Az idei, immár 47. alkalommal megrendezett Times bfi London Filmfesztivál az Egyesült Királyság legcsillogóbb filmfesztiválja. Sztárok, filmes óriások és igazi 'biztos befutónak' számító filmek szemléje, amelynek nem titkolt szándéka a nagyközönség becsalogatása a mozikba. A programban szereplő 170 alkotás közül természetesen akad szép számmal igazi fesztivál film is, és teret kapnak a dokumentumfilmek, a kísérleti alkotások csakúgy, mint az archívumból előásott és felújított filmek. "A kulcsszó a 'változatosság', a célunk az, hogy mindenki megtalálja a neki tetsző alkotásokat." jegyezte meg a programmal kapcsolatban Sandra Hebron a fesztivál művészeti igazgatója. A változatosság természetesen a vörös szőnyegre is igaz, ahol jól megférnek egymás mellett az igazi A-listás hollywoodi sztárok és az első filmes színészek vagy alkotók, akik egyelőre még a névtelenségbe burkolózva élvezik a fesztivál programjait és a többi hasonló cipőben járó lelkes fiatal filmes társaságát. Nem aggódnak a velük szemben támasztott elvárások vagy a sztársággal járó felhajtás miatt, ahogy ezt annak idején az a fiatal olasz rendező is tette, akinek először 1962-ben mutatták itt be a Kaszás (La Commare Secca) című filmjét. "21 éves voltam akkor, élveztem Londont és nagy izgalomban tartott a fesztivál. Volt, hogy egy nap négy-hat filmet is megnéztem. Azóta is sokszor visszajárok, hiszen a londoni az egyik leggazdagabb kínálatú filmes ünnep. Akkoriban nyugodtan átadhattam magam az élvezeteknek, és nem kellett amiatt izgulnom, hogy megfelelek-e a közönség elvárásainak." – magyarázza Bernardo Bertolucci, aki saját bevallása szerint most sokkal jobban izgul a filmje fogadtatása miatt. Bertolucci nem csak Londonban nosztalgiázik, hanem filmjében, Az álmodozókban (The Dreamers) is, hiszen kedvenc városába, Párizsba kalauzolja a nézőt. Három fiatal fedezi itt fel a mozi és az egymás teste által nyújtott örömöket az 1968-as diáklázadások idején. "Már 30 éve annak, hogy Az utolsó tangót (L'ultimo tango a Parigi) itt forgattam és persze itt készült a Megalkuvó (Il Conformista) is, és most visszatértem. Akkoriban azért is választottam Párizst, mert mindig is szerettem a francia újhullám filmjeit. Úgy éreztem, sokkal inkább odatartozom, mint az olasz mozihoz, ami akkoriban jóformán vígjátékokból és spagetti westernekből állt." – nyilatkozta a rendező Geoff Andrewnak.  "A forgatás a Louvreban pedig valóban a szépség lopása volt." utal előző filmjének, a Lopott szépségnek (Stealing Beauty) eredeti címére

Nem csak Bertolucci volt izgatott a filmje fogadtatása miatt, hanem a nyitófilm a Vágásban (In the Cut) című erotikus pszicho-thriller rendezője, Jane Campion is. "Még soha nem nyitottam fesztivált, ezért egy kicsit zavarban vagyok. Különösen azért, mert a London Filmfesztivál igazán fantasztikus, hiszen egyike azon keveseknek, melyek valóban a mozi víziójáról szólnak." Ellentétben a rendezőnővel, a főszereplő Meg Ryan óriási lelki nyugalomról tett bizonyságot, amikor igazi hollywoodi dívához méltóan körülbelül háromnegyedórás késéssel érkezett a megnyitóra, és a szeme se rebbent, amikor a hidegben ácsorgó rajongói hangos nemtetszésüket fejezték ki emiatt.

A film egyébként a fesztivál igazi 'nagyágyújának' tekinthető. Bár a thriller szál nem hoz sok meglepetést a műfaj megszállottjainak, a leplezetlen erotikus jelenetek mindenképpen meglepően hatnak amerikai filmben különösen Hollywood 'édes kis szöszkeségének' Meg Ryan a főszereplésével Campion ügyesen ötvözi a mainstream amerikai thriller vonásait sajátos látásmódjával, valamint a Zongoraleckéhez hasonló alaptémájával, az elfojtott női szexualitás felszabadításával. A Meg Ryan által alakított irodalomtanárnő egyszerre szembesül a két legelemibb érzéssel, a félelemmel és a szexuális vággyal, ráadásul lehet, hogy éppen vágyai tárgya egyben a rettegett sorozatgyilkos is.

A nyitó és zárófilmmel, Christine Jeffs Sylvia–jával kapcsolatban a fesztivál művészeti igazgatója, Sandra Hebron a következőket mondta. "Bár első látásra két teljesen különböző alkotásról van szó, más korban játszódik és műfajilag is különböző kategóriába sorolható, mégis a tény, hogy mindkettőt új-zélandi rendező, jobban mondva rendezőnő készítette, önmagában is érdekes párhuzam. Ráadásul mindkét alkotásban különös jelentőséget kapnak a szavak, illetve a költészet és egy bonyolult szerelmi kapcsolat (ez utóbbiban az írónő Sylvia Plath és Ted Hughes viharos házassága.) Ráadásul mindkettő főszerepét igazi hollywoodi szupersztár alakítja, hiszen Sylvia Plath szerepében Gwyneth Paltrow látható.

A Christine Jeffhez hasonlóan szintén második filmes Sophia Coppola új filmjének, a Fordításban elveszett (Lost in Translation) bemutatóján így kommentálta filmjét "A Virgine Suicides után sokat beszéltek arról, hogy a következő filmem biztosan borzalmas lesz. Ez tulajdonképpen nagyon felszabadítóan hatott rám. Gondoltam, azt csinálhatok, amit csak akarok - szabad utat kaptam." A történet, amely egy középkorú színészről és egy fiatal lányról szól, akik a japán kultúra idegenségében és furcsaságai közt egy rövid időre egymás társaságában találnak felüdülést és megnyugvást. Mindketten házasok, ráadásul meglehetősen nagy korkülönbség van közöttük és az idő is rövid, mégis valami mély és romantikus barátság alakul ki köztük, megtartva a távolságot, de éreztetve, hogy talán sokkal mélyebb vonzalomról van szó. A film nagy erénye, hogy ügyesen manőverezik a melankolikus hangulatú, a szereplők magányát hangsúlyozó jelenetek és az idegen kultúra furcsaságait sokszor sztereotipizált formában bemutató nevetésre ingerlő jelenetek között. Külön jutalomjáték - a hajdani Saturday Night Live című program komikusának - Bill Murraynek, a whisky reklám forgatására Japánba érkező egyébként lefelé ívelő karrierű hollywoodi sztár szerepe. Méltó partnere ebben a fiatal tehetség Scarlett Johansson, aki egy másik Gála filmnek, A lány a gyöngyfülbevalóval-nak (Girl with a Pearl Earring ) a címszereplője, és aki Hollywood legígéretesebb fiatal színésznőjének tűnik. Mindkét filmjében ő a korosodó művész, ez utóbbi esetben a Colin Firth által alakított festő, Vermer figyelmének a tárgya. Bár Johansson még csak 19 éves, mégis egy igazi sztár tudatosságával vonult be filmjei premierjére. Belépőinél már csak a nyilatkozatai határozottabbak, nem titkolt szándéka ugyanis, hogy hamarosan rendezőként is bemutatkozzon. Colin Firth, aki maga is részt vett a bemutatón, visszafogottan csak ennyit mondott a szerepéről: "Az egyik legcsodálatosabb dolog a hivatásomban, hogy a legelképesztőbb és legreménytelenebb hobbiknak hódolhatok. Itt például úgy játszhattam a festékekkel, ahogy ötéves korom óta se. Ami pedig a színészi játékot illeti, nyugodt lehettem afelől, hogy ecsettel a kézben ugyanúgy mutat a zseniális festő, mint az aki csak borzalmas mázolmányokat képes festeni."

A Korcs szerelmek (Amores Perros) után második játékfilmjével jelentkezett Alejandro Gonzales Inarritu is (tovább szaporítva a nagy várakozásokkal fogadott másodikfilmesek sorát.). A 21 Gramm (21 Grams), azonban komoly és meglehetősen lehangoló történet, amelynek cselekménye az elődjéhez hasonlóan szintén több szálon fut. A film szerkezete egyébként David Hare (Az órák forgatókönyvírójának) az egyik leggyakrabban idézett példája volt a film forgatókönyvírásáról, elsősorban a szerkezeti felépítéséről szóló előadásának. Hare, aki maga drámaíróként kezdte, majd forgatókönyv író lett és a rendezésbe is belekóstolt, kifejtette, hogy míg a hollywoodi kasszasikerek látszólag azonos, már jól bevált szerkezeti felépítést követnek, az igazán jó filmek mernek kockáztatni. "Nem az a lényeg, hogy nincs szabály, hanem az, hogy nincs olyan szabály, amit fel ne lehetne rúgni." Három példával támasztotta alá előadását. A harmadik ember (The Third Man), Korcs szerelmek (Amores Perros), és a saját maga által írt Az órák (The Hours). Azt is elmondta, nem kis meglepetésünkre, hogy bár a filmiparban farkastörvények uralkodnak, azért az írók igenis "becsülik és támogatják egymást. Alapjában véve barátságos csapat vagyunk." Amit mi sem példáz jobban, mint hogy Az órák szerkezeti felépítését a Korcs szerelmek inspirálta, aminek az írója Guillermo Arriage viszont éppen Az órákra válaszul írta meg a 21 Gramm forgatókönyvét.

És ha már a szabályok felrúgásáról és az árral szemben való úszásról van szó, a legjobb példa erre talán az amerikai független filmgyártás, melynek idei felhozatala a fesztivál külön fénypontja volt. Az itt bemutatott filmek ismét jól példázzák, hogy létezik élet és filmgyártás a hollywoodi stúdiórendszer és a gigászi költségvetésű szuperprodukciók árnyékában is, ráadásul nem is akármilyen. Úgy tűnik, hogy az amerikai film egyfajta újjászületését, illetve inkább megújulását éli. Az állomásfőnök (The Station Agent), amely a 2003-as év Sundance Filmfesztiváljának nagy meglepetése volt, Londonban is hatalmas ovációt kapott. Ahogy Sandra Hebron elmondta, egyike azoknak a filmeknek, amit semmilyen nagy hírverés nem előz meg, csak csendben jön, és nagyot szól. A kívülállókról (egy törpe, egy a gyermekét gyászoló visszavonult színésznő és egy beilleszkedni nem tudó bevándorló) barátságáról szól, nemegyszer keserű humorral, egy kis vonatnézéssel (trainspotting-al) tarkítva. A bemutató után az író-rendező Tom McCarthy és a főszereplő Peter Dinklage álltak a színpadra, hogy a nézők kérdéseire válaszoljanak, bár szereplésük sokkal inkább rögtönzött stand-up komédiára emlékeztetett. McCarthy elmondta, hogy a történetet maga a helyszín, a depó, ahol a főszereplő letelepedik és az elhagyott vonat inspirálták, valamit maga a főszereplő Peter, akit egy színdarabban már rendezett, és akivel barátságuk során sokat beszélgetett arról, milyen is törpenövésű emberként élni, milyen előítéletekkel kell megküzdenie, és már puszta megjelenésével milyen reakciókat vált ki az emberekből.

A külsőségek, a fizikai megjelenés fontossága, és felszínes világunk a témája egy másik független filmnek, a Tizenháromnak (Thirteen), ahol azonban a főszereplő képtelen elfogadni, hogy kilóg a sorból, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön az iskola vagány csajainak nem éppen veszélytelen baráti körébe. Catherine Hardwicke filmje, amelynek a forgatókönyvírásában a film egyik tinédzser szereplője Nikki Reed saját iskolás élményeit felhasználva maga is besegített, nagyon aktuális problémával foglalkozik. Az amerikai serdülők lányok világába viszi a nézőket, akik már tizenhárom évesen megismerkednek a drogok, a tinédzser szex, az áruházi lopások, az étkezési zavarok és az öncsonkítás világával. "A filmben bemutatott lányok viselkedésében semmi különös nincs, úgy értem, manapság sajnos ez az általános, ha körülnézel a tini lányok közt. Egyrészt óriási a társaiktól rájuk nehezedő nyomás, másrészt pedig a magazinokból és a televízióból sugallt kép, hogy csak akkor lehetsz sikeres és boldog, hogyha nádszál karcsú vagy szuperdivatos holmikban jársz és sok pénzed van. A lányok pedig mindent megtesznek ezért. Még pubertáskor előtt szigorú diétába kezdenek, hánytatják magukat vagy a narkóhoz nyúlnak, hogy megfeleljenek a Hollywood által sugallt ideálnak"-mondja a főszereplő, a most 16 éves Evan Rachel Wood. A tini szereplőkön kívül külön figyelmet érdemel a Holly Hunter a lányát egyedül nevelő anya szerepében, akit sokkszerűen ér a felismerés, hogy az egyébként is liberális szellemben, inkább barátnőként nevelt kislánya mennyire kicsúszott az irányítása alól. Az Oscar-díjas színésznő nem csak filmjét jött bemutatni, hanem ő volt az idei Guardian interjú riportalanya is. Közel kétórás beszélgetés során mesélt karrierje indulásáról, a különös szerepekről, mint a Karambol (Crush) vagy a Zongoralecke (The Piano) vagy arról az átmenetről, ahogy a mainstream filmektől egyre inkább eltávolodva manapság legtöbbször független alkotásokban, illetve a Broadwayn Beth Henly színdarabjaiban szerepel.

Szintén amerikai független film a Mark and Michael Polish által készített Northfork, amely egy laza trilógia harmadik része. A szupernaturális elemekkel gazdagított, különös látványvilágú filmet a családjuk és maga az amerikai táj inspirálta. Apjuk gátépítőként dolgozott Montanabán, ami a történet színhelyéül szolgál, anyjuk pedig mexikói, kinek kultúrájából táplálkozik a film mágikus realizmusa. Ennek a kettőnek a keveréke egy sok neves amerikai színészt felvonultató, ám sokszor vontatott filmet eredményezett.

A kanadai származású Guy Maddin bizarr, álomszerű (bár sokszor inkább rémálomra emlékeztető filmmel rukkolt ki.) A szülővárosában, Winnipegben játszódó film A világ legszomorúbb zenéje címet viseli (The Saddest Music in the World). A képileg a régi fekete-fehér expresszionista filmeket idéző alkotás főszerepében Isabella Rossellini tündököl, aki szőke parókájában megszólalásig hasonlít édesanyjára. Szerelmi sokszög, Az excentrikus screwball comedy történetét a gazdasági világválság idején játszódó szerelmi sokszög adja, valamint a verseny, hogy megtalálják a világ legszomorúbb zenéjét.

A fesztivál legprovokatívabb filmje címre minden bizonnyal a francia Bruno Dumond Twentynine Palms című filmje pályázhat a legnagyobb eséllyel. Természetesen, akik ismerik az L'Humanité és a La Vie de Jésus nem lepődtek meg azon, hogy Drumond ismét sokkolja a közönséget. Filmjében az amerikai kultúra úgy keveredik az európai kultúrával, ahogy a két főszereplő váltogatja az angol, illetve a francia nyelvet, valamint ahogy az amerikai roadmovie elemei keverednek az európai művészfilm elemeivel. "Új kihívásokat kerestem, és az igazság az, hogy mindig is lenyűgözött, milyen hatással van az amerikai film az európai kultúrára, ezért választottam filmem színhelyéül a kaliforniai sivatagot. " Lassan bontakozik ki, végig éreztetve valami meghatározhatatlan fenyegetés jelenlétét. A lány szinte hisztérikusan retteg az autóktól és valóban, végzetüket egy idegen autó és annak utasai jelentik. Drumond maga 'kísérleti horrorfilmnek' nevezte alkotását, és valóban, a film végén szinte sokkoló erőszak igazi horrorisztikus elemeket tartogat.

Szintén sokkoló, bár sokkal inkább a témája miatt Xavier Giannoli filmje a Türelmetlen testek (Les Corps Impatients), amely egy tipikus francia fiatalokról szóló szerelmi háromszög a húszéves pár és a lány unokahúga között. Ami különlegessé és egyben tragikussá teszi, az a lány tüdejében talált rosszindulatú daganat. Mind a nézőnek, mind a történet szereplőinek döbbenetes azzal szembesülnie, hogy milyen kíméletlenül és milyen hamar ledönti a lábáról még az életerős fiatal szervezetet is a halálos kór. Hármuk viszonyulásának története ez a betegséghez és egymáshoz. A fiú szemszögéből bemutatott történetben felmerül a kérdés vajon elítélhető-e egy húszéves fiú, aki ugyan tartani próbálja barátnőjében a lelket, és aktívan kiveszi részét annak ápolásából, mégsem tud ellenállni a lány szexis és egészségtől majd kicsattanó unokahúgának, akinek a karjaiba menekül az egyre nagyobb lelki teher elől.

Hasonló a témája Isabel Coixet filmjének, amelynek címe Az életem nélkülem (My Life Without Me). Főhőse Ann huszonhárom éves boldog fiatalasszony két kislányával és férjével él Vancuverben, amikor váratlanul megtudja, hogy halálos beteg. Úgy dönt titokban tartja ezt mindenki elől, de összeállít egy listát arról, hogy mi mindent szeretne, illetve kell megtennie legfőképpen azért, mert tudja, hogy lányainak nélküle kell felnőniük.

A Gála filmek, valamint külön a brit, vagy a francia filmgyártásnak szentelt szekciók mellett a program legnagyobb részét a világ minden tájáról érkező filmek tették ki. "Az egyik állandó törekvése az ilyen fesztiváloknak, mint a mienk, hogy kiemelje és a figyelem középpontjába állítsa azt a kreativitást, ami a világ filmgyártásában létezik. Igaz, az, hogy melyik ország vagy kontinens filmjét emeljük ki, mindig egy kicsit egyéntől függő, szubjektív választás, de a mozgatója, hogy mindannyian megszállottan keressük a következő nagy mozi szenzációt, közös célunk "-jegyzi meg Sandra Hebron a fesztiválkatalógus bevezetőjében. A világ többi tájáról érkező filmek között is a 'nagy filmek' vitték a prímet, amelyek már több fesztiválon is bizonyítottak, mint például Fezran Ospetek Szemközti ablak (Facing Window) című filmje, amely a Karlovy Vary filmfesztivál nagydíjas alkotása. Igazi romantikus történet, csodálatos zenével, Hitchcock-i utalásokkal két egymástól időben eltérő, mégis sok rokon vonást felvonultató szerelmi történet, amely a kreativitásban, ez esetben a cukrászművészetben teljesedik ki. A második világháború rémségei elől egy gyermekeivel az erdőbe menekülő anya és a menekülését segítő fiatal csavargó romantikus története André Techine filmje az Eltévedve (Strayed). A szemközti ablakhoz hasonlóan szépen fényképezett jól megcsinált filmről van szó, amely a szélesebb közönségréteg tetszésére is számíthat. Szerepelt a programban a Titanicon is sikerrel vetített Távolban (Uzak) Nuri Bilge Ceylan filmje, csakúgy, mint Lars Von Trier Dogvill-je vagy Takeshi Kitano Zatochi-ja.

Közép-Európát idén olyan alkotások képviselték, mint a cseh Kisváros (Mestecko) amely a cseh kisvárosi életet mutatja be Jiři Menzel nyomdokain haladva, de jóval gyengébb eredménnyel. Vagy az idén Cottbusban díjazott Séta (Progulka) című orosz filmet, amely alacsony költségvetése ellenére lendületes és innovatív alkotás, vagy Fliegulf Benedek Rengetegje, melynek az angol fordítása, Forest, korán sem hordozza magában a film eredeti jelentéstartalmát. (Idézhetném itt Sophia Coppola filmjének címét, mert szépen példázza milyen is az, amikor valami lényeges, vagy éppen maga lényeg vész el a fordításban.)

A Fókuszban Latin-Amerika és a Fókuszban Afrika szekció azt a célt tűzte ki, hogy felhívja a nyugati közönség figyelmét arra, hogy olyan helyeken is készülnek filmek, ahol a pénzhiány vagy az életkörülmények miatt nem is gondolnánk. Pedig, amint Bertolucci példája is mutatja, nem árt odafigyelni az újoncokra, mert ki tudja...