Szabó líraisága, játékossága már pályakezdő etűdjeiben nemzetközi érdeklődést keltett (Koncert, 1961; Te, 1962), legerőteljesebben azonban az Apában mutatkozott meg (1966).
Az etűdök szubjektív kamerakezelése vállaltan hasonlít Szabó új hullámos példaképei, Truffaut és Godard filmjeihez, de velük szemben a közös tenniakarás, a "kivételes pillanat" átszellemültsége lelkesíti át. Az Álmodozások korával (1964) kezdődő személyes, nemzedéki naplókban már búcsúzik a kollektív illúzióktól. A flashback ettől kezdve a személyes és történelmi identitáskeresés eszköze lesz.
A fiatal mérnök-alterego (Bálint András) és szerelmének spontán élményeiben, kudarcaiban és visszaemlékezéseiben érintőlegesen már felvillan a múlt, a frissen berendezkedett kádárizmus több tabutémája: a holokauszt, a Don-kanyar, a disszidálás, 1956.
Második filmje, az Apa – Egy hit naplója (1966) Szabó és nemzedéktársai alapvető élményét: a háború és az ötvenes évek borzalmait árvaként átélt gyerek létbizonytalanságát, identitáskeresését ábrázolja. Majd' minden filmjében megjeleníti a hiányzó apafigurákat és egy-egy észrevétlenül elhelyezett képpel, plakáttal tiszteleg apaként szeretett rendező-tanárai, Máriássy Félix és Herskó János előtt is.
1945 után a "kollektív bűnösséget" visszhangzó Kelet-Európában az egyetlen példaként vállalható apa a "tízmillió fasisztával szemben", s az a néhány száz partizán, aki a kommunizmusért harcolt. Az árva Takó minden tettét a halott apja köré szőtt fantázia-mítosz motiválja. Szabó formanyelvi leleménye, hogy lélektanilag hitelesen rekonstruálja, miként kapcsolódott össze a hiány, a gyermeki függőség és az ország tényleges függősége a gyermeki képzeletben.
Az újhullám vívmányainak egyéni, kelet-európai alkalmazása – a flashbacken áthömpölygő történelem – Szabót e két játékfilmmel világszerte ismertté tette: az Apa nemcsak Moszkvában nyert fődíjat, hanem meghódította Európa, New York és Dél-Amerika közönségét is.
