A 2003-as Velencei képzőművészeti Biennálén látott mozgóképes installációk után múlt századinak tűnik a falra simuló síkképernyős plazma tv, de még a mozivászon is.

A mozikban és az audiovizuális szórakoztatóelektronikai cikkek piacán egyre tökéletesebb, körmönfontabb technikai fejlesztések sorakoznak fel, hogy újabb és az eddiginél még magával ragadóbb élményt nyújtsanak a sok éhező szemnek, fülnek. Roppant iramban terjed a házimozi-kultúra: a szélesvászon formátumú tévék mellett egyre nagyobb szerepet kapnak immár az otthonokban beüzemelt projektorok is.

Hétköznapjainkban boldogan vásároljuk, fogyasztjuk és felhalmozzuk ezeket a technikai médiumokat és hisszük, hogy valódi előrelépés lesz az 5.1-es Dolby Surround hangrendszerről a 6.1-esre való átállás.

E fejlődéssel párhuzamosan jelen van a képzőművészetben egy irány, ez él ugyan a technika legújabb vívmányaival, de átlépi azokat a határokat, amelyet e médiumok eddigi felhasználása sugallna.

Az egyik legjobb alkalom, ahol nyomon követhetjük az efféle, a vizuális kultúrában létrejövő újításokat a Velencei Biennále, ahol a kreativitás, és a dolgokra irányuló érzékeny figyelem felülkerekedik a technokrata őrületen.

Itt nem a művészet és tömegkultúra szembeállításáról van szó.

Ezek az installációk olyan élményt nyújthatnak, amely felülmúlja azt az audiovizuális hatást, amit a befogadó egy fotelben vagy egy mozifotelben élhet át.

A világ minden részéről, számtalan alkotó használt fel projekttorokat, tv-ket, lcd monitorokat, laptopokat, egyszóval a mozgóképet megjeleníteni tudó eszközök teljes arzenálját és hozott létre számtalan különböző tartalmú és megjelenésű installációt.

Eszközeik jól ismertek, de a velük írt nyelv gyakran meglepően, érdekesen és újszerűen csengett.

Ezek a videó-installációk alapvetően a mozgóképet megjelenítő felület és a befogadó viszonyát változtatják meg, adott esetben pedig jobban kihasználják az ember percepciós képességét, mint bármilyen más médium tette előttük.

Az alkotók olyan akusztikai és vizuális környezetet hoznak létre, ahol a sokrétű információ folyam a figyelem és az érzékelés teljes kapacitását igénybe veszi, ahol a több síkba vetített mozgóképek, szekvenciák és filmek alakítják ki a többsíkú kommunikációs közeget.

Ezekben a terekben a figyelem nem egyetlen pontból egyetlen felületre kénytelen irányulni, hanem szabadon barangolhat. A szemlélődő a vetített képekhez közeledhet, vagy távolodhat. Több felület figyelhető egyszerre és külön-külön, melyeket körüljárhat, vagy otthagyhat a néző. Folyamatos interakcióra ingerelnek és hagyják, hogy a befogadó megmaradjon aktívnak.

A felületre vetített kép egyik ritkán tárgyalt napirendi pontja a keret flexibilitása, a vetített kép felületének, a felület formájának, anyagának megválasztása.

Ezek még kiaknázható lehetőségek, melyek egy-egy alkotást szokatlan és új közegek, atmoszférák létrehozására tesznek alkalmassá.

A Biennálén látott felhozatal természetesen nagyon különböző anyaghasználat, méret, kivitelezés szempontjából, de minőségileg is.

Az egyik kimagasló alkotás a Svájci pavilonban látható, "Angels camp" nevet viselő, installáció volt, amely négy vetített felületet foglal magában, térben elhelyezve.

A négy közül három félkör alakban helyezkedett el, a negyedik pedig a félkörrel szemben. Az első három felületen egy történet elevenedett meg előttünk, úgy, hogy három különböző, de összefüggő képi információt láthattunk folyamatosan. A negyedik vászon, amelynek megtekintéséhez hátat kellett fordítani a másik három vetítésnek, csak a történetmesélés előtt és után volt aktív, ekkor egy színpadon éneklő hölgyet láthattunk rajta, aki hangjával zárt egységbe helyezte az imént látott, drámai felhangú történést.

Az alkotó, Emanuelle Antile által létrehozott rendszer tulajdonképpen alkalmas lenne egy másik hasonlóképpen leforgatott történet megjelenítésére is. E tényből kiindulva felmerülhet a kérdés, hogy a szóban forgó installáció készítője új médiumot is létrehozott-e a fent említett alkotással?

Nem kell azonban Velencéig menni, hogy hasonló munkákkal kerüljön szembe az ember. Magyarországon a Ludwig múzeumban és a Műcsarnokban - csak hogy a két legjellemzőbb példát említsük - rangos külföldi és hazai kiállítások keretén belül számtalan kiváló videó-installációt tekinthetett meg eddig is a látogató.

A Millenáris Parkban pedig az ősszel megrendezett Összművészeti Fesztiválon, a Magyar Iparművészeti Egyetem Vizuális Kommunikáció tanszékének hallgatói és a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakos hallgatói által készített munkák között is láthattunk hasonlót. Szintén a Millenáris Parkban rendezték meg az Aura nevet viselő médiaművészeti kiállítást, amely számtalan, lenyűgöző mozgóképes installációt fogott össze és mutatott be a közönségnek.

A sikeres dekódolás persze feltétlenül szükséges az audiovizuális üzenetek megértéséhez, és ebben talán előbbre jár a Velencei Biennálét látogató közönség, mint a hazai.

Mindazonáltal a fent említett installációk nagy része nem igényel semmilyen specifikus kulturális vagy művészeti előképzettséget, bármelyik a látogatónak élményt nyújthat.