Emlékszem, 1997-et írtunk, talán ősz volt, talán tavasz, ültem a körúti moziban. Néztem az Útvesztőben című David Lynch rendezte rémálmot és egyre kevésbé akartam elhinni, amit látok. (Lehet, hogy ez is volt Lynch mester célja?) Ahogy percről-percre haladt előre a vizuális téboly, egyre kétségbeesettebb ábrázattal próbáltam kibogozni Lynch világát (és ami mögötte van). Aztán "bekövetkezett" az a jelenetsor is, ami meghozta a választ. Legalább is az én válaszomat.
Talán rémlik még az olvasónak, amikor a film vége előtt nem sokkal a Song to the Siren (This Mortal Coil) nem igazán evilági dallamaira a Mustang reflektorának fényében egy gyötrően erotikus szerelmeskedést folytat Pete és Renée a sivatagban. A sivatagban, a sivárság és a kiüresedettség köz-helyszínén, ami Lynchnél valahogy elfelejtett közhelyszerűvé silányulni. A mesternek sikerült is helyzetjelentenie ezzel a nyomasztóan ragyogó jelenettel. (A maga módján természetesen, amihez hozzá tartozik az is, hogy a jelenet elején egy Pete nevű autószerelőt láthattunk szeretkezni Patricia Arquette-tel, a végén viszont egy Fred nevű jazzmuzsikus tápászkodott fel félkielégülten és bámult a távolodó nő után.) Ennek megmagyarázásába itt és most hadd ne menjek bele; sok bekezdésbe kerülne az, meg én magam sem értem még pontosan. És nem is lényeges igazán, a témát illetően ugyanis csak annak az egy mondatnak van jelentősége, ami a démoni Patricia Arquette nem szimplán erotikus ajkait elhagyja a szeretkezés végén: "You'll never have me". Vagyis "Sosem kapsz meg/Sosem leszek a tied". Ez egyébként válasz a NŐ részéről a nemi aktus közben "I want you, I want you"-t nyöszörgő FÉRFI szavaira.
Ott és akkor jöttem rá - meg még utána 13-szor kb., ahányszor újra és újra megnéztem a filmet -, hogy valami elveszett. Valamit elveszítettünk mi, férfiak. A valaha volt valódi férfiasságunkat és ezzel egyidejűleg a nőket. Valamit elveszítettek a nők is. A nőiségüket. Vásznon innen és túl egyaránt.
Thelmával és Louise-zal nem pusztán két nő zuhant a szakadékba. Ridley Scott egy nőtípus semmibe zuhanását, lassú eltűnését is megjövendölte feminista road-movie-ja zárójelenetében. Thelma és Louise a krízishelyzetben is nőies, női erőt hordozó elemi őserővel bíró (házi)asszonyt rántotta magával a szakadékba. A nők pedig, még kicsit visszautalva az Útvesztőben-re, immár - képletesen és alkalmasint konkrétan is - otthagynak szeretkezés után bennünket pőrén, vulnerabilitásunk Csomolungmáján, hogy - folytatva a film képsorait - egy faházba sétáljanak, ahol a ház felrobbanása és porig égése előtti percekben a Sátánnak adnak randevút... Mentehetetlenül megváltoztak a szerepek filmen és valóságban egyaránt, mert menthetetlenül megváltoztunk mi is.
Bár David Lynch-csel kezdtem, vizsgálódásom tárgyköréül nem az ún. művészfilmeket választottam, hanem a nem egyszer megvetett és lenézett, ámbár jelentős látogatottsággal - és ebből adódóan bevételekkel - bíró blockbusterek világát, a mainstream-et úgymond, amire az ember nehéz szívvel megy be fél liter kóla és 2 liter kukorica nélkül. Végül is ezek a filmek jutnak el a legszélesebb nézőközönséghez, így a legnagyobb szemléletformáló hatással is ezek bírnak. Bírhatnak. Az "átlagnézőre", a nem művészmoziba járóra, tehát a túlnyomó többségre. S ama túlnyomó többség nőnemű tagjaira, akik - tudatalattijukba csendben beépítve az ilyen típusú filmek üzenetét - észrevehetően egyre gyakrabban ingadoznak "angyalság" és "ördögség" szerepkörei, lehetséges viselkedésformái között. Előre jelzem, hogy az alábbiakban ugrálni fogok az idősíkok között - amúgy tarantinósan - és szigorúan kronológiamentesen közelítem meg a témát, ahogy épp eszembe jutnak az utóbbi évtized filmvászonról igéző nőstényördögei. Azt is előre jelzem - elsősorban e sorok hölgynemű olvasói kedvéért s egyidejűleg rettegve reakcióiktól -, hogy sem hímsoviniszta, sem fallokrata inspirációim nincsenek. Nem tudom és nem is akarom megmondani, hogy hogyan kellene viselkednie egy nőnek manapság. Azt próbálom felvázolni, hogy miként formálódott át vagy torzult el egy - vagyis sok - nő arcképe. Vásznon innen és túl...
Apropó Tarantino. A stáblista szerint az ő fejéből pattant ki annak a hiperironikus rémvíziónak az alapötlete, ami utóbb (kissé át- és megdolgozva a tarantinói alapideát) Született gyilkosok címen híresült el. Ha jól belegondolok, végül is nem kellett volna annyira meglepődnöm az Útvesztőben "mögöttesén", hiszen Hollywood már küldött egy 113 perces sms-t e tárgykörben, Oliver Stone telefonjáról.
Mallory Knox mint nőstényördög-archetípus bevonult már rég a maga vértől szörcsögő nagyestélyijében a médiavámpírok báljára. Stone dolgozatában legalább is élő legendává, hőssé, médiasztárrá vált egy egészségesnek nehezen mondható világban. Mely világ – nem tudom feltűnt-e – egyre szembeötlőbb hasonlóságot mutat azzal a világgal, amelyben élünk. Frei Tamás szerű Wayne Gale-ek hőst gyártanak Doszpot Péternek látszó Jack Scagnetti-k segítségével napjaink Mickey és Mallory Knoxaiból. Már ha vannak ilyenek. Mert hogy lesznek az szinte biztos. Whiskey-s rabló és társai afféle magkezdeményei a filmben felvázolt jelenségnek, melynek taglalásába nem mennék bele mélyebben, hiszen itt és most a NŐ-ről van szó, mint - ha jól belegondolunk - mindig.
Talán nem nehéz fölidézni - főleg annak, aki látta -, ahogy a film elején Mickey, de főleg a mi Mallorynk rendbe rakja az útszéli hamburger-csehót, lekaszabolva vagy fél tucat alkalmazottat és vendéget. Juliette Lewis (aki bár nagyszerű és eredeti színésznő, nekem azóta minden szerepéből ijesztően kikacsint Mallory Knox, szóval ő már nekem Mallory marad, az örök) mint egy megzavarodott sárkánynő pörög és pusztít. Benzinkútnál, börtöncellában, úton és útfélen, valamint mindenhol. Teszi, mert így válik azzá, akinek lennie kell. Frusztrált, szexuálisan zaklatott tinédzserből így érik szemünk előtt nővé. Mit nővé, bestiává!
A maga szabadságharapó hippi-attitűdjével brutalizáló párocska, döbbenetes módon mégis az erkölcs és az etika felkent papjává válik. Főleg amikor a média, és annak hiteles képviselője Wayne Gale - "ÉLŐBEN!" - kivillantja adászárásig vicsorgó fogsora fehérjét. És egyszeriben kiderül, hogy a sorozatgyilkosnál iszonytatóbb jelenség is létezhet. Például egy sztárriporter és az ő csőre töltött kamerája. Ki is hát az ördög valójában?
Azért - maradva a nőstényördöngősségnél - Mallory Knox sem egy kétdimenziós figura, bármennyire is elfogadhatóbb volna, hogy az. A NŐ, az emberléptékű nő elfojthatatlanul kitör belőle, ha a gyilkolás minden értelmet és célt, de legfőképpen az ő legendájuk alapját képező - egyébként nehezen definiálható - üzenetet nélkülöz. Erre talán a legjobb példa az őket a sivatagban (sivatag, újfent) befogadó indián, elhalálozása, vagy stílszerűbben örök vadászmezőkre való távoztatása - Mickey hathatós közreműködésével.
Talán itt felvillan egy pillanatra az alig elfogadható tény, hogy Mallory még bír emberi érzésekkel, női empátiával és hasonlókkal. De csak egy pillanatra villan fel, hogy aztán a film hátralévő részében mindezt igyekezzen a lehető leghatásosabban cáfolni. No persze őt is meg lehet érteni. Egy tinilányát estéről-estére szexuális zaklatásban részesítő munkanélküli apa, és egy mindezt eltűrő tipizált "ámerikai" háziasszony édesanya megfelelő kórismét szolgáltatnak ahhoz az önterápiához, ami Mallory Knox esetében emberi életek napi gyakoriságú kioltását jelenti.
Mint ahogy ez egy jóféle celluloid nőstényördögtől ugye el is várható. Bár az ördög, a nőstény végül is angyallá válik a végén, győz az igazság, mert a médiát – illetve annak egy kicsiny daganatos elváltozását - jól elpusztítják. Wayne Gale médiatumor, a Világ démona porba hull. Mondom, győz az IGAZSÁG... csak az az "i", ott a szó elején elég halovány és ingatag, biztos gyengén fogott a képírószerszám. Azért az mindenképp Oliver Stone műve mellett szól, hogy előre vetít egy új típusú nőiséget a Született Gyilkosokban, ami aztán különböző vadhajtásokban kel újra és újra életre pozitív vagy negatív szerepkörökben. Lásd Lara Croft Indiana Jones-kodását, a Kaptár műkörmös laboratóriumi zombiírtását, vagy a Men In Black 2 csodaszép és világannektáló szándékú alien-nőjét. De említhetném a Terminator 3 vadonatúj fejlesztésű T-X szupermodelljét is, mely gépezet mimetikus poliaolid szerkezetének alapállapota egy Kristanna Lokken nevű szupermodellt idéz föl divatlapmegszállott elménkben.
Jut eszembe: Terminator. Itt aztán gyönyörűen végigkövethető a tendencia, amit próbálok itt felvázolni. Az első részben (amely 1984-ben készült, értik, '80-as évek...) a Linda Hamilton játszotta Sarah Connor még egy sokkal kiszolgáltatottabb, sokkal gyengébb "átlagnőként" jelenik meg, aki határozottan rászorul egy ugyancsak a jövőből küldött hímnemű harcos (Michael Biehn) segítségére a Terminator legyőzése, illetve a jövőbeli megváltó foganása ügyében. Az 1991-ben készült második részben - mintegy előre vetítve a '90-es évek elmacsósodását - Sarah Connor szupernő már egyenrangú harcostársa az Arnold Schwarzenegger kaliforniai kormányzóra határozottan emlékeztető gépembernek, aki ezúttal jó ügyet képvisel: a 2020-as világ megmentőjének megmentése a feladata, a pubertáló John Connor személyi edzője és testőre, ha úgy tetszik. Ha jól belegondolunk, a T2-ben Sarah Connor a legerősebb karakter, a legintenzívebb jelenlét, az igazi túlélő, a világmentő NŐ, ahogy illik.
Na de aztán idén ránkzúdult, ránkfeszült a harmadik lehúzható bőr a fantáziadús Terminator 3 – A gépek lázadása címmel, ami alapvetően egy elfogadható akciómozi, de fájdalmasan méltatlan az előző két rész monumentalitásához mérve. Itt már eltűnik a "világmentő nő" motívum, és helyébe lép a világpusztító végzet asszonya egy női Terminator formájában. A T-X modell gyönyörű, sokkal okosabb és jól felkészítettebb, mint a férfimintájú emberrobot (és ezt szegény Schwarzenegger mint elavult modell, mint hitvány férfi, kénytelen is bevallani a történet egy pontján), lehengerlően rideg, és a győzelme biztosnak tűnik. Érdemes a film végéhez közeledve figyelmesen (s ha lehet többször is) megtekinteni azt a gigászi küzdelmet, amit a Terminatornő és a férfi Terminator folytat először egy wc-ben, majd áttörve néhány támfalat - további helyiségekben. Ki gondolta volna, hogy egy könnyedén bugyutának, de legalább is egysíkúnak titulálható akció sci-fiben ilyen drasztikus szimbolizmussal vetíti elénk Jonathan Mostow rendező korunk asszonyainak és férfijainak napi macska-egér küzdelmét, felőrlő játszmáit. E pillanatban úgy érzem, soha nem fogom elfelejteni, ahogy Terminátorova, finoman szólva ágyékon ragadja a Terminatort és - egyébként funkciótlanságánál fogva nem létező - férfiasságánál fogva veri szét fejével a falat és egyéb térelválasztókat. Férfiminátorunk meg csak néz tehetetlenül, és tűri a pofonokat. Küzd persze, próbálkozik ő, de a nő itt is okosabbnak és ügyesebbnek bizonyul. S végül jó néhány meggyőző pofon után egy jól irányzott rúgással elválik a férfifej a férfitesttől. Mintegy alátámasztandó, hogy bizony a férfi könnyen elvesztheti a fejét egy nő miatt... Jó, persze a végén sikerül legyőzni a robotnőt, de hát abba a férfi is belehal. Érdemes elgondolkozni ezen egy kicsit...
A számítógépes játékok világában is megjelenik az a változás, ami a filmekben, nevezetesen a joystickkal irányítható páncélszekrényarcú izomkolosszusok helyét átveszik a virtuál-ladyk, a hús-vér bombázók mintájára animált szuperhősnők. Lőnek, ugranak, zombit trancsíroznak, kincsre lelnek, Hollywood meg egyszer csak észreveszi, hogy ebben iszonyatos üzlet rejlik, és elkezdődnek íródni a legtúlzóbb becslések szerint is másfél oldalas forgatókönyvek, követve a computerjáték tematikáját és bonyolult történetvezetését. Megszületik Lara Croft hús-vér változata az egyébként tehetséges Angelina Jolie-nak köszönhetően, aki sebezhetetlensége ellenére hordoz valamiféle nőies törékenységet, persze férfiellenfelei kivétel nélkül elnyerik méltó büntetésüket Lara csöpp kis öklei és lábfejei által.
Majd jön a vadabb, horro-rusztikusabb de még mindig computerjáték alapú vízió, Kaptár címen. Az eleddig ismeretlen és bámulatosan eredeti "elszabadult-vírus-emberiséget-zombifikál" alapsztori megint csak szélsőséges női megoldásokat igényel. Nem lehet nem észrevenni mennyire kutya világba csöppen a nemcsak antropomorfikus zombikat, hanem zombi-dobbermanokat is egy sintér magabiztosságával hazavágó Milla Jovovich, vagyis Alice, aki zombitlanítja az egész föld alatti laborkomplexumot, először egy kisebb kommandóval, majd annak folytonos fogyatkozása után egyedül. És persze ahogy egy ilyen film végén illik, egyetlen túlélő marad. Mert hát, csak egy maradhat. S tavalyi gyártású filmről lévén szó, mit gondolnak, milyen nemű az illető?
Egyébként, ha már korábban szóba került Quentin Tarantino, nem kerülhetjük meg az aktualizálást, ami feltétlenül Kill Bill című vadonatúj opusát jelenti. Az erős nő ábrázolása, aki köré az események illetve némely férfiak szerveződnek, eddig sem állt távol rendezőnktől, gondoljunk csak a Jackie Brown-ra. Amit azonban eredetiségben, humorban és iróniában kihagyott a Jackie Brown-ban, azt kitombolja a Kill Bill-ben, és nemcsak, hogy kitombolja, hanem csontig parodizálja, szénné idézőjelezi, csúcsra járatja, és az abszurditásig karikírozza.
Ex-bérgyilkosnő bosszúhadjárata pörög a szemünk előtt 666 mérföld per órával, a hongkongi karatefilmek akciócentrikus és irracionális megfogalmazásában, elég komoly japáni eredetű animékkel megspékelve. Itt viszont már nem a leegyszerűsített férfigyűlölő, netán férfiirtó nő jelenik meg, itt kérem már asszony asszonynak farkasa. Black Mamba alias Uma Thurman esküdt ellenségei túlnyomórészt nőből vannak, és kegyetlenebbek bármely, valaha filmvásznon látott hímnemű bűnelkövetőknél. Főhősnőnk erkölcsileg alátámasztható bosszúhadjárata fröcsög a vértől, néha szándékoltan elég komikusan, mégis valamiképp macsó őserőt hordoz bármely megmozdulása szamurájkarddal vagy nagy ritkán a nélkül. A nőiség halhatatlanságáról nem is szólva, hiszen rögtön a film elején egy korrekt fejlövést él túl, na jó, 4 év komatózus ráhagyással. De akkor is. Az erős női lélek nem távozik csak úgy halántékon keresztül... Tarantino filmje, a maga groteszk stílusában tisztelgés a női energia, a feminin erő előtt.
Nem különben Tom Tykwer alkotása, A lé meg a Lola, csak persze kicsit másképp, és ezzel hazahajózunk Hollywoodból Európába, mert a legszimpatikusabb, legszerepzavarmentesebb és legelfogadhatóbb konklúzió Németföldről jön. Tykwer idősíkokkal illetve sorslehetőségekkel, végzetkitüremkedésekkel kiválóan operáló, filmre vitt képregényében, a Franka Potente alakította Lolán múlik minden, de leginkább kedvese, Manni élete. A felelősség rá hárul, hogy 20 perc leforgása alatt szerezzen 100.000 márkát, amit barátja egy banális szatyorcsere folytán akaratán kívül egy hajléktalannak ajándékozott a metrón. A maffia fejét veszi Manninak, ha a drogügyletből származó pénzt nem adja oda neki. Az idő pedig csak rohan és rohan, akárcsak Lola, gyakorlatilag az egész filmen át, kifulladásig.
A rendező három alternatívát villant fel, nagyjából 25-25 percben a dolgok lehetséges kimeneteléről. Az első epizód üzenete valahogy így foglalható össze: ha a nő nem cselekszik, meghal. Ebben ugyanis azt látjuk, hogy Lola nem tud bankigazgató apjától pénzt szerezni, nem ér oda időben a szupermarkethez, amit Manni végső elkeseredésében pénzpótlás céljából kirabol. Amikor elhagyják az üzletet, egy rendőr kezében véletlenül elsülő pisztoly mégis Lolát teríti le.
A második lehetséges eseménysorban a nő kezébe veszi az ügyek intézését és az ehhez adott pillanatban elengedhetetlenül szükséges pisztolyt. Kirabolja apját, és oda is ér a helyszínre, de ezúttal a meglepett Mannit sodorja el robogó mentőautó képében a kegyetlen végzet. Úgyhogy levonhatjuk a következtetést, a baj így is, úgy is megtörténik, ha meg kell történnie, főleg akkor, ha tisztességtelen eszközökkel élünk sorsunk jobbra fordításakor. A vörös vijjogós mentőautó egyébként a film visszatérő motívuma, afféle üzenetközvetítő Lolának, hogy mindig van mentőkörülmény, mentsvár, menekülőút, valahogy mindig megmentenek bennünket, főleg ha elvárások nélkül, befogadó, nyitott elmével, ténylegesen a SORS-ra merjük bízni magunkat, mint sugallja ezt a 3. epizód.
Ebben a nő már figyel az őt körülvevő üzenetekre, intuitívvá válik, a rohanás közepette egyfajta sajátos, lüktető meditációba kezd, s mikor kinyitja szemét egy játékbarlang terem előtte, ahová nem átall betérni. Itt pedig hirtelenjében megoldódnak pénzügyi problémái, ráadásul időközben kedvese is rálel a hajléktalanra, akivel VÉLETLENÜL kicserélte a szatyrot, így duplán jóra fordulnak a dolgok. Mellékesen az emlegetett mentőautóba bepattanva még az életmentésre is alkalma adódik Lolánknak, mert egy haldokló újraélesztésben vehet igen hatékonyan részt. Az újraélesztett ember egyébként a film során többször feltűnő biztonsági őr (őr-őrangyal-Lola őrangyala), aki Lola apjának bankjában ügyeli a biztonságot. Számtalan örökérvényű közhelyet puffogtat el a film során az apja irodájába igyekvő Lolának, melyek a film előre haladtával útjelző alapigazságokká, majd élettörvénnyé nemesülnek.
Summázva a summarumot: a film lehetséges üzenete számomra az órákban mint az idő múlásának, egyben felfoghatatlanságának visszatérő motívumaiban nyilvánul meg. Lola cselekedeteinek egyetlen akadálya és ellensége az idő. Pillanatokon belül képesek vagyunk az idő fogságába esni, ezzel paralizálva magunkat, és aláásva tetteink hatékonyságát. Mintha a rendező azt sugallná, hogy az időt - melynek keresztjét pillanatról pillanatra hordozzuk -, szóval az időt, ha lehetséges megállítani, egyetlen entitás képes, a NŐ. A (fel-)mentőerő a női erő, ez esetben kicsit girl power-ösítve, de azért határozottan állítva. A nőstényördög (-nek látszó lény, lány) angyalokat menthet meg, őrangyalokat alkalmasint. Nő és Sors egyek a teremtésben. Ott van bennük egyidejűleg az angyalság és az ördögség lehetősége is. A nőnek persze, úgy tűnik, feladata van ezzel. Megtalálni e kettősség megfelelő arányát, univerzális összhangját. Felismerni, hogyan tudja ezt a teremtő energiát a maga és az őt körülvevők hasznára, tehát tulajdonképpen a világ hasznára fordítani. Mert - ahogy e filmből is kitűnik - van helyes út, és az útjelzők mindvégig a szemünk előtt állnak, csak észre kell őket venni, hölgyeim! Mi férfiak pedig, azt hiszem jobb, ha ezúttal hagyjuk magunkat vezéreltetni a felismert és beérett női létenergia által, mert lehet, hogy ez a túlélés kulcsa. A Világ túlélésének kulcsa. Feltéve, hogy a nők nők tudnak maradni... mozivásznon innen és túl.
/1/ Az előadás az Erőszak és nemek című konferencián, a Budapesti
Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen hangzott el
2003. október 28-án. A tanulmány az elhangzott szöveg átirata.
