A film közepén, a földrengés után a tönkrement hangszerkészítő műhelyben azt mondja András a többi bolondnak:
- „Zenészek vagytok. Nektek tudnotok kell az igazságot: a zene - Isten. Honnan jön a hang? Soha nem lehet tudni. Amikor először hallgattam Mozartot és a fiam első sírását, tudtam, hogy Isten létezik. Mozart és az újszülött első sírása ugyanaz a hang. A földből áradó dübörgés szintén Isten. Az ő jeladása. Ne féljetek, minden rendben van.”

Egy másik, András által „meggyőzött” szereplő:
- „András, azt hiszem, félek.”
András megöleli.

Gonoszul választottam és emeltem ki szövegkörnyezetéből ezt a jelenetet. Az alkotói szándék tiszta, a gondolat szép, naiv: a földrengés-Mozart-gyermekem sírása hármas említése érzelemhullámokat gerjeszt a nézőben. Gondolatébresztő, beszédes egységnek mondhatnánk, csakhogy a mozgóképművészet képi eszközeivel dolgozó rendezőnek el kellene érnie, hogy a filmet néző ember belső mozija, kép(zelet)e ne akadjon meg a látott-hallott élményen.

A szerzőnek sem elég papírra vetnie azt, hogy „szép, naiv gondolat”, hanem az írás megannyi furfangjával meg kell ragadnia, kifejeznie, érzékeltetnie szükséges azt, hogy a befogadóban hitté váljon a gondolat. A film nyelvét használó rendezőnek pedig képekben, illetve a kép és hang együttesében kell fogalmaznia. Nem motiválhatjuk a közhelyesre sikeredett jelenetet azzal, hogy a történet szerint András éppen a bolondok házában van mint ápolt. Nagyhatású, gondolatébresztő, filozofikus megjegyzések esetében ez lényegtelen szempont. Egyébként meg, naná, hogy a bolond-nem bolond mezsgyén egyensúlyoznak a figurák. A művészet sok személyes példája a befogadás szempontjából is szinte már „természetessé” vált: Nakonxipán nekünk már nem „kínai”.

Pedig az Erdélyből 1987-ben áttelepült Bereczki Csaba társforgatókönyvíró, társproducer, rendező, tapasztalattal bír a bolondok házáról. A Ceaucescu-rendszer katonai munkaszolgálata elől az elmegyógyintézetbe menekült orvosi igazolásért a nyolcvanas években: „Ez volt a Varázshegy-szindróma, az ember bement, de nem tudta mikor jön ki. Megtanultuk: a skrizoféniát nem lehet eljátszani, mert kimutatja az agyröntgen. Mániákus depresszióst viszont el lehet játszani, és ebből volt a legtöbb. A bolondok háza furcsa, de igazi közösség” – mondja Bereczki.

Furcsa közösségben köt ki a Bolondok éneke főszereplője, aki a film kezdő képsorain ruhában úszik télen a tóban a felesége előtt. Zoltán Frimont fiatal magyar származású francia orvostanhallgató a bolondok házában sokféle személyiséget, nyelvet és nációt talál. A romániai sárga házban négy nyelven - románul, magyarul, cigányul, franciául - érintkeznek egymással ápoltak és ápolók. A betegek időről-időre dalra fakadnak, hangszert ragadnak - „a bolondok éneke” Szelevényi Ákos filmzeneszerző munkáját dicséri. A népi dallamok professzionális hangzása is a jól ismert „zseni-őrült” pólusok „közel-távolságát” bizonyítja, vagy éppen - ha úgy tetszik - ellenpontozza. Az autentikus népzene felhasználása miatt a Bolondok éneke kritikusai szerint leginkább egy elénekelt balladához hasonlít. Valóban balladisztikus meseszövésű a történet, amelyet a készítők leginkább a tér- és idősíkok összemosásával érnek el. Csakhogy éppen a zene - az alkotók bárminemű szervezési szándéka ellenére - nem válik központi dramaturgiai elemmé, hanem pusztán hangulatfestő és átkötő szerepre kárhoztatik.

A sakkozás fontos tevékenység a házban és jelkép a Bolondok éneke motívumvilágában. Zoltán megérkezését követően a gondozók először Andrást mutatják be neki, mint (sakk)bajnokot. Ám András bevallása szerint az igazi sakkgéniusz, akit még egyszer sem tudott legyőzni, a költő, az otthon legrégebbi lakója, aki nemcsak a szobában tologatja a bábukat, hanem „embersakkozik” is a kertben az ápolókkal és az ápoltakkal. Homann Imre alakját Horváth Imre nagyváradi poéta ihlette, akit 1938 és 1945 között ugyanabban az intézetben ápoltak, ahol a filmet forgatták. Horváth Imre a háború végén megnősült, felesége meggyógyította, leszoktatta az ivásról és kivitte az őrültek házából. Ekkortól kezdve Horváth egyetlen jó verset sem írt, majd felesége halála (1985) után visszazuhant régi állapotába és ismét zseniális költeményeket vetett papírra.

A Bolondok éneke Homann Imréje visszaemlékezéséből annyit tudunk meg, hogy jövendőbelijével való találkozásakor a költő nagy figyelmet szentel az udvaron terebélyesedő fának, majd elkésik a saját esküvőjéről és a lakodalmon az esküvői asztal alá bújva sírva öleli a lagzi miatt kivágott fatörzs csonkját. Homann Imre „őrültségét” Eperjes Károly formálja meg jótékony visszafogottsággal. „Indulj és légy szabad, mint a be nem kötött seb!” - adja meg az útravalót Zoltánnak az elmegyógyintézet bezárásakor a szavakkal is sakkozó poéta. A színész persze nem tehet a szájába adott, mélyértelműnek szánt mondatok zavarosságáról. S ha már visszatértem a film leginkább kritizálható eleméhez, András szájából idézett „közokossággal” mattolom én is a nézőt és az olvasót: „Honnan tudod, hogy mi lakozik az emberben, és hogy Isten mennyire a közelünkben van?”

Hál’Istennek Gina Salvatore ápolónő józan figurájából nem dőlnek ostoba közhelyek. Maia Morgenstern - ahogy szokták mondani – egyszerűen, eszköztelenül, hitelesen játssza szerepét. Gina egyaránt hat Zoltán eszére és szívére. „Ez egy játék!” - önti szavakba a film „mondanivalóját” a gondozónő, hogy később érzéki szerelmével is cselekvésre ösztönözze a fiút. Zoltán ugyanis nem tűnik az őrültek közé valónak, ám a film végén kiderül, mégiscsak céllal érkezett a bolondok házába.

A forgatókönyv szerzője Suzanne Schiffman (1929-2001) - Francois Truffaut és Jacques Rivette volt alkotótársa - és az első nagyjátékfilmjét rendező Bereczki Csaba, a Hukkle producere, több magyar és francia film társalkotója és forgatókönyvírója. A szerzőpáros, Bereczki Csaba élményei alapján, valósnak ható alakokból létezőnek látszó közösséget írt le, amelyeket hihetően jelenítenek meg a színészek. A játszók sorából nem felejtendő ki Radu Amzulescu cigányembere, a főszereplő Stéphane Höhn és az ápolók derékhada sem. A dramaturgia, a narráció, a megvalósítás képi eszközei és főként a sikerületlen párbeszédek miatt azonban a szürreális világábrázolás a készítőkben rekedt. Valahogy úgy, ahogy a már többször idézett András mondja elmorfondírozva: „Idebent nyugodtan tervezgetek, de ha kimegyek, mindent elrontok.” A néző pedig - hasonlóan Homann Imréhez - az életerős, égbetörő faóriás helyett, csak a körgyűrűket tapinthatja a fatörzscsonkon. Igaz, szívós élőlény az, sarjadhat belőle még friss, új, erős hajtás.