Barkóczi Janka Németország új falai
Fatih Akin: Fallal szemben

A kritikaíró pályázat első helyezett írása


46 KByte

Filmet készíteni falakkal szemben, éppen magukról a falakról, rendkívül komoly vállalkozás. Különösen az, ha közben mind néző, mind rendező rádöbben, hogy valójában önmaga felelős azok elpusztíthatatlan létéért. A tradíciók és személyes korlátok ledöntése néha nem több a fal misztikumának eltűntetésénél, így tulajdonképpen éppen ez a misztikum tekinthető az emberi egyének és kapcsolatok egyik fő alakítójának.

Fatih Akin legújabb alkotásának különlegessége az a kifinomult érzékenység, mellyel az így behatárolt kapcsolatok fejlődését és a bennük résztvevők sorsát figyeli. A török nemzetiségű német rendezőnek nem a Fallal szemben (Gegen die Wand) az első sikeres műve, hiszen az ezzel 2004-ben elnyert berlini Arany Medve mellett már egy sor rangos hazai és nemzetközi filmfesztivál díját mondhatja magáénak. Első nagyjátékfilmje, a Villanás az egész (Kurz und Schmerzlos, 1998), az első rendezésnek járó Bajor Filmdíj mellett a Locarnoi Filmfesztivál Bronz Leopárdját szerezte meg. A Július (Im Juli, 2000) című romantikus road-movie, illetve a Solino (2002) is sikerrel futott mind hazai, mind külföldi közönség előtt. Lélektani hitelessége mégis a legújabbat emeli ki közülük, mely elemző és ösztönös eszközöket keverve, az identitás problémájának legkülönbözőbb rétegeit próbálja megragadni. A mű az ambiciózus "Szerelem, Halál és Ördög" (Liebe, Tod und Teufel) címet viselő trilógia nyitó darabja.

A film szereplői fiatalok, akik önmagukat és egymást keresve, német és török tájakon, végül csak vélt és valós szabadságuk határait fedezik fel. Egy érdekházasság önmagában is nehezen megítélhető alapszituációjából indulunk ki, melyet a lány a mereven hagyománytisztelő török családból való kiszakadásra, míg a férfi az önpusztító életmód elhagyásához tekint megoldásnak. A két főhős, Sibel (Sibel Kekilli) és Cahit (Birol Ünel) egyetlen lehetősége a túlélésre a szerelem, mely csak a történet utolsó utáni pillanataiban nyeri el valódi jelentőségét. Menekülésük környezetük, múltjuk és jövőjük elől, meghatározza a cselekmény lüktető ritmusát, egészen a törökországi végleges elválásig. Az együtt töltött idő alatt olyan komoly és általános kérdésekkel szembesülnek, mint a halál, a nemzetiség, a házasság vagy a nemiség problémái, a kérdésekre adott válaszaik mégis nagyon egyéniek, kétértelműek. Első találkozásuk a pszichiátriai intézetben már eleve ezt az irrealitást és kiszámíthatatlanságot jelzi, mely így a továbbiakban elfogadhatóvá válik. A film tragikumát végül éppen az irrealitás feladásában találjuk meg, hiszen a történet szereplői legelemibb drámájukat a konvenciókhoz való visszatérésben, a falak elismerésében élik át.

Fatih Akin naturalista stílusa jól illeszkedik meséjéhez, melynek egy-egy elemét meghökkentően különítik el bizonyos sablonosabb motívumok. A vértócsa szélén fekvő borotvapenge az öngyilkossági kísérlet után, a bőröndbe történő látványos becsomagolás az út előtt, melyről már sejtjük, hogy nem fog megvalósulni, vagy a török utcák hosszan kitartott képei, helyenként nagyon erős stilizáltságot hordoznak. Ugyanezt az eszközt eredetibben alkalmazó megoldás a török balladát előadó együttes feltűnése a cselekmény egyes pontjain, mind megfelelő tagoltságot, mind érzelmi és tartalmi aláfestést biztosítva. "Érzem, hogy már nem egészen értem úgy…"dalolja az énekesnő az expozícióban, míg a film végére nyilvánvalóvá válik, hogy ez a néhány bevezető szó az összes általánosan elismert érték megítélésére vonatkoztatható.

Az analitikus megközelítés további erősítője a kifejezetten jó színészválasztás. Míg Birol Ünel abszolút hitelesen alakítja a társadalom peremére sodródott, kiábrándult és öntörvényű Cahitot, Sibel Kekilli elegánsan egyesíti magában az ártatlan reményekkel teli lányt, és a világtól már régen megrontott valódi nőiséget. Kekillinek kifejezetten jól áll a rá osztott szerep, benne pornószínésznői múltja ellenére az érzékenység és érzékiség bájos összhangját teremti meg. Kettejük duója olyan erős, hogy sok egyéb önálló érvényű, és szintén érintett jelenség mellett is megkérdőjelezhetetlenül jelöli ki a film valódi témáját.

Így annak ellenére, hogy Fatih Akin története beszélhetne kifejezetten a némettörökök beilleszkedésének sokat emlegetett problémáiról, egyes társadalmi csoportok ellehetetlenülő helyzetéről, vagy egy kis hangsúlyváltással lehetne klasszikus drog- és alkoholfilm, mégis főleg puszta érzelmekről és emberi kapcsolatokról szól. Az identitás kérdése csak annyiban értelmezi a cselekményt, amennyiben a néző megérti belőle, hogy az identitás skizofréniája kizárólag a látotthoz hasonló skizofrén kapcsolatokat szülhet. Az újradefiniált heimatfilm kategóriája helyett, az otthon és haza fogalmának teljes individualizálódását élhetjük át. A nemzeti hagyományok itt nem jelentenek kényszeresen lerombolandó vagy megtartandó motívumot, megjelenésük kizárólag egyéntől, szereplőtől függően válik negatívvá és pozitívvá. Ez az érdekes megközelítés már a rendező korábbi filmjeiben körvonalazódik, így például a 2002-es Solinóban, mely a Ruhr-vidéken munkát vállaló olasz családot szintén kevésbé olasz, mint inkább család mivoltában vizsgálja. A sztereotípiák ábrázolásának ilyen megkerülésével a szokványproblémák olyan aspektusát tárja fel az alkotó, melyek esztétikai élvezetét csak rendkívül kényes egyensúlyuk megtartásával lehet biztosítani. A Fallal szemben fontos erénye, hogy bár sokszor komolyan megközelíti, összességében végül mégsem lépi át ezeket a kereteket. A sablonossá válás minden pillanatban érzékelhető veszélyét elsősorban finom elidegenítő elemek elhelyezése oldja fel. A már említet dallam görög tragédiák kórusait idéző, ismétlődő felcsendülése mellett, a film első harmada után sajnos nyomtalanul eltűnő, szatirikus humor is sokat segít ebben. Így a cselekmény alapjaira, annak ellenére, hogy azok éppúgy kiindulópontot nyújthatnának egy groteszk balkáni vígjátéknak, mint érzelmes hollywoodi love storynak, sajátosan közép-európai, nehezen kategorizálható történet épül fel.

A film tartózkodó fényképezése különösen jól illeszkedik az elbeszélés realista stílusához. A látványvilágra elsősorban a külső és belső terek kontrasztjainak kihasználása jellemző. Mivel végig klasszikus városi történetet látunk, sikátorok és lakótelepek, éjszakai bárok és garzonlakások váltakozása képezi a modern szerelem díszleteit. Érdekes megfigyelni, hogy a névtelen német és török nagyváros ábrázolásában még véletlenül sem a különbségekre, hanem mindig a hasonlóság motívumaira kerül a hangsúly. A rendező két, egymástól nagyban különböző országban ugyanazt a közeget találja meg, ez pedig értelemszerűen ugyanolyan csapdákat rejt magában a szereplők számára. Sőt, ezen túlmenően a "lehetőségek"is hasonlóak mindkét helyen, hiszen nyilvánvaló, hogy ugyanúgy lehet öngyilkos, vagy veretheti magát agyon, aki akarja.

Az öngyilkosság szimbolikája egyébként a film minden epizódját erősen áthatja. Miután a szereplők ráébrednek, hogy az őket körülvevő világot képtelenek megváltoztatni, egyetlen lehetséges megoldásnak saját világuk megváltoztatását tartják, méghozzá a lehető legdrasztikusabb módon. Az önpusztítás számtalan lehetősége megjelenik a vásznon, szándékos autóbalesettől az érfelvágásig, mindig a pillanatnyi lélektani szituációnak megfelelő megoldást választva. Sibel végül még arra a végső elhatározásra is eljut, hogy amennyiben képtelen saját maga megválni életétől, másoktól provokálja ki a segítséget. A jelenet melyben a lányt éppen verő férfiakat látjuk, annyira túlfeszíti az elbeszélés korábban kijelölt kereteit, hogy naturalizmusa már-már tolakodó.

A cselekmény szerkezetének gyenge pontja a befejezés elnyújtása. A házaspár szerelme beteljesületlen marad, Cahit tovább keresi élete értelmét, és az otthon fogalmát a lehető legkonkrétabb módon, a hazába való visszatérés után szülőfaluja felkeresésével határozza meg. A film végét ismét a zenekar feltűnése zárja le, akik meghajlásukkal újból realitás és elmesélt történet kapcsolódásának lehetőségére figyelmeztetik a nézőt.

Fatih Akin alkotása mindenképpen figyelemre méltó darab az új európai film palettáján. Tizennyolc év után nyerte el ismét hazai rendező a rangos berlini elismerést, méghozzá egy olyan török származású szerző személyében, akinek műve éppen azokról a falakról készült, melyeket ő maga filmje segítségével döntött le. A Fallal szemben így olyan új tendenciák kijelölőjévé válik, melyek nemcsak bizonyos folyamatok leírásában, hanem ezután magukban a folyamatokban is fontos szerepet vállalhatnak.

 


87 KByte

32 KByte

47 KByte

64 KByte

38 KByte

36 KByte

43 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső