E-könyv Ujhelyi Szilárd: A BUDAPESTI 12
Az 1969-ben megjelent kötet "facsimile" kiadása

60 KByte
Előző Tartalom Következő

X. HIDEG NAPOK

Lukács Györgyöt a Filmkultúra fóruma megkérdezte: lát-e a legutóbbi magyar filmekben valamilyen közös vonást, akár az alkotói magatartás, akár a módszer vonatkozásában. Lukács, rámutatva ellentétes művészi módszereikre, Jancsó Miklós és Kovács András történelemszemléletének közös voltát emelte ki. Ez a közös jellemvonás nem más, mint az a szenvedélyes állásfoglalás, amely bátran vállalja, hogy a maga objektivitásában, minden szépítgetés nélkül gyűlöletesnek ábrázolja történelmünkben azt, ami valóban gyűlölni való. Jancsó, mikor a Szegénylegényekben szembeszáll a 67-es kiegyezést követő korszak apologetikus ábrázolásával, leleplezve a feudálkapitalizmus konszolidációjának Ráday-féle módszereit, lényegileg az eredetét mutatja meg annak a fejlődésnek, ami a fasizmusig vezetett. Kovács a Cseres Tibor regényéből készített Hideg napokban a fasizálódás mechanizmusát tárja elénk, négy hétköznapi ember sorsában. Sok film készült már a fasizmusról. Szükség volt még eggyel szaporítani a számukat? Kovács András így vall erről: „… úgy láttam, a Hideg napokban a fasizmus újfajta ábrázolására nyílik lehetőség. A fasizmust nagyon gyakran leegyszerűsítve mutatták be, ahol a pszichológiai jellemzést többnyire az egyenruhák helyettesítették. Nem éreztették, hogy a fasizmus nem emberenkívüli, nem démonikus valami, hanem emberi dolog, s ha nem vigyázunk, mint Indonézia, Vietnam és annyi más példa mutatja, ezek a módszerek újra és újra felütik fejüket, és nincsenek meghatározott egyenruhához kötve." Ez volt a szándék. És a megvalósult eredményt így ismeri el a kritikus, Rényi Péter a Népszabadságban: "Még egy olyan film, mint a Hideg napok nem készült a fasizmusról. Mert ez a film nem egyszerűen a fasizmusról szól. Talán nem véletlen, hogy éppen a legtipikusabban fasiszta figurák, Grassy, Feketehalmy, itt csupán maszkok, jelzések. Itt a fasizmustól, a régi rendtől megzavarodott tömegekről van szó." Valóban, éppen ebből a vonzásából adódik a filmnek az a tulajdonsága, hogy – bátran állíthatjuk ezt – egyetlen nézőjét sem hagyta közömbösen. Azokat sem, akik ankétokon, szerkesztőségekhez írt levelekben felvetették: "Ezt miért kellett megcsinálni?" Ez a kérdésfeltevés általában nem azzal az őszinte mondattal folytatódik: "mikor pedig ezt nekem kényelmetlen dolog végignézni". Általában valamilyen más nemes indok mögé húzódik, leggyakrabban az „árt a nemzeti presztízsünknek" formula mögé. Nincs idő bővebben kitérni erre a magatartásra. Elég sok válasz hangzott el erről a sajtóban és vitákon. Egy dolgot szeretnék csak megemlíteni. Ott voltam Karlovy-Varyban, ahol a film megosztott fődíjat kapott. Láttam a film fogadtatását; azóta is figyelemmel kísérem a külföldi bemutatók sajtóját. Általában az jutott a külföldi nézők eszébe, hogy saját hazájukban is volna hasonló téma. Éppen ezért, az, hogy a mi filmművészetünk szembe mert nézni saját problémáinkkal, ez a tény emelte nemzeti presztízsünket. Arra kell gondolnom, hogy Arany János szavai a népről: „... mely dicsőt, magasztost így magasztal" fordított, ha úgy tetszik Lukács-i értelemben is igazak: a nép, amely meg tudja gyűlölni történelmének gyűlöletre méltó vonásait, abban a népben is van élni "hit, jog és erő". Ha valamire ráillik az „aktív" film megjelölés, a Hideg napok az! Egyszerűen azért, mert még a vásznon a főszerelők azt bizonygatják: minden a körülményeken, a véletlenen múlott, hogy éppen akkor ott voltak – okvetlenül lejátszódik egy másik dráma is. A néző kénytelen feltenni magának a kérdést: és ha a „körülmények" úgy alakulnak, hogy én kerülök hasonló helyzetbe? Én mit tettem volna, vagy mit tennék? Mindenki kénytelen átvizsgálni morális fegyverzetét. Vegyenek részt ezen a különös bíró- és ügyész nélküli tárgyaláson. Aktívan.
(U. Sz.)

HIDEG NAPOK

Rendezte: Kovács András
Író: Cseres Tibor
Forgatókönyvíró: Kovács András
Operatőr: Szécsényi Ferenc
Díszlet: Zeichán Béla
Jelmez: Lázár Zsazsa
Főszereplők: Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Szirtes Ádám, Szilágyi Tibor, Bara Margit, Vass Éva, Szemes Mari, Psota Irén, Horváth Teri, Avar István, Major Tamás, Benkő Gyula.
Készült: 1966-ban.

RENDEZŐ: KOVÁCS ANDRÁS

1925-ben született Kidén, Kolozsvár mellett. A gimnáziumi érettségi után Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója lett. Pszichológiát, szociológiát, esztétikát tanult. 1946-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakos hallgatója lett. 1950-ben végezte el a rendezői szakot és a Hunnia Filmgyár akkor szervezett dramaturgiai osztályára került. 1951-től 1957-ig a dramaturgiai osztály vezetője volt. 1952-től 1954-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán filmrendezést tanított. 1957-ben lemond a dramaturgiai osztály vezetéséről és rendezőasszisztens, dramaturg, többek között Keleti Márton filmjeinél. Mint rendező 1960-ban debütál a Zápor című filmmel. Eddigi alkotásai társadalmi érzékenységét tükrözik. A hozzá közelebb álló szociológiai módszerrel, a cinéma véritével rendezett Nehéz emberek (1964) egyik legsikerültebb alkotása. A társadalmilag hasznos, mégis elfekvő újítások alkotóit mutatja be filmjében. Az általa összeállított kérdések segítségével nemcsak az újítások sajnálatos sorsát, hanem a feltalálók különböző és nagyon érdekes egyéniségét is bemutatta a Nehéz emberekben. Filmje a magyar filmkritikusok díja mellett 1965-ben az első magyar játékfilmszemlén is díjat kapott. Hideg napok (1966) c. alkotása 1946-ban játszódik az 1944-es bácskai vérengzésben részt vett "kisemberek" egyéniségét, személyiségét vizsgálja modern filmművészeti módszerek segítségével. A tartás nélküli, a "parancsra tettem" emberek bemutatásával a kisemberek személyi felelősségének bátor problémafelvetésével jelentős magyar filmet alkotott.

Balázs Béla-díjas, Kossuth-díjas. Nemcsak mint szervező, mint filmpolitikus és rendező, hanem mint elméleti szakíró is több, figyelemre méltó tanulmányt publikált.

KOVÁCS ANDRÁS FILMJEI:

Zápor (1960)
Pesti háztetők (1961)
Isten őszi csillaga (1962)
Nehéz emberek (1964)
Két arckép (1964, rövidfilm)
Hideg napok (1966)
Falak (1967)
Extázis 7-től 10-ig (1969)
Staféta (1970)

HIDEG NAPOK
(Kritikai tükör)

Kovács András, a Hideg napok c. film szerzője és rendezője az eseményeket nem a történész, hanem a művész szemével vizsgálja. A tragédiából őt legjobban az emberek – a cellában ülő négy ember – tetteinek indítékai érdeklik. Ők négyen – a Horthy-hadsereg három tisztje és egy katonája – nem a provokációk kezdeményezői, nem úgy ítélkeznek majd felettük, mint azok felett, akiket „főbűnösöknek" szokás nevezni. A razzia idején egyikük sem ölt meg senkit. Nem gonosztevők, normális körülmények között lehet, hogy feddhetetlen embereknek tűnnének, de amint a bűnös mechanizmus résztvevőivé váltak, maguk is bűnösökké lettek. Mindegyikük számára adódott egy pillanat, amikor volt más választásuk, ők azonban behódoltak a hatalomnak, a szabályzatot követték, az egyenruha becsülete saját becsületük elvesztését jelentette.
(Szovjetszkij Ekran, 1967. 14. sz. – Moszkva.)

A film a magyar történelem újraírási folyamatának egy tisztázódási mozzanata. Kovács azonban nem elégszik meg a helyileg és idő tekintetében rögzíthető egyes eset bemutatásával, minden tényszerű rekonstrukció ellenére sem. Őt az eset példavolta érdekli. Kovács számára a központi kérdés nem az, hogy "hogyan történhetett meg ilyesmi", bár mellékesen egy egész sor olyan részletet is bemutat, mely föltárja az eseményláncolatot.

Szándéka az, hogy végleg szétromboljon egy fasizmussztereotípiát: mintha egy névtelen és sorsszerű démoni erőről lenne szó, mely racionálisan nem is vizsgálható. Az ilyen kényelmes patentválaszok elől, a fasizmussal kapcsolatban, már Fábri Zoltán is kitért 1956-ban rendezett Hannibál tanár úr filmjével.

Kovács mély szkepszissel figyeli az embernek azt a képességét, hogy vajon fel tudja-e ismerni az erőszak és az elnyomás mechanizmusát.

Kovács nem elégszik meg azzal, hogy olyan rendelkezések felett meditáljon, melyek az embertelenséghez vezetnek. Ő ezen túlmenőleg azt is keresi, hogy egy vétkes ember mennyire képes bűnét belátni. Az újvidéki események csak anyagot szolgáltatnak ehhez a kutatáshoz. 1942. januárja fölé ugyanis még egy második síkot is emel. 1946-ban három tiszt és egy tizedes vár egy börtöncellában a népbírósági tárgyalásra.
(Filmkritik, 1969. 4. sz. – München.)

Lukács György új filmjeink társadalmi szerepéről.

(…) Valóban igaz, hogy Jancsó és Kovács nagyon ellentétes módszerekkel dolgozik, de talán valami közös is felfedezhető magatartásukban… Lát-e Lukács elvtárs valami közöset a tekintetben, hogy milyen problémákhoz nyúlnak, és milyen szándékkal teszik ezt?

– Biztosan van valami közös, s e téren, szerintem, a filmnek ma Magyarországon – legalábbis a magyar kultúra számára – úttörő szerepe van. Mi ti, – s ebben a legrosszabb irodalomtörténetünk és kritikánk – olyan helyzetbe jutottunk, hogy külsőleg mindenféle modernizmust megengedünk magunknak, a valóságban azonban folytatjuk a régi kultúrfölény helytelen politikáját. Arra gondolok – irodalomtörténeti példával élve –, hogy valósággal Császár Elemér színvonalán műveljük a múlt igazolását. Ahhoz, hogy ezen túllépjünk, specifikus dialektikára van szükség. A marxizmus ugyanis nemcsak abban áll, hogy feltárom az okokat és megmagyarázom a dolgok összefüggéseit. Történészeinknek, szerintem, igazuk van, ha megmutatják, hogy 1867 előtt nem volt Magyarországon komoly nemzeti forradalmi mozgalom, s Deák valóban kénytelen volt a kiegyezést megkötni. Ez az igazság. De más kérdés ezt hitelesen feltárni és más glorifikálni. Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a feudalizmus 1848-ban megindult nagyon gyönge és felületes felszámolásának továbbvitele teljesen kimaradt a 67-es programból. A kezdődő kapitalizmus Magyarországon teljesen érintetlenül hagyta a vármegyei és vidéki feudalizmust. Mármost ennek a kornak az irodalma propagálta ezt a fejlődést, és bizonyos fokig még ma is igazolják. Különösen Jókaira hivatkoznék, aki egyenesen apologetikusan ábrázolta ezt a kort. Jancsó Szegénylegények c. filmje viszont határozott, egészséges szakítás ezzel a felfogással. Ráday gróf, aki Jókainál a Lélekidomár, felvilágosodott, nagyszabású ember, aki mellesleg megértette azt a nagy gondolatot, hogy a szabadságharcost meg kell különböztetni attól, aki a magántulajdonhoz nyúl… Mindezzel szakított Jancsó, s az egész rádayizmus mint középkori bestialitás tárul elénk. Ezt nagy lépésnek tartom előre.

– S itt áttérünk egy komoly teoretikus kérdésre. Amikor Lenin a pártosságról beszélt – nem abban a bizonyos újságcikkben, aminek az irodalomhoz nincs köze, hanem egyik fiatalkori írásában –, azt mondta: a marxizmust két dolog jellemzi. Egyrészt, hogy objektívebben tudja a társadalmat ábrázolni, mint a polgári tudományok, másrészt, hogy ebben az objektivitásban egyszersmind állást foglal. Szerintem a Szegénylegényekben éppen ez van meg. Az az állásfoglalás, hogy – egészen nyíltan kimondva – történelmünkben gyűlölnünk kell azt, ami gyűlöletre érdemes, hogy Magyarország soha nem válik igazán fejlett, kulturált országgá, ha a szellemi és politikai vezetésre hivatott réteg nem látja meg ezt az ellentétet a magyar történelemben, s nem gyűlöli és utálja meg benne azt, ami gyűlöletre és utálatra érdemes. Ez ellen nálunk bizonyos tiltakozást és averziót tapasztalunk. A tiltakozás a Hideg napok ellen is szól bizonyos tekintetben. Van ugyanis egy olyan téves nézet, melyet nemcsak egyes bürokraták, de még gondolkodó és jó írók is képviselnek, hogy ti. Magyarország úgy került bele a fasizmusba, mint Pilátus a krédóba… Ez az, ami nem igaz… A fasizmusig vezető fejlődés 67-ben indult meg, de mi soha nem tértünk le a fejlődésnek ún. porosz útjáról. Az 1918-19-es forradalmak túl rövidek voltak ahhoz, hogy tényleges változást hozzanak. Magyarország fel nem számolt feudalizmusa folytán lobogó zászlókkal vonult be a fasizmusba… Ez az, amit Kovács a hétköznapi élet kisemberénél bemutat. Mikszáthnak nagy érdeme volt – szerintem ő a legkritikusabb magyar író –, hogy a magyar fejlődésének ezt a negatív oldalát, ha nem is haraggal és felháborodással, de mindenképpen az igazságnak megfelelően ábrázolta. Most Kovács és Jancsó is felvetik, hogy a magyar fejlődés igenléséhez szükségünk van arra, hogy tényleg gyűlöljük azt, ami gyűlöletre érdemes. Ez azonban nem népszerű dolog, sem egyes bürokratáknál, sem a nacionalistáknál. Mégis ideológiailag, az ilyen ellenérzések ellenére, nagy lépés előre ez a magatartás, és ezért meggyőződésem, hogy Jancsót és Kovácsot a történelemszemlélet tekintetében igazi avantgarde-nak kell tekinteni. (…) (Interjú Lukács Györggyel.)
(Filmkultúra, 1968. 3.)

 

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső