Testi katasztrófák és nyelvi akrobatika – Karl Valentin (1882-1948),    Tony Richardson,    A japán film egy évtizede: a kilencvenes évek,    Erotika a japán filmben

Karl Valentin
51 KByte

Testi katasztrófák és nyelvi akrobatika – Karl Valentin (1882-1948)

A müncheni születésű Karl Valentin a 20-30-as éveinek különc avantgárd művésze. Kabarészínészként és parodistaként indult. A kabaré elemeket is felhasználó és a népdalból táplálkozó szatirikus kuplé – más országokhoz hasonlóan – a korszak német tömegszórakoztatását is meghatározta. Hatása a mai televíziózáshoz mérhető. Valentin számtalan kabarészínpadon aratott sikert monológjaival, jeleneteivel, paródiáival. A visszaemlékezések szerint kitűnően utánozta Napóleont és Beethovent, vagy éppen a porosz királyi család tagjait.

Sajnos ezek a produkciói nem maradtak meg filmszalagon, noha Valentin már a 10-es évek elejétől készített filmet. Első fennmaradt filmje, a Karl Valentin esküvője még Chaplin rendezői indulása előtt készült. Valentint gyakran hasonlították tengerentúli pályatársához, akit ő maga is csodált. A magas, sovány, hegyes orrú, krétafehér arcú clown jellegzetes műfaja a filmgroteszk volt. Leghíresebb munkáit több száz színpadi előadáson csiszolta megfelelőre. (Rövidfilmjei a cirkusz és a varieté műfajából merítettek.) Állandó partnerével, Liesl Karlstadttal precíz koreográfiával, akrobatikus ügyességgel játsszák el végletekig sarkítva, miként fulladhat a legegyszerűbb cselekvéssor is teljes anarchiába, káoszba. Hosszú lábakon bukdácsoló, hórihorgas, kétbalkezes figurái állandó küzdelmet vívnak a hétköznapi élet apró kihívásaival, a többi emberrel, a társadalommal, a hatóságokkal. Ebben a világban a legegyszerűbb dolog is problematikussá válik: leülni egy székre, átöltözni, megkeresni egy elgurult gombot, felállítani egy kottaállványt.

A groteszk testbeszéden túl a nyelvi játékokat is mesterfokon művelte. A hangosfilmkorszak új fejezetet nyithatott volna Valentin életében, de nem így történt. Humora túl kíméletlen, sötét és pesszimista volt. .Autonóm, alkalmazkodásra képtelen egyénisége, improvizatív játékmódja pedig nem illeszkedett a közben egyre több fegyelmet és csapatmunkát megkívánó forgatási gyakorlathoz. Ezért hamarosan marginalizálódott: rövidfilmjeit a nagyfilmek előtt vetítették. A korabeli kritikák tanúsága szerint ezek a kisfilmek mégis sokszor az est fő műsorszámává léptek elő.

A végtelen küzdelem a külső körülményekkel az excentrikus művész saját életét is jellemezte. Kísérletezett, de legtöbbször kudarcot vallott: 1914-ben Bajorországban elsőként mesterséges megvilágítású filmműtermet nyitott. Frankfurtból hozatta az akkor feltalált jupiterlámpákat, amelyeket – mint visszaemlékezésében elmeséli – az első napon összetört. A burleszkbe illő indulás rossz ómennek bizonyult, a stúdió tönkrement. Egyéb üzleti próbálkozásai is csődöt mondtak. Pechsorozatához tartozik, hogy a náci rezsim ilyen-olyan kifogásokkal szinte minden filmjét betiltotta. Színpadon azonban nagy sikerrel lépett fel Münchenben, Berlinben és Svájcban. Csodálói közé tartozott Bertolt Brecht (akivel együtt forgatta az Egy fodrászszalon rejtelmei című szürreális filmszkeccset), Hermann Hesse és Samuel Beckett. Miután a házát bombatalálat érte a háború alatt, teljesen elszegényedve, elfeledve gyakorlatilag éhen halt. Újrafelfedezése csak a 60-as években kezdődött. A tizenhárom rövid és egy egész estés filmből álló mini-retrospektívünkkel a multimédiális művészet úttörőjére, a legeredetibb német filmkomikusra emlékezünk.
Löwensohn Enikő

6. Testi katasztrófák
7. A különc
10. Humor a szakadék szélén I.
11. Humor a szakadék szélén II.

Karl Valentin
az Oktoberfesten
154 KByte

120 KByte

Karl Valentin
45 KByte

Tony Richardson
26 KByte

Tony Richardson

"Én az egyéni küzdelmekben hiszek, melyek az egyén elmélyült lelkiismeretvizsgálatán alapulnak" – nyilatkozta Tony Richardson a 60-as évek közepén a Cinemának. Az akkor már tíz éve filmet is rendező Richardson alkotásait sokkal inkább jellemzi ez a kijelentés, mint a nevével kapcsolatban gyakran emlegetett free cinemához tartozás. Játékfilmjei alapjául többnyire olyan irodalmi műveket választ, amelyekben a főszereplő önnön törvényei szerint él, és sorsával reflektív viszonyban van. Ezeknek a "nehéz" embereknek az élethelyzetei és önmagukkal való küzdelme állnak a Richardson-filmek középpontjában. A free cinemára jellemző dokumentarista jelleg – az, hogy a történetet valóságos ipari környezetbe helyezik (és ezáltal szociológiailag határozzák meg a szereplők sorsát) – a 60-as évek közepére eltűnik Richardson filmjeiből.

A Dühöngő ifjúságban (1958) is csak háttérként, igaz meghatározó környezetként vannak jelen a szociografikus tényezők. A melodramatikus hangvételű darab dialógusai Richardson rendezésében az irodalmi szövegtől eltérően szűkszavúak, ritmusuk pattogó, gyors, közelebb állnak a hétköznapi dialógusokhoz, míg a dráma prózaszövegében a megnyilatkozások terjengősek, részletekbe veszők. Osborne darabja hat évig ment Richardson rendezésében a Royal Court Theatre színpadán, majd a New York-i bemutató rendezésére is őt kérték fel. A film dramaturgiai pontossága nyilván ennek a hosszú színházi "előtanulmánynak" köszönhető. Az adaptációt a főszereplőt alakító Richard Burton rendkívül kegyetlen játéka teszi drámaivá, de Richardson arányérzéke is kellett , hozzá, hogy a film "élővé váljon". Jimmy Porter alakja hol az ellenszenvet, hol együttérzést vált ki. Nem kellemes film, mert olyan dolgokat látunk benne viszont, amelyekkel minden nap szembesülnünk kell nekünk is: házastársakat, akik az egymás iránt érzett szeretet ellenére képtelenek kifejezni érzelmeiket, túllépni a neveltetésükből adódó különbségeken, legyőzni komplexusaikat, anyagi jólétet teremteni.

A hosszútávfutó magányossága (1962) is adaptáció (Allan Sillitoe elbeszéléséből készült) és azon ritka esetek közé tartozik, amikor a film az eredeti mű fölé nő. Antihőse, Colin Smith az érzékenységéből fakadó lázadása miatt kerül nevelőintézetbe. Ezt a filmet a filmtörténetben a Négyszáz csapás angol megfelelőjének tartják, fenntartva persze, hogy míg Truffaut hőse megpróbál beilleszkedni abba a bonyolult hálózatba, amely körülveszi, Smith nem. A fekete-fehér képeket jól illeszkedő zenei váltások kísérik a komor klasszikus zenétől a finom jazzig. E két színből kevert (a szürke árnyalatait a tengerparti sár és a televízió háttér színéből összeadó) látványban a fehér a külvilág színe, rikít és ellenszenves, mint az ötmérföldes futásra felsorakozó ellenfeleknek, a Ranleigh iskola tanulóinak elit sportöltözéke. Kevésbé tartom jó választásnak

Tom Courtenayt a főszerepre, mert túl érett erre a szerepre, arca nem egy tévelygő kamaszé, hanem egy sokat próbált férfié. A mellékszereplők közt találjuk Richardson apósát, Sir Michael Redgrave-et, minden idők egyik legkiválóbb Shakespeare-színészét (filmjei közül a hónapban l. Londoni randevú, Tövis és borostyán, Felsőbb osztályba léphet, Köznapi komédia, A domb, Egy ember az örökkévalóságnak).

