Egy júliusi péntek estéről van szó. A műsor nyolckor kezdődött. A szárnyait még éppen csak bontogató animációs alkotó, Rofusz Kinga új filmjét, a hét perces Arlequint vetítették az Örökmozgóban. Méghozzá a klasszikus Chaplin-filmek egyike, a Cirkusz előtt. A műsor felvezetéseként pedig az Arlequin-film ugyancsak fiatal zeneszerzője David Yengibarjan harmonikázott. A vetítés végén a nézők lelkesen tapsoltak, és szívből gratuláltak az alkotóknak, Mert jól érezték magukat.Talán valamiféle katharzisban volt részük, amit az olcsó műfaj nem adhat. (Vannak ilyen ínyencek!)
A feszültség levezetéseként a premierfilm rendezőjével, Rofusz Kingával beszélgettem kicsit. Rettenetesen izgult. Be is vallotta. Hogy miért?
Az animációs film, főként a rövid egyedi, abszolút intim műfaj. Ha az ember ki akarja fejezni magát, ezt bátran megteheti, mert nem kell örökké kiállnia, mint egy előadóművésznek. Egy ideig nagyon jól el lehet bújni a film mögé. De aztán mégiscsak eljön a pillanat, amikor meg akarja az ember mutatni, mert meg kell mutatnia magát. Hiszen nem csak magunknak, elsősorban másoknak, mások megszólítására készítünk filmet. Valamit át akarunk adni a másik embernek. Ez az alkotás, a kínlódás lényege.
Te éppen most, az Arlequinnel mit akarsz átadni, elmondani?
Szerintem ez egy emberi film, ami az emberi érzésekről szól. Remélem, hogy ez átjön a képeken.
Mégis, miféle emberi érzéseket akarsz ébreszteni? Szomorúságot? Fájdalmat? A vég hangulatát, vagy az életigenlést?
Jó kérdés, de erre még nem készültem, hirtelenjében nem tudom frappánsan megfogalmazni.
Akkor mondom én a nézői véleményem úgy, ahogy érzem a most látottak alapján. Számomra a filmed, komoly film. Az itt fölvillanó mélységekhez túl fiatal vagy. Egy művész a pályája összegzésekor szokott ilyen húrokat pengetni. De akkor már más, szinte kötelező. Mindazonáltal, ez a film szőröstül-bőröstül dráma. Súlyos élethelyzeteket cipel. Nem enyhít rajta a harmonika gyönyörű és reményteljes zenéje sem, inkább aláhúzza, erősíti a drámai vonalat. A cirkusz világában Arlequin élete akkor is végtelenül szomorú, és tragikus, ha fölidézi a sikeres fiatalság boldogságát. Sőt, annál inkább. Miféle siker is volt az, ami neki jutott ? S a (titkon?) imádott trapézművésznő is halott, lezuhant a magasból. Üres a szék a tükör előtt. Az egész olyan megmerevedett tánc. Az összegezés, a minden elveszett drámája ott üt át számomra igazán a képi világon, amikor Arlequin ledobja, majd eldobja a labdát. Egyik kedvenc, régi olvasmányélményemben, ami örökre megfogott (egy T. Capote-novellában), a föltekert gombolyag gurul le a lépcsőn. Nekem, mint nézőnek, azon kívül, hogy egy nagyon szép, kidolgozott, feszesen elkészített filmet láttam, az volt a legmegrázóbb képsor, amikor s ahogyan a labda elgurult. Ez a képsor az emlékezetembe elraktározott olvasmányélményre rímelt, s különleges volt most dramaturgiai fogásként az animációban viszontlátni. Persze mindezzel nem kell egyetértened. Bennem ilyen gondolatokat ébresztett a filmed.
Ennek örülök, bár nem az volt a célom, hogy úristen, most csináljak egy szomorú filmet. Nem is tudom, honnan jött az egész. Volt ez a mániám, hogy az öreg harlekin, aki készül az utolsó fellépésére, visszaemlékszik az életére, hogy milyen volt. Én két emberről akartam filmet csinálni, ahol a cirkusz, az artistavilág a helyszín, és szándékosan nem korhoz kötött. De inkább a cirkusz világa vonzott. Viszont, amit mondtál az eldobott/ledobott labdáról, az azért is nagyon jó, mert nem hittem volna, hogy ez a képi szándék így átjön. Amikor az ember készíti a filmet, bizonyos dolgok elég egyértelműek, de nem biztos, hogy a valóságban, a nézőknél is így működik. Nekem evidens, hogy bizonyos jelenetek ezért vagy azért vannak, és nagyon jó, hogy amit így vagy úgy akartam működtetni, az sikerült is.
Nagyszerű a film zenéje, láttam, büszke is vagy a szerzőre. Hogy találtál rá?
David Yengibarjan-ra Richly Zsolt tanárom, aki mindig és mindenben sokat segített és segít a mai napig, hívta fel a figyelmem. Olvasott valahol egy interjút az örmény fiúval, aki már csinált filmzenéket is, és én elkezdtem kutatni utána. Végül megtaláltam, s elmondtam, miről lenne szó. Kötélnek állt, jött, megnézte a filmet és mint mondta, azonnal tele lett ötletekkel. Az első pillanattól tudta, hogy mit szeretnék. Amikor elkészült, nagyon boldog voltam. Úgy éreztem, a filmem megtalálta a másik felét.
Milyen filmeket készítettél eddig?
1994-ben végeztem az Iparművészeti Főiskolán, s akkor készítettem a Csend című diplomafilmem, ami szerintem katasztrófa volt.
Szerinted, vagy mások szerint is?
Szerintem és mások szerint is. Már akik be merték vallani, s ezért nagyon hálás is voltam nekik. Ugyanis akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy mennyi mindent nem tudok, amikor filmet akarok csinálni.
Technikailag érted a csődöt?
Nem. Technikailag minden lehetőség adva volt. A Főiskolán is eleget gyakoroltuk a különféle animációs technikákat, s a megvalósítás lehetőségei is adva voltak. Én azzal szembesültem, hogy mennyire nem vagyok tisztában a film dramaturgiájával. A Főiskolának ez hibája volt akkoriban, hogy kevés hangsúlyt helyezett a filmnyelv, a dramaturgia tanítására. Nem tudom, hogy milyen a képzés most, de akkor ez hiány volt. A filmdramaturgiát csak kurzusszinten tanultuk, tehát nem volt olyan, hogy minden héten lett volna egy óránk, pedig úgy érzem, hogy ez az egyik legfontosabb dolog a filmkészítésénél, legyen az bármilyen műfajú is. Kell, hogy legyen egy kiindulópont, hogy legyen váza, szerkezete egy filmnek. Ezen ismeretek hiányában csúszott ki a kezemből a vizsgafilmem, a Csend. Mondhatom, hogy saját káromon tanultam meg az egészet.
Hogyan?
Rengeteg filmet néztem. Ezt tényleg csak úgy lehet megtanulni, ha filmet néz az ember. Mindenfélét. Könyvekből nem lehet megtanulni. Lehet hozzáolvasni, ha a saját felderítéseit akarja az ember igazolni, vagy megerősíteni.
Az eredmény megmutatkozott a következő filmednél?
1997-ben Mesterképző diplomát tettem, s 1998-ra elkészült a következő filmem, az Etüd. Ebben már több örömöm volt, főként, hogy díjat is kaptam Espinho-ban, a filmfesztiválon. Bár ez a film is valójában diplomamunka, elsőfilmnek számít. Akkor még nem egyetem volt az Iparművészeti. A Mesterképző kurzussal lehetett kiegészíteni a főiskolai végzettséget annak, aki vállalkozott rá. Ekkor készítettem ezt a filmet, amit valójában Richly Zsoltnak köszönhetek, aki a főiskolán a négy év alatt a tanárunk volt. Szerintem a legjobb pedagógus, legalábbis a legjobbak között volt/van. Akkor neki támadt olyan ötlete, hogy az öt tételből álló Bartók mű, a Magyar képek egyik tételére csinál animációt, a többit pedig a volt tanítványaira bízza. Igy az egyiket, az Etüdöt a Medvetánc című tételre én készíthettem el. Nagyon jó volt. Szabad kezet kaptunk, hogy amit erre a zenére elképzelünk, azt kell megvalósítani. Tehát mind az öt film abszolút pontosan, konkrétan a zenére készült. Az enyém egy másfél perces, absztrakt film lett, amelyben geometriai formák mozognak.
Ezek szerint az Arlequin a második önálló filmed. Meddig tart egy ilyen 7 perces, pasztellel papírra rajzolt film elkészítése?
Az Arlequinen három évig dolgoztam. Sokszor reggeltől estig.
Számomra mindig talány, hogy lehet ebből megélni? Semmi könyvillusztráció, reklám vagy egyéb?
De, persze. Az ember kampányszerűen kiragad egy-egy hetet vagy hónapot. Dolgoztam gyerekújságnak, voltam látványtervező és animátorkodtam mások filmjében. Valamint dolgoztam együtt Reisenbüchler Sándorral többször, és voltam társrendező is. Az ember kénytelen pénzt keresni. Pedig nekem szerencsém van, mert a Pannóniában státuszban vagyok, s van egy minimális alapfizetésem, ami ugyan kevés, de biztos. Így megengedhetem magamnak, hogy egyedi filmet akarjak készíteni, mivelhogy erre van igényem.
Úgy tűnik, az animációs filmkészítők csak akkor érzik magukat igazi művésznek, ha egyedi, vagyis önálló filmet készíthetnek. Közben állandóan válságról beszél a szakma.
Amikor az ember ezt tanulja, nem lát bele az egészbe. Hallja, de nem érti. Mikor tanultunk, iszonyatosan lelkesek voltunk. Élveztük, hogy amit tudunk már tudjuk, és nem gondolkoztunk azon, hogy ebből hogy lehet megélni, hogy lehet a munkánkat sikerre vinni, pénzre váltani. Naívak is voltunk és azt gondoltuk, hogy dehogynem, meg lehet ebből élni úgy, hogy nem fogunk kommerszet csinálni, csak művészfilmet. Vagyis olyan kis egyedi filmeket, amilyeneket az ember szeretne, amiben ő maga van benne. Azt képzeltük, ha ezt nagyon akarjuk, akkor tényleg így is fog működni a dolog.
De miért ne lehetne kommersz-t csinálni, vagy reklámot ?
Végül is, azt nem mondom, hogy nem lehet, csak akkor, amikor főiskolás voltam, volt ilyen távolságtartás-féle, mert hogy az nem jó dolog. Fiatalon magasra helyezi az ember a mércét. Emellett voltak rossz tapasztalataim is azokkal kapcsolatban, akik elcsábultak erre a területre. Nagyon sok tehetség sodródott el így, mert a reklámot gyorsan, rögtön, éjjel, nappal kell csinálni és nincs másra idő. És olyan emberek sokasága szól bele ott a dolgokba, akiknek gőzük sincs az egész szakmáról. A szabad alkotásra vagy érdemi beleszólásra ott semmi lehetőség, vagy csak nagyon kicsi területen van. Ilyesmiket mondanak.
Te reklámokat soha nem csináltál?
Nem, ez valahogy kimaradt az eddigi életemből, bár rutinszerzésre nem tartom rossz iskolának, ha időben ki tud szállni az ember. De mint mondtam már, a Főiskoláról egyenesen a Pannóniához kerültem. Ott pedig lehetőségem adódott egyedi filmet csinálni, mert pályázhattam. Hát persze, hogy ezt választottam. Szerencsém volt, nem győzöm hangsúlyozni.
Úgy látszik, a szerencse kegyeltje vagy. Szerencsésen alakult az ötlet is, hogy a filmed premierje itt, az Örökmozgóban legyen. .
Sarkalatos kérdés, örök probléma, hogy hol lehet vetíteni egyedi animációs filmet, amióta nem vetítik kísérő filmként. Régen ez bevált dolog volt, most macerás tárgyalásokat kíván ennek a lehetőségnek a megvalósítása. Úgy tűnik, nemcsak a mozik zárkóznak el, az erre való menedzserek sem működnek megfelelően. A jövőben az alkotóknak nagyobb mellszélességgel kell beszállniuk, hogy filmjeik a közönséghez jussanak. Ezúttal az igazság az, hogy a filmem zeneszerzőjének, David Yengibarjan-nak köszönhetem a mozi-ötletet. Amikor teljesen elkészült a film, ő is nagyon boldog volt. Bár csinált már sok mindenhez zenét, de animációs filmhez most először. Azt mondtuk, ezt mindenkinek meg akarjuk mutatni. Keressünk hát egy mozit, ahová bekéredzkedhetünk. Mivel David ismerte az Örökmozgó egyik programszervezőjét Surányi Verát, szólt neki, s ő, miután megnézte, fölvette a filmet a műsorba. Hát így adódott számunkra ez a lehetőség
Szerencsés vagy a neveddel is. Jó neved van. Akik kevésbé ismernek, az első magyar Oscar-díjas animációs rendező, Rofusz Ferenc lányával azonosítanak. Ezt hogy éled meg?
Rofusz Ferenc nem az apám. Ő a nagybátyám, akivel tizennyolc éve nem is láttuk egymást. Soha nem volt szoros köztünk a kapcsolat. Én őt soha nem láttam dolgozni, nem voltam nála bent a stúdióban. De tény, hogy tudtam, mi az, amit ő csinál, és hogy ez az animációsfilm-dolog hogy működik. Nem biztos, hogy ezt más gyerek is tudta olyan idős korában, mint én.
És az is tény, hogy amikor megkapta az Oscar-díjat, az borzasztó nagy öröm és büszkeség volt a családnak, de nálam ez még nem volt akkor olyan tudatos, hogy követendő példának könyveltem volna el. l980-ban tizenegy éves voltam. Később, amikor az Iparművészetin az Animációs szakra jelentkeztem, akkor sem éreztem a nevem miatt előnyt vagy hátrányt. Miután elég ritka név, inkább a csodálkozás szintjén szembesültem a dologgal. "hogy csak nem Rofusz"?
Mi lesz "holnap"?
Úgy tudom, az Arlequint benevezik több külföldi filmfesztiválra. Sajnos itthon nagyon kevés van. A munkámmal kapcsolatban pedig abban bízom, hogy elkezdhetek egy újabb filmet, mert kaptam támogatást a pályázatomra. A film címe A sellő és a halász lesz. Ezt teljesen más technikával képzeltem el, mint az előző filmjeimet. Nagyon fontos még, hogy e mögé ismét elbújhatok pár évre.
Filmográfia:
CSEND (1994)
ETÜD (1998)
ARLEQUIN (2003)
