Széphelyi Júlia  
Fliegauf Benedek: Rengeteg
Fliegauf Benedek: Rengeteg
Fliegauf Benedek: Rengeteg
160 KByte

A dogma műfaj, nem puszta stílust jelent: egyszerűségre való törekvést, a technikai eszközök redukálását, hanem - többek között e feltétel által - megtalálta a maga állandóan visszatérő tartalmi elemeit, hangulatát. A természetesség jegyében eszköztelenségre törekszik és a szikár megmutatásban hisz: tartalmi és vizuális szempontból is. Megvannak azonban a maga korlátai. Szélsőséges esetben lehet valami visszatetsző abban, ahogy ezek a "természetes" történetek és "természetes" dramaturgia komolyan veszi magát - miközben őszinteségük megdöbbentő, a lélek mélyéig hatol -, de talán pont a lélek mélyéig hatolás látható szándéka lehet zavaró: mintha a film nézne minket, mintha a rendező és a színészek mindenható pszichoterapeutaként dolgoztatnák meg a nézőt. Az egykor szigorúan lefektetett szabályokat felrúgó (kevésbé "természetes" eszközökkel élő vagy humorosabb) újabb alkotásokban is megmaradt ez a szándék. Ezzel szembesülünk Fliegauf Benedek két korábbi rövidfilmjében, a Beszélő fejekben, de leginkább a Hypnosban . Az előbbi már-már tüntetően minimalista, a "dogma-jelleg" már magában a koncepcióban benne van -hatan elmondanak egy-egy történetet, tehát pusztán beszélnek -, és szükségszerűen vonja maga után a formát, vagyis a forma hiányát, a tökéletes minimalizmust. (Ezért is érte a filmszerűtlenség vádja: miért jó, ha hat embert meghallgatunk, amint mesélnek?). A Hypnos pedig leginkább pszichologizáló paródiának hat (olyannyira, hogy egyenesen egy csoportterápia adja a keretét).

A Rengeteg e két előzmény szerencsésebb vonásait elegyíti. A pszichologizáló hajlam (mely a rendezőnél egyenesen hitvallásnak tűnik) és a szétdaraboltság itt is megmarad. A rendezőnek egy történetet sincs ereje kibontani? A történetekben nincs is annyi, hogy érdemes lenne? Vagy a cél pont ez a sejtelmes bepillantás a függöny mögé? Valószínűleg az utóbbi: hogy épp csak az az élmény legyen meg, hogy a látható mögött mindig ott egy nem látható réteg, amit most látnunk enged, ott van, és felismerése minden alkalommal katarzis.

Ez a mozzanat a Beszélő fejek alapja: van hat fiatal. Ha hajlandóak vagyunk meghallgatni őket, mindegyiküknek van egy megdöbbentő története. A rendezőé itt az a gesztus, hogy megmutatja nekünk ezeket, formai minimalizmusa által olyan helyzetbe hoz, melyben elsősorban a megmutatás gesztusa érvényesül (és a film lényegében nem is tartalmaz mást, mint ezt a gesztust). Igazából nem is az az érdekes, hogy kinek milyen története van, hanem, hogy mindenkinek van (egy) története.

A Rengeteg ezeket a történeteket jobban kibontja, a helyzeteket nemcsak elmeséli, hanem meg is mutatja, de attól, hogy a bepillantás időben tovább tart, esetleg szemléletesebb -mert látjuk is a történet szereplőit, nem csak hallunk róluk-, a történeteket magukat még nem feltétlenül látjuk, nem látunk folyamatot, pusztán egy pillanatot (egy mozzanatot), csak nagyobb kiterjedéssel. A szemléletesség ugyanis még mindig nem annyira a történések megmutatásában áll, hanem a történésekről beszélések megmutatásában. Még mindig inkább beszédhelyzeteket látunk, mint dramaturgiai szempontból vett hagyományos helyzeteket. Feltéve, ha azt nem tartjuk, hogy a történésnek része a beszélés, vagy a történés lehet maga az elhangzó beszéd.

Gyakran érte a filmet az a vád, hogy itt is beszélő fejeket látunk, ez rádiójáték -annyi különbséggel a Beszélő fejekhez képest, hogy itt nem monológokban, hanem dialógusokban beszélnek (bár ezekben a jelenetekben is általában az egyik fél átveszi az irányítást és a párbeszéd monológ jellegűvé válik). A rendező nem ért egyet a verbalitás és vizualitás kizárólagos szembeállításával: "A gondolatok verbális alapúak - ha gondolsz valamire, szókapcsolatokban jeleni k meg. A nyelv alkotja meg a gondolkodás struktúráját, a beszéd által hozunk létre dolgokat." "Ha valamiről nem beszélünk, az elveszik, nem létezik[...]. Attól azonban, hogy a problémákat verbalizáljuk, még nem oldjuk meg őket. Amikor megpróbálunk beszélni egymással, akkor sem tudunk. Ez a film erről szól."

A verbalitás tehát szerinte nem kerülhető meg, még akkor sem, ha túlsúlya a hagyomány szerint a filmszerűség rovására megy.

A második jelenetben, ahol a két autószerelő srác az előttük lévő tárgyat vizsgálja, semmi másról nincs szó, mint a vizsgálat tényéről. A kikötői jelenetben maga a mesélés a történés. A lányt, aki egy rossz álom után elmerül a gyerekkori emlékeiben, és nem tud szabadulni a múlttól, az emlékezés helyzetében látjuk, a múltidézésnek leszünk tanúi, de nem látunk semmit a múltjából. Az első jelenetben a fáradtan hazaérkező lányt meglepetésként éri, hogy a lakásában egy ismeretlen férfi várja a kutyájával és megosztja vele öngyilkossági tervét. Látjuk, ahogy meglepődik, de még mindig csak szó van az öngyilkosságról. A biológus apa vívódásának tanúi lehetünk, de valójában nem láthatjuk a lányával egy jelenetben. Az erdőben bolyongó lányokról is párbeszédükből tudjuk meg, hogy már napok óta keresnek ott valakit, de a keresést magát nem láthatjuk. Pontosabban: az egyes párbeszédeket történésekkel, látvánnyal is magyarázó apró, sejtésszerű részletekben, melyek az egyes "nagyjelenetek" közé ékelve jelennek meg, mégis. A férfi benzintől síkos bőrét és a két lány sáros lábát mint emblematikus "sors-részleteket" láthatjuk; de máskor és máshol, úgy, hogy a nézőnek feladata legyen összerakni a mozaikot. A hét, egymástól függetlennek látszó jelenet között a rendező ezáltal vizuális és a széttöredezettség látszata ellenére dramaturgiai folytonosságot is teremt.

A jelenetek rengetegében máskor is fel-feltűnnek a már ismert vagy csak később megjelenő szereplők, sejtelmesen, csak egy-egy részletet láthatunk belőlük. Ezek kevés információtöblettel bírnak (de az információ - mint valami, ami továbbviszi a "történetet" - itt nem is releváns követelmény), inkább az atmoszférát, a sors érzetét erősítik. És mindemellett a film ritmusát biztosítják.

A ritmus nagyon kényes szempont a Rengeteg megítélésében. Egyrészt ezek a jelenetek közti összekötő részletek, másrészt a tempó (a lassítások) és a zene - nevezzük inkább hanghatásnak - alakítják hihetetelen erővel. Az egyes jeleneteken belül viszont gyakran megbicsaklik a ritmus vagy talán nincs is, mivel bizonyos dramaturgiai fogásokat, melyek hagyományosan a ritmust irányítani tudják, egyáltalán nem alkalmaz a film. A ritmus alakítását az adott párbeszédek tartalmára bízza. Ez kockázatos, mivel az amatőr szereplőknél előfordul, hogy ha a feladat pl. "veszekedés", de legyen az bármilyen helyztet kiaknázása, gyakran ismétlik önmagukat, nem tudnak már újat mondani, hangulatilag sem tesznek hozzá semmit a párbeszédhez és a jelenet - miután elveszti tempóját, feszességét - ellaposodik. Jóhiszemű túlzás lenne mindent a rendező tudatosságának tulajdonítani, de ez a ritmustalanság is lehet stíluseszköz: része annak a nyers hatáskeltésnek, melynek maguk a minimalista beszédhelyzetek (azaz hogy a filmben inkább beszélnek, mint cselekszenek), az amatőr szereplők és a megíratlan szövegek is. Tüntet a ritmustalanság: nem addig mutatja a jelenetet, az egyes párbeszédeket, amíg azok informatívak vagy amíg azokat "kellemes" hallgatni, hanem vállalja, hogy egy idő után már nem mond újat és esetleg kínossá is válik. Ez - amennyiben a hitelességet kívánná szolgálni - talán túlzás lenne (hiszen egy idő után a való életben is abbahagyják az ilyen parttalan vitákat, mert a valóságban sem jobb megélni ezt a ritmustalanságot), de a jelenetek elhúzását már-már a stilizálás eszközének is vehetjük.

Akárcsak a szinte tolakodó közeliket, melyek annyira erőszakosak, hogy már nem hatáskeltés primitív eszközeinek tűnnek, hanem reflexív gesztusnak, mint egy kimerevített kép, egy tabló vagy mint Fassbinder jelenetei, melyek a túljátszástól vagy azok a képek, melyek a túlkomponáltságtól elidegenítő hatásúak. Itt a sok drámai közeli és szuperközeli nem közvetlenül érvényesül (ahogy egy klasszikus amerikai filmben egy közelről mutatott síró arccal sírást akarnak kiváltani), hanem elidegenítő hatása által kelt - olykor drámaiságával együtt is groteszk - benyomást.

A rendező ezzel az alkotásával bevezetni készült a dogmát Magyarországon, noha ez bizonyos dokumentarista jellegű magyar játékfilmekben már évtizedekkel ezelőtt megtörtént. A műfaj tehát nem először jelentkezik itthon, mégis: "stilizált dogmára" talán még nem láttunk példát. A fent említett eszközök, mint ahogy talán a jelenetek összekötésének bravúros megoldásai is, formailag legalábbis távol állnak a nyersen őszinte pszichodráma jellegtől - azaz amit eddig dogmának hívtunk - és távolságtartás és olykor humor forrásai is lesznek.

Az egyedi sorsokon, groteszk figurákon és különös történeteken keresztül mintha valami kollektív nyomorúságot akarna bemutatni a rendező. Ez a nyomorúság nem tragikus, inkább tragikomikus: szereplőit - a szerencsétlen embereket - együttérző atyai mosollyal mutatja meg nekünk, de tudatában hatalmának, hogy akiket megmutat, önkényesen maga válogathatja ki és szerencsétlenségüket jogában áll a szemünk elé tárni.

Mintha a rendező nem lenne láthatatlan, eszközeit nem is akarná elrejteni, inkább az öntudatosság gesztusává formálja őket. Ez különösen azokban a jelenetekben mutatkozik meg, ahol a szereplők együtt jelennek meg és szinte allegorikus figurákként tűnnek fel, nagyon is konkrét történeteik ellenére. Pl. a tábortűz melletti jelenet illetve a keretetjelenet eltávolít minden konkrétumtól, fölé emel tudatosan, az egészre kapunk általa rálátást, noha az egész értelmét továbbra sem érthetjük meg, a film nem is állítja, hogy van, nem értelmez, csak megmutat: a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság bábjainak létbevetettségét. A keret nyitásában arctalanabbul, a zárásban már telítve személyességgel, mégis elemelve a személyesség szintjéről.

(A rendezőtől vett idézetek forrása: "Ha élsz, ölsz" - Hungler Tímea interjúja a Magyar Narancs, 2003. szeptember 11.)

 


35 KByte
Pfennig Péter és Thurzó Barbara
Pfennig Péter és Thurzó Barbara
37 KByte

268 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső