Boronyák Rita Filmvilág és díjak - Egy téma képlékenysége
Böszörményi Zsuzsa: Mélyen őrzött titkok
Bagaméri Eszter (Kisirma)
Bagaméri Eszter (Kisirma)
109 KByte

Böszörményi Zsuzsa Mélyen őrzött titkok című filmje önmagában csak egy magyar viszonylatban nagy költségvetéssel készült naiv és hiteltelen munka volna. Attól azonban, hogy a 35. Magyar Filmszemlén elnyerte a legjobb rendezés (megosztva Fliegauf Benedek Dealerével), a legjobb női főszereplő, a legjobb férfi epizódszereplő és a legjobb producer díját, úgy kezd létezni, mintha valódi film volna. Tetszik, nem tetszik, a díjaktól tényezővé vált. Nézik a mozikban. Fesztiválokra nevezik. Ez lesz hírünk a világban.

Böszörményi Zsuzsa filmes karrierje ígéretesen kezdődött. 1990-es, 22 perces dokumentumfilmje, az Egyszer volt, hol nem volt diák-Oscart nyert. Egy asszonyról mesélt érzékeny képekkel és finom zenével, egy idősödő nevelőszülőről, akinek Zsuzsi nevű nevelt lánya Amerikába került. A kezdeti beilleszkedési nehézségek után a kislány lassan megszokta új családját. A magányos asszony újra nekikezd: kihozza a négyéves Piroskát az intézetből. Két idegen lény, egy idős asszony és egy gyerek egymásra hangolódását mutatta meg az a film. A szépen vágott, finom, visszafogottan érzelmes munka tőkesúlya a mélyén rejlő szomorúság. Hiszen az előző leány is "kinőtte" a nénit, kirepült. A film kezdetén az asszony sírva mondja az Amerikába került Zsuzsinak, mennyire magányos. Az újrakezdés jelentősége attól nő nagyra, hogy a kezdetből sejthető, az új történet is ugyanúgy végződik majd. Az asszony annak dacára kezd megint gyereknevelésbe, hogy lelke mélyén tudja, fájdalom, elszakadás lesz a vége. A tárgyi környezet (az asszony háza, a kopott bőrönd, a kempingbicikli) tisztes kisléptékűséget sugallnak, a mindennapi szükséges erőfeszítést helyezik konkrét térbe és időbe. A film a mindennapiság csöndes dicsérete, az egyszerűség megmutatása finom eszközökkel.

A Vörös Colibriben (1995), Böszörményi első játékfilmjében - dokumentumfilmjeivel ellentétben - eléggé harsogott a tematika: a gyermekét egyedül nevelő csinos magántaxis lány beleszeret egy ukrán balettosba, aki benzinkútnál dolgozik feketén, és a szintúgy ukrán maffia mulatóhelyén táncol, várva, hogy álmai városába, Párizsba jusson karriert csinálni. A film magán viselte az elsőfilmek legtöbb melléfogását. Elsősorban a forgatókönyv kidolgozatlansága és végiggondolatlansága hibáztatható, de a filmes szakmai gyakorlatlanság is megtette a magáét: nem állt össze a széttartó bulvárelemekből merített anyag, a párbeszédek mesterkéltek, elnagyoltak és főképp természetellenesek voltak. A kimódolt helyzetek és párbeszédek láttán-hallatán óhatatlanul az volt az ember érzése, hogy a rendező, aki negyedrészt forgatókönyvíróként is jegyezte a filmet, maximum két arablecke után próbál arabusul beszélni. Calcuttában a zsűri mindennek ellenére a legjobb első film díjával jutalmazta a Vörös Colibrit, a spanyolországi ourensei függetlenfilmes fesztiválon pedig a legjobb európai film díját kapta.

A Mélyen őrzött titkokban, ebben a mostani, mintegy kilencévnyi szünet után leforgatott új filmjében Böszörményi még több bulvár-témát próbál összefésülni. Az állami gondozott-motívum visszatér, bár nem hangsúlyosan, csak mintegy az események hátterében. A Kisirmának nevezett 18 éves hősnő (Bagaméri Eszter, legjobb női főszereplő) három hónapos terhesként kerül ki az intézetből. Épp csak kilépett a kapun, máris kurvafogó stricik kergetik meg őt és társnőit. Azt megússza, de csak azért, mert születendő gyermekét már előre eladta egy kanadai gyerekkereskedőnek (Kati Outinen a Kaurismäki-filmekből). A nyakában lógó amulettből kép kerül elő, amely egy házat és egy Kisirmára nagyon hasonlító fiatal nőt ábrázol. Megkeresi a házat, ott meg is találja a nagyapját (Garas Dezső), s egy újgazdag rendezvényszervező asszonyt (Györgyi Anna), aki azonban nem az anyja. Egy laza, független rádióban megismerkedik a sánta, de hozzá nagyon ragaszkodó Józsival (Nagy Ervin, legjobb epizódszereplő), s innentől kezdve együtt kutatnak a lány anyja után. Kisirma a gyerekkereskedő révén eljut Kanadába, találkozik az anyjával (Fullajtár Andrea), majd hazajön a nagy pocakjával. A zárókép: Kisirma fölnéz a böhöm panelházra, ahol a barátja lakik. Nyitott befejezés, burkolt hepiend.

A történet filmes megvalósítása változatos műfaji elemeket használ. Van benne tinivígjáték (Kisirma és barátja ökörködései a titokzatos villa körül, önfeledtnek szánt táncuk az idősek bankettjének zenéjére), kalandfilmes nyomelemek (lányfogás, betörés, seftelés, vesztegetés, zsarolás), börleszk (a betörés a villába), de leginkább lélektani dráma, érzelmi nevelődési film szeretne lenni. A jelenetek magukban, egyenként szemlélve a színházi helyzetgyakorlatokra emlékeztetnek. Sok igyekvés, lelkesedés, részlet dicsérhető bennük (a tárgyak használata, a díszletek), a színészek igazán jók lennének, ha lenne mit játszaniuk. A legszomorúbb, hogy a kedves és finom Györgyi Annának (Varró Irma senior) csak áskálódnia, ármánykodnia szabad merev arccal gyűlölködve, talán valami gonosz görcsbe merevedett 18 éve. Fullajtár Andrea (Szilvia, Irma édesanyja) képes egyedül megmutatni nyúlfarknyi szerepében, hogyan hullámzik vissza benne a túlélés érdekében magára öltött szürkesége alól zabolátlan, Kisirmás önmaga. A többieknek túl sok szavuk van. Folyton beszélnek, sok hamisságot mondanak, s a szavak béklyóba kötik őket. Nem tudnak mutatni, mert mondaniuk kell.

A történet tétje: anyává válhat-e valaki, aki anya nélkül, gyermekotthonban nőtt föl. A kérdés annyira nehéz, érzékeny és fogós, hogy irodalma és filmes feldolgozása alig van, ám ennek a filmnek a forgatókönyve szerint mi sem egyszerűbb ennél. (Ennyire bátran csak a hályogkovácsok mernek operálni.) Kell hozzá egy ismeretlen teherbeejtő, egy éterien megértő sánta fiú, egy borostás, alkoholista nagyapa, egy nagyon könnyen kihasználható, épp kéznél lévő gyerekkereskedő, egy egzisztenciájáért mindenre képes vállalkozó asszony és egy rég végérvényesen megtört, vadságát a kanadai szürke alkalmazkodásban elvesztett édesanya. A baj az, hogy a forgatókönyvíró el is hiszi, amit kitalál, s azzal már nem törődik, vagy önvédelemből nem vesz róla tudomást, hogy a felhasználni akart alapanyag segítségért üvölt, hogy a film stílusában fejezzem ki magam. A film a kezdetétől naiv és vakmerő, s ennek velejárójaként hamis és modoros. Azt gondolom, a film kiindulópontjának dramaturgiai és lélektani végiggondolása rávilágít arra, hogy ebből az anyagból ezzel a módszerrel lehetetlen lett volna valódi filmet készíteni.

Az anyává válás nagyon nehéz. Az én-központúság törődéssé válásának ábrázolása egy olyan autonóm személyiség esetében, amilyen Kisirma, minden társadalmi rétegben, minden helyzetben izgalmas volna. Ha ez a Kisirma, akit a Mélyen őrzött titkokból megismerünk, történetesen jó polgári családban lesz terhes, akkor is eseménydús és érdekes volna az a történet, ahogyan anya lesz belőle, ha nem akadna össze az itteni Kisirma módján gyerekkereskedőkkel és simlisekkel. A nők erőt meríthetnének belőle, a férfiak pedig tudást szerezhetnének valamiről, ami számukra nem, vagy nem úgy adatott meg. Annak dacára, hogy realista alapokon pergeti történetét, Böszörményi nem sokat bíbelődik a motivációk ecsetelgetésével. Nála ez a nevelőotthonban felnőtt kislány „csak úgy megesett”. Ez ellen az a prioriként kezelt állapot ellen minimum két érv, egy dramaturgiai és egy lélektani hozható föl. A kettő közül egy is több, mint elég, hogy a film kezdőpontja semmissé váljon, s ezáltal a film megszűnjék létezni.

Elsőként tisztáznunk kell a dramaturgia szempontjából (a filmet alapul véve nem tűnik fölöslegesnek): az állami gondozott lányok sem „csak úgy” lesznek terhesek. Mindegyiküknek megvan a története. Van, aki szerelmes volt, boldog kapcsolat eredménye a terhessége. Aztán akad olyan is, aki borzasztóan kíváncsi volt arra, milyen is az a sokat emlegetett szex, egyszer kipróbálta. Többször kipróbálta. Tetszett vagy nem tetszett. És igen, van, akit megerőszakolnak. Talán ismerősek ezek a lehetőségek. Summázhatjuk is őket: tökéletesen ugyanazok a helyzetek, mint a nem állami gondozott világban. A forgatókönyvíró talán azt gondolta, az állami gondozott, az más. Azt hiszi, amely hitét én az ismeretek hiányára vezetem vissza, hogy az állami gondozott-téma annyira képlékeny, hogy gyakorlatilag azt tesz vele, amit akar. Azt hiszi, ha megfigyel egy kicsit, kérdezősködik még egy keveset, a téma az övé, használhatja. A témának azonban megvan a maga élete. A lelki sérüléses témák különösen bosszúállók. Nem hagyják orvul, kívülről megfigyelni magukat, és nagyot ütnek vissza, ha hatáskeltésre akarják használni őket. Az állami gondozott-téma még azt is mondja ebben az esetben: kösz, álságos, lusta magyar média. És lesújt. csapása nyomán dramaturgiai lehetetlenségek és hiteltelenségek galibája támad.

Az állami gondozottak ábrázolása a televíziós és játékfilmes megjelenítésekben, de a legtöbb dokumentumfilmben is közhelyesen az „érzelmes” rubrikába passzol. Nehéz is, de szükségtelen is volna az érzelmi történéseket tartalmazó történetekről lehántani az érzelmeket. A magyar média az állami gondozott-tematikából azonban csak ezt, az érzelmi szálat használja. Könnyen, gyorsan akar eljutni a nézőhöz, az érzelmein keresztül könnyebben megfoghatónak vélve őt. A hírérték, az érzelmes húrok pengetése, végső soron a sajnálkozás mindennél fontosabb. Ha egy állami gondozott révbe ér, és vállalja is, hogy ezt a révbe értséget megmutassa, akkor a kivételnek járó vállon veregetés jut osztályrészéül (megjegyzés: az is megalázó). Ha nem tud helyet találni magának, akkor jön a tényfeltárás, a „ki a hibás”, a „hogyan lehetett volna jól csinálni”. Egyáltalán nem csodálható, ha azok, akiknek sikerült a médiaközhelyektől eltérően alakítaniuk az életüket, a legritkább esetben verik nagydobra, hogy állami gondozottak voltak. Mert elég volt abból, hogy ufónak nézzék őket. Nem mások, mint a többség! Ugyanolyanok. Csak másképp, és máshonnan jöttek. Ahogy mindenki más „máshonnan jött” egyébként. A legfontosabb útmutató az volna bárkinek, aki számára idegen közegbe lép, hogy nagyon pontosan tudja, minden ember egyenlő. Akkor is, ha szociológiailag nem tartoznak egy kasztba. A próbája ennek persze demagóg és kioktató módon módon hangzik: ha egy „úrikislány” vagy „úrifiú” sorra-rendre megkapná azokat a csapásokat, amelyek egy átlagos, ismétlem, csak átlagos állami gondozottat sújtanak, nem valószínű, hogy még egyszer gőggel nézne bárkire is. Legközérthetőbb és legközismertebb tantörténet erről a Koldus és királyfi. A magyar filmesek egyik közkeletű és legbosszantóbb tévedése abbéli igyekezetük, hogy olyan szereplő személye(ke)t akarnak megjeleníteni, aki(k)re valójában nem kíváncsiak.

Az odafigyelés hiányából adódik az a kényelemből kategorizáló, leegyszerüsítő megközelítés, amelyik az állami gondozottnak semmilyen személyes felelősséget nem tulajdonít. Ha állami gondozott, az marad. Nem gyáva, nem lusta, nem próbálkozó, nem kísérletező, nem tohonya, nem bátor, nem kedves, semmi sem önmagában, mert minden tulajdonsága az állami gondozottságából eredeztetheto. Mármint a média szerint. Akkor ugyanis nem kell odafigyelni rá, őrá, személyesen, lehet élni a sztereotípiákból. Nagy baj, hogy ezt Átlagpolgár Áron is átveszi, mert nem gondolkodni kényelmesebb. Ha a tévéből és a moziból is is erre biztatják, ugyan miért erőlködne.

Ennek a megközelítésnek a visszacsatolása a legveszélyesebb. Az állami gondozott lassan elhiszi magáról azt a képet, amit a média és a társadalom sugall, és felmenti magát. Neki azért nem sikerülHET semmi, mert ő úgyis állami gondozott. Így lesz „valaki”-ből, létező tulajdonságai összességéből témává a maga számára is. A problémamegoldó képességét nem fejleszti, mert minek, önsajnálatra pedig van elég oka. Pedig az önsajnálat nagyon veszélyes kábítószer. Bénít szívet-agyat. Ezért a megközelítésért a magyar média teljességében felelős. Ehhez a rossz megközelítéshez tesz hozzá egy jó adagot Böszörményi Zsuzsa filmje is.

Az állami gondozott konnotációja közhelyesen a bűnözés, a hajléktalanság, az erkölcsiség hiánya, a lelki sérültség, a szerencsétlenség. Ez a film mindezt a konnotációt gátlás nélkül használja. A forgatókönyvírók (mindenhatók, röviden MF a továbbiakban) szerint Kisirma nem töpreng: minden erkölcsi dilemma, tépelődés nélkül ki-be jár egy idegen nő többmilliós villájába (persze, annak meg úgy kell, hisz eszébe sem jut riasztót felszerelni, vagy valamilyen módon kivédeni a magánéletét ért sérelmeket, MF-nek ugyanis pont a ki-be járkálás kell a tinifilmes brahi-vonalhoz). Kisirmának nincs hova mennie, a hajléktalanság fenyegetné, ha nem adná el magzatát, s ezzel egy tömegszállásra nem váltana belépőt. Hol ez, hol az a közhely bukkan föl, a filmes szabályok szerint itt levágva, ott betoldva kicsit az eredeti anyagba. Pedig a film Kisirmája nagyon belevaló, vagány lány, nem is romlott. Minden más táján a magyar valóságnak jó problémamegoldó lett volna belőle. Ez a forgatókönyv az állami gondozott közhelyes megoldás-lehetőségeit kínálja csupán neki. Csúnya és felelőtlen hozzáállás.

A második, a lélektani érv a film ellen az, hogy Kisirma teherbeesésének története azért is elengedhetetlen, mert legfeljebb a forgatókönyv író fejében létezik olyan sánta fiú, akit ne érdekelne, ki volt annak a gyereknek az apja, akit fel akar vállalni. De maga Kisirma vajon hogyan vállalhatna boldog mosollyal egy olyan gyereket, akinek az apja ennyire mellékes?  Nem szabadna az MF-nek ennyire lenéznie a saját hősét. Kisirma attól, hogy állami gondozott, még nem automatikusan hülye, az látszik a történetből. A forgatókönyvírón kívül kevesen képzelik azt, hogy a döntések egyenes vonalúak, hogy semmi játékuk, hogy nem létezik gondolkodás és töprengés, csak beszéd és cselekvés.

Nem védhető tehát a kiindulópont sem dramaturgiailag, sem lélektanilag. Az elején a semmit kapjuk, s ennyi a végeredmény is, hiába nézzük végig ezt a filmet. A helyzetek kimódoltsága, a hamisság, a tudatlanság minden kockájából süt az év legdrágább filmjének (összesen 326 M Ft).

Az ehhez hasonló logikai, dramaturgiai és lélektani bakugrásokat legfeljebb egy nagyon pergő, kábítóan poéndús vígjáték vinné el, bár a szigorúbb ítészek abban a műfajban is nehezményezik a túl feltuno következetlenségeket. Egy realista alapokon nyugvó, bevallottan az érzelmeinkre hivatkozó film esetében csak először lehet tévedni, és az az utolsó is. Az érzelmeinkre számító filmek ugyanis a mi lelkünkben épülnek fel. Mi kellünk hozzá, nélkülünk nem létezik. Talán a legérzékenyebb műfaj. Az első hamisságtól kisiklik a történet, s a becsapott néző, akinek bizalmával visszaéltek, nem egyhamar palizható be megint. Nem tud és nem is akar közhelyesen megfogalmazott figurák bőrébe bújni, átélni konstruált tragédiáikat. Nem működik a részvétére és a beleérzésére alapozott film, ha az a film hiteltelen.

A Mélyen őrzött titkok célközönségként olyan nézőket feltételez, akik a világot a nagyon színes és harsány média nyomán kellően fekete-fehérben látják. Akik, ha azt mondják nekik, állami gondozott, béranyaság, elhagyott gyermek, tudják, mit gondoljanak, hiszen a médiától már megkapták a kész megoldásokat. Rögtön és automatikusan sajnálat,- és lenézés-üzemmódba kapcsolnak, s feltételezik, hogy ezek a fordulatos események valahol nagyon máshol, talán egy másik naprendszerben, de semmiképpen sem az ő mozgásterükben játszódnak. De vajon van-e olyan naiv néző, aki némi töprengés után képes elhinni azt a hajmeresztést, hogy a vásznon látható Kisirma, aki egy jó polgári család 13 (!) éves „büdös kurva” lánya és egy cigányfiú (naná, ki más volna a gaz csábító) túl korai nászában fogant, egy pénzért vett személyivel született meg? Egy 13, legfeljebb 14 éves lánynak épp csak megszáradt a tinta a személyi igazolványán, és már olyan eredményesen seftel vele, hogy később az egész családi vagyon az övé lesz? Így születnek az állami gondozottak, ez a mélyen őrzött titok. Hát…

A díjazott filmek referenciaértékkel bírnak, hajszálpontosan jelzik, milyen a filmes élet abban az országban, ahol a díjat kapta. Arról nem is szólva, hogy 20-30 év múlva a díjazott filmek referenciaértékéhez dokumentatív érték is hozzáadódik, hiszen a mai valóság díjakkal hitelesített lenyomatává válik, amely (nekünk jelen-)valóságot utódaink ezekből a filmekbol próbálják majd megismerni. Nagy felelősség hárul a díjosztókra, és ezt a felelősséget, azt gondolom, nem kellőképpen mérték föl szemlénk filmjeinek díjazói.  

Ha volna rá lehetőségem, én a film összes kópiájára ráírnám: Szigorúan fikció! Tilos kiindulni belőle, a mindennapi valóság NEM illusztrálható vele és általa! Mindennemű felhasználását a törvény bünteti! Hogy halálfejet tennék-e ez után a figyelmeztetés után, azon még töprengek.
 

 

Kati Outinen (a kanadai kapcsolat)
Kati Outinen (a kanadai kapcsolat)
121 KByte
Nagy Ervin (Józsi) és Bagaméri Eszter
Nagy Ervin (Józsi) és Bagaméri Eszter
122 KByte
Bagaméri Eszter és Györgyi Anna (Varró Irma)
Bagaméri Eszter és Györgyi Anna (Varró Irma)
123 KByte
Garas Dezső (nagyapa), Peter Fanzén (Varró Irma barátja), Bagaméri Eszter, Györgyi Anna
Garas Dezső (nagyapa), Peter Fanzén (Varró Irma barátja), Bagaméri Eszter, Györgyi Anna
146 KByte
Fullajtár Andrea (Szilvia)
Fullajtár Andrea (Szilvia)
139 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső