Tamás Amaryllis "Mit szeretnél, kedvesem?..."
Médiamánia lámpalázból, filmes megvilágításban – Beszélgetés Nordin Eszterrel, a TABU című dokumentumfilm producer-rendezőjével

Nordin Eszter
Nordin Eszter
33 Kbyte

2003. június 30-án megrázó dokumentumfilmet vetített a Duna Televízió a Fogyatékkal élő Személyek Európai Éve alkalmából, s remélhetőleg több alkalommal is adásba kerül a Tabu című alkotás, amely a FIPA-n, Biarritzban a 2003. évi Audiovizuális Programok Nemzetközi Fesztiválján díjat nyert. Arra kérem, adjon egy kis szakmai önéletrajzot magáról, a pályájáról. Mit csinált, mivel foglalkozott, mielőtt Kaliforniába került? A Pitzer College-ban mit tanult?

Családommal 1969-ben disszidáltunk. Akkoriban ez színházi körökben nagy visszhangot keltett, mivel édesapám, Pártos Géza színházi rendező, elismert színházi szakember volt Magyarországon. Én akkor még nem fejeztem be a tanulmányaimat és egy szerencsés véletlennek köszönhettem, hogy a kaliforniai Claremont egyetemi városkában ösztöndíjat kaptam a Pitzer College-ba. Akkoriban angol nyelvtudásom igencsak kevés volt, energiám annál több, így végül a négy éves egyetemet három év alatt végeztem el (talán ismerős Magyarországon is a kinti "credit" rendszer, amely lehetővé teszi, hogy olyan lassan vagy gyorsan végezze el a diák az egyetemet, ahogy a saját tempója diktálja). Elsősorban művészeti tárgyakat tanultam, minden filmes kurzust látogattam, amit csak lehetett, az utolsó két évben pedig kerámiára és fotózásra szakosodtam. Elsősorban azért, mert egy fantasztikus keramikus művész oktatott a szakon, aki meghatározó egyénisége volt (és "van", mert még a mai napig is tartjuk a kapcsolatot) az életemnek. Megtanított arra, hogy a művészetet nem lehet és nem is kell "oktatni", illetve bírálni. Soha nem kritizált és nem adott érdemjegyeket. Magunk osztályoztuk a saját teljesítményünket, és ha "rosszul álltunk" év közben, akkor figyelmeztetőt kellett adnunk saját magunknak. Példát mutatott abból a szempontból is, hogy egy igazi alkotó nem féltékeny, nem irigy, hanem mindenre nyitott és nagyvonalú. Saját kerámiamáz találmányait (amelyeket más művészek féltve őriznek) "úgy osztogatta, mint a cukrot", mókásan Soldner "titkos" receptjeinek nevezvén azokat. A mai napig ezek szerint az elvek szerint élek én is. Kivételezett helyzetben vagyok, hiszen a saját családomban is hasonló példát láttam.

Hogyan került a BBC Televízióhoz, s mi volt a konkrét munkája a Dráma Főosztályon, illetve a Dokumentum Főosztályon?

Talán hihetetlen, erre a kérdésre is csak azt mondhatom, hogy a véletlen és a szerencse segített, de azért persze semmi sem röpül az ember szájába csak úgy... Egyetemi tanulmányaim után csatlakoztam családomhoz Londonban, és azonnal kutatni kezdtem, hogyan tudnék elhelyezkedni a filmes szakmában. Egy ismerősünk, aki ismert valakit a BBC-nél, hajlandó volt elbeszélgetni velem, minden kötelezettség nélkül. Azt javasolta, hogy figyeljem a sajtót, mikor hirdetik meg a rendezőasszisztensi állásokat a BBC-ben. Négy hónapig szakadatlanul olvastam az újságokat, és már feladtam a dolgot, amikor édesanyám véletlenül megpillantotta a várva-várt hirdetést. Három interjú következett, majd felvettek 4 hónapos próbaidőre, és újabb 5 hónap múltán elkezdhettem a munkát. Szóval így kezdődött, ilyen egyszerűen, majd hat év és 12 interjú után rendezhettem is, először dokumentumfilmeket. Az asszisztensként eltöltött idő nem volt hiábavaló: a televíziózás minden műfajába betekinthettem, gyakorlatot, tapasztalatot szereztem. A Drámai Osztályon a legnagyobb produkciókon dolgozhattam, a legkiválóbb színészekkel, például Sir John Gielguddal, Bob Hoskins-szal, Derek Jacobival, illetve remek rendezőktől tanulhattam. A Dokumentumosztályra már mint rendezőaspiráns kerültem, két filmet rendezhettem, majd döntenem kellett, hogy visszatérek-e állandó asszisztensi munkakörömbe a Drámai Osztályra, vagy szabadúszó rendező leszek; az utóbbit választottam.

Mit jelentett ott a "szabadúszás", s mely alkotásokra emlékezik vissza szeretettel és/vagy büszkén, akár producerként, akár rendezőként? Láthattak-e ezekből valamit az itthoni tévénézők is?

Mint szabadúszó rendező először dokumentumfilmeket rendeztem. A szabadúszás annyiból áll, hogy a rendező ötleteivel "bombázza" a különböző TV társaságok dokumentumfilmes vezetőit, annak reményében, hogy ha valamelyik megtetszik, kap egy meghatározott időre szóló szerződést. Minden elkészült filmem valamilyen módon kedves a számomra, de talán a legsikeresebb dokumentumfilmem a Soho After Dark a Soho éjszakai életéről, sokszínűségéről, a drogosoktól kezdve a sztriptíz táncosokig. De készítettem filmet a liverpooli etnikai lázadókról is, kilenc hónapon át éltem köztük, abban a közegben. A filmet később a Granada TV társaság nem merte bemutatni, ez életem egyik nagy szakmai csalódása volt, hátat is fordítottam egy ideig a dokumentumfilm készítésnek. Jelentkeztem egy akkor új, radikális, realista tévé játék sorozathoz rendezőnek, Brookside volt a címe és a legnépszerűbb műsor volt akkor Angliában. Egyetlen kamerával dolgoztunk, de profi filmes módszerekkel vettük fel a jeleneteket.
Két és fél év alatt 46 részt rendeztem. Majd két másik sorozat következett, aztán ebből a műfajból is elegem lett.

Mi történt 1991-ben? Milyen apropóból döntött úgy, hogy ismét Magyarországon él és dolgozik?

Az 1989-es politikai változás tette számomra lehetővé, hogy felvegyem a kapcsolatot Magyarországgal szakmai vonalon is. Megtetszett Eörsi Istvánnak abban az időben megjelent Emlékezés a régi szép időkre című könyve, és szerettem volna forgatókönyvet írni belőle, Eörsivel. A Magyar TV-ben Dömölky Jánostól kaptunk egy megbízást, a könyv elkészült, de sajnos kapacitás már nem volt rá, hogy meg is csináljuk. Hát így kezdődött...

Milyen helyzetben találta itt magát, mint dokumentumfilmes? Mely terveit sikerült leforgatni, mikor és hol mutatták be a filmeket?

Nem vagyok kizárólag dokumentumfilmes, de közel áll hozzám ez a műfaj. A témaválasztás számomra kritikus fontosságú. A felfedezés izgalmas, a munkafolyamat váratlan fordulatokkal teli, néha frusztrációt okoz. Ezért sok szempontból kreatívabbnak érzem, mint a játékfilm terepét, ugyanakkor jóval rizikósabb műfajnak is.
Az a tapasztalatom, hogy sajnos, Magyarországon nem igazán profi szakemberekből áll a vezetői gárda, akik valóban meg tudnák állapítani, melyik téma életképes, illetve kik azok a rendezők, akik egy témát a közönség számára is nézhetően, érdekesen, méltó színvonalon tudnak feldolgozni.
Ezeknek a döntéshozó testületeknek – úgy tűnik föl – soha nem kell elszámolniuk senkinek a voksuk helyességéről, míg külföldön egy megbízó az állásával, egzisztenciájával játszik, ha rossz döntést hoz. Miután kritikán felüliek a döntéshozók és semmi felelősséget nem vállalnak, ezért a döntésüknek nincs is igazán súlya. Személyes, szubjektív kritériumok alapján egy háromtagú zsűri (nem is feltétlenül szakmabeli) határoz a pályázatokon szétosztható összegről. Ugyanezt a helyzetet érzékelem az elkészült filmek bemutatásakor az éves filmszemlén is. Nekem például a Magyarországon elkészült négy dokumentumfilmemből ez idáig egyetlenegyet sem tartott egy előzsűri alkalmasnak arra, hogy a magyar filmszemléken bemutatásra kerüljön bármelyik, vagy versenybe állhasson, megmérettessen. Miközben a Tabu című filmem komoly nemzetközi filmfesztiválokon nyert idén díjakat, addig a 37 magyar versenyfilm közé nem válogatták be az idei szemlén. Nem én vagyok az egyetlen, akinek hasonlóan rosszak a tapasztalatai az ítészek felelősségéről.
Ezért is kényszerültem arra a lépésre, hogy kezembe vegyem a sorsom irányítását és ne várjak tovább a kuratóriumok és előzsűrik szeszélyes döntéseire. Külföldön próbálkozom újból anyagi támogatást szerezni a filmötleteimre.
A Magyarországon eddig készített dokumentumfilmjeim: Apám portréja (MTV), Edinburgh Fesztivál (MTV), Egy amerikai Nagyatádon (MTV), Jön a baba (Média Mánia), Tabu (Média Mánia). Az első hármat a Magyar TV mutatta be, a Tabut pedig most június 30-án a Duna TV.

Játékfilm-forgatókönyveit támogatta-e a szakma, hogy megvalósulhassanak, mozgóképpé válhassanak? Forgat-e játékfilmet itthon, koprodukcióban és kiket nyert meg alkotótársakul a " társas magányban"?

Játékfilm-forgatókönyveimre ez ideig nem kaptam támogatást. Jelenleg egy játékfilmtervünk van "előkészületben", Hernádi Miklós Otto című regényéből adaptáltam a történetet, Pacskovszky Zsolt a forgatókönyvíró. Egy kisjátékfilm forgatókönyvemet A Peronon címmel nemrég fejeztem be. Reménytelennek tartom, hogy a jelenlegi pályázati rendszerben bármelyikre is a elnyerhessem a támogatást. Kénytelen leszek külföldön próbálkozni ezekkel is.

A kultúra más területén is kipróbálta magát. Hogyan bírja energiával, hogy színházat is rendezzen, s tanítson is?


A színházi rendezés és tanítás – a Színház és Filmművészeti Egyetemen rendezéstechnikát és produceri ismereteket oktattam – nem egyidejűleg zajlott, tehát nem ütközött. Néha fordítok is, általában azokat a darabokat, amelyeket meg is szeretnék rendezni. Jelenleg egy angol író darabját ültetem át magyar nyelvre a Budapesti Kamaraszínház részére, a 2004-es évadra.

Produkciós cégének elnevezése: MÉDIA MÁNIA. Bizonyára frappáns története van a beszédes névnek, ha az elhatározás – saját cég alapítása – előzményeit, az előbb vázoltak alapján gyanítjuk is.

Cégem 1996-ban alakult, éppen a függetlenségre törekvés céljából. Először Lámpaláz Bt. volt a neve, mely mókás is volt és egyben tükrözte azt a drukkot, amely mindenféle szerepléssel jár. Az angolban még a színpad szó is benne van "stagefright". Azonban túl sokat kellett magyarázkodnom, hogy mit is jelent ez a cégnév és "átkereszteltem" Média Mániává. Ez azért is praktikus, mert angolul csak az ékezeteket kell elhagyni, és ugyanazt jelenti.

A Tabu címen most, június 30-án a Duna Televízióban bemutatni
tervezett dokumentumfilmje szívszorító. Igazi "ELLEN-valóságsó"... Honnan a civilkurázsi, a bátorság a megrendítő téma körüljárására, azaz arra, hogy a mentálisan és/vagy mozgásukban korlátozott, sérült emberek intimitás-vágyát, a teljes emberi élet megéléséhez való jogukat dokumentumfilmben mutassa be?


A Tabu cégem második, befejezett filmje (két másik produkció még függőben van). Az elsőt, a Jön a baba címűt 1997-ben kezdtem el forgatni, egy értelmi sérült pár kapcsolatáról, házasságáról és első gyermekük születésének körülményeiről, egészen addig, amíg a gyermek két és fél éves lett. Eközben támadt az a gondolatom, hogy a téma jóval sokrétűbb, mintsem egy családi történet bemutatása, és hogy ezt el kéne mondani. Szerencsémre ebben a pályázati évben Ferge Zsuzsa volt a dokumentumfilmes kuratórium elnöke, (aki látta a korábban minimális támogatással, önerőből készült Jön a babát), és küzdött a film támogatásáért. Hozzájött még az ORTT támogatása is, így sikerült, először az itteni pályámon, teljes támogatással elkészítenem egy filmet.
Az értelmi sérültek, helyzetüknél fogva, a legkiszolgáltatottabb emberek mindenütt a világon, akikért nekünk, könnyebb sorsúaknak, kötelességünk felszólalni. Hiszem, ha a filmmel valami kis változást elérünk néhány ember gondolkodásmódjában már érdemes volt a filmet leforgatni. Budapest, Kisléta, Karcag, Ipolytölgyes, Pilisvörösvár, Szakoly, Csobánka, Diósjenő, Csömör -- a Tabu forgatási helyszínei. És a legkülönfélébb korú és betegségfokú sérült emberek, hozzátartozóik, gondozóik, orvosaik, az intézetvezetők megrázó és hiteles megnyilatkozásai, olykor homlokegyenest más megközelítést adnak. A film egy – ebben a világban általában – tabuként kezelt dologról, a vágyról, az érzelmekről, sőt, a vágy, az érzelmek utáni vágyakozásról szól. Hogy Magyarországon jelenleg hány mentálisan nem ép embert tartanak nyilván, illetve gondoznak ilyen otthonokban, az után a Kézenfogva Alapítványnál lehet érdeklődni.

A film csodálatosan finom, őszinte pillanatokkal lep meg. "Mit szeretnél, kedvesem?" -- kérdezi egy tolókocsiban élő nő a tolókocsiban élő párjától. Számomra ők a Tabu megtalált "Romeo és Júliája"... Nordin Eszter, a rendező mit érzett, mikor a nő bemutatta a "gyermekeiket" is: két nagyon is élethű játék-csecsemőbabát...

Számomra ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes azt a sok tortúrát végigkínlódni, amivel a filmes pálya jár. Az értelmi sérült fiatalok szexualitását – ez a Tabu felütése – sok tévhit, sok előítélet negligálja, ez tudatlanságból, prűdségből fakad. A témát az érintettek, illetve a közvetlen környezetük is elkerüli, nem beszélnek róla. A Tabu stábjának nyíltan vallottak életük intim epizódjairól.

Csobánkán, a Krauxner Alajosról elnevezett intézményben egy betegségében, megviseltségében is gyönyörű asszony és szintén sérült férfitársa döbbenetes szívjósággal babusgat egy állandóan sírórívó "öreg kislányt". A film nézője, ha eddig nem érte volna katarzis, itt valami olyat lát, ami már nincs is... A minden érdek nélküli törődést, az irgalmat (ezt a szót ma már nem is használjuk, kiment a divatból) -- a még elesettebbel.
Tervezi Ön, tervezik-e Önök, hogy filmjüket az egészségügy fizetett munkatársainak és/vagy oktatóinak is – tananyagként – felajánlják
?

A gondolat bennem is megfordult. Sajnos nincs segítségem és egyedül zsonglőrködöm az időmmel, egyelőre. Folyamatosan dolgozom a kreatív terveimmel, és nehéz a forgalmazásra és egyéb elintézendőkre is időt szakítani.

A "diósjenői Margit és Zsolt" -- a nagy korkülönbség ellenére meg egyébként is -- érdekes módon, hasonlítanak egymásra! így bizonyítják a "szerelem első látásra" -- csak a hitetlenek számára kétséges -- örök tantételét. Az ő bemutatkozásuk, lényük, gesztusaik visszaadják a rangját a naivitásnak, a bízni tudásnak, a szégyenlősségnek, a mosolynak. A filmforgatással ők -- szereplőik -- is kaptak valamilyen jó emlékű élményt, energiát a stábtól?

Ez minden filmforgatásnál alapkövetelmény, különben az alanyokat nem lehetne "motiválni". Egy ilyen ingerszegény környezetben, mint amilyenben ezek az emberek élnek, különösen igaz, hogy "kettőn áll a vásár", illetve az adok-kapok törvényét betartani a szakmai minimum.

A film utolsó "jelenetét" nem akarom lelőni, "a csömöri intézmény vezetőnő és a piros nyaksál" című filmverset... De utolsó kérdésként hadd tegyem föl még: Ön szerint szükséges-e a személyes érintettség ahhoz, hogy az ember beleérzőbben, érzékenyebben és főként segítőkészen, megértően forduljon, viszonyuljon a napi életben is "a megalázottakhoz és megnyomorítottakhoz"? Az, hogy az "egészségesek társadalma" megkérdőjelezi vagy nem fogadja el a sérültek teljes élethez való jogát, nem arról szól-e, hogy kevesen vannak, vagyunk, akik jól tudnak szeretni? Életet, embert, állatot, növényt... Hogy ezt kellene naponta újratanulni. S ebben nagy segítség lehet egy ilyen dokumentumfilm, mint a Tabu.

A kérdésében a válasz, ennél jobban én sem tudtam volna megfogalmazni. Mindig arra törekszem a filmjeimben, hogy "megváltoztassam a világot", mert egy jobb, igazságosabb, önzetlenebb Földet szeretnék látni. Magyarországon különösen zavar, hogy az emberek teljesen "öncentrikusak", azaz önzőek, csak önmagukra gondolnak – ez a megdöbbentő tapasztalatom. Még nem érték el azt a gondolkodási szintet, hogy, ha a másiknak jó, az nekem is jó.
Visszatérve a kérdése elejére, igen, egészen másképpen viszonyultak a filmhez és általában a sérültek helyzetéhez azok, akik érintettek a dologban. Az empátia fontos, de el sem tudjuk képzelni, mit jelent a gyakorlatban egy értelmi sérülttel nap mint nap foglalkozni, ha nem tapasztaltuk. Köszönöm, hogy ilyen komoly jobbító szándékkal nézte a filmet és tette fel az interjúkérdéseket. Nem számítottam rá.

 

TABU
TABU
222 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső