"Egy eltűnt kultúra nyomában" címmel 2003. április 3.-9. között rendezték meg az Örökmozgó Filmmúzeum,a Magyar Nemzeti Filmarchivum, a budapesti Lengyel Intézet, a Filmoteka Narodowa (Lengyel Nemzeti Filmarchivum) közreműködésével az Örökmozgóban a lengyel-jiddis játék- és dokumentumfilmek hetét a varsói gettófelkelés 60. évfordulója alkalmából. A gazdag érdeklődést és bőséges sajtóvisszhangot kiváltott hét műsorán az alábbi filmek szerepeltek:

Purimjátékok (Der Purimspieler - Blazen purimowy, lengyel-jiddis, 1937., rendezte:Józef Green és Jan Nowina-Przybylski.
Hontalanság (Bal Tschuwe - Bezdomni, lengyel-jiddis, 1939., rendezte: Aleksander Marten.
Eskó (Thkijes Khaf - Slubowanie, lengyel-jiddis, 1937., rendezte: Henryk Szaro.
Jidl, a hegedűs (Jidl mit'n fidl - Jidel gra na skrzypcach, lengyel-jiddis, 1936., rendezte: Józef Green és Jan Nowina-Przybylski.
Dybuk (Dybuk, lengyel-jiddis, 1937., rendezte: Michal Waszyński.
Levél anyámhoz (A birwele der mamen - List do matki, lengyel-jiddis, 1938., rendezte: Józef Green és Leon Trystan.
Lengyelországi zsidók (Polish Jews, archiv dokumentumok az 1934-1945 közötti időszakból.
A varsói gettófelkelés krónikája Marek Edelman szemével (Kronika powstania w getcie warszawskim wg Marka Edelmana, lengyel dokumentumfilm, 1993., rendezte: Jolanta Dylewska.

A Zsidó Harci Szövetség (Zydowska Organizacja Bojowa)1942. októberében alakult meg. Ők robbantották ki a varsói gettófelkelést 1943. április 19.-én. A felkelés vezérkarának többsége a 3 hetes küzdelem végnapjaiban az utolsó töltényével öngyilkos lett. Marek Edelmannak, a felkelés egyik vezéralakjának, a csatornán keresztül sikerült kijutnia a gettóból. A neves orvos ma Lodzban él. Hosszú élete során soha nem rettent vissza a fájdalmas igazságok kimondásától.

Az alábbi részlet egy interjúból származik, melyet Agnieszka Grudzińska készített, és a Viva című lengyel lap 2003.8. számában látott napvilágot, Trudny pacjent (Nehéz beteg) címmel. Az interjú többek között egy, a gettófelkelés kapcsán ritkán tárgyalt témával, a szerelemmel is foglalkozik, illetve megismerkedhetünk Marek Edelmannak a II. világháborút követő, a magyar nyilvánosság előtt kevéssé ismert éveibe, amelyekről a filmhéten vetített dokumentumfilmben sem beszélt.

"Beszélgessünk a szerelemről. Még soha senki nem írta meg például azt, hogy festett a szerelem a gettóban, illetve egyáltalán a háború során. Én már több írónak is javasoltam a témát. Először mindegyikük roppant lelkesnek bizonyult, aztán sorra jöttek a szomorú telefonok, hogy nem akar összeállni a dolog. Senki nem írt még könyvet a háború alatti szerelemről. Hiába töpreng - nincs ilyen. Valakinek végre meg kellene írnia ezt a művet is. Ha az ember fiatal, sokkal könnyebben megérti, mi is az a szerelem, és sokkal kevésbé áll hozzá közel a halál.

Én csak azt tudom, hogy a szélsőséges, végső helyzetekben az emberek nem szívesen maradnak magukra. Kettesben minden könnyebb. Nem kell ennek feltétlenül hatalmas szerelemnek lennie, lehet ez valamiféle szimpátia, a másik felé fordulás. Olyan jó odabújni valakihez. Nem kell feltétlenül ennél több... A lényeg az, hogy az ember ne legyen egyedül. Hogy kötődjön valakihez, bár ez alatt nem feltétlenül testi kötődést értek. Ilyen helyzetben az ember sokkal többet adhat másoknak, és ez nagyon fontos. A gettóban, és más ehhez fogható helyeken nagyon nehéz elviselni a magányt. Úgyhogy mindenki próbált társat találni magának.

Nehéz ezzel kapcsolatban bármit is mondani: a szélsőséges helyzeteket mindenki más és más módon dolgozza fel. Van, aki számára egy ilyen szituáció vizsgát jelent, másnak börtönt, nyomasztó terhet. Egyedi adottság, hogy ki mennyit bír.

A háborút követően Lengyelországban maradtam. Annak idején 60.000 ember életéért voltam felelős, ennyien maradtak a varsói gettóban a nagyarányú deportálási akciót követően, ennyien éltek ott 1943-ban, a felkelés kitörésekor. Ennyi ember életéért tartoztam felelősséggel. Ezek az emberek meghaltak, kellett tehát valaki, aki gondozza a sírjukat. És ezt a feladatot nem elegendő mindössze szimbolikus értelemben, külföldről irányítva ellátni. Ehhez itthon kell élni, és teljes mellszélességgel vállalni a feladat felelősségét. Én a mai napig úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom ezeknek az embereknek az életéért, haláláért, pontosabban azért, hogy milyen módon haltak meg. (...)

A Zsidó harci Szövetségből mára 6 ember maradt, szerteszét szórva a világban. Nem is, csak 5, egy asszony nemrég hunyt el Kanadában. Ötünk közül csak én élek Lengyelországban.

A múlt folyamatosan érezhető a jelenben is. Ezért kellett nekem itt maradnom, mivel az én embereim itt vannak. Azokról beszélek, akikkel valaha együtt voltam. Ők az "én embereim", és nem is vagyok hajlandó másképp nevezni őket.

Ezért tetszett nekem Polański A zongorista című filmje. Fegyelmezett hűség jellemzi azt az alkotást. A gettót annyira hűen sikerült újrateremteni, hogy az embernek nem is akaródzik elhinnie, hogy Polański soha nem látta a saját szemével. Nincs abban a filmben semmi felesleges, nincs benne pátosz. Egyszerűen csak van és kész.

Természetesen zsidóként maradtam Lengyelországban, nem pedig lengyelként. Miért? Lengyelország csak a lengyeleké volna? Ez elmebaj! Lengyelország a lengyel állampolgároké. Mindenkié, aki itt lakik, aki a lengyel állam állampolgára, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát. (...)

Lodzban telepedtem le, elvégeztem az orvosegyetemet, bár őszintén szólva nem sok mindent tanultam ott. Aztán jöttek a szakmai sikerek, persze egy csomó jószándékú ember közreműködésének köszönhetően. Ma is dolgozom egy kórházban. A habilitációs munkámat soha nem fogadták el. Először 1968-ban utasították el. (...)

Az én meglátásom szerint az antiszemitizmus közönséges bárdolatlanság, ugyanolyan, mint amikor valaki mást nem fogad el az illető. Nem szereti az ukránokat, németeket, beloruszokat. Ez a lenéző viszony gyakran irányul a nemzeti kisebbségekre. Egy pszichológust vagy szociológust kellene megkérdezni arról, miért van ez így. Az antiszemitizmus az elme betegsége, és szerte a világon mindenütt megtalálható. A II. világháborút megelőzően Lengyelországban számos nemzeti kisebbség élt, és ott volt még ehhez Dmowski, az ONR (Obóz Narodowo-Radykalny - Nemzeti-Radikális Tábor , 1934-ben alapított szélsőjobboldali csoportosulás. Roman Dmowski /1864-1939/ szélsőjobboldali, nacionalista politikus, a munkásosztállyal szembeni harc elkötelezett híve - a fordító jegyzete) - ők hallani sem akartak a zsidókról. Hitler csak még tovább élezte a helyzetet, ez teljesen egyértelmű. Még szerencse, hogy manapság egyre gyakrabban elítélik az antiszemitizmust, de ez azért lassú folyamat. Nagyon lassú...

Nekem az antiszemitizmus borzasztóan fáj, bár tulajdonképpen már hozzászoktam.

Egész életemnek része a nyugtalanság, de azt is meg kell mondanom, hogy soha nem éreztem magamat veszélyben Lengyelországban. Sem 1968-ban, az antiszemita megmozdulások idején, sem a hadiállapot alatt. Mit csinálhattak volna velem? Többek között azért maradtam itthon, hogy nekik, azaz a hatalomnak legyen ki előtt szégyellnie magát. Hogy amikor szóba állnak velem, akkor le kelljen sütniük a szemüket. Lehet, hogy ez némi beképzeltségnek hat a részemről, mégis azt hiszem, hogy a hatalom folyamatosan számolt velem. (...)

Számunkra, a Zsidó Harci Szövetség tagjai számára meglehetősen felfoghatatlan tény volt, hogy a gettófelkelés idején, és később, amikor folyt a gettó felszámolása, a fal másik oldalán normális élet folyt. Az emberek mentek a dolguk után, nevettek, a fal közelében felállítottak egy körhintát is, hallottuk a zenét... Senki nem látja, hogy velünk mi történik? Nemcsak azokra célzok, akik ott éltek a fal másik oldalán, hanem az egész szabad világra is.

Én nem haragszom azokra, akik a fal másik oldalán éltek, bár néha azért csodálkoztam. Tudtam, hogy senkire nem számíthatunk. Nem hittem benne, hogy túléljük a felkelést. Semmiféle, a gettóból kivezető menekülési útvonal nem volt előkészítve. Jómagam az Umschlagplatzról elsősorban az összekötő lányokat igyekeztem kijuttatni, mert valahogy úgy éreztem, ha egyet is sikerül megmentenem, akkor valahogy mennek tovább a dolgok. Persze minden összekötő helyére muszáj volt valaki másnak lépnie, mivel a létszámnak stimmelnie kellett. Nem könnyű eldönteni, ki haljon meg, és ki maradjon életben. Bennem akkor nem volt semmiféle kétely arra vonatkozóan, hogy kit kell megmentenem. Amennyiben lett volna, akkor nem mentek meg senkit.

Mindig is meglehetősen határozott alkat voltam. A gettófelkelés tényleges vezetője Abrasza Blum volt, aki azonban április 22-én, a harcok 4. napján a következő kérdéssel fordult hozzám, a taknyos ifjonchoz: Most akkor mit tegyünk, Marek? Majd' 20 évvel idősebb volt nálam. Így aztán, bár semmiféle korábbi tapasztalattal nem rendelkeztem, mégiscsak folyamatos döntési helyzetben voltam, sorra adtam ki a parancsokat.

Nem szoktam azon gondolkodni, milyen volna a mai Lengyelország, amennyiben annak idején nem gyilkolják le az összes zsidót. Nem szeretem a "mi lett volna, ha..." típusú kérdésfelvetést. Mit lehet erre a kérdésre válaszolni? Ezek az emberek ma nincsenek itt és kész.

A háború kitörése pillanatában az én családomból már senki sem élt. Egyedül könnyebben boldogultam, könnyebb volt felvenni a küzdelmet.

Aztán 1968-ban a feleségem a gyerekekkel együtt elhagyta Lengyelországot. Mit mondhattam a gyerekeimnek, amikor a zsidó voltuk miatt csúfolták őket az iskolában? Bár lehet, hogy fütyülni kellett volna az egészre. Én azonban úgy éreztem, hogy veszély esetén jobb, ha az ember a számára legkedvesebbeket a fal másik oldalán, biztonságban tudja."

(A Viva 2003. nr 8. számában megjelent beszélgetést Agnieszka Grudzińska készítette, az anyagot összeállította és fordította: Kálmán Judit.)