Hollósi Laura Egy legenda élete: kiállítás Marilyn Monroe-ról
London, County Hall Gallery, 2003


367 Kbyte

London County Hall Gallery nevű kiállítóhelye több hatalmas rózsaszínű felirattal jelzi, hogy ott tekinthető meg a Dalí Universe című kiállítás. Természetesen Salvador Dalí műveket láthat, aki betéved (mozirajongók számára is kínálva egy csemegét, mégpedig azt a hatalmas méretű olajfestményt, amelyet a mester Alfred Hitchcock Bűvölet című filmjéhez készített 1945-ben). De ha a kíváncsiskodó a jegy megvétele, valamint a Dalí művek megtekintése után a bal oldali járat felé is elindul, akkor egy másik kiállítást is megtekinthet, amelynek címe Life of a Legend, s amely Marilyn Monroe életét hivatott bemutatni 70 művész 250 műve segítségével. A kiállító művészek között olyan nagy neveket találunk, mint Andy Warhol, Allen Jones, Peter Blake, Richard Avedon, Milton H. Greene vagy Henri Cartier-Bresson, valamint még az angol közönség számára sem túl ismert művészeket, mint Corinna Holthusen, Antonio de Felipe, José de Guimaraes, Richard Lindner és Ernesto Tatafiore.

Kezdjük talán a fotókkal, amelyeken a leghitelesebben elevenedik meg a szőke démon alakja. Bob Henriques, Richard Avedon, Sam Shaw, Douglas Kirkland, Milton H. Greene, Henri Cartier-Bresson, Tom Kelley, Eve Arnold valamint Bernard of Hollywood fotói úgy láttatják Marilyn-t, amilyennek mindenki ismeri őt. Az élettörténet bemutatása a még modellként dolgozó (és még nem színésznő, de még csak nem is Marilyn Monroe névre hallgató) Norma Jeane-ről készült felvételekkel indul, ám a barna lány helyét hamarosan a szőke hajú, bájos mosolyú és nagyon szexisnek tartott Marilyn veszi át. A "legendás élet" Tom Kelley fotósorozatával kezdődik, ezen a 22 éves - és akkor még ismeretlen - Marilyn meztelenül pózol. Az egyes fotók témája természetesen különböző (Marilyn autóban ül, Marilyn szomorú, Marilyn meztelen, Marilyn nevet, avagy mosolyog, Marilyn egy hotelszoba hatalmas ágyán, fehér lepedőbe burkolva pózol, nem egyszer, hanem sokszor), de végül is mindegyik kép azt a célt szolgálja, hogy fenntartsa az imázst, a híres színésznő saját imázsát. Ki ne ismerné például Sam Shaw elhíresült fotóját, amely alapján Andy Warhol 1962-ben elkészítette híres Marilyn-sorozatát? Vagy azt, amelyiken Marilyn fehér ruháját fellebbenti az aláfújt levegő? De hogy a "kép" teljes legyen, az egyik teremben folyamatosan vetítik a Marilynről készült fotókat (olyanokat is, amelyek a kiállítás anyagában nem szerepelnek), valamint korabeli tévéfelvételeket, amelyek Marilynnel vagy Marilynről készültek. Láthatóak különböző filmforgatási jelenetek (például a Hétévi vágyódás már említett fehér ruhás jelenetének a felvétele), de megtekinthető többek között Marilyn házasságkötése is Joe DiMaggio-val, aki 1954-ben vette feleségül a színésznőt, majd - miután még ebben az évben elváltak - olyan képek elevenednek meg a szemünk előtt, amelyeken a házasságában nagyot csalódott Marilyn sír. Aztán következik a második házasságkötése (pontosabban a harmadik, ugyanis Marilyn még nagyon fiatalon hozzáment egy Jimmy Dougherty nevű férfihoz, akitől elvált, miután modellkedni kezdett), ezúttal Arthur Millerrel, de - mint azt mindenki tudja - ez a házasság sem volt hosszú életű (öt év után váltak el). És, miközben a képeket/klipeket nézzük, természetesen olyan dalok szólnak valahonnan, amelyeket Marilyn énekelt fel annak idején, mint például a Diamonds Are a Girl's Best Friend vagy a Bye Bye Baby.

A County Hall Gallery-ben megtekinthető kiállítás anyaga azonban nemcsak a Marilynről készült fotókból áll. Láthatóak itt olyan műalkotások is, amelyeknek az alkotóit Marilyn figurája inspirálta. Ebbe a vonulatba tartoznak például a Marilyn-fotókból készült kollázsok is, ezek - talán Warhol sorozataira reflektálva - a színésznő megsokszorozott arcképeiből alkotnak különböző formákat (például David Burke Marilyn Design with Red Background/ Marilyn Design vörös háttérrel című műve). Vagy itt kell megemlíteni a kortárs fotóművészek munkáit, például Corinna Holthusenét, akinek három fotóból álló képsorozatában a fotósnő fokozatosan "vedlik át" Marilynné - előbb csak Marilyn-sminkkel, majd végül Marilyn-frizurával felékesítve jut el a "hiteles önarcképig". A pop-art képviselői is szép számban képviseltetik magukat, így Antonio de Felipe számos Marilyn témájú festménye is látható, köztük az, amelyiken a Metro-Goldwyn-Mayer oroszlánfejének a helyébe Marilyn fejét helyezte el, de látható például Warhol egyik Marilyn-je is, valamint Christopher Makos Andy Warholról készült fotósorozata, melynek képein farmerban és világos ingben pózol ugyan a pop-art mester, viszont ki van festve és szőke paróka van a fején. Ezek a művek persze egy nagyon lényeges dologra világítanak rá: Marilyn alakja annyira ikonikussá vált, hogy akár csak jelzésszerűen is elég utalni a személyére, felhasználva például a színésznő tipikus mosolyát (vagyis az ajkait), a szőke haját, esetleg bármelyik testrészét, vagy éppen a nevét. Ezek az alkotások ugyanakkor szinte felkínálják magukat például a feminista értelmezéseknek is, hiszen főleg a női művészek igencsak kritikusan állnak a Marilyn-legendához (a férfiak meg épp ellenkezőleg, valamiféle fétisnek tekintik Marilyn-t és az ő nőiségét). De bárhogy is ábrázolják Marilyn-t a kortárs művészek, biztos, hogy a művek gyakran viccesek (ironikusak), vagy éppen elgondolkodtatóak.

Meg kell még említeni azt a kis üvegszekrényt is, amelyben Marilyn fekete miniruhája és ékszerei láthatóak (állítólag ezeket viselte azon az estén, amikor DiMaggio először hívta el vacsorázni), vagy azt a pár cipőt, amit szintén ő hordott. A legtanulságosabb látnivalók mégis csak a Marilyn-nel kapcsolatos souvenirek, mint például a kulcstartók, a táskák és egyéb mütyürkék, amelyek jól érzékeltetik, hogy a Marilyn név tulajdonképpen óriási üzlet is. Innen nézve talán egy kicsit jobban érthető, az is, hogy a kortárs művészek ironikus hangvétele korántsem véletlen, hiszen egy Marilyn képből/ről újabb Marilyn képet készíteni tulajdonképpen nem más, mint egy olyan műalkotást létrehozni, amely nem áll messze a giccstől. Ezért a sok rózsaszín, a piros vagy a fehér szín a kollázsokon, vagy az erősen tobzódó színek a pop-art művekben, és persze az általában figuratív ábrázolásmód.

A kiállítás anyagának eklektikusságát tekintve viszont a címe is kétféleképpen értelmezhető, hiszen egyrészt felfogható úgy is, mint ami valóban Marilyn Monroe-nak, a legendának az életét mutatja be, de talán pontosabb az az értelmezés, amely szerint a vele kapcsolatos legenda életét/utóéletét hivatott ábrázolni. A kiállítás keserédessége tehát épp abból adódik, hogy egyszerre csodáljuk és sajnáljuk azt a nőt, akinek az életét és a karrierjét ennyire a külseje és a róla született legenda határozta meg. És valószínűleg ennek a "testbe zártságnak" tudható be az is, hogy annyian megpróbáltak már Marilyn bőrébe bújni, viszont senkinek sem sikerült még a teljes átalakulás. Ahogyan Billy Wilder találóan megjegyezte, azért nem érdemes újabb Marilynek gyártásával próbálkozni, mert ő eredeti volt. Ennek ellenére mégiscsak érdekes megtekinteni a különböző próbálkozásokat, újra-vagy átértelmezéseket, már ami a Marilyn-legendát illeti.

 


82 Kbyte
Billy Wilder: Van aki forrón szereti (1959)
Billy Wilder:
Van aki forrón szereti (1959)
71 Kbyte

78 Kbyte
Van aki forrón szereti - forrás: www.mgm.com
Van aki forrón szereti

forrás: www.mgm.com
109 Kbyte
John Huston: Kallódó emberek (1961)
John Huston:
Kallódó emberek (1961)
71 Kbyte

87 Kbyte
forrás: MNFA fotótár
forrás: MNFA fotótár
140 Kbyte

38 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső