Filmet készíteni falakkal szemben, éppen magukról a
falakról, rendkívül komoly vállalkozás. Különösen az, ha közben mind néző, mind
rendező rádöbben, hogy valójában önmaga felelős azok elpusztíthatatlan létéért.
A tradíciók és személyes korlátok ledöntése néha nem több a fal misztikumának
eltűntetésénél, így tulajdonképpen éppen ez a misztikum tekinthető az emberi
egyének és kapcsolatok egyik fő alakítójának.
Fatih Akin legújabb alkotásának különlegessége az a
kifinomult érzékenység, mellyel az így behatárolt kapcsolatok fejlődését és a
bennük résztvevők sorsát figyeli. A török nemzetiségű német rendezőnek nem a Fallal
szemben (Gegen die Wand) az első sikeres műve, hiszen az ezzel 2004-ben elnyert
berlini Arany Medve mellett már egy sor rangos hazai és nemzetközi filmfesztivál
díját mondhatja magáénak. Első nagyjátékfilmje, a Villanás az egész (Kurz
und Schmerzlos, 1998), az első rendezésnek járó Bajor Filmdíj mellett a
Locarnoi Filmfesztivál Bronz Leopárdját szerezte meg. A Július (Im Juli, 2000)
című romantikus road-movie, illetve a Solino (2002) is sikerrel futott mind
hazai, mind külföldi közönség előtt. Lélektani hitelessége mégis a legújabbat
emeli ki közülük, mely elemző és ösztönös eszközöket keverve, az identitás
problémájának legkülönbözőbb rétegeit próbálja megragadni. A mű az ambiciózus "Szerelem,
Halál és Ördög" (Liebe, Tod und Teufel) címet viselő trilógia nyitó darabja.
A film szereplői fiatalok, akik önmagukat és egymást
keresve, német és török tájakon, végül csak vélt és valós szabadságuk határait
fedezik fel. Egy érdekházasság önmagában is nehezen megítélhető
alapszituációjából indulunk ki, melyet a lány a mereven hagyománytisztelő török
családból való kiszakadásra, míg a férfi az önpusztító életmód elhagyásához
tekint megoldásnak. A két főhős, Sibel (Sibel Kekilli) és Cahit (Birol Ünel)
egyetlen lehetősége a túlélésre a szerelem, mely csak a történet utolsó utáni
pillanataiban nyeri el valódi jelentőségét. Menekülésük környezetük, múltjuk és
jövőjük elől, meghatározza a cselekmény lüktető ritmusát, egészen a
törökországi végleges elválásig. Az együtt töltött idő alatt olyan komoly és
általános kérdésekkel szembesülnek, mint a halál, a nemzetiség, a házasság vagy a
nemiség problémái, a kérdésekre adott válaszaik mégis nagyon egyéniek,
kétértelműek. Első találkozásuk a pszichiátriai intézetben már eleve ezt az
irrealitást és kiszámíthatatlanságot jelzi, mely így a továbbiakban elfogadhatóvá
válik. A film tragikumát végül éppen az irrealitás feladásában találjuk meg,
hiszen a történet szereplői legelemibb drámájukat a konvenciókhoz való
visszatérésben, a falak elismerésében élik át.
Fatih Akin naturalista stílusa jól illeszkedik
meséjéhez, melynek egy-egy elemét meghökkentően különítik el bizonyos sablonosabb
motívumok. A vértócsa szélén fekvő borotvapenge az öngyilkossági kísérlet után,
a bőröndbe történő látványos becsomagolás az út előtt, melyről már sejtjük,
hogy nem fog megvalósulni, vagy a török utcák hosszan kitartott képei, helyenként
nagyon erős stilizáltságot hordoznak. Ugyanezt az eszközt eredetibben alkalmazó
megoldás a török balladát előadó együttes feltűnése a cselekmény egyes pontjain,
mind megfelelő tagoltságot, mind érzelmi és tartalmi aláfestést biztosítva.
"Érzem, hogy már nem egészen értem úgy…"dalolja az énekesnő az
expozícióban, míg a film végére nyilvánvalóvá válik, hogy ez a néhány bevezető
szó az összes általánosan elismert érték megítélésére vonatkoztatható.
Az analitikus megközelítés további erősítője a
kifejezetten jó színészválasztás. Míg Birol Ünel abszolút hitelesen alakítja a
társadalom peremére sodródott, kiábrándult és öntörvényű Cahitot, Sibel Kekilli
elegánsan egyesíti magában az ártatlan reményekkel teli lányt, és a világtól már
régen megrontott valódi nőiséget. Kekillinek kifejezetten jól áll a rá osztott
szerep, benne pornószínésznői múltja ellenére az érzékenység és érzékiség
bájos összhangját teremti meg. Kettejük duója olyan erős, hogy sok egyéb önálló
érvényű, és szintén érintett jelenség mellett is megkérdőjelezhetetlenül jelöli
ki a film valódi témáját.
Így annak ellenére, hogy Fatih Akin története
beszélhetne kifejezetten a némettörökök beilleszkedésének sokat emlegetett
problémáiról, egyes társadalmi csoportok ellehetetlenülő helyzetéről, vagy egy kis
hangsúlyváltással lehetne klasszikus drog- és alkoholfilm, mégis főleg puszta
érzelmekről és emberi kapcsolatokról szól. Az identitás kérdése csak annyiban
értelmezi a cselekményt, amennyiben a néző megérti belőle, hogy az identitás
skizofréniája kizárólag a látotthoz hasonló skizofrén kapcsolatokat szülhet. Az
újradefiniált heimatfilm kategóriája helyett, az otthon és haza fogalmának teljes
individualizálódását élhetjük át. A nemzeti hagyományok itt nem jelentenek
kényszeresen lerombolandó vagy megtartandó motívumot, megjelenésük kizárólag
egyéntől, szereplőtől függően válik negatívvá és pozitívvá. Ez az érdekes
megközelítés már a rendező korábbi filmjeiben körvonalazódik, így például a
2002-es Solinóban, mely a Ruhr-vidéken munkát vállaló olasz családot szintén
kevésbé olasz, mint inkább család mivoltában vizsgálja. A sztereotípiák
ábrázolásának ilyen megkerülésével a szokványproblémák olyan aspektusát tárja
fel az alkotó, melyek esztétikai élvezetét csak rendkívül kényes egyensúlyuk
megtartásával lehet biztosítani. A Fallal szemben fontos erénye, hogy bár
sokszor komolyan megközelíti, összességében végül mégsem lépi át ezeket a
kereteket. A sablonossá válás minden pillanatban érzékelhető veszélyét elsősorban
finom elidegenítő elemek elhelyezése oldja fel. A már említet dallam görög
tragédiák kórusait idéző, ismétlődő felcsendülése mellett, a film első harmada
után sajnos nyomtalanul eltűnő, szatirikus humor is sokat segít ebben. Így a
cselekmény alapjaira, annak ellenére, hogy azok éppúgy kiindulópontot nyújthatnának
egy groteszk balkáni vígjátéknak, mint érzelmes hollywoodi love storynak, sajátosan
közép-európai, nehezen kategorizálható történet épül fel.
A film tartózkodó fényképezése különösen jól
illeszkedik az elbeszélés realista stílusához. A látványvilágra elsősorban a
külső és belső terek kontrasztjainak kihasználása jellemző. Mivel végig klasszikus
városi történetet látunk, sikátorok és lakótelepek, éjszakai bárok és
garzonlakások váltakozása képezi a modern szerelem díszleteit. Érdekes megfigyelni,
hogy a névtelen német és török nagyváros ábrázolásában még véletlenül sem a
különbségekre, hanem mindig a hasonlóság motívumaira kerül a hangsúly. A rendező
két, egymástól nagyban különböző országban ugyanazt a közeget találja meg, ez
pedig értelemszerűen ugyanolyan csapdákat rejt magában a szereplők számára. Sőt,
ezen túlmenően a "lehetőségek"is hasonlóak mindkét helyen, hiszen
nyilvánvaló, hogy ugyanúgy lehet öngyilkos, vagy veretheti magát agyon, aki akarja.
Az öngyilkosság szimbolikája egyébként a film minden
epizódját erősen áthatja. Miután a szereplők ráébrednek, hogy az őket
körülvevő világot képtelenek megváltoztatni, egyetlen lehetséges megoldásnak
saját világuk megváltoztatását tartják, méghozzá a lehető legdrasztikusabb
módon. Az önpusztítás számtalan lehetősége megjelenik a vásznon, szándékos
autóbalesettől az érfelvágásig, mindig a pillanatnyi lélektani szituációnak
megfelelő megoldást választva. Sibel végül még arra a végső elhatározásra is
eljut, hogy amennyiben képtelen saját maga megválni életétől, másoktól provokálja
ki a segítséget. A jelenet melyben a lányt éppen verő férfiakat látjuk, annyira
túlfeszíti az elbeszélés korábban kijelölt kereteit, hogy naturalizmusa már-már
tolakodó.
A cselekmény szerkezetének gyenge pontja a befejezés
elnyújtása. A házaspár szerelme beteljesületlen marad, Cahit tovább keresi élete
értelmét, és az otthon fogalmát a lehető legkonkrétabb módon, a hazába való
visszatérés után szülőfaluja felkeresésével határozza meg. A film végét ismét a
zenekar feltűnése zárja le, akik meghajlásukkal újból realitás és elmesélt
történet kapcsolódásának lehetőségére figyelmeztetik a nézőt.
Fatih Akin alkotása mindenképpen figyelemre méltó darab
az új európai film palettáján. Tizennyolc év után nyerte el ismét hazai rendező a
rangos berlini elismerést, méghozzá egy olyan török származású szerző
személyében, akinek műve éppen azokról a falakról készült, melyeket ő maga filmje
segítségével döntött le. A Fallal szemben így olyan új tendenciák
kijelölőjévé válik, melyek nemcsak bizonyos folyamatok leírásában, hanem ezután
magukban a folyamatokban is fontos szerepet vállalhatnak.