Az Egy csepp méz (1961) egy különleges, koraérett, bohókás lány, Jo történetén keresztül mutatja be a brit iparvárosok kültelkeinek és a gyártelepek lakóinak nem túl szívderítő életét. (Rita Tushinghamnek, a Royal Court színésznőjének ez az alakítás hozza meg a világhírnevet.)

A könnyűlovasság támadása (1968) a szó legszorosabb értelmében vett kosztümös film, sőt "egyenruhás" film. Háborúellenes alkotás, abból a történelmi korból, amikor még a háború fogalma a legáltalánosabb körökben magasztos eszmeként élt. A 19. század közepén járunk, a történet egy katonatiszt hivatásába vetett hitének elvesztését, majd halálát meséli el. A film képileg folyamatosan szembeállítja a kifogástalan egyenruhák világát a nyomorral, majd a jól szabott nadrágokban és kabátokban gyors halált lelő katonák merev arcát láthatja a néző a hegyekkel körülvett harcmezőn. A teljesen reménytelen helyzetű angol könnyűlovasság pusztulása párhuzamos montázsban áll néhány animációs "propagandafilmmel", amelyekben a valóságos eseményekkel szöges ellentétben a bátor, brit oroszlán könnyedén elbánik az orosz medvével. A történetben fut egy mellékes szerelmi szál, amelyben a kapitány szerelmét Vanessa Redgrave játssza. A naiva szerepében a rendező feleségének egészen új arcát láthatjuk (de talán szívesebben emlékezünk a karakterének megfelelőbb alakításaira az Ördögökben vagy Antonioni Nagyításában.)

Az Oscar-díjas Tom Jones (1963) a sorozat legüdébb darabja. Henry Fielding vaskos regényének megfilmesítésekor Tony Richardson megtartja a narrációval kísért elbeszéléstechnikát. Ám a főhős jelleméből leginkább az élet örömeit féktelenül élvező ember vonásait emeli ki. Tomot ösztönei vezérlik, nemigen tud ellenállni a fehérszemélyek csábításának, szerelmét viszont középkori lovagként imádja. A free cinema lázadásaként – a hollywoodi íratlan szabállyal szemben – a szereplők sokszor egyenesen a kamerába, vagyis a néző szemébe néznek, bocsánatkérően vagy szinte segítségért esedezve. Tom Jones tudatában van teste folytonos zabolátlanságának, és igyekszik megfelelni romlatlan szerelme hűségre vonatkozó elvárásának, de mit tehetne Watersné kifinomult női praktikáival szemben? Csak a szemtanúktól, a nézőktől kérhet elnézést, amíg le nem bukik. De mindig lebukik, még akkor is, ha el sem követte azt, amiért fennakad. A szerelmesek egymásra találásáig rögös út vezet, tele mulatságos, erotikus jelenetekkel, remek színészi alakításokkal és máig utánzott rendezői fogásokkal.

A Joseph Andrews (1977) egy újabb kosztümös adaptáció, egy másik fieldingi-szerelmi történet a mindenkori pikareszk regények logikája szerint: a két szerelmest folyton folyvást elválasztja az élet. A címszereplő és Fanny feladata, hogy a segítők és ártó személyek sokasága és Az események látszólagos ellenük fordulása ellenére ne veszítsék el hitüket egymásban és a szerelmükben. A film mulatságossága azonban sokkal inkább gegekre és jellemkomikumra épül, mint a narrációra. A parókák megviseltek és nevetségesek, a fogazatok hiányosak, a szépségtapaszok egy hölgyre jutó átlaga úgy fél tucat.

A végére hagytam, mert sehogy sem illik a sorba A Gibraltár tengerésze (1966). Annak ellenére, hogy ez is adaptáció, nem kosztümös film és nem tartozik a free cinema jegyeit hordozó filmek közé sem. Férfi főszereplője leginkább Szerb Antal Utas és holdvilágának hőséhez hasonlít: olyan férfi, akinek a mindennapoktól való megcsömörlése hétköznapi, de kiútkeresése egyedi. Szerb Antal hőse a múltból próbálja felépíteni ja övőjét, míg Alan végérvényesen szakít a múltjával. Az elhagyott feleséget ebben az alkotásban is Vanessa Redgrave alakítja, míg az új élet asszonya szerepében a megunhatatlan és varázslatos Jeanne Moreau-t láthatjuk... (Pikáns életrajzi párhuzam, hogy Redgrave éppen Moreau-t jelölte meg válóokként, amikor szakított Richardsonnal.)
Péczely Dóra

8. Joseph Andrews
9. Dühöngő ifjúság
13. A "Gibraltár" tengerésze
14. A hosszútávfutó magányossága
23. Egy csepp méz
23. A könnyűlovasság támadása

Joseph Andrews
43 KByte

Dühöngő ifjúság
39 KByte

Shinobu Yaguchi:
Adrenalin hajsza
(1999)
42 KByte

A japán film egy évtizede: a kilencvenes évek

Tavaly júniusban a Japán Alapítvány jóvoltából hat rendező hat – Magyarországon még be nem mutatott - alkotásával idézte fel az Örökmozgó a háború utáni japán film egy-egy évtizedét. E nagy sikerű sorozat folytatásaként most kilenc japán rendező kilenc – kilencvenes években készült – filmje látható kilenc estén át az Örökmozgóban. A filmek most is eredeti japán nyelven, angol felirattal, magyar szinkrontolmácsolással kerülnek bemutatásra. A belépés változatlanul ingyenes!

A korábbi sorozatot érthető módon a műfaji és tematikai változatosság jellemezte. Annál több közös vonás fedezhető fel viszont ebben - A kölykök visszatérnek kivételével - megint ismeretlen művekből összeállított mostaniban. A legszembetűnőbb a japán filmben korábban oly jelentős történelmi tematika (jidai-geki) eltűnése: mind a kilenc alkotás a kilencvenes évek Japánjáról szóló gendai-geki, vagyis kortárs tematikájú mű. Tokióban (A kölykök visszatérnek, Mindennap holiday, Ne nézz vissza!, Nodojiman), illetve vidéki városokban játszódnak, így bármifajta kitörés a jellegzetesen urbánus környezetből dramaturgiai jelentést hordoz (pl. a Kyotóban külön költözött szülők összehozása a Biwa tónál a Költözésben). S aligha véletlen, hogy – bár a humorral vegyített, nosztalgikus road movie a veterán Yamada Yoji rutinosan ismételgetett sikerképlete (Emlékezetes osztály II) - a négy 1999-ben készült filmből három is hangsúlyozottan "mozgásra" épül: az Adrenalin hajsza mint amerikaias ihletésű akciós vígjáték, a Nodojiman mint az országos énekverseny tematikai lehetőségeit kiaknázó társadalmi körkép, az Ószakai történet pedig mint egy ember igazi arcát feltáró lélektani tanulmány. Az utóbbi 14 éves hősnője, ahogy a válás során lezüllött, majd eltűnt apja után kutat, az egész sorozat emblematikus figurája lehetne. Hiszen e filmek többségében érzékeny, lázadó kamaszok sorsán keresztül, és nem egyszer az ő szemszögükből, tárul elénk a mai Japán, ahol válságba került a – hagyományosan a társadalom alapkövének számító – család és iskolarendszer és ahol egyre embertorzítóbb hatású a társadalmi érvényesülés követelménye. Bár ezeket az égetően aktuális kérdéseket nagyon különbözően közelítik meg az alkotók, a maró szatírától a nosztalgikus életképig terjedő széles palettán is felfedezhető a továbbélő hagyomány: a mindennapi élet szintjén ragadják meg a kisemberek alig észrevehető drámáját, amint az a tipikusan japán "kisrealista" filmtípusban (shomin-geki) szokás.

Japánban, ahol a nyolcvanas évekre összeomlott a filmgyártás alapját jelentő stúdiórendszer és a kilencvenes évek sem hoztak filmművészeti fellendülést, tehetségekben még sincs hiány. A folyamatosságot Yamada Yoji (sz.1931) sikerrendező képviseli. Népszerű Tora-san sorozatával (1969-1995) és égető társadalmi problémákat humoros-szentimentálisan feldolgozó kasszasikereivel (pl. Emlékezetes osztály, 1993) ő tartja életben a Shochiku filmstúdiót. A nyolcvanas években debütáló középnemzedék, melyet az egyetemen megcsapott a baloldali diákmozgalmak szele (ld. Kegyetlen történet az ifjúságról), lelkes amatőrfilmesként és/vagy a Nikkatsu stúdió soft porno produkcióinak rendezőasszisztenseként tanulta meg a szakmát. A legnagyobb hatást közülük a Költözés rendezője, a korábbi japán filmhetekről (Halraj, 1983; Tájfun klub, 1985) ismert Somai Shinji (1948-2001) gyakorolta: hosszú beállításaival iskolát teremtett. Azóta is az egyik legjobb japán rendezőnek számít a reklámfilmesnek indult Ichikawa Jun (sz. 1948), akit csak most, az Ószakai történettel ismerhet meg a magyar közönség. A szórakoztató film jeles mestereként ma már nagy stúdióknak dolgozik a Nodojiman rendezője, az egykor Fukasaku Kinji erőszakorgiáiért (A felkelő nap zászlaja alatt) lelkesedő Izutsu Kazuyuki (sz. 1952) és a Mindennap holidayt rendező Kaneko Shusuke (sz. 1955), aki az Eper és vér japán amatőrverziójától jutott el a japán szörnyfilmek amerikai remake-jéig. 1989-ben debütált mind közül a legismertebb: Kitano Takeshi (sz.1947) véletlen folytán lett komikus, majd népszerű hazai tévé-sztárból nemzetközi fesztiváldíjas filmrendező jellegzetesen kegyetlen yakuza-történeteivel. Kis híján halálos motorbalesete után, váratlan fordulattal, egy szinte hagyományos shomin-gekivel (A kölykök visszatérnek) jelentkezett. A kilencvenes években debütáló és a tévé, a video, sőt a színház terén is otthonosan mozgó legújabb nemzedéket sorozatunkban a forgatókönyvírónak tanult Shiota Akihiko (sz. 1961) rendezése, a Truffaut és Hani Susumu hagyományait folytató Ne nézz vissza!, és a legsikeresebb fiatal rendező, Yaguchi Shinobu (sz. 1967) posztmodern Adrenalin hajszája képviseli. Ebben az abszurd helyzetekben bővelkedő, humoros üldözéses szerelmi történetben ráadásul a japán film két legújabb sztárja is látható: a Kitano filmjében feltűnt Ando Masanobu és a tévében befutott Ishida Hikari.

Kazuyuki Izutsu:
Nodo-Jiman
(1999)
19 KByte

Takeshi Kitano:
A kölykök visszatérnek
(1996)
44 KByte

Jun Ichikawa:
Oszakai történet
(1999)
12 KByte

Erotika a japán filmben

Egész éves sorozatunk Skandinávia után új helyszínre, Japánba érkezett. Noha a téma kimeríthetetlen gazdagságát nincs módunk szemlélteni, három jeles alkotó – Mizoguchi, Shindo és Oshima – néhány jellegzetes filmjével és pár ismert klasszikussal próbálunk betekintést adni a gésaházak és a hétköznapi párkapcsolatok egykori és mai világába...