Az idei februári filmszemlén Animare necesse est című animációs dokumentumfilmjével volt jelen, amelyben a hat portré a számára legfontosabb animációs mestereket mutatta be.
Közben grafikai kiállítását egy hónapon keresztül, január közepétől február közepéig nézhették meg az érdeklődők az Iparművészeti Múzeum kupolatermében.
Legutolsó animációs filmjét, a Jelenéseket a tavalyi Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon, a Szolnoki Képzőművészeti Szemlén és a portugáliai Espinhóban rendezett Nemzetközi filmfesztiválon díjazták.
A diploma megszerzése után a reklámszakmában dolgozott.
1995-től jelennek meg publikációi képzőművészeti témákban.
Tévés műsorok készítésében vesz részt: az MTV-ben szerkesztett képzőművészeti témájú műsorokat, vezette a Cirka-Firka című animációs magazint. A Duna TV-nek kortársi portrékat készített és készít.
Tanít az Iparművészeti Egyetemen s a Kaposvári Egyetemen.
Sokoldalúsága mellett abszolút maximalista, mindenkivel kritikus, de elsősorban önmagával. Közben gyerekeket nevel, a saját 13 éves fiát és felesben a társáét.
Huszonvalahánynak nézné az ember, amint romantikus öltözékben - hosszú fekete kabát, piros kalap -, talpig törékenyen megérkezik az interjúra, és energiával tölti fel a teret. Persze aztán a földi halandó alaposan elfárad ettől a folyamatos intenzitástól, de ő nem.
Érdeklődésemet MTÉ sokoldalúsága, hatalmas dinamizmusa, és az a mód keltette föl, ahogy hirtelen animációs rendező lett. Legalábbis ilyesmire utal az a kis füzetecske, amelyben pályájáról vall igen tömören: "Tizenéves koromban, hivatásos iskolakerülőként, sorra kipróbáltam, mi nem akarok lenni, ha egyszer felnőtt leszek... A Magyar Iparművészeti Főiskola Mesterképző Intézetében elkészítettem első animációs filmemet, ezek után többen állították, hogy rendező vagyok..." Ez a mondat meglepett, mert tudomásom szerint MTÉ nem tanult animációs filmkészítést. Ő grafikus.
Vegyük sorba, hogyan lett iskolakerülőből grafikusművész majd animációs rendező?
Az indulásom elég viszontagságos volt. Kaposváron születtem "civil" családban. Édesapám agrármérnök volt, édesanyám közgazdasági munkakörben dolgozott. De ez a civilség csak részben igaz. Az elmúlt ötven év történései hozták úgy, hogy az emberek nem azt csinálták, ami igazán érdekelte őket. Ez egyértelműen anyámra vonatkozik, aki konzervatóriumba járt Budapesten, és arra volt kondicionálva, hogy énekesként vagy színészként színpadon szerepeljen majd, de aztán a család kedvezőtlen politikai "besorolása" ezt lehetetlenné tette. Egyébként a családban senki nem volt művész, iró, képzőművész vagy efféle, de mindenki csinált valamit, amiben a kreativitását kiélte. Apámat érdekelték a filmek, a nagyszüleim közül a két nagymamám remekül varrt, sokat olvastak, nagyon jól beszéltek, az alapvető élethelyzetekben rendkívül ügyesen feltalálták magukat. Testvérem nincs, mindig sok felnőtt vett körül, a történeteik és az értékrendszerük miatt kezdetben a felnőttek társaságában éreztem jól magam. A fiatal korában színjátszókörös nagymamámtól hallottam először Chaplinről. Igen hamar lett televíziónk is. Mivel a rajzkészségem elég korán megmutatkozott, éjszakánként inkább rajzoltam és tévét néztem, olvastam vagy írtam alvás helyett. Annak ellenére, hogy a szüleim racionális, amolyan fiús lányt szerettek volna nevelni belőlem, és otthon nagyon erős követelményrendszerrel szembesültem, végül is nagyon fegyelmezetlen kamasz lett belőlem.
A túlfűtött személyiségemmel hamarosan problémát jelentett a beilleszkedés a szokásos közösségekbe. Már az általános iskola hatodik osztályában gondok voltak velem. Konfliktusok a tanárokkal - iskola réme, antiszociális személyiség, ilyeneket találtak ki rólam -, mert mindig mást akartam csinálni, pedig azt hiszem, csak minőség centrikus voltam. Valójában az emberi kapcsolatokban soha nem voltak problémáim abban az esetben, ha értelmes emberek vettek körül. Akkor rögtön minden a helyére került. Mindazonáltal mint lázadó kamaszt, az iskola kezdett nem érdekelni, főként, ha olyan tanárok tanítottak, akik nem beszélték helyesen a magyar nyelvet, vagy rossz volt a kapcsolatuk a gyerekkel. Idővel feljogosítottam magam arra is, hogy ami nem érdekel, azt ne tanuljam. A rossz tanulmányi eredményem miatt kérdésessé vált, hogy bejutok-e valamilyen középiskolába. Végül bejutottam, méghozzá egy normál gimnáziumba, ahol szerettem volna minél többféle dologgal megismerkedni, és ez a kezdeteknél be is jött. Iskolaújságot szerkesztettem, írtam, rajzoltam, remek tanáraim voltak, de ez az időszak nem tartott sokáig. Hamarosan kiderült, hogy ez a fajta iskolarendszer és képzési struktúra nekem nem felel meg. Éjszaka megint csak rajzoltam, tévéztem, olvastam, s továbbra sem aludtam. Reggel nyolcra pedig be kellett volna mennem az iskolába. Ez hosszútávon nem ment, és ekkor - többirányú megfontolás után - otthagytam a gimnáziumot. Dolgozni mentem. Három évet töltöttem el úgy, hogy sok mindent kipróbáltam. Többek között voltam postai alkalmazott, kirakatrendező, újságíró gyakornok, de a továbblépésemet mindig lehetetlenné tette, hogy nem volt érettségim, márpedig a papírt mindenhol kérték.
Milyen elképzeléseid voltak?
Nem voltak elképzeléseim, ahhoz túl sok dolog érdekelt, de nem is dönthettem volna, mert nem voltam olyan helyzetben. Borzasztó nehéz periódusa volt ez az életemnek, és főleg a szüleimnek volt mindez nehéz...
Végül is, visszakerültél az iskolapadba?
Nem teljesen. Miközben kint voltam a nagybetűs életben szerencsét próbálni, találkoztam azzal az emberrel, aki később a férjem lett. Ő is az enyémhez hasonló problémákkal küzdött, bár már egy főiskolát elvégezve. Próbáltunk segíteni egymásnak, leginkább ő nekem. Nagyrészt az ő kitartó ösztönzésének köszönhetően jutottam jobb belátásra, s beiratkoztam az ún. dolgozók gimnáziumába, ahová egy héten csak egyszer kellett járni, s végül kitűnőre érettségiztem. Az ott töltött idő nagyon tanulságos volt a számomra. Láttam, hogy komoly emberek, kemény munka mellett, fegyelmezetten próbálnak boldogulni, érettségi bizonyítványt szerezni, miközben esetleg már családjuk is van. Az is jól esett, hogy sok mindenben számítottak rám, s egyszer csak azt vettem észre, hogy tanulok, készülök az órákra és a vizsgákra, hogy a többieknek megfeleljek és segíteni tudjak. Egy évembe telt, míg megtanultam tanulni és olyan dolgokat elsajátítani, amelyek nem álltak hozzám közel. Inspirált ez a közeg, kifejezetten kezdtem jól érezni magam. A szétszórtságom is kezdett összerendeződni, de még ekkor sem tudtam, hogy hogyan tovább, és mi leszek, ha nagy leszek.
Hogy kerültél a Kaposvári Tanítóképző Főiskolára? Tanítani akartál?
Egyáltalán nem készültem tanárnak, a tanítástól egyenesen borzadtam. Még mindig bennem volt, hogy csak az iskolához ne legyen semmi közöm. De az is élt bennem, hogy sikerült az érettségim, s a Főiskola ott Kaposváron adva volt. Azt gondoltam, a tanulás mellett talán több időm marad a rajzolásra.
A rajzolás ekkor már irányt adott az elképzeléseidnek, a jövődnek?
Eleinte még nem. Ösztönzés kellett hozzá, hogy kialakuljon valami. A tanítóképző főiskolán jól éreztem magam, mert megint csak egy újfajta közegbe kerültem. A tanárok pedig nagyon hamar észrevették, hogy valami mást vagy többet kellene csinálnom.
Rajz szakkollégiumba jártam, s volt ott néhány tanár, aki kifejezetten ösztönzött, hogy üljünk le, foglalkozik velem, tanuljunk. Ez megint csak az összeszedettség, a fegyelmezettség irányába való előrelépésemet segítette. Amúgy sosem szerettem rajzszakkörbe járni, ahol le kellett ülni, és unalmas dolgokat rajzolni. El kellett telnie valamennyi időnek, mire föltámadt bennem az igény, hogy meg kell tanulni a dolgoknak azt a részét is, ami számomra kellemetlen, mert később nekem lesz még rosszabb, ha nem tudom a megoldásokat.
A tanítóképző főiskolán a kötelező tantárgy volt a rajz?
Tulajdonképpen igen, mert olyan tanítókat képeztek, akik rajzszakos oklevelet is kaptak. Ezzel elvileg felső tagozatos általános iskolában lehetett rajzot tanítani. Azóta ez a program kibővült, ma már egyetem van Kaposváron és rajztanárképzés.
Nekem akkor az volt a nagy szerencsém, hogy egy festőművész tanár is tanított, Leitner Sándornak hívják. Jó pedagógus, remek diplomata volt, és mivel ő vezette a főiskolát, személye meghatározta az intézmény karakterét. Neki fontos volt, hogy csak olyan kreatív hallgatók nyerjenek felvételt, akik rajzolni, írni és kommunikálni is tudnak. Rajta kívül is sok remek tanár volt még ott, akik képzettebbek voltak, kvalitásban, szemléletmódban többek, mint amit az általános követelmény megkívánt. Én magam is kifogtam ilyen tanárokat irodalomból, filozófiából, rajzból, akikkel nagyon jó volt együtt dolgozni. Ezek a tanárok észrevették, hogy azoknak, akik szeretnek önállóak lenni, és hagyják is őket, azoknak lehet olyan egyéni programokat biztosítani, ahol az adottságaikat kibontakoztathatják. Én is elkezdtem tanulmányi versenyeken részt venni. Egyszer sikerült is országos első díjat nyernem egy tanítási-módszertani és művészettörténeti témájú programommal. Akkoriban volt olyan elképzelésem is, hogy művészettörténettel kellene foglalkoznom.
Hogyan kerültél mégis a grafikusi pályára?
A sokféle lehetőség mellett Leitner Sándor, aki tanított a budapesti Iparművészeti Főiskolán is, arra ösztökélt, hogy jelentkezzem oda. Azt mondta, ez olyan iskola, amelynek az átlagtól eltérő szemléletmódú alkotói gárdája, tanárai vannak, ami nekem bizonyára megfelelne. Ráadásul, az első évben mindenkinek mindenfélét kell csinálnia, tehát a jelölt kipróbálhatja többféle dologban az adottságait. Ez nekem nagyon tetszett, mert érdekelt a csomagolástól a textiltervezésig, lakberendezésig minden. Szóba jött persze a Képzőművészeti Főiskola és a Színművészeti rendezői tagozata is, de úgy éreztem, azok nagyon belterjes helyek. Igazából persze nem ismertem ezeket az iskolákat, és sok olyat képzeltem róluk, ami taszítónak tűnt. Egyébként sem akartam festő lenni, egyáltalán nem érdekelt.
Köztudott, hogy az Iparművészetire sem könnyű bejutni. Hányadik nekifutásra sikerült?
Első jelentkezésre felvettek, és én akkor nagyon úgy gondoltam, hogy ez természetes. Lelkes voltam, nem is idegeskedtem úgy a felvételin, mint akik már akár ötödszörre jöttek és kicsit belefásultak. Körülnéztem, hogy kik és hogyan csinálják a legjobban, és megpróbáltam én is a legjobbat kihozni magamból a sokféle feladat során. Talán a festés sikerült a legkevésbé, de mivel beszélgetés is volt, ahol úgy éreztem, az ember személyiségét akarják megismerni összességében, s azt tapasztaltam, gyorsan fölmérték, hogy merre is tereljenek, irányítsanak. Engem akkor főként a csomagolás-szak érdekelt. Megkérdezték, nem akarok-e inkább grafikus lenni? Azt gondoltam, ha ők mondják, nem is olyan rossz pont, talán úgy látják, hogy van esélyem.
És volt?
Igen. Persze nem voltam elszállva magamtól, láttam, hogy miben kéne fejlődnöm, mi az, ami másoknak jobban megy, de azt nagyon értékeltem, hogy végre olyan közegbe sikerült bejutnom, ahol, úgy gondoltam, hozzám hasonló emberek vannak, és kicsit lazíthatok, vagy legalábbis, nem kell olyan rettenetesen koncentrálnom, mint eddig. Aztán kiderült, hogy dehogynem kell. Mindig olyan tanárokkal kerültem össze, akiknek meg akartam felelni és akik igencsak magasra tették a mércét, főként azoknak, akik már eleve diplomával jöttek a főiskolára. Azt sem akartam, hogy a bennem lévő dolgokról az derüljön ki, hogy esetleg kevés, és túlbecsültek, amikor tehetségesnek ítéltek.
A szüleid, a férjed mit szólt ehhez az egészhez?
Az elején mindenki drukkolt, hogy sikerüljön, igazából nem is gondoltuk át a jövőt. Abban bíztunk, majdcsak lesz valahogy. Amikor kiderült, hogy sikerült, furcsa és nehéz helyzet állt elő. Én itt laktam a Kútvölgyi úton egy pici szobában szerzetesi körülmények között, a férjem és a családom pedig Kaposváron. Évekig ingáztam Budapest és Kaposvár között úgy, hogy itt kimaradtam sok mindenből. Elsősorban azokból a kulturális eseményekből, ahol sokat tanulhattam volna és kapcsolatokra tehettem volna szert. Amikor buliba, vagy kiállítási megnyitókra hívtak, nem tudtam menni, mert hazautaztam vagy rajzoltam. Itt nem maradt másra időm, csak a munkára. Ráadásul mindjárt a tanulmányaim elején elkezdtem rajzolni a Galaktikába. Ezzel egy nagy álmom teljesült, mert kisgyerek koromtól ismertem és olvastam ezt a lapot, azért is kerestem meg őket az első adandó alkalommal. Kaptam munkát, de nem volt könnyű, mert én nem azt a fajta illusztratív grafikát műveltem, amit ott kértek tőlem, így azt is meg kellett tanulnom.
A főiskolai évek alatt anya lettél. Nem vállaltál ezzel túl sokat?
Arra gondoltam, ha 26-27 éves koromban nem szülök gyermeket, kifutok az időből. Így a főiskolai tanulmányaim vége felé közeledve kihagytam egy évet a tervezői szakomon, - a tanár-szakot folyamatosan csináltam -, mert megszületett a kisfiam, akit a férjemmel nagyon akartunk. Nem éreztem bizonytalannak a helyzetemet, csak a dolog fizikai része volt borzasztóan nehéz. Az inkább próbára tett, hogy amikor hazamentem Kaposvárra, át kellett állnom egy másfajta világba, ahol nem ismerték az én itteni problémáimat, itt pedig senkit nem érdekeltek az esetleges otthoni gondok. Igyekeztem is, hogy azokat ne hurcoljam egyik helyről a másikra. A főiskolán mindig százszázalékosan meg akartam csinálni a dolgokat, hogy megoldatlan problémát ne vigyek haza.
Elég skizofrén állapot lehetett.
Igen, de így mindig volt egy kontroll. Amikor az ember úgy érezte, hogy már nagyon elszállna, másfajta dolgokkal szembesült.
Úgy gondolom, aki művészpályára készül, annak már a tanulmányai alatt nyilvánosság elé kell lépnie, meg kell mutatnia magát és ebben támogatást is élveznek a fiatal tehetségek. Némelyek felkapottabbak, mint amikor kész művészként ténylegesen kilépnek az életbe. Neked milyen lehetőségeid voltak?
Mint említettem, a kétlaki életem miatt nem nagyon tudtam művészkörökben mozogni, azaz létezni abban a közegben, ahonnan ismeretségeket, megbízásokat lehetett volna szerezni, vagy kiépíthető lehetett volna olyan komolyabb kapcsolat, ami a jövőmre nézve meghatározó. Csak a szűk baráti köröm révén és a tanáraim ajánlására juthattam lehetőségekhez. Rajzoltam például egy építészeti irodának. Felvidéki András tanárom ajánlására örömmel fogadták a rajzaimat az ÉS-nél. Károlyi Zsigmond pedagógia tanárom által könyvillusztrálási munkához jutottam a Móra Kiadóban. Ez nagyon jól jött, mert amikor veszélyeztetett terhesként otthon kellett maradnom, nem szakadtam el a napi szakmai gyakorlattól.
Mondhatod, hogy a Főiskolán elismerték a tehetségedet?
Igen, ezt mondhatom. Soha nem tapasztaltam, hogy bárki megkérdőjelezte volna, nagyon sok megerősítést és bizalmat kaptam.
Tanár és grafika szakon végeztél 1992-ben. Ezután animációs filmet készítettél. Hol tanultad meg az animációs filmkészítést?
Hogy valóban grafikus leszek, számomra csak az utolsó tervező-szakos évben dőlt el a főiskolán, mert a megerősítések ellenére akkoriban sok bizonytalanság volt bennem. Az is akkortájt vált nyilvánvalóvá, hogy abban a grafikai stílusban fogok alkotni, amilyenek a mostani munkáim is. Animációval a tanulmányi éveim alatt soha nem kísérleteztem. Azt is mondhatom, az animáció mint önkifejezési forma, fel sem merült, sőt, riasztott a fázisrajzolás, a sok kötöttség. Nem is voltak ilyen irányú ismereteim. A rendezésen valamikor gyerekkoromban hezitáltam, de inkább a játékfilm érdekelt.
Pedig a te idődben egyre komolyabbá vált az animációs képzés a főiskolán. Hogy-hogy nem kerültél a vonzáskörébe?
Azt hittem, oda olyan hihetetlen rajztudással vesznek csak fel, amivel én biztosan nem rendelkezem. Ráadásul, az egyedi animációs filmek, amelyek jelenleg az érdeklődésem fókuszában vannak, nem is voltak olyan könnyen hozzáférhetőek. Ám volt egy tanárom, Zsótér László, aki a tervező-grafikát tanította nekünk, s ő olyanfajta szakmai magabiztosságot oltott belém, hogy egyre több dologban akartam magam kipróbálni. Ez hajtott, amikor a Mesterképzőre jelentkeztem a diploma után, ami még két tanulmányi évet jelentett. A vizsgamunkám egy könyv tervezése, illusztrálása lett volna, de emellett én tervbe vettem egy animációs film készítését is. Zsótér László bíztatott, hogy járjak utána, próbáljam meg. Persze egyéb események is közrejátszottak, s én hiszem, hogy a dolgok összefognak és segítik egymást, amikor valami meg akar születni, valaminek létre kell jönnie. Így volt ez az első filmem készítésénél is. Adódott, hogy láttam olyan animációs filmeket, amelyek fölkeltették az érdeklődésemet. Amelyeknél azt láttam és éreztem, hogy lélegzik, mozog, él a film. Nem válik el a háttér az előtértől, hanem egységes stílusban van tartva, és az alkotó személyiségéről is sok mindent elárul. Tehát egyrészt originális az egész, másrészt technikailag a felhasznált eszközrendszerrel eredeti és profi módon dolgozott az alkotó. A mozgástechnika ragadott meg az animációs filmekben, a képszervezés végtelen lehetősége, s nem a gegek. Az utóbbi típusba tartozó filmeket elavultnak éreztem. A végső indíttatást az adta, hogy véletlenül láttam a tévében három régi, a hatvanas, hetvenes évekből származó Kovásznai filmet. Ezek közül a Napló 1966 indított arra, hogy én is valami ilyesmivel próbálkozzam...
Melyik volt az első film?
Az Amszterdam filmnovellám tervével álltam elő a Mesterképzőn, amely filmnovella Zsótér László - a továbbiakban csak ZS, mint a filmben - általam nagyra becsült személyére épült. Ő sokoldalú, nagyon művelt, tájékozott ember volt, és persze ma is az, de sajnos már nem tanít a főiskolán, vagyis immár egyetemen. Az ő véleménye mértékadó volt számomra, s ha ő megerősített a dolgokban, én elfogadtam. Így aztán arra készültem, hogy filmet csinálok. Méghozzá róla, annak ellenére, hogy nem akart a filmben szerepelni. Zs nagyon visszafogott és minden feltűnést kerülő személyiség, de igazából azt sem mondta, hogy nem, nos, végül rábeszéltem... Filmtervem az animációs szakma részéről is kételyekbe ütközött, mivel én az animációt nem tanultam évekig mint rendes hallgató. Ennek ellenére segítettek, hogy filmet készíthessek. ZS Orosz István grafikus és animációs rendezőhöz irányított, aki némi hezitálás után végül elvállalta, hogy a mesterem lesz, s attól kezdve rengeteget segített a munka gyakorlati részében és a feltételek megteremtésében egyaránt. Azt hiszem azért bízott benne, előzetes tapasztalatok híján is meg fogom csinálni ezt a filmet, mert ő maga is grafikusként került a Pannónia Filmstúdióba, és látta rajtam, hogy nagyon elszánt vagyok.
Miért éppen Amszterdam?
Amszterdamról ZS mesélt, én magam sem akkor, sem azóta, vagyis soha nem jártam ott és nem is kívánkozom oda. Ez egy fiktív Amszterdam, ZS portréja.
Számomra a film nem, de maga a filmnovella egy rajongó lírai vallomása, ami aztán a művész keze alatt egy egészen más, lüktető, szürrealisztikus és mégis erőteljes filmes képi világgá alakul át a fekete-fehér grafikai áradattól.
Részlet a filmnovellából: "Amszterdam számomra nem létezett. Nem létezett, míg ZS azt nem mondta: - Megyek Amszterdamba -, s ettől minden megváltozott... Ahogy ZS Pesten felül a repülőgépre, azzal a látszólagos egyértelmű és természetes céllal, hogy Amszterdamba megy üzleti tárgyalásra, titokzatos erők lépnek működésbe. Amszterdam pirulva, szégyenkezve bár, de felsóhajt: - Jön ZS, végre-végre elindult! - és lázas szépítkezésbe kezd. Felékesíti magát minden korok minden ragyogásával, eltűnt idők illatába burkolózik, hisz tudja, akit vár, a különleges szépségeket szereti. Az órákat szédülten forgatja vissza, s beállítja ZS érkezési idejét úgy 1968 tájára, s ekképp készülődve a város megalkotja álom-önmagát. Közben a repülőgépen is furcsa változások zajlanak. A gépről, mely felszálláskor oly valóságosnak tűnt - célja felé közeledve kiderül, csupán megrajzolták, az utasok, a pilóták, a stewardesek firkák, elmosódó foltok és ZS...hát ő is egészen megváltozott. Ahogy Amszterdamban a már csak halványan sejthető gépből kiszáll, hosszú hajjal, lebegő szárú nadrágban, nagyon-nagyon fiatalon, a tenger a lábához kúszik és összesúgnak mögötte a házak: - Csakhogy itt van végre! És halcsapat húz át az égen. Mindaz, ami megálmodható, most megtörténhet..."
Egyes vélemények szerint az Amszterdam nagyon lendületes, eredeti alkotás, amelynek az 1996-os Kecskeméti Filmfesztiválon meg kellett volna kapnia "a legjobb első film" díját. Te elégedett voltál a munkáddal újdonsült animációs rendezőként?
Elégedettségről nincs szó, azzal együtt, hogy az Amszterdam az általam megálmodott stílusban, fekete-fehérben, klasszikus technikával készült, olyan lett, amilyennek elképzeltem. Ez majdhogynem természetes volt, nem lehetett másmilyen. Elégedettséget inkább a munkámban segítőkkel kapcsolatban éreztem. Ráadásul kívülállók sokan megkérdezték tőlem, ki az a pasi a film elején. Ilyenkor azt mondtam, hogy ő a film kiindulópontja. Megtehettem volna, hogy kihagyom a natúr részt, de akkor egészen másféle film készült volna. Amszterdam és ZS ugyanaz.
Lehet, hogy eleve probléma az élő szereplő megjelenése, de ez az én döntésem volt, és az is, hogy csak rajzban térhet vissza. Ez az én szabadságom. Ezen a filmen kellett megtanulnom az egész műfajt. Nem érdekelt, kap-e díjat valahol, eszembe sem jutott ilyesmi.
A Mesterképző Intézetben hogyan folyt a képzés?
Igazából mindenki a saját szakmájából indul ki. Nekem például elég lett volna a könyvillusztrálás, de végül megtanultam animációs filmet készíteni. A Mesterképzőben és persze a Pannónia Filmstúdiótól is megkaptam azt a lehetőséget, ami nekem továbblépést biztosított, mert közben olyan baráti és szakmai kapcsolatok alakultak ki, amelyek azóta is megvannak és fontosak. Mesteremnek tartom Orosz István mellett Varga György operatőrt is, akivel azóta együtt dolgoztam a többi animációs filmemben is. Rengeteget tanultam tőle. Ő az a "szürke eminenciás", aki igazából nincs annyira fókuszban egy film megítélésénél, mint a rendező, de nagyon sok múlik rajta. A megoldások kiválasztásában, amelyeket egy-egy filmnél alkalmaztunk, soha nem erősködött, hanem mindig finoman föladta a labdát, hogy így vagy úgy lehetne. Ahhoz, hogy a filmjeim képi világa az Amszterdamtól kezdve olyan, amilyen vagyis van egy sajátos karaktere, amiből rá lehet jönni, hogy ugyanattól az alkotótól származnak, s hasonló invencióból készültek, abban nagyon nagy szerepe van az operatőrnek. Mondhatom, hogy annak a 3-4 évnek a tudományát, amit animációs szakon tanulnak a hallgatók, én a Varga Gyuri mellett tanultam meg, szinte már az Amszterdamnál. Az összes szakmai tudását igyekezett beleadni, átadni, és igazán baráti gesztussal tette. Szívügyének tartotta, hogy az első filmem sikerüljön, ezért minden dologban abszolút a segítségemre volt. De hasonlókat mondhatok mindazokról, akik valamilyen módon közreműködtek. Kezdve Bleier Edittől, aki az animációs tanszéket vezette akkor, Hap Magda vágóig, aki a film zenéjét is megtalálta számomra, és még mindazokat, akik a főcímlistán meg sem jelentek, de valamilyen módon, segítő szándékkal részt vettek a munkámban.
Fontosnak tartod - kicsit csúnyán szólva - az összedolgozást, és van is benned erre készség?
Nagyon fontosnak. Lehet mindenfélével kísérletezni, de az a lényeg, hogy akik dolgoznak egy filmben, azok a szakmai tudásuk legjavát adják, és összehangoltan, egymásra figyelve működjenek. Az, hogy egy művészi animációs film egyedi, nem azt jelenti, hogy a többieknek a rendező mindenféle őrületét el kell szenvedniük, főként, ha olyan klasszikus technikával dolgozik, mint a 35 mm-es film, ami azért kevésbé flexibilis, mint a számítógép. Figyelni kell egymásra, adni kell a másik tapasztalataira.
Elég baj, hogy némely alkotó, amikor úgy érzi, hogy mindent tud, netán pályája csúcsán van, nem akar új technikákat megismerni, nem akar új tapasztalatokat szerezni, sőt, nem hajlandó az utána jövő új generáció megoldásait észrevenni vagy elfogadni. Ez a megkövesedés visszahat a saját munkájára is. Perzse, a legnagyobbak is beleeshetnek ebbe a hibába, pedig valószínűleg mindenki azt gondolja, vele ilyen nem fordulhat elő.
Furcsa dolog ez. Ha valaki képes kialakítani a maga sajátos stílusvilágát, amivel sikeres lesz, amitől ráismernek, hogy ez az ő egyéni alkotása, később nehéz ezen túllépnie és megújulnia. Persze nem mindenkinél van így. Kiemelnék a filmjeid közül egyet, a Liaison-t, ami két szék szerelméről szól, és a Szolnoki Képzőművészeti Filmszemlén 2000-ben díjat is kapott. Meglepődtem, hogy ez is a te munkád. Itt nem az erőteljes, burjánzó és lenyűgöző grafika dominál, mint az Amszterdamban, hanem a líraiság. Még azt is mondanám, humor és báj van benne.
Gondolom, sok minden múlik az ember pillanatnyi lelkiállapotán vagy élethelyzetén. A Liaisonnál talán volt bennem valami felszabadult frisseség... Bár az idő tájt egy nemzetközi reklámügynökségnél kezdtem éppen dolgozni felelős tervezőként, tehát nem voltam többé szabad főiskolás, s úgy éreztem, a film ezt majd megsínyli, mert nem tudom igazán átgondolni és úgy összerakni, ahogy szeretném. Pedig az ötlet, Határ Győző ifjúkori írásának, A lelencek zsoltárának könyvillusztrációjából eredően, amit még a Mesterkurzuson csináltam, nagyon jónak tűnt. Amikor a könyv tervezésével voltam elfoglalva, már akkor láttam magam előtt, ahogy a székek mozogni, élni kezdenek. De csak később gondoltam rá, hogy ebből jó filmet lehetne csinálni.
A reklámcégnél végzett munkát hogy tudtad összeegyeztetni a művészi alkotómunkával?
Kezdetben nagyon jól tudtam egymással párhuzamosan vinni a kettőt, bár valóban két, egymástól teljesen különböző mentalitású és igényű dologról volt szó. Sőt, nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy lehetőségem nyílt ilyenfajta munkastílusban is dolgozni. Tervezőgrafikusként, majd art direktorként szakmailag rengeteget tanultam, sok hasznos tapasztalatot, s egyfajta rutint szereztem. A különböző típusú munkák egymás mellett futása nemcsak szakmailag vált a javamra, hanem emberileg is, mert ez is a fegyelmezettséget erősítette bennem, hogy el tudjam végezni, s egyúttal kontrollálni is az egymástól teljes mértékben különböző tevékenységeimet. Egy idő után aztán tarthatatlanná vált a helyzet, mert már a tévében is dolgoztam, s akkor megváltam az egyébként megbízható anyagi hátteret is jelentő reklámügynökségtől, hogy azt csinálhassam, ami igazán érdekel.
Egyéni megítélésem szerint a Liaison után következő filmjeid, az Árkádia (Et in Árkádia ego) és a Jelenések már sokkal súlyosabbak, drámaibbak. A fekete-fehér, hullámzó, burjánzó vonalvezetésű grafikai világ, ami nemcsak ezekben a filmekben, hanem a grafikai munkáidban, a képeiden is megjelenik, látszatra ellentmondásban áll a "kedves MTÉ" törékeny, mosolygós, sokszor nagyon vidám alkatával.
Valóban, ezt az ellentmondást mindig fölfedezik, akik megismernek. Azt gondolom, az ember személyiségének különböző rétegei vannak, amelyek titkokat és drámákat rejtenek. Ezek a dolgok más-más módon öltenek formát. Ha képes vagyok művészi formában kifejezni mindazt, ami ezekben a rétegekben kavarog, az nekem nemcsak az alkotás élményét jelenti, hanem egyfajta terápia is. Ha ezt nem tudnám csinálni, tehát a problémáim nem tudnának művészetté ötvöződve kifejeződni, biztosan egészen más ember lennék. Egy frusztrált és megkeseredett figura, akire már nem lenne érvényes "a kedves M" jelző, amit jelenlegi társam, Wilheim András használt a kiállítási katalógusom bevezetőjében. Mindazonáltal szerencsés vagyok, mert az én problémáim, melyeket magamban hordozok, föloldódnak a munkámban.
Tehát a műveid - problémák?
Biztos, hogy problémák. Elmeséltem, hogy nagyon nehezen tudtam beilleszkedni a világba, s ez talán nem is ország- vagy társadalomfüggő dolog nálam, hanem valamiféle belső nyugtalanság.
1999-ben, a Kecskeméti Filmfesztiválon láttam először az Árkádia filmedet, és lenyűgözött. E film mögött is valamifajta belső probléma vagy megrázó gyerekkori élmény lapul?
Ez a film nem annyira gyerekkori élményen alapul, inkább felnőttkori életfilozófián. Amikor készült, az volt a címe, hogy A ház. Hap Magda vágó figyelmeztetett, hogy ez a cím nem igazán figyelemfelkeltő, s talán már van is ilyen film. Ezek után én is úgy éreztem, hogy A ház tényleg nem fejezi ki pontosan azt a gondolatot, amit közvetíteni akartam. Ekkor bevillant egy tizenhetedik századi francia mester, Poussin egyik festménye, amely romantikus pásztoridillt ábrázol. A képen a pásztorok a nyájakat legeltetve, valamennyien boldog együgyűségben élnek. Maga a festmény az alkotónak nem különösebb remeke, és Poussin-rajongó sem vagyok, de a kép előterében van valami, ami megragadott. Egy sírkő, s azon a felirat: Et in Árkádia ego. Ez a halál üzenete, ami úgy szól: "Én is Árkádiában éltem egykor". Az üzenet arra utal, hogy a boldog, olykor illuzórikusan tökéletesnek tűnő helyzetekben is tudatában kell lennünk, hogy annak az állapotnak egyszer vége szakad, mert mindig, mindenhol ott leselkedik a halál, vagyis, a dolgok vége. Erre fel kell készülni, s ennek az árnyékában kell léteznünk, ha tetszik, ha nem. A ház címen készített film, ha nem is közvetlen megfelelése a Poussin-festmény mondandójának, így is értelmezhető. A filmemben egy fiatal lány kerül extrém kapcsolatba egy házzal, vagy a ház lelkével, és lassan rá kell jönnie, hogy ez az elbűvölő kapcsolat egy idő után bezárja, bekebelezi, elpusztítja. S a varázslatosnak mutatkozó épület valójában egy rozzant kóceráj valami kietlen telken. Magam is vallom, hogy minden kapcsolat beteljesülése egyfajta bezáródás, minden dolog, ami valamilyen módon kerek egésszé válik, egy kicsit meghal. Rácsukódik az ajtó. Én magam nem szeretem a befejezett állapotokat, a nagyon körülhatárolt helyzeteket, mert akkor úgy érzem, beszűkül a mozgásterem, beköszönt a rutin, s akkor elfog a menekülés vágya... Ezt az életemre, a munkámra, a kapcsolataimra is érvényesnek érzem. Ezért van, hogy a tartós értékek mellett is folyton űz a kíváncsiság, megismerni és kipróbálni új dolgokat. És nincs bennem félelem, hogy nem tudok szembesülni új kihívásokkal, mert ami élő, az mozog és változik. Ezért új tapasztalatot, új lehetőséget tartogat.
A Jelenések című filmedből szinte már valamiféle égi fenyegetés árad. Legalábbis, egy félős ember számára.
A Jelenések a lázadó angyalok története. Ifjúkorom kalandos éveiben A lázadó angyalok címet adtam egy írásomnak. A cím vita tárgya lett, végül megváltoztatták. Ez Kaposváron volt a helyi lapnál, ahol újságíró-gyakornokoskodtam. A lázadó angyalok motívum azonban elraktározódott, megmaradt bennem. Talán ez keltette föl az érdeklődésemet Henoch próféciája iránt, amely tudomásom szerint az özönvíz apokrif előtörténete. Áttételesen, egy tipográfus barátnőm révén jutottam Hamvas Béla fordításához, és nagyon érdekesnek találtam, hiszen éppen ezen a témán dolgoztam, új filmet tervezve. Amikor kialakult bennem a film majdani karaktere, megint csak összefogtak a segítő erők az ügy támogatására. Váratlanul eljutottam Izraelbe a férjem egy munkája révén. Izraelben olyan világgal, történelmi és mitikus helyszínekkel, épületekkel, szimbólumokkal szembesültem, amelyekről azonnal tudtam, visszatérnek majd a munkáimban. És később, amikor elkezdtem a Jelenéseken dolgozni, valóban rám zúdultak a régi élmények, és motívumok, csak úgy jöttek, jöttek a dolgok belülről. Ha valaki megkérdezi, hogy miért szájak, kések és villák vannak a filmben, nem tudom megmondani - mindig jobban szerettem villákat rajzolni, mint embereket.
Orosz István mondja a róla készített portréfilmedben, hogy a művész azt fejezi ki a maga sajátos módján, amit szavakkal nem tud, mert nem lehet elmondani. Én mégis inkább az új filmedről, a készülőfélben lévő A mi ágyunkról kérdezlek.
Azt szeretném, ha ez a film kicsit könnyedebb lenne, mint az előzőek. A cím, úgy gondolom, sok mindent sejtet, hát csak sejtessen is, majd ha elkészül, minden kiderül... Ezúttal arra is törekszem, hogy megjelenésében is más legyen, mint az előző filmek. Mindezidáig nem használtam színeket. Egyedül az Árkádia volt kicsit lazúros, kékes tónusú, egyébként a filmjeim és a képeim, festményeim világa fekete-fehér, amit nagyon szeretek. Bizonyos dolgok csak fekete-fehérben mondhatók el, a fekete-fehér abszolút drámai, súlyos, színre vagy magyarázatra nincs szükség. A mi ágyunk színes is lesz. Ez a film kísérlet is egyben, mert ugyan a grafikai váz ugyan fekete-fehér marad, de kollázs technikával megjelenik a szín is a filmben. Nagyon érdekel, hogyan működik, hogyan hat majd a dolog. Lehet, hogy nem sikerül, s a műítészek majd az orrukat fogják húzogatni, de kísérletezni muszáj. Orosz Istvántól azt tanultam, ahhoz, hogy animációs filmet készítsen az ember, nem feltétlenül kell a hagyományos megoldásokat választani. Minél eredetibb a dolog, annál jobb. Fontos, hogy legyen egy mérce, ami alá nem csúszik az ember. A kísérleteim során igyekszem ezt a mércét tartani.
Az alkotó munkád mellett tanítasz is. Mit, és milyen a kapcsolatod a diákokkal?
Az Iparművészeti Egyetemen kortárs animációs művészetből van szaktörténeti előadásom a másodéves vizuális kommunikáció-szakos hallgatóknak. Igyekszem minél több filmet és saját dokumentumot bevinni az órákra, mert az animációs műfajban kevesen vagyunk, akik naprakészen ismerjük a történéseket és egymás friss műveit - ahogy én sem ismertem az animációs alkotókat és az ő közegüket, amikor az Iparművészetire kerültem. Tehát van egy fél év, ahol hetente találkozom az összes szakágazat másodéves hallgatójával, és arról igyekszem leginkább tájékoztatni őket, amit én a legfontosabbnak tartok. Megismertetni velük azokat az alkotókat, akik meghatározó kortárs személyiségek, akik példaértékűek, akik tartós műveket hoztak létre. A kapcsolatom pedig, úgy érzem, nagyon jó a diákokkal, mert az előadásaimra nagyon sokan jönnek, talán nem csak azért, mert illik órára járni, hanem mert érdekli őket a téma. De nem is nevezném ezeket előadásoknak. Inkább beszélgetés és filmnézés van sajnos szűkre szabott időben. Vállalom, hogy szubjektív vagyok és egyes alkotókkal kapcsolatban elfogult, ezért igyekszem súlyozni, kiről, miről essék szó, és próbálom átadni a legfrissebb információkat is. Hiányzó ismereteket szeretnék pótolni a magam lehetőségei szerint, s talán ősztől a Kaposvári Egyetemen is sikerül beindítani valami hasonló programot.
Úgy értesültem, a tanítványaidat is arra ösztönzöd, hogy nem szabad egy dolognál leragadni, mindig többfélét kell csinálni a főirányon belül. Te magad hogy birkózol meg a sokféle tevékenységgel, s ezekből melyek a legfontosabbak?
Egyre nehezebb teljes erőből odafigyelni mindenre. Fontos az, hogy összhangban legyenek a tevékenységeim, és megfelelő színvonalon tudjam csinálni. Ami nagyon sokáig nem volt számomra nagyon fontos, s mostanra fontossá vált, hogy olyan emberekkel találkozhassak, akikkel tartalmas az időtöltés, a beszélgetés. Korábban nem tudtam eljárni fesztiválokra, mert dolgoztam, hiába voltak adott meghívásaim. Nem tudtam külföldi ösztöndíjat igénybe venni akkor sem, amikor megkaptam, mert kisgyerekem volt. Tíz évvel az első szakmai diplomám után úgy érzem, sok mindent pótolnom kell, sok mindent nem tudok és még meg kell tanulnom. Amikor ez az igény megfogalmazódott bennem, jelentkeztem a Főiskolán a DLA-ra, ez a doktori program, amit időközben el is végeztem. Választott témám a kortárs magyar animációs művészet feldolgozása, megmutatása volt, filmes vagy/és írásos formában. Kiemelkedő animációsfilm rendezőkről készítettem portrékat, ezekből hat szerepel az Animare necesse est című dokumentumfilmemben. Ezt folytatni szeretném, tehát a továbbiakban is szeretnék a magyar animációs filmtörténet ezen szegmensével, a kortárs alkotókkal foglalkozni, de nem kizárólagosan. Tehát készítek filmet bárkiről, aki szakmailag vagy emberileg érdekel.
Ha jól látom, még mindig nem nyugodtál meg. Még mindig keresed önmagad?
Nem keresem, "megvagyok", ismerem a belső lehetőségeimet, a külsőket pedig nehezen tudom befolyásolni. Számtalan "ügyem" van folyamatban, mozgó- és állóképes dolgok, megírnivalók, megtanulnivalók, ez így természetes. A nyugtalanságom általában abból fakad, hogy nem jut elég időm egy-egy dologra, vagy nincs lehetőségem a munkámra koncentrálni. Nyugtalan vagyok, mert folyamatosan haszontalannak érzem, amivel, amikkel foglalkozom, hiszen a reklámszakmából "kiszállva", s kizárólag kultúrával, művészettel foglalkozva a tökéletes létbizonytalanságