Szabó valamennyi filmje a történelmi-politikai változások következtében megrendült biztonságérzet személyiségtorzító hatásáról szól. Meghatározó törekvése, hogy vizuális eszközökkel fejezze ki a kimondhatatlant, a hirtelen elfojtásokat, a csendeket, amelyek mélyén sokszor generációk óta öröklődő traumák húzódnak. Ingmar Bergman Personá a döbbentette rá a film egyedülálló lehetőségére, az arcokon születő és átalakuló érzelmek feltárására. Ezt a felismerést tükrözi a Bizalommal kezdődő, s a nácikkal kollaboráló német karmester, Furtwängler igazolási eljárását feldolgozó Szembesítés (2001) lélektani kamaradrámájáig ívelő stílusváltás.
A karmester és az igazolási eljárást vezető őrnagy párharca döntően nem arról szól, ami a dialógusokban éppen elhangzik. A karizmatikus kisugárzású színészek, Stellan Skarsgĺrd és Harvey Keitel egymáshoz való viszonya, az ellenfényes premier plánok, a tudattalan mozdulatok szavakon túli, ambivalens érzelmeket fejeznek ki. Amikor Furtwängler a művészet, a "misztikus erő" és a politika teljes szétválaszthatóságáról beszél, leleplezi magát: arcára kiül a nárcizmus, az önérvényesítés, az önigazolás, a szorongás, a megkönnyebbülés, a meghasonlás – míg a feszülten rángó őrnagyéra a tehetetlen düh, a kétségbeesés, az emberfeletti erőfeszítés, hogy nem tudja eléggé megszorongatni Furtwänglert.
A blokk azt ábrázolja, mit mutat meg a karakterből Szabó filmjeiben az arc. Milyen karaktereket nevel ki a közép-európai történelem, milyen kényszerhelyzetekbe kerülnek a hősök, kik, milyen célok érdekében és milyen módszerekkel képviselik az "igazságot".
