves, aki rövid időre szinte el is tűnik a filmből, hiszen mindkét férfi kizárólag Tamarával van elfoglalva, körülötte legyeskedik. A vendég nem tud, talán nem is akar, de az a legvalószínűbb, hogy eszébe sem jut alkalmazkodni a körülötte lévőkhöz és a környezethez. Nem veszi ki a részét a házimunkából, Borinak még az "almadíszek” elkészítésében sem segít. Sőt, jelképesen, bár akaratlanul, szétrombolja a másik nő által almákból kirakott óriási szívet, melyben ez áll: Bori + Demeter. Egy idő múlva azonban Demeter is kezdi úgy érezni, hogy Tamara – a férfi szavaival élve – "kullancsként” viselkedik mindenkivel. Ezután alig várja, hogy bármilyen apró "vétségen” – például egy kopogás nélküli benyitáson – rajtakapja és jól leteremtse a nőt. Tamara ekkor észbe kap és ezt követően próbál beilleszkedni. A film végére a házaspár kapcsolata, úgy tűnik, helyreállt, Demeternek még felöltözni is sikerül. A hosszabb távollét után Krisztiánt újra viszontlátó Tamara arcán pedig talán őszinte örömöt figyelhetünk meg. Lehet, hogy mégis szerelmes a fiúba?

Nincs tehát szó egyébről, mint emberi kapcsolatokról, melyek távolról szemlélve egyszerűek, de ha benne vagyunk, sok bonyodalmat okozhatnak. A film ezt ironikusan, humorosan mutatja be. Játékos Demeterék története játékos környezetben játszódik, ahol fontos szerephez jutnak a színek, melyek a stilizáció és a hangulatteremtés fontos részei. A festett állatokon kívül a ház is tarka és a szereplők ruhái is tudatos és logikusan alkalmazott színkompozíciót tükröznek, mely már a Macerás ügyeknek is sajátja volt. A gyönyörű, tiszta színek felelőse az operatőr, Szaladják István, aki finom, lassú kameramozgásaival is elvarázsol. A felvevőgép sehol nem hivalkodó, mindenhol követi a cselekmény ritmusát. Tökéletes összhangban a zenével, ami igazi telitalálat: kissé hóbortos, se nem túl gyors, se nem túl lassú, nem egészen komoly és soha nem unalmas.

A játéktér megteremtésében fontos szerepet kapott Esztán Mónika látványtervező is, aki a rendezővel egy hullámhosszon alkotta meg a film vizuális világát. A történet zárt környezetben játszódik, a világgal való egyedüli összeköttetést a közeli főút mentén álló buszmegálló jelenti. A tanya is két részre oszlik, a ház belső terére és az udvarra. A külsőt és a belsőt a tájképekre emlékeztető széles ablakok kötik össze, melyek néhol a cinemascope képkivágat hatását keltik. Sokszor ezeken az ablakokon keresztül, a szobából szemléljük a jeleneteket, így azok az állandó, figyelemfelkeltő stilizációs eljárások mellett további önreflexív vonással gazdagodnak. A két tér, különösen az expozícióban, látványos ellentétet alkot. A házban uralkodó harmóniára, már-már kínos szimmetriára a kívülről érkező szertelenség felel. Az első ellenpont Krisztián érkezésekor jelenik meg. A házaspárt zárt kompozícióba foglaló, bármilyen szabálytalanságot nélkülöző képre, az öcsöt bemutató, mozgalmas, repetitív jelenet válaszol. A fiúnak, miközben a ház felé fut, többször egymás után lefújja a kalapját a szél, ő visszafordul, fölveszi, majd továbbindul. Ebbe a nem teljesen feszültségmentes nyugalomba, ami már-már az unalommal határos, belezavar Tamara, aki kisebb szélviharként kavarja fel a belső, lelki tereket. Hatása azonban nem feltétlenül romboló, mert a kapcsolatok újraértékelésére ösztönöz, és az új tapasztalat rá is pozitív hatást gyakorol.

Hajdu filmje tehát, bár meghatározatlan időben és térben játszódik, a jelenkori ember problémáiról, az érzelmek, kapcsolatok bonyolultnak tűnő konfliktusairól szól. Mindezt görcsöktől mentesen, könnyedén, játékos, egyedi nyelven teszi. Ez a nyelv, a képi világ azonban önmagában is annyira magával ragadó, hogy háttérbe szorítja a történetet és ennek tanulságait, így a moziból kijőve nem egy markáns gondolat, hanem egy nagyon erős, felejthetetlen vizuális világ benyomásával távozunk.

 

Szabó Domokos, Kovács Ágnes és Nyitrai Illés
Szabó Domokos, Kovács Ágnes és Nyitrai Illés
48 KByte
Szabó Domokos és Kovács Ágnes
Szabó Domokos és Kovács Ágnes
50 KByte
Török-Illyés Orsolya
Török-Illyés Orsolya
49 KByte
Nyitrai Illés
Nyitrai Illés
89 KByte

92 KByte

62 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső