2003. április 25-27. között Budapesten, valamint négy vidéki városban, Debrecenben, Miskolcon, Pécsett és Szegeden megrendezték a 7. Francia Filmnapokat. Összeszedett, profi sajtókampány, sztárokra hegyezett hírverés előzte meg az immár hagyományos vetítéssorozatot. Televízió, rádió, írott sajtó egy nevet visszhangzott: Sophie Marceau-ét. S amikor a világhírű rendezők, színészek (Daniéle Thompson - bár őt inkább forgatókönyvíróként jegyzik -, Jacques Audiard, Cédric Klapisch, vagy az ifjú Eduardo Noriega) megérkeztek, csak a kedves, szerény, sztárallűrökkel nem rendelkező elsőfilmes rendezőnőt fotózták. A bulvársajtó legnagyobb sajnálatára csupán annyi csámcsognivalója maradt, hogy Marceau a tiszteletére adott fogadáson szinte smink nélkül, egyszerű nadrág-pulóver kombinációban jelent meg, s kedvesen, de nagyon határozottan csak a filmjéről volt hajlandó beszélni.
A rendezvényen vetített valamennyi filmnek volt már a filmnapok idején magyar forgalmazója. A Filmkultúra kérdésére, hogy szükség van-e akkor effajta figyelemfelhívó fesztiválra, a szervező upperstudió vezetője, Somogyi Gábor, a francia filmek egyik leglelkesebb és leghatékonyabb magyarországi népszerűsítője határozott igennel felelt, azzal az igazsággal: ha valamilyen rendezvény keretében vetítik a filmeket, többen nézik meg azokat, tehát nagy a reklámértéke. Ő és cége pedig kifejezetten közönségfilmeket szeretne népszerűsíteni, aminek ez a bevett módja.
Közönségfilm? Tág fogalom. Magam semmiképpen nem sorolnám ide a Kínzó mindennapok (Trouble Every Day, 2001, Claire Denis) című halálpornót. Szinte biztosra vehető, hogy ellentéte, a nagyon finom Hétfő reggel (Lundi matin, 2002), Otar Joszeliani új filmje sem vonzza majd moziba a szélesebb nézőközönséget.
A Kínzó mindennapok című filmet hamar levették a moziműsorról. A magyar kritikusok bölcs önmérséklettel általában nem sétáltak bele a rendező csapdájába: nem mentek bele a történetbe, nem szidták hangosan, nem botránkoztak meg rajta. Kesztyűs kézzel tartották el maguktól, nem tették meg a filmnek azt a szívességet, hogy negatív reklámmal emeljék a nézőszámát. A Novo (2002, Jean-Pierre Limosin) című alkotást sem játsszák már, sajnos.
A többi film tisztes siker azóta is. Klapisch nemzetközi sikerének (Lakótársat keresünk, L'Auberge espagnole, 2002) furcsa módon a Sziget Fesztivál adott méltó elégtételt. Oda való, nekik való, róluk szól, ott közönségfilm igazán.
Link: www.franciafilmnapok.hu
- Villáminterjúk
Csak rosszul élni
Jacques Audiard: A számat figyeld
Az amerikai filmekben, legutoljára a Bazi nagy görög lagziban, a nagyon csúnya főhősnőből szépség lesz. Ön a merészebb álmot választja: a főhősök totál hihetetlen thrillerbe vonulnak a lélektani történetből. Mint egy Agatha Christie-regény, olyan. <
A filmnek ez a része tényleg teljesen valószínűtlen, egyetértek. Szerintem ez hozzátartozik a műfajhoz. Meg kell vallanom, hogy teljesen lenyűgöznek az 50-es évekbeli amerikai B-filmek. A történet, a forgatókönyv nagyon összetett, rengeteg benne a valószínűtlen elem, a fikció. Ezek a filmek nagyon gyakran indítanak szocio-alapokról. A főhősök indulnak valahonnan, azt leírja a film, aztán eljutnak valahová...
Mint a mesében.
Igen. Egyszer volt, hol nem volt. Az, hogy valaki szép legyen, önmagában engem nem érdekel. Az érdekel, hogy annak a férfinak a szemében váljon széppé, akit magának csinál. Jóllehet Carla meg van róla győződve, hogy csúnya, a férfi igenis lássa szépnek. Ehhez szüksége van Paulra (Vincent Cassel).
Azt gondolja, hogy egy nőnek szüksége van valakire ahhoz, hogy teljessé váljon?
Mindkét érdekelt félre igaz ez. Paul Carla nélkül tökhülye, aki csak elszenvedi a sorsát, ismétlődő bukásait, amelyek során egyre inkább kizárja magát a társadalomból. Carla más, ő megpróbál csinálni valamit társadalmilag is, meg a szerelmi életét tekintve is. Ebből a kreténből egy lehetséges szerelmest fabrikál magának, nem fogadja el állati szinten.
Azt gondolja, hogy a pénz ennyire fontos Carlának?
A pénz egyáltalán nem érdekli, ezt el is mondja a filmben. Pault persze igencsak érdekli, ezért is egészítik ki remekül egymást.
Carla a pénz megszerzése érdekében bedobja a női fegyvereket, dögös ruhát, cipőt visel. A számára nem is fontos cél érdekében képes szép lenni. Amikor nem törődik magával a szépséggel. A pasizáshoz méltatlannak tartja vajon a női eszközöket?
Carla túlságosan be van zárva önmagába, mert félig süket. Én például azt tudom elképzelni, hogy a munkáját is valami társadalmi akció keretében kapta. Na, de hát nem szociológiát, nem dokumentumfilmet akartam csinálni. Carlát az érdekli, hogy hatalma legyen. Ezzel kezdődik a film: hogy rájön, hiányzik neki valami. Valaki. Az én elképzelésem az, hogy ketten kell lenni. Mindig. "You got to be two to the tango". Én ebben nagyon mélyen hiszek. Azt gondolom, ha az ember egyedül van, semmi. Egyáltalán nem vagyok az individualizmus fanatikusa. Az embernek szüksége van valakire, férfira, nőre, baráti vagy szerelmi érzésekre.
Michael Haneke A zongoratanárnő című filmjének Erika Kohutja (Isabelle Huppert) emlékeztet engem kissé az Ön Carlájára.
Az én filmem ötlete egy nagyon régi filmből, a Honeymoon killers című 1970-es Leonard Kastle-filmből származik. A film története röviden: egy nagyon ronda, kövér ápolónő találkozik egy kretén szépfiúval, s ketten iszonyú mészárlásokat hajtanak végre. A szerelmük, amely paradox módon nagyon romantikus, a gyilkosság talaján szökken szárba. Ez a film nagyon nagy hatással volt rám, s azóta szerettem volna filmet csinálni arról, mennyire szükséges találkozni azzal a bizonyos másikkal.
Az ember Ön szerint nem tudja megmenteni magát?
Dramaturgiailag csodálatos elképzelni egy ilyen találkozást: az egyik fél hibáit, hiányosságait pótolják a másik erényei, és viszont. Ez a két ember aztán már egy individuumot alkot, amely individuumban az egész magasabb rendű, mint a részek egyenként. S ennek a találkozásnak a dramaturgiája borzasztóan érdekel részleteire lebontva.
A civilizált világban nem lehet akkor szépen megélni úgy, hogy az ember nem tökéletes? Carlának tehát nincs joga félig süketen élni ebben a világban...
Dehogynem, de csak rosszul élni! Ő képviseli az akaratot a filmben. Paul az erő, aki ismeri a "rövidebb utakat": ahelyett, hogy megvitatna egy kérdést, inkább beveri a partner képét, nem túl civilizált módon, mondhatni. Nem az a kifejezett mesebeli herceg.
Tízperces memória
Eduardo Noriega (Jean-Pierre Limosin: Novo)
Hogy került a produkcióba?
A film rendezője, Limosin választott ki, aki látott egy argentin filmben. Latinos, intuitív karaktert keresett. Éppen egy spanyol produkció kellős közepében voltak, ráadásul nem is beszél franciául, úgyhogy minden ellene szólt, csak a rendező hitte, hogy menni fog.
Tényleg fonetikusan bevágta az egész forgatókönyvet?
(Nevet) Amikor kétszázadszorra mondtam el ugyanazt a szöveget, már teljesen világos volt, miről is van szó.
Ez az első film a "10 perces memóriá"-ról?
Nem, a Memento, Christopher Nolan filmje (2000) ugyancsak erről a betegségről szól, de abban szó nincs humorról, az kőkemény thriller. Maga a betegség egyébként tényleg létezik.
Civilizációkritikailag érdekes, hogy ennek a betegségnek a kapcsán be lehet mutatni, milyen az, ha nem felelős az ember azért, amit csinál. Szabad vagy, mert "papírod van róla", hogy nem vagy felelős. Kiléphetsz a régi életedből, s viselkedhetsz szabadon, mint az állatok.
Ha az ember nem képes emlékezni, nincsenek bűnei, nincs lelkifurdalása, gátlásai. Ugyanakkor állandó frusztráltságot jelent, mert nem tud fejlődni, nem tud építkezni.
Nekem a legjobban a tengerparti jelenet tetszett a kisfiúval. Hatalmas színészi teljesítmény az, ahogyan a saját gyerekét felismeri.
Nekem is az volt a kedvenc jelenetem, s egyben a legnehezebb is. Meg kellett keresnem a kapcsolatot a gyereket játszó kisfiúval, utána már könnyebb volt. Inkább színészi teljesítmény, mint rendezői utasításra történő akció volt. Fel kellett ismernem a kisfiú illatát, a bőrét, a hangját. Nem túlzás, ha azt mondom, állati felismerés volt. Ebből a példából is teljesen nyilvánvaló, hogy a színészek minden érzékszervükkel, s nem csak az eszükkel dolgoznak. Ha a figurának nincs memóriája, a színésznek is az ösztöneire kell hagyatkoznia.
Védekezéstechnika
Daniéle Thompson: Félix és Rose
Filmjének címe magyarul: Félix és Rose. A francia és az angol cím (Décalage horaire, Jetlag) időeltolódást jelent. Önnek nincs joga beleszólni a címbe?
Nem kérdeztek meg, azt hiszem, ez a forgalmazás dolga. Rendezhetnék egy csinos kis botrányt, hogy én ezt nem akarom, de mire volna jó most már?
Azért érdekes, mert egészen más irányba viszi el a film értelmezését. Az időeltolódás kizökkenés az időből, a rutinból.
A "décalage horaire", jetlag kettős értelmű, a Félix és Rose...hát, nem annyira. (nevet).
Tudatosan választotta a neveket?
Ismertem egy lányt, aki szépségszalonban dolgozott, őt hívták Rose-nak. Nagyon sok mindenben inspirált. Ő volt ilyen, mint az én Rose-om (Juliette Binoche): hihetetlen mennyiségű festék, szájrúzs, szemfesték. Nagyon izgatott a dolog, arra gondoltam, jé, ilyen nők is vannak, hiszen ott vannak az üzletekben, mindenhol, s hogy reggel így indulnak el, munkakészen, maszkban, mint a gésák. Nincsenek túl sokan, de a kinézetük jelent valamit: rejtőzködnek. Az efféle kikészítés nem hasonlítható ahhoz, amikor ön vagy én úgy döntünk, na, ma fölteszünk egy kis rúzst, meg púdert meg szemfestéket. Ezeknek a lányoknak az életük része az álarcuk használata. Ez is egyfajta függőség, ugyanis hozzászoknak ahhoz, hogy rejtőzködnek. Az itt a kérdés, valóban a nőiség része-e az efféle gésa-álarc használata.
Ez a film egyik alapkérdése: női eszközhasználat-e ez még, vagy védekezéstechnika. A nevekről még egy kicsit. A Félix latinul boldogot jelent, a Rose, avagy rózsa elég mindennapos virág, erős színei vannak...
....de csodálatos az illata! (nevet) A Rose nagyon divatjamúlt név, s ha még ehhez hozzávesszük, hogy a szegény lányt Rosa Luxemburgról nevezték el szocialista érzelmű szülei... És persze vidékies is egyszersmind. Jobb helyeken legfeljebb a szobalányt lehetne így hívni a 19. században. Ez is azt jelzi, hogy valamiképp időn kívüli. Nagyon későn, talán még a film idejében sem vágta el Rose a köldökzsinórt. A filmben is állandóan kapcsolatban áll az anyjával, aki örökké faggatja, utasítgatja. Az erőszakos férjével való házasságába is nagyon belezárkózott. Nagyon kötődik a gyökereihez, soha nem utazott, nem használja az internetet, fogalma sincs a modern korról. Régimódi annyiban is, hogy alárendeli magát a férjének, akivel hosszú ideig maradt együtt, holott igen rossz volt vele a viszonya. A film arról a napról szól, amikor elhatározza, hogy mindent megváltoztat, de milyen későn!
És ekkor egyszer csak a vécécsészébe pottyan a mobilja, a zsinór nélküli köldökzsinórja.
Az ilyen katasztrófák előfordulnak. Csak egy kicsit előre kell dőlni, s a szabadság, amely igazából kötöttség, szépen lemegy a kanálisba (nevet).
Mit gondol a távolságról? A film szereplői repülőgépükre várnak, a helyszín repülőtér, váróterem. Az emberek jólnevelten, egymástól fényévekre léteznek, viselkednek.
Rose mondja a filmben hogy, ha az ember nem avatkozik be mások életébe, nagyon egyedül marad. Ez az egyik legfontosabb témája a filmnek. A "világ meghódítása", a globalizáció, a röpködés ide-oda a világban rettenetesen személytelen. A reptéri sztrájk idején az emberek órákat töltenek bezárva, egy légtérben, anélkül, hogy szóba állnának egymással. A várakozásban szerintem fizikai fejlődés tapasztalható. A film ötlete egyébként onnan eredt, hogy hasonló helyzetbe kerültem. Az idő előrehaladtával fokról fokra, apránként megváltozik az ember szemlélete. Mert mi is történik? Az ember erős stresszben borzasztóan igyekszik az adott helyre, hogy odaérjen, rohanvást száll a buszra vagy a taxiba, s amikor odaér, egyszerre megáll az idő. Információk nincsenek, nem mondanak semmit, meddig kell még várni, csak ül ott az ember tehetetlenül. S ekkor óhatatlanul felmerül, miért is kellett ennyire rohanni. Mi változik, mi múlik azon, ha nem érkezik meg az ekkor már nem is olyan fontos célállomásra. A személyiségről lefoszlanak a szinte hozzánőtt önvédelmi beidegződések, amelyek helyén űr támad, és láss csodát!, beszélgetni kezdenek. A várakozás mintegy "kimosta" a két főhőst, s ez fejlődésük részévé válik.
Az a benyomásom, hogy ebben a hangos korban az Ön filmje csendes film. Annak dacára gondolom ezt, hogy tele van jó poénokkal, pergő, remek dramaturgiájú, semmilyen értelemben nem unalmas. Az érzelmek világában, azok csendes alakulásának területén játszódik.
Szigorúan véve semmi más nem történik a filmben, csupán az érzelmek történnek meg. Számomra az volt a legizgalmasabb, hogy megmutassam, hogyan fejlődnek az érzelmek. A "szerelem első látásra" egy szempillantás alatt történik, nagyon csalóka, nagyon nehéz tettenérni. Általában csak akkor fogható meg, amikor a szerelmesek elválnak egymástól. A hiányérzet mutatja, az, hogy a másik úgyszólván elemi szükséglet. Hihetetlen érzés, hogy nem tudok élni valaki nélkül, akit tegnap még nem is ismertem. Azt szerettem volna megcsinálni, hogy nehéz legyen behatárolni, pontosan mikor is szerettek egymásba.
Én úgy láttam, apránként...
Igen, és nem egyszerre. És ez így történik a valóságban is.
A filmje olyan, mint egy tündérmese valós kulisszákkal, sok-sok humorral. Az az érzésem, Ön is azt gondolja, hogy a komédia műfajával talán könnyebb, fájdalommentesebb megközelíteni nagyon is fájdalmas témákat.
Pontosan ezt igyekszem megcsinálni. Valódi, létező emberekről készítek filmet, akik nem érzik jól magukat a bőrükben, s ezt igyekszem humorral tenni.
A filmjében nem hangsúlyos a magány, csak mintegy a történet háttere. Rose és Félix magányosak, de majd nem lesznek azok.
Az én filmem azt próbálja megmutatni, milyen nehéz is, amíg két emberből egy pár alakul. Nagyon sok a magányos ember, nagyon sokan vannak, akik nem képesek ketten lenni. Van ez a csábítás-jelenség: az emberek úgy tesznek, mintha. Mintha jók lennének, mintha jól éreznék magukat, mintha szépek volnának, megpróbálják elhitetni a partnerükkel, hogy valaki mások. S aztán lassanként a valódi személyiség visszalopakodik, s néha csalódást kelt, mert komplexusai vannak, mert addig titkolt hibákra derül fény, s ez a legtöbbször a pár felbomlásához vezet. A filmben a szereplők időt nyernek azzal, hogy megmutatják: ez nem megy. Nagyon veszélyes a párkapcsolatban is, meg más területeken is, ha nem mutatja meg valaki a valódi személyiségét. A társadalom olyan viselkedési kódexet alakított ki, amelynek jegyében ilyen párbeszédek zajlanak: Hogy van? Jól vagyok, köszönöm, és már hazudik is. Úgy hozzák létre az emberek a magányukat, hogy nem adják ki magukat. Azok a legjobb találkozások, amikor az ember olyasvalakivel találkozik, akivel kedve van beszélgetni, de hozzáteszem, szerintem ez nagyon ritka.
Szóról szóra kidolgozta a forgatókönyvet?
Igen, nagyon precízen kidolgoztam mindent. Azt a régies gondolkodásmódot képviselem, hogy csak úgy lehet szabadon dolgozni, ha nagyon precízen le vannak fektetve az alapok. Ez is egyfajta védekezéstechnika.
Eurobuli
Cédric Klapisch: Lakótársat keresünk
- Olvassa a filmjeiről írott kritikákat?
Nem annyira. Igazság szerint jobban szeretem szóban hallani a véleményeket. Ez a hetedik filmem. Arra jöttem rá, hogy nem sokat tanulok a kritikákból. Annyira különbözőek az ember filmjéről írott kritikák. Amikor például Kanadában vagy éppen Spanyolországban jártam a filmmel, túl azon, hogy nagyon kedvező kritikákat kaptam, a film fogadtatása gyökeresen más volt, mint Franciaországban.
Ebbe talán az is belejátszik, hogy mondjuk egy kanadait nem érinti annyira az európai átalakulás.
De igen. Ez volt az első alkalom, hogy Európán kívül vetítettük a filmet, és nagyon boldoggá tett, mennyire működött ott is.
Akkor a film sikere miatt mutatták be Amerikában is, nem a kapcsolatai miatt? Hiszen Ön 1982-85 között New Yorkban tanult.
Az USÁ-ban az üzlet diktál, s az, hogy minden nagyobb városban vetíteni fogják a külföldi filmek szekcióban, azt hiszem, azt jelenti, hogy a sikeressége miatt kerül a film ott is vászonra. Nem tudom, pontosan hány kópia lesz belőle, csak azt, hogy a tesztvetítések után megemelték a számukat. Nagyon örültem ennek, s meg is lepődtem, mert nem tudtam, jól fogadják-e majd, vagy ellenkezőleg, teljesen elvetik. Amerikában a Fox Searchlight forgalmazza, ami a 20th Century Fox új vállalata. Ez a nem fővonalbeli filmekkel foglalkozik, hanem szerzői filmekkel, külföldi munkákkal.
Ezek szerint a Lakótársat keresünk szerzői film?
Azt hiszem, igen. Azt gondolom, a szerzői film fogalma sokat változott. Korábban eléggé szétválasztható volt a kommersz és a szerzői vagy művészfilm, manapság már nem annyira. Számomra például egy Woody Allen- vagy Spielberg-film szerzői film. A szerzői film ebben a meghatározásban olyan film, amit csak az illető tud megcsinálni, legyen szó az E.T.-ről vagy a Különvéleményről (Minority Report). A szerzői filmnek ez a definíciója megegyezik Truffaut-éval, aki Hitchcock filmjeiről szólva úgy fogalmazott: ezeket a filmeket így csak Hitchcock tudta megcsinálni. Tehát nem az az érdekes, hogy a film kommersz vagy sem. A döntő szempont, hogy egyéniség csinálta-e. Azokat a filmeket, amiket szeretek - most hirtelen Fellini jut eszembe - más nem csinálhatta meg.
Azt gondolja, hogy az a kommerszfilm, amit mondjuk egy Hitchcock vagy Howard Hawks csinált, nem is kommersz?
De igen. Én ugyanis azt hiszem, a jó szerzői film kommersz.
Úgy érzem, az Ön kommersz-definíciója nagyon körülhatárolt, nagyon tiszta. Számomra az Ön filmje jó értelemben vett klisékből építkező, remek alkotás.
Köszönöm, a kliséket illetően igaznak is érzem. Azt gondolom, a klisék az élet részei. Ha például ebbe a szállodába, ahol most beszélgetünk, bejön egy amerikai, az totál klisé lesz. Ez a szálloda maga klisé. A klisé olyan, amit remekül lehet használni, elengedhetetlenül része az életnek, mert valóság, s ezért kiváló nyersanyag. Mindenki ismeri, s ezért megérti. Képes arra, hogy gondolatok, elképzelések hordozója legyen, amik már, remélhetőleg, nem klisék.
S ami a fő, hogy ezek a közhelyek megszemélyesíthetők. Ezt láttam az Ön filmjében is.
Igen, és finomíthatók is.
Önnek ennyire fontos az egyesülő Európa?
Abszolúte. Az iraki események fényében különösen fontos, hogy az Egyesült Államokkal szemben létrejöjjenek ellen-hatalmak. Kínára és Európára gondolok.
Tehát akkor nem annyira lelki, inkább politikai okai vannak ennek az érdeklődésnek.
Igen. Engem nagyon érdekel a politika. Számomra a Lakótársat keresünk erősen politikus film. Azt szeretném, ha a néző "nem brüsszeli módon" kezdene gondolkodni Európáról. Ezen azt értem, hogy számunkra Európa unalmas politikai és adminisztrációs valami. Ezzel szemben a politika nagyon izgalmas, amikor konkrétumokról esik szó. Az Önök számára a kommunista rendszerből való kilépés, a jelen helyzetig eljutás nagyon izgalmas volt, s csupa konkrétum.
Hogyne... Kibicnek semmi se drága...
(nevetnek) Hát, nem voltam itt, az igaz... A társadalmi változások megváltoztatják a mindennapokat, a gondolkodásmódot, s ez számomra fontos és izgalmas. Azt is mondhatnám, hogy ebből nem lehet kilépni. És ilyen mélységekig értettem azt, hogy különbözni kell Amerikától. Számomra riasztó az a tendencia, hogy az amerikai művészek annyira egységesen kezdenek gondolkodni. Szerintem ez nagyon veszélyes. Nagyon fontos, hogy Európa különbözzön az Egyesült Államoktól most. Az a tény, hogy Madonna, Martin Sheen, Julia Roberts, tehát azok a művészek, akik ellenzik a háborút, "listán vannak", ugyanúgy, mint a McCarthy-korszak idején, nagyon veszélyes, méghozzá azért, mert nem veszik észre, mennyire fasiszta dolog ez. Demokráciában ugyanis az embereknek joguk van azt gondolni, amit akarnak. Joguk van ahhoz, hogy ne értsenek egyet az elnökkel. Számomra ez nagyon fontos, ugyanis azt gondolom, a demokrácia csak úgy működik, ha az embereknek különböző a véleményük. Ezt próbáltam megmutatni a filmben is: Európa csupa olyan emberből áll, akik nem értenek egyet. Szerintem ez erő, nem pedig probléma.
És ez az egyet-nem-értés ön szerint nem fogja gátolni az adminisztrációt? Ha jól értem, ezt hívja Ön brüsszeli Európának.
Európát tényleg borzasztó nehéz megcsinálni, létrehozni. Én mindemellett azt gondolom, az egyet-nem-értés és az ellentmondás élő dolgok.
Ha adminisztrációs egyet-nem-értésre gondolok, nekem az jut eszembe, hogy a dolgok bizony nem haladnak, ha az ügyintézők nem értenek egyet.
Sejtem, mire gondol. És ha belegondolunk, az Európai Unióhoz csatlakozó új tagokkal az egyet-nem-értés esélye csak nő. Hogy már a 12 tagnak is mennyi idejébe került egyetértésre jutnia, stb. A Lakótársat keresünk forgatása előtt nem volt ez ennyire beszédtéma. Miután a filmet leforgattam, rá kellett jönnöm, hogy létezik európai kultúra, európai érzésvilág, amit még nem ismerünk, s amely Európa jelenkorban játszott szerepét körvonalazza.
A filmje alapján az az érzésem támadt, hogy csak a mai huszonéveseknél fiatalabbak, tehát az egészen fiatalok juthatnak be Európa-Kánaánba. Itt van például a főhős középkorú, nevetségessé tett anyja. Ennyi maradt a hippimozgalomból Franciaországban?
A hippik a maguk idejében a fiatalságot képviselték, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy az egykori fiatalok megöregedtek. S ahogy azelőtt a szüleik, ők is dogmákat alkottak, s ezek középpontjában azok az értékek állnak, amelyek a hatvanas-hetvenes években voltak fontosak számukra. Az értékeik fölött, ahogy fölöttük is, eljárt az idő. Én ezt kifigurázom. Szerintem ugyanis lehet humorosan beszélni a mélyebb dolgokról.
Azt éreztem, hogy az Ön filmje nagyon jól megcsinált, de a maga két órájával mintha túllépné azt a hosszt, amelyet még tolerál az ön által célzott közönség.
Ahhoz, hogy elinduljon a történet, s hogy a végén tisztességgel be is tudjam fejezni, ennyi időre volt szükségem. Számomra a forgatókönyv sokkal kevésbé fontos, mint a forgatás. A vége kissé hosszabb lett a hozzáadott ötletektől. Számomra a gyakorlat ugyanis mindig jóval fontosabb, mint az elmélet.
