Az Örökmozgóban június 6-a és 14-e között rendezett japán filmfesztivál keretében a kilencvenes évek Japánjáról kaptunk körképet, hiszen mind a kilenc bemutatott film kortárs tematikájú (gendai-geki) volt. Hogy mi a közös ezekben a művekben? Mindegyik a gyermek szemszögéből láttatja a világot, rántja le a leplet a felnőttek reménytelenül elidegenedett társadalmáról, ahol csak a pénz és a hatalom az úr. Nem új a megközelítés, Európában az olasz neorealizmus, Japánban az új hullám óta gyakran találkozunk hasonló nézőpontú filmekkel, amelyek arra hivatottak, hogy a fiatalok felnőttekétől elszigetelt, mégis azzal rokon mikrovilágát tárja elénk, vagy a gyermeki ártatlanság és felelősség problémáját boncolgassa.

A fesztivál filmjei arra a kérdésre keresik a választ, milyen kitörési lehetőségek adódnak a társadalmi érvényesülés mókuskerekéből.

A fesztivál nyitódarabja, A kölykök visszatérnek (1996) a megálmodott és megtalált hivatás filmje. A rendező, Kitano Takeshi neve a magyar közönség számára sem ismeretlen, hiszen számos művét vetítették már más japán filmhetek keretében: Az erőszakos zsarut (1989), A robbanást (1990), a Tengerparti jelenetet (1991), a Szonatine-t (1993), a Tűzvirágokat (1997), a Kikujiro nyarát (1999), a Testvért (2000) és a Bábokat (2002). A kölykök visszatérnek egyszerre illeszkedik szervesen KItano yakuza-filmjeinek sorába, és tér el azoktól, hiszen az iskola-téma és a bokszfilm műfaja is keveredik benne. Az iskola-téma már-már kezd elcsépeltté válni a japán filmgyártásban, hogy csak Hani Shushumu Rossz fiúkját (1961), Toyoda Toshiaki Kék tavaszát (2001) és Morita Josimicu Családi játékát (1983) említsem, nem is szólva a fesztiválon még bemutatott Akihiko Shiota Ne nézz vissza! és Yamada Yoji Emlékezetes osztály II. című filmjeiről.

A kölykök visszatérnek két fiú iskolás éveinek történetét dolgozza fel shomin-geki stílusban (a kisemberek mindennapi életét bemutató neorealista filmtípus), akik komikusnak készülnek, de a folytonos csínytevések (iskolai lógások, az egyik tanárról mintázott pingponglabdákból és fémcsövekből összetákolt, hatalmas falloszú karikatúrababa és egy másik tanár autójának felgyújtása) és az iskolában uralkodó farkastörvények miatt rákényszerülnek egy önvédelmi sport, a boksz elsajátítására. Miután a baseballban sikertelennek bizonyultak (erről csak komédiázó szárnypróbálgatásaikon értesülünk) Masaru (Kaneko Ken) iratkozik be először a bokszklubba, majd barátját, Shinjit (Ando Masanobu) is ráveszi e küzdősport gyakorlására. Masaru az iskola kerítésén keresztül hívja Shinjit, majd miközben barátja biciklin követi, végigfut a járdán, a levegőbe bokszol és lépcsőzik, meghosszabbítva ezzel az utat. A filmet átszövik az intertextek. Ez az epizód például egyértelműen Silvester Stallone Rocky-jának híres jelenetére utal, amelyben a kezdő bokszoló hasonlóképpen kezd hozzá kemény edzéseihez, de megtalálhatjuk benne Fukaszaku Kindzsi Yakuzaháború, eredeti címén Yakuza törvények nélkül (1973) című filmjének paródiáját is. Itt ugyanis Masaru bukott yakuza, nem tartja meg a feljebbvaló iránti tökéletes tiszteletet, túlságosan forrófejű, és még a gyilkolásra is alkalmatlan, hiszen sírva fakad, amikor agyon kéne vernie a társát.

Mindkét fiú elbukik valódinak vélt, valójában tévesen választott hivatásában, Masaru pitiáner gonosztevő, a bűnöző nevet nem nyerheti el, ahogyan ezt tanárai is helyesen látják, Shinjiben pedig nincs elég kitartás a bokszhoz, és a rossz sugallatok kettétörik felfelé ívelő karrierjét. A fiúk mégsem adják fel a küzdelmet, és megvalósítják dédelgetett álmukat, az egyetlen dolgot, amihez igazán értenek, komikusok lesznek.

A film több szempontból hasonlít a Kék tavaszhoz. Közös tárgyuk, tematikájuk kínálja az összehasonlítás lehetőségét, de néhány klisé is megegyezik bennük (a Kék tavasz vett kölcsön bizonyos részleteket Kitano filmjéből), a baseballsztárnak készülő egyik bandatag figurája például, és a yakuzafőnök, aki sokszor jön a kerítéshez, hogy a fiút elcsalja yakuzának, s amikor a döntő kupameccsen az iskolai baseball-csapat veszít, a legjobbkor érkezik és magával is viszi, vagy az iskola tetejének hasonló megjelenítése (a tető az iskola területéhez tartozik, mégis a szigetet jelenti benne). E filmek reményvesztettséget sugárzó képei egy bomlásban lévő társadalom erős kritikáját adják, ahonnan talán van kiút, de megtalálásához szenvedések sora vezethet csak el. A kölykök visszatérnek végkicsengése pozitív, hiszen a két fiúnak sikerül kikecmeregnie a posványból, és komikusként a társadalmi megbecsültség és a jólét magasabb fokára emelkedhetnek (Beat Takeshi rendező maga is komikusként ismert szerte Japánban), vagyis a médiasztárság kibúvóját nyújtja (arról természetesen nem beszél, hogy a médiasztár valószínűleg nem kevésbé kiszolgáltatott, mint egy hatalmas vállalat tisztviselője, hiszen a siker érdekében ugyanúgy be kell hódolnia gazdáinak). A Kék tavasz már nem ennyire optimista, a lehetséges-e kitörni kérdését nyitva hagyja, hiszen az iskolai banda szétszéled, a baseball-játékos yakuzának áll, egy másik bandatag (az örök álmodozó) börtönbe kerül, miután kegyetlenül meggyilkolta egyik osztálytársát (és tulajdonképpen csak az osztálytárs állandóan ismételgetett kötőmondatát, a "na mi van, meguntad az életedet" kérdést váltja valóra, amikor megöli), Aoki (Hirofumi Arai) a banda örök szimbólumát, a tapsolást használja fel öngyilkosságához, egyedül Kujo (Ryuhei Matsuda), a cinikus bandafőnök kerül ki az iskolából leérettségizve, de milyen élet juthat neki ezek után, vajon beforrnak-e valaha a "sebei"?! A Kék tavasszal való összehasonlításban A kölykök visszatérnek nem állja meg a helyét, hiszen ugyanannak a problémának csak a felszínét tapogatja, míg a Kék tavasz a mélyéig hatol. Egyszer-egyszer ugyan megjeleníti a determinált világ realisztikusabb képét (a kávézó pincérnőjének, Masaru nővérének, Sachikónak udvarló fiú személyében, aki egy nagyvállalathoz áll be ügynöknek, és amikor biztos álláshoz jut, feleségül veszi Sachikót, akinek pedig kifejezetten nem a zsánere), de összességében kissé didaktikus. Mindkét történet lineáris szerkesztésű, illetve A kölykök visszatérnek keretes szerkezetű is, de a Kék tavasz sokkal összetettebb, mind metaforaláncát, mind társadalomkritikáját tekintve. A kölykök visszatérnek egyetlen megható epizódja az, amikor Sachiko férjének kabalababáját a huligánok elszedik, majd a földre dobják. Nem tudnak mit kezdeni az ő értékrendjüktől merőben különböző, csak eszmei értéket hordozó tárggyal, amely az elembertelenedett világban a szeretet utolsó reményfoszlányát szimbolizálja. Ahogy a baba lent hever a földön, és a fiú felveszi, tragikusabb minden gyilkosságnál.

A Kék tavaszban ellenben több gyönyörű képi megoldást is láthatunk: az osztálytárs kivégzésének fal-jelenetében például az operatőr nem a gyilkosságot mutatja meg közvetlenül, hanem a kés áthatolását a papírfalon, és a falról lefröccsenő vért; vagy Kujo elültetett virágainak kinyílása, amikor Kujo már eltávolodott a csakis az erőszakot ismerő Aokitól, és a törpe kertész tanításai alapján felfedezte a mindennapokban rejlő szépséget; vagy a film végén már allegóriává növekvő "tapsolj vagy meghalsz" motívum, amely a film elején még a szelíd "ha jó a kedved, tapsolj nagyokat" felkiáltásként indul. Aoki rekordot dönt, 13-szor tapsol. Ezt senki nem szárnyalhatja túl, így örökre ő maradhat a bandavezér, igaz, ennek nagy az ára, leesik a tetőről, és szörnyet hal. A képi megjelenítés viszont magáért beszél: fekete festékkel fújja be arcát és kezét, majd a tető bizonyos pontját is, ahova tapsolásának feltételezett végén majd árnyékot vet a nap, mintha Kaneko Shushuke Mindennap holiday című filmjének szavait idézné: "A napfény világít, de néha árnyékot is vet".

Az Adrenalin hajsza (Yagouchi Shinobu, 1999) akciódús filmvígjáték amerikai módra, mintha Danny Boyle Sekély sírhantjának (1994) és Az élet sójának (1997) remixét látnánk. Sok elemet mintha ezekből a filmekből vett volna át: a pénzmosás szó szerinti megjelenítését - a Sekély sírhant WC-ben kavargó papírpénze itt egy mosóprogramban nyeri el eredeti tisztaságát -; a Sekély sírhant végső gegjét, amikor a nő által leszúrt férfiből dől a vér, és rácsepeg a ropogós bankjegyekre, de a férfi nevet, hiszen sikerült átvernie a nőt, aki újságpapír-pénzekkel a táskájában oldott kereket - hasonló megoldással zárul az Adrenalin hajsza is, hiszen a yakuzákat sikerült félrevezetni, csak a széfbe zárt pénzt próbálták megkaparintani, és az semmisült meg, a pénz másik fele a habfürdővel teleengedett kád mélyén lapul egy zacskóban. Az élet sójából a road movie-s üldözési jeleneteket vette át szállodákkal, éttermekkel, szerelmi szállal fűszerezve (még abban is egyezik a két történet, hogy mindkettő főhőse született lúzer, a nőnek kell sarkára állnia a hajsza sikeréért, a pénz megtartásáért, sőt, a szerelem beteljesülésért is). Az Adrenalin hajsza mellékalakjaiban természetesen mégis megjelennek a tipikus japán jegyek: az agyonhajszolt ápolónők örökké csak a férjhezmenésről álmodoznak, mint az élet nagy lehetőségéről, az eminens Sato Shizuko (a tévében befutott Ishida Hikari alakítja) viszont annyira naiv, hogy el sem tudja képzelni, van élet a munkán túl, (amíg egy szép napon gyökeresen meg nem változik az élete), a Rent a carban dolgozó Suzuki Satoru (ezt is Ando Masanobu játssza, aki Kitano filmjében Shinjit) viszont lázadni mer, és kilép munkahelyéről, (pedig főnöke mindent elkövet, hogy "szeretettel" marasztalja, visszaél hatalmával, lelkileg zsarolja, és a fiú majdnem az életével fizet főnöke gyávaságáért). A két főhős a folytonos üldözöttségben egymásra talál, szinte profi bűnözők szervezettségével készíti elő szökési kísérletét (a lány image-t vált, levágatja a haját, lecseréli a szemüvegét, majd a pénzt két külön helyre zárják el, hiszen a széf nem elég biztonságos). A film amúgy is kifordítja a megszokott típusokat: míg az ártatlannak tűnő magabiztos, hidegvérű yakuzaként viselkedik ápolónő az állandó fenyegetettségben, a valódi yakuzák ösztönlényekké degradálódnak, meggondolatlanul cselekednek, s így hibát hibára halmoznak. A fiatalok szemfülessége természetesen győzedelmeskedik, hiába rámolják ki a széfet a yakuzák, a fürdőkádba rejtett pénz elég a két főhősnek a luxusélet megteremtéséhez. Az amerikai filmek mintájára itt is teljes a happy end, a yakuzáknak pórul kell járniuk, hogy a néző boldogsága tökéletes legyen: felrobban az autó, amiben a yakuzafőnök a széfet szállítja, a yakuzák pedig döbbenten állnak a hegyen, mintha maga az égő csipkebokor jelent volna meg szemük előtt.

A képregényből készült Mindennap holiday (Kaneko Shushuke, 1994) felejthető film, néhány mulatságos képet (Nanyuki, a férj biciklizése az üveglabirintusban, hogy mostohalányát, Suginát megmentse egy játékos kedvű szatírtól; a takarítócég kezdeti Woody Allen-es lépései) összegyúrtak groteszk, az emberi kapcsolatok sivárságát leleplező szituációkkal (a régi alelnök, Nanyuki megalázására szervezett vállalati ünnepség, a szomszédok értetlen gúnyolódása a család "pálfordulása" miatt, az iskolai osztálytársak szánalmas megvetése mind a japán társadalmi konfliktusokat mutatja meg görbe tükörben), és keserédesen nevettető epizódokkal (Sugina iskolakerülése és kitűnő bizonyítvány-hamisítása, a férj munka helyett a parkban eltöltött napjai, a saját cég - két személyes takarítóvállalat létrehozása, és a család fokozatos összemelegedése).

A Ne nézz vissza! (1999) címe találó, de nemcsak vissza nem érdemes nézni, már előre sem. Bár rendezője, Akihito Shiota forgatókönyvírónak tanult, talán a forgatókönyv hiányzott legjobban a filmből. Nemcsak a cselekményt kerestük hiába (ez még akár a film javára is válhatott volna), hanem a jellemábrázolást (jó, még ettől is eltekinthetünk), de még a valóságdarabok megragadását is. Posztmodern csellengő-filmekhez hasonlatos váza azonban még ebbe a kategóriába sem terelte be, csellengés helyett ugyanis döbbenetes gyakorisággal futkároztak a szereplők, nem is kifejezetten cél nélkül (reagálva a világ széteső jelenségeire), hanem állandóan egy komoly célt tartva szem előtt, így csak arra tudok következtetni, hogy nemcsak mi, a rendező sem jött rá, valójában miért is akarta leforgatni ezt a filmet.

A családi titok (Mizutani Toshiyuki, 1996) egy család lassú egymásra találását jeleníti meg a Mindennap holiday-hez hasonlóan. Kissé talán kakukktojásként hat a fesztivál többi filmje között, hiszen itt nem egy gyermek nézőpontjából látjuk a világot vagy az eseményeket, hanem az apa, Hiroshi és az anya, Yoko szemszögéből. A film kulcsfigurája az anya, aki férje cserbenhagyásos gázolása után nem hétköznapi módon tünteti el a nyomokat: a bűnjel-autót saját lakásukban rejti el, és apránként szétszedve szabadul meg egyes darabjaitól. A család éppen széthullófélben: Azusa, a lány egy házasságkötő szalonban dolgozik, elhagyja a családi fészket, és egy nős férfival készül összekötni életét, a kisfiú, Ryuke, nem jár iskolába, kerüli a szüleit, és elhatalmasodik rajta az agresszivitás, a nagypapa elméje pedig megzavarodott, ő minden nőben szeretett néhai társát, a nagymamát véli felfedezni (már a nyitóképben egy nő oldalán tűnik fel, akit megkerült hitveseként szerelmesen ölel át). Ekkor tör a családra a szerencsétlenség, és változtatja meg gyökeresen az életét. Az anya, aki eddig varrónőként egészítette ki férje jövedelmét, most végre a család motorjának érezheti magát. Mindenki kénytelen megbecsülni a munkáját, hiszen ő vezényeli le az autó szétdarabolását, ami újra összeboronálja a család időközben haza(meg)térő tagjait, amivel a férjét megmenti a börtöntől, s így az egész família élete az ő kezébe kerül. A patriarchális uralomnak vége, "az ősi rend végre helyreállt", és a fajfenntartáson kívül a létfenntartás aktusa is az anya köré szerveződik. A film mély társadalomkritikai vonulata ezzel véget is ér, a továbbiakban ugyanis korai némafilmeket megszégyenítő burleszket láthatunk a vandalizmus diadaláról, a férj és a feleség szeretkezéséről a kocsiban (a szerelem hevében ráfekszenek a dudára, aminek következtében az egész utca felébred), a gázolás valódi lefolyásáról (az áldozatot kétszer ütötték el, és a második vezető gázolta halálra, aki már fel is adta magát), a megszállott szomszédnő gyanakvásáról (hátha a szomszédok nemcsak jól érzik magukat éjszakánként, hanem embereket darabolnak széjjel és visznek ki hullazsákban a szemetesbe), majd betöréséről a lakásba. (A besúgónak is kitűnő szomszédnő természetesen elnyeri "méltó" jutalmát: halálra rémítik, amikor először kikötözik, s egy hegesztővel akarják kettészelni, majd amikor nagyapa vele szeretné pótolni nagymama hiányát). Hogyan is lehetne méltóképpen bejezni a komédiát, ha nem a lakás kigyulladásával és a család összeküszködött javainak megsemmisülésével. Csak az autóroncs marad épen, amit egy teljes filmen keresztül próbáltak eltüntetni - s a család immár egyetlen vagyontárgyát szedett-vedett alkatrészekkel kell kipótolni a roncstelepen, és a vadiúj, elegáns, kék színű autó helyett összeeszkábált, fehér-piros-kék-zöld színekben pompázó, ponyvával fedett kombiban búcsúznak el régi otthonuk üszkös maradványaitól!

A Yamada Yoji rendezte Emlékezetes osztály 2. (1996) a Nehéz embernek lenni (1969) című film sikerével meginduló népszerű Tora-san (Tigris úr) sorozat folytatása. Első részében (1993) egy esti iskola áthelyezés előtt álló tanára írat a végzős osztállyal záró dolgozatot iskolai élményeiről. A második rész teljesen független az elsőtől, bár ez is tanárok és diákok élményfoszlányaiból áll össze, de a helyszín megváltozik, és Hokkaido szigetén találjuk magunkat egy kisegítő iskolában. A film egy nap alatt játszódik - az iskola két tanára, Ryuhei és Daisuke két szökevényt, a túlérzékeny és hallgatag Takashit és a féktelenül erőszakos Yuyát kutatja fel a városban -, a rendező egy napba sűríti három év eseményeinek elbeszélését s az emlék-mozaikok felidézését, akár egy hagyományos görög tragédiában. A film érzékenyen jeleníti meg a társadalmi visszásságokat, és szatirikusan kérdez rá az emberi kapcsolatokat alapjaiban meghatározó fogalmakra is. Az első problémakör a barátság, a film megkérdi, hol van "az a végső leheletem, mely a tiédnek kezdete" (hogy André Breton szavait idézzem), hol van az a határ, amelyet már nem él túl egyetlen barátság sem. Amikor a Yuyát pártfogásába vevő Takashi saját életét kezdené élni, az állandóan csak anyja után vágyakozó, még szobatisztának sem mondható, agresszív Yuya már csak kolonc a nyakán. A társadalmi beilleszkedés küszöbén a barát már csak visszahúzó erő (a film túlságosan egyszerűen oldja fel a konfliktust: Yuya szellemi fogyatékos, és a humanitás követelménye alapján nem hagyható magára, így Takashi kénytelen őt továbbra is magával cipelni). A másik problémakör a szellemi fogyatékosok helyzetének kiúttalansága, hiszen a kisegítő iskolában szeretet és törődést kapnak, megtanítják őket a legalapvetőbb ismeretekre, még kiváló eredményeket is elérhetnek (Takashi például elnyeri fogalmazásával a kisegítő iskolák díját, amitől lassan felbátorodik, és újra beszélni kezd), de utána a társadalmi érvényesülésben kudarcot vallanak. Ryuhei - mint az iskola legkiválóbb tanulóját - dolgozni küldi Takashit egy ruhagyárba, ahol az ingek begombolása lesz a feladata, majd amikor ezzel nem birkózik meg, a tiszta ingek kiválogatásánál segédkezik, de mivel kollégái ingerültek és egyre türelmetlenebbek vele, újra elhatalmasodik rajta a betegsége, és mindent elront. Itt már nem a meghitt, családias, biztonságos légkör, a mindent megbocsátó szeretet, hanem a kenyér utáni hajszába belefáradó kollégák hada veszi körül őket, akik egész életük során éreztetni fogják velük, hogy nem tartoznak azonos kasztba, az "egészségesek" társadalma kiveti magából a tőle különbözőeket. A megoldás nem evilági: a fiúkat magasba repítő léggömb az elvágyódást szimbolizálja, de ez az öntudatlan boldogság sem tarthat sokáig, hiszen tanáraik rájuk találnak, és visszaviszik őket az iskolába, ahol újra teljes súlyával rájuk zuhan a valóság.

A Halraj (1983) és a Tájfun Klub (1985) című filmjeiről ismert Somai Shinji 1993) alkotása a Költözés (1993). Cselekménye sok hasonlóságot mutat a fesztivál egy másik darabjával, az Ichikawa Jun rendezte Osakai történettel (1999, nem keverendő össze Mizoguchi Kenji 1957-es azonos című filmjével). Mindkét film egy válás történetét dolgozza fel egy kislány szemszögéből, aki nem hajlandó szülei akaratába beletörődni, ezért mindent elkövet, hogy apja újra visszataláljon hozzájuk. Míg a Költözés Renkója először örül szülei szándékának, hiszen így két otthont nyer (még hisz az apja szobájában és a saját ágya mellett álló szekrények közti alagútban), és csak szülei végleges döntésekor eszmél rá, hogy új életet kell kezdenie anyja oldalán, az Osakai történet Wakanája már az első percben apját hibáztatja a dolgok alakulása miatt. A család szétszakadása mindkét filmben egy új nő megjelenéséhez is köthető, aki elég hamar ráébred elhanyagoltságára, másodlagos szerepére, és kivonul a férfi életéből. Az Osakai történetben a huszonhat éves Taeko terhessége zavarja meg a család boldogságát, aki Chisato megszületése után el is hagyja a családi fészket, s gyermekét az exfeleségre bízza; a Költözésben az új nő képe csak néhány percre villan fel, majd hirtelen eltűnik a színről. A két film egészen másképp közelíti meg ugyanazt a problémát: az Osakai történetben a sikertelen komikus-páros házassága jut válságba, hiszen bár szeretik egymást (Ryusuke egymás melletti sírokat szeretne, ahol felesége feküdne a jobb oldalán), Harumi már nem kívánja a férjét, ezért Ryusuke kénytelen más nőkkel vigasztalódni. Wakana nemcsak szülei válását szégyelli, hanem azt is, ahogy közönség előtt nyíltan viccelődnek ezzel. A lány még nem értheti meg, hogy szülei humora a népi nevetéskultúrából táplálkozik, közönségük ezt a mindennapos rutint várja el tőlük, ami legintimebb magánéleti szennyesük kiteregetésére kényszeríti őket. Miután Ryusuke ráébred egész élete kudarcára és elhagyja a családot, Harumi pedig az alkohol rabjává válik, Wakana elszökik otthonról, és apja felkutatására indul. A pályaudvaron találkozik Toruval, kicsapott osztálytársával, aki felkarolja és elviszi a családjához. Az ismerősök elbeszélései alapján megváltozik apjáról alkotott képe, rádöbben apja elrontott életére. Toru és Wakana egymásra talál kiszolgáltatottságában, de míg ez a fiút tökéletesen kielégíti, a lány valódi célja továbbra is apja megtalálása. Végül Ryusuke megkerül, egy kórházban akad rá néhány barát, aki rögtön értesíti a lányt, Toru pedig az őt üldöző banda elől vízbe ugrik, kiúszik a partra, és eltűnik a lány szeme elől. Az öröm nem tart sokáig, hiszen Ryusuke egy hónap múlva meghal, de a család mégiscsak kibékült egymással, és a gyászszertartáson Harumi megvallja Wakanának, hogy megrendelte a közös sírokat. Szülei válásán keresztül tárul fel a lány előtt a világ valódi arca, de felnőtté válása az elvesztett paradicsomi állapot utáni sóvárgást hordozza, hiszen a film végkicsengése pesszimista: Wakana már ismeri az utat, amelyen haladnia kell, de a gimnázium elvégzése, a családalapítás és a jól leélt élet pusztán átmeneti örömöket nyújthat, az igazi boldogság csak apja követésével lehetséges.

A Költözés Renkója szintén gyermeki naivitásának feladására kényszerül szülei válása során, de ő képes megküzdeni démonjaival. Szülei válása még jobban megviseli, mint Wakanát, hiszen ő a szétköltözés bejelentésének pillanatáig nem is vett tudomást a problémákról. (Bergmani mélységű jelenetben mutatja be Kurita Tojomichi, a film operatőre a szülők elhidegülését: alulról jövő, elkeskenyedő megvilágításban ábrázolja a vacsoraasztalnál már csak tőmondatokban beszélő családot.) Anyja, Nazuna teljesen függetleníteni akarja magát férjétől, Kenicsitől, ezért új szabályokban rögzíti kettejük életét. Osztálytársai gúnyolni kezdik, amikor rájönnek, hogy hazudott nekik (azt állította, hogy szülei nagyon szeretik egymást, még apja haját is anyja vágja), csak két barátja, a szülei válását szintén nehezen viselő Sally és Minoru áll mellé, de ez kevésnek bizonyul, mert az egyik kémiaórán az összes lány nekiugrik, és ő csak egy üveg denaturált szesz felgyújtásával menekülhet gyűrűjükből, felégetve maga mögött mindent, ami eddig fontos volt számára. Otthon bezárkózik a fürdőszobába, és sem anyjának, sem segítségére siető apjának nem nyit ajtót: nemcsak a gyermeki sértettség motiválja, titkon abban reménykedik, hogy szülei a szélsőséges helyzet hatására kibékülnek, de a terve csődöt mond, mert boldog egymásra találás helyett a szülők veszekedni és verekedni kezdenek, s ez még jobban eltávolítja őket egymástól. Kenicsi kislánya mellett alszik a lépcsőfordulóban, és Renko szeretetét kifejezve ledobja neki plüss-zsiráfját, amelyet apja elkért tőle elköltözésekor, hogy mindig vele legyen lánya kedvenc játéka, és emlékeztesse régi otthonára. Kenicsi azonban nem kapja el a zsiráfot, hiába nyúl utána, az legurul a lépcsőn, mintegy az elszalasztott boldogságot és a későn megértett szeretetet szimbolizálva. Renkóban még ennek ellenére sem hal meg szülei összehozásának reménye, és úgy dönt, hogy az otthoni, kyotói környezetből való kiszakadás, a Biwa-tavi nyaralás hozza majd meg fáradozásainak gyümölcsét, ezért előre lefoglalja a szállást, és rábeszéli anyját a kiruccanásra. Nazuna elképedve tapasztalja, hogy férje is "véletlenül" éppen oda utazott, de ez a kísérlet is kudarcot vall, mert Nazuna döntése végleges, hiába gondolta meg magát a férje, és lenne hajlandó kislánya kedvéért visszatérni a családi tűzhelyhez. Renko is kénytelen szembesülni anyja megmásíthatatlan szándékával, de még éretlenül reagál, egyszerűen elmenekül a valóság elől. A megtisztító tűz motívuma ekkor tér vissza a filmben, a Biwa-tavi fesztivál tűzijátékában és fáklyái csonkig égésében, ahol - mint korábban - szintén a gonosz démonok megsemmisítését jelképezi. A film az emlékezet szerepét is kiemeli, amire a Biwa-tavi öregember hívja fel Renko figyelmét: a hosszú élet titka a felejtés, elég, ha annyi dologra emlékszünk, amit egy kezünkön meg tudunk számolni (igaz, ennek éppen ő mond ellent, amikor halott fia kedvenc ételével kínálja Renkót). A lány egyedül bolyong az erdőben, szorongását és magányát a holdba kiáltja, démonjaival viaskodik. Egy látomás során győzi le végre gyermeki énjét - amelyben szüleivel együtt húzza az elpusztítandó sárkányt szimbolizáló csónakot, és amikor az leég, szülei is eltávolodnak, majd a vízbe vesznek, régi önmaga pedig kiszalad hozzá a partra, összeölelkeznek, és Renko csak annyit mond neki: gratulálok, neked sikerült -, és talál vissza megváltozott életébe, amely már a jövő felé vezet. Megkönnyebbül, visszaadja anyjának az ellopott válási papírokat, és egy idegen lány kezébe nyomja zsiráfját.

A pink-eigákra (erőszakos-erotikus filmekre) specializálódott egykori amatőr filmes rendező, Izutsu Kazuyuki alkotása a Nodojiman (1999), ami szó szerint Amatőr Énekversenyt jelent, de ezt sem az angol - Sing Your Heart Out -, sem a blőd magyar cím - Szóljon hangosan az ének - nem érzékelteti. A film Milos Forman Elszakadásához hasonlóan egy énekverseny kapcsán mutat körképet a társadalomról, de nem éri el annak lélektani mélységét, az analitikus feltárás és a szórakoztatás között marad meg félúton. Mindenki mást keres a versenyben: a taxisofőr, a két rakodómunkás, a fejvadász-cég dolgozója csak zenei tehetségének megerősítésére törekszik, a terhes asszony (akinek az erőlködéstől beindul szülése) a férje kedvéért vállalkozott rá, a kimonós öreg hölgy elvesztett ifjúságát dalolja vissza, míg a diáklány énekesnői karrierjének kezdetét és családi viszályainak megoldását látja benne (nővére egy nős férfitól esett teherbe, majd elhagyta érte otthonát), a munkanélküli májsütő az életképességét akarja általa bizonyítani a családjának (éppen a verseny napján kell levizsgáznia májsütésből is, hibát hibára halmoz, de a vizsgáztató jószívű, és megadja munkaengedélyét), az idős gombatenyésztő az unokájától búcsúzik dalával (fia Sao Paulóba költözött, ahova unokájának is követnie kell), a film egyetlen kidolgozott alakja, a sikertelen popénekesnő, Reiko Akagi (aki a versenyen mint Kaori indul) pedig végre igazi közönség előtt szeretne énekelni, tehetségét akarja megvizsgálni a megmérettetésen (ha ugyanis elbukik, akkor bele kell törődnie tehetségtelenségébe, és jobb lesz szakmát váltania). A film tulajdonképpen az énekesnő válságát jeleníti meg, aki az impresszáriójával együtt sorozatos megaláztatáson megy keresztül: a lemezboltban csak két CD-t sikerül eladniuk, a sushi bárban sem rózsásabb a helyzet, ott 3 CD-t vesznek meg, gombát és bort kapnak ajándékba, majd Adachi, az ügyintéző a Kígyó Centrumba szervez neki koncertet (ahol százezer kígyó között, a dzsungel közepén kell fellépnie egy alkalmi színpadon), végül a Nodojiman döntője előtti éjszakán egy bárban énekel, ahol ugyan 39 CD-je elfogy, de a részeg vendégek gésaként bánnak vele. A versenyen elért eredménye oldja fel komplexusait, a zárójelenetben felszabadultan nevetgél producere mellett az autóban, és Reiko Akagi dalát kéri a rádióban.

Mindent összevetve a fesztivál egyetlen filmje sem emelkedett túl a középszerűség határán, bár egyszer mégiscsak érdemes volt megnézni őket, legalább a néző megláthatta a csodált japán filmkultúra árnyoldalait is.