Csemege az angol Luxus nagyáruházból a romantikus komédiák kedvelőinek. Fehér csomag, piros masnival átkötve, tetején színészképekkel. A film plakátja ravaszabb, mint hinnénk: nem árulja el, kit kivel hoz össze a mese, pusztán a szereplőlistát kínálja fel: föntről lefelé - világhíresség szerint. Ígéretet tesz: a végén az arcok párokba rendeződnek.

Barátoktól jött a csomag, a plakáton mosolygó arcok után a főcím is erről tanúskodik: a színészek nevét keresztnevük abc-sorrendjében írja ki – először a nagyágyúkét, aztán az abc-t újrakezdve a fiatal színészekét.
A plakáton és a listán a brit film és a világfilm leghíresebbjei. Az első és az utolsó a két legnagyobb név: Hugh Grant nyitja és Rowan Atkinson zárja a képtárat. Grant romantikus komédiákban lett világsztár, legfontosabb szerepeit a most rendezőként debütáló Richard Curtis írta. Atkinson Mr. Beannel, s a brutálisan blőd angol humor újabb, sajátos változatával. Az Oxfordban végzett mérnök is Curtisszel írja jeleneteit, tévéműsorait és filmjeit úgy 15 éve. Még az egyetemen kezdték.

A 40 körüli színészek jól ismerik egymást, sokszor játszottak együtt a feljövő brit film híres, gyakran világsikerű darabjaiban.
Hugh Grant a kortárs komédiák, Colin Firth a kosztümös filmek – például a Jane Austin-adaptációk hőse, bár néha korszakot váltanak: így lett Thompson párja Grant az Értelem és érzelemben, Firth pedig Grant ellenlábasa a Bridget Jones-ban – miután előzőleg az 1995-ös Büszkeség és balítélet című, 6 részes tévésorozat Darcyjaként lett híres (s ha Frears Veszedelmes viszonyokja (1988) nem is körözi le Milos Forman Laclos-verzióját, (1989) fiúsan játékos, fénylően tüneményes Valmont-ja jóval korábban indítja el nemzetközi pályáját).
Az ír Liam Neeson Schindlerként lett világhírű Spielbergnél, hogy aztán a Csillagok háborúja jedi lovagjaként folytassa. Előtte és közben az ír történelem nagy szívű, nagy erejű, legendás alakjait formálta meg.
Emma Thompson minden csapatban a legerősebb motor. Egyformán otthonos Jane Austin világában, Shakespeare-nél és a kortárs komédiákban. 15 éve diadalmasan dolgozik az élvonalban. A 90-es évek elején nyerte meg a szíveket – otthon tévé-clownként, a nagyvilágban férje, Kenneth Branagh komédiáiban… A filmnaiva ideje gyorsan pereg, a Rickman rendezte Téli vendégben (99) már a magányos asszonyt játszotta, ezúttal pedig a megcsalt feleség szerepe jutott neki (szerencsére Thompson igazi komika is, öniróniája megmenti majd e bánatos szerepkörtől).

Őket négyüket valószínűleg pontosan azonosítja a néző - filmek alapján, Alan Rickmannél azonban megakad: sokszor látta már, de miben is? Hiszen ki jegyzi meg az intrikus – mai szóhasználattal: a főgonosz – nevét, ha nem egy pozitív szerepkörben megismert színész vállalja egy-két darabban a gonoszságot? Rickman amerikai karrierje főgonoszokból áll: a Drágán add az életedben Bruce Willis, a Robin Hoodban Kevin Costner küzdött meg vele, intellektuális porondon Liam Neeson verte meg a Michael Collinsban, és az Értelem és érzelemben is csak nagy szerelmében csalódva fordul felé a gyönyörű Kate Winslet. És még nincs vége, eddig három rész készült el a Harry Potterből, melyekben ő játssza a zsíros hajú, pattogós bájitaltanárt, Pytont.

Curtis kedves színészeire szabja filmjét, egymást átszövő szeretet- és szerelmes történeteit. Fiatalok és nem annyira fiatalok első, egymás felé tartó suta lépteit, kezdődő szerelmeket. Férfiak védekező gesztusait, és elcsábulásukat, a primitív nőszerzést – amerikai behozatallal -, és a belátó lemondást – a legjobb barátja esküvőjét s menyegzőjét pazarul levezénylő vőfélyét. Curtis nem kevés iróniával pendíti meg, hogy a 40-es angolok előszeretettel esnek szerelembe lefelé: az alsóbb néposztályok gondoskodó nőtípusait választva – titkárnőt, felszolgálót, pincérnőt. (Bizony, Bridget, bizony, angolszász feministák!) Még nyelvi humorra is van ideje! Ha a világ angolul tanul, az angol úr portugálul (szerelem bevallása céljából).

Az egyenként közhely mesék, így együtt már konfliktus-típusokká, finom variációsorokká emelődnek. Curtis elindítja, majd a párok-összejönnek pillanatnál abba is hagyja történeteit, nem ígéri meg a boldogan éltek s haltak (együtt) mesebefejezést, csak azt, hogy most éppen boldogok. Azzal hitelesíti beteljesülő szerelmes történeteit, hogy be nem teljesülőket, sőt, kudarcokat is mutat, és hogy meséibe beleszövi két évtizedes történet mai állását. Az öreg rockerét, aki ráébred, hogy a menedzseréhez fűzi a legtartósabb szál, s a házaspárét, ahol a férj először lép félre.

Gyöngyöznek a történetkék; mitől is? A szóviccek sziporkázó szellemességétől? Az alpári blődségektől? A helyzetek fordulataitól? A hibátlan színészi játéktól? A nevető, boldog szemektől?

Mert közben karácsony van, esküvő és temetés, ünnepségek és vendégségek? A könnyű kézzel szórt fricskák záporától?

Szívdöglesztőn vágja orrba Curtiz a brit politikát meg Amerikát, kiosztja a médiát (a zenebizniszt és a tévét), a filmgyártó ipart, s közben apróbb maflásokat is lekever: a mobiltelefon, a nagyáruház, a videó, a képregény is kap belőlük, meg rengeteget. a britség mint olyan (ha van olyan).

Hogyan is pofoz Curtis, hogy működteti a szeret-nem szeret libikókát? Hogyan építi-erősíti filmjében a birodalomépítő mítoszokat?
Az ország miniszterelnökét a nyegle piperkőc világsztárral, az angol nyelv és stílus hibátlan játékosával, Hugh Granttel játszatja el. Komoly szerep jut neki a mesében: beleszeret a felszolgáló lányba, akit a tankszerű amerikai elnök is kinéz magának. Grant hűvösen és elegánsan felforgatja az egész brit külpolitikát, s harcba száll vele. Karácsony este pedig elindul egy nagyon hosszú londoni utca alsó során, sorra bekopog az ajtókon, hogy megkeresse a lányt. Megtalálja amint népes családjával a helyi iskolák közös karácsonyi ünnepségére indul, ahol kisöccse domborítja a nyolckarú polipot, s ahova Grant is hivatalos: unokaöccse is fellép. A gáláns férfi felajánlja a kocsiját, s a kulisszák mögé is bemerészkedik. Le is lepleződik csókolózás közben, még szerencse, hogy pontosan tudja a nyilvánosság etikettjét: meghajlás, integetés, el. Ennyit a világbirodalomról.

Mielőtt még belebonyolódnánk az akadémikus gondolatba, hogyan is teremti itt újjá Curtis az országjáró és asszonyfaló király népmeséjét, a csóktól rúzsmaszatos Grant láttán inkább azon mélázzunk el, mikor láttuk őt vagy más világsztárt maszatosnak csókolózás után. A mindig tökéletes filmarc kendőzetlenségével, a látvány-konvenció fölborításának parányi gesztusával vesz vissza kicsit a meséből Curtis – visszalökve a reáliák világába …

Nézzük még meg a másik nagy maflást, amit a média és a showbiznisz kap. Az öreg rocker menedzsere tanácsára a karácsony szó közbeiktatásával énekli lemezre régi slágerét, s beszáll a nagy toplista-versenybe. A miniszterelnök szereplése mellett az öreg rocker húzásait figyelik minden képernyőn az országban (maga a miniszterelnök is), s a vesztésre állónak, a nagy visszatérőnek drukkolnak. Miközben Curtis ezzel a történetszállal kigúnyolja a média versenyőrületét, a pénzhajszában mindent kiárusító mindent megmutató, öntetszelgő, magamutogató zenebizniszt (a cinikus, fáradt, vén róka nyilvánosan bevallja, hogy pénzért-sikerért mindenre kapható, s vállalja, hogy ha nyer, letolja a gatyáját a tévékamerák előtt ), beemeli filmjébe a híres brit sportszerűséget, s megmutatja, hogyan lehet győztes a vesztésre állóból.

A karácsonyi médiazsivajból ez a két közszereplő, a politika és a szórakoztató ipar intézményes alakjai válnak ki – a miniszterelnök szereplései mellett az öreg rocker villogása képes magára vonni a közfigyelmet.

A többi történet szereplői privát életüket élik, saját élettereikben. Munkájukkal, napi gondjaikkal elfoglalt közemberek. A karácsony ajándékozási-fogyasztási láza alig legyinti meg őket. Fontosabb dolgokkal foglalkoznak, szerelmesek, gyászolnak, gyereket nevelnek, újságot és könyvet írnak, sikerszámokat és sikerfilmeket csinálnak.
Ha jól megnézzük, ez a befutott középgeneráció.

Élettereik azonban átfedik egymást. Valamennyi szereplő ismeri egymást – rokonok, barátok, munkatársak. Vagy beletartoznak (mert beleszülettek) az alsó-felső középosztályba, vagy oda igyekeznek. S ez az élettér, életminőség adja a film igazi csáberejét. Már a Jane Austin-adaptációk, s a többi „brit kultúrörökség”-film nemzetközi vonzereje is ebből a közösség-élményből fakadt. Kerek, egész világ állt a történetek mögött, határozott viselkedési szabályokkal, az udvarias jómodorral és kifinomultsággal. Ízléssel és hozzáértéssel, tradicionális értékekkel. Az Austin- (és Foster-) adaptációk olyan helyszínekhez és életformákhoz engedték közel a nézőt, melyek addig elzárattak előtte. Kaput nyitottak az úri világba, beengedtek, beavattak, részesévé tettek.

A Bridget Jones-könyvek is, bár meséjük az önmagukat s helyüket kereső, bohó szinglikről, társadalmi beilleszkedésükről szólt, rejtett vonzerejük azonban ugyanaz, mint az Austin-adaptációké: a minőséget, az igazi formát, az élhető, betartható szabályokat keresik.

A Curtis forgatókönyveiből készült filmek abba a világba engednek be, ahol (Négy esküvő, egy temetés) mellékes csevejként lazán azt kérdezi egyik balga a másiktól, Tényleg ti vagytok a leggazdagabbak az országban? - mire a válasz: - Nem, legalább 4-en megelőznek minket…

E filmekben mindenki mindenkit ismer, s ettől nekünk is az az érzésünk támad, hogy mi is ismerjük őket. Osztozunk a felső középosztály életminőségében. S mivel ez a karácsonyi film mesterien vegyíti az egymást ismerőket - a klán tagjait (akiket a 40-es világsztárok játszanak) - és az oda igyekvőket, Bridget Jones-szal együtt számunkra is elérhetőnek tűnik a cél, a közelükbe (nívójukra, presztízsükhöz) jutás.

Hogy mindenki ismer mindenkit, az csak a nagy találkozásokon, az ünnepeken derül ki, ahová elmegy, aki oda-, s összetartozik: az esküvőkön, temetéseken és - a forgatókönyvíró talált egy újabbat is - ezúttal a karácsonyi iskolai ünnepségen. Itt Curtis végleg kitágította a nagy baráti kört. Az iskolák közös Betlehem előadásán a hosszú utca felső és alsó vége is ott van. Látszólag mindenki belefér. Azonban legyünk őszinték, akarva-akaratlan Curtis azért elég pontosan meghúzza e világ határait. Idetartoznak mindazok, akik valaha is repülőgépre ültek, s megérkeztek, vagy vártak már valakire – mondjuk - a Heathrow-n. Nyitó és záró képeit a szeretetteljes ölelkezésekről a repülőtéri tömegből gyűjti. Meglehetősen sikerületlen szövegét az ikertornyokról jobb elfelejteni.

S hogy mit keres ebben a szeretet-filmben a rendező fétis-színésze, Mr. Bean megalkotója, Rowan Atkinson? Ezúttal is epizodista. Bean-es túlzások nélkül hoz néhány alapfigurát. A karácsonyi vásárlás lázas forgatagában (aminek csak itt és csak ennyi figyelmet szentel Curtis) a fiatal titkárnőjének ajándékot vevő Rickmant ejti kétségbe tökéletes szakszerűségével. A fényes nagyáruház ékszerpultjánál tupírozza és adjusztálja az ajándékot. Egy mintaalkalmazottól elvárható odaadással, a hely szellemének megfelelően. Díszcsomagol. Celofánzacskóba helyezi az ajándékot, a kellő fiókból apró műrózsákat lapátol rá, majd egy másik fiókból levendulát szór bele, egyet gondosan bele is morzsol, szalaggal átköti, s az egészet gondosan elhelyezi egy kétakkora dobozban, amelyet előírásos módon bizonyára további szépítene, ha a riadt férjnek lenne ideje kivárni. Nem Mr. Beant látjuk, csak az odaadó alkalmazottat.

Másodjára a repülőtéren bukkan fel, szórakozott utasként tereli el a figyelmet a kapun besurranó kisfiúról. Nem találja a jegyét, keresi, s lassan minden holmiját az őr kezébe nyomja. Aprólékosan, precízen. Méltóságtelien van zavarban. Megint csak nem Mr. Bean. Egy tökéletesen öltözött angol úr a repülőtéren, aki megköveteli, elvárja a figyelmet. Ki is kacsint a figurából. Ezúttal nem torz vigyorrá, agresszív támadássá, ártalmas rontássá facsarja a birodalomépítő brit tulajdonság-halmaz magatartási és viselkedési kódex közhelyeit, ám színészi forrásanyaga ugyanaz.

Tulajdonképpen ez a két mellékalak fogalmazza meg legpontosabban a curtisi komédia legmélyebb - és világsikert kivívó - üzenetét: a brit felső középosztály bevehető. Atkinson eladója nem igyekszik oda, ő már odatartozónak érezheti magát, hiszen urakat szolgáló úr. Máris megtestesítője, hordozója azoknak az értékeknek. Utazója pedig már odatartozik. S példát ad stílusból. Curtis brit világa attól olyan ínycsiklandó, hogy mintát ad a stílust, formát, tartást annyira nélkülöző fegyelmezetlen világnak, a reklámok harsány fogyasztói boldogság-kergetésétől-kielégítésétől távolibb, autonóm utakat mutat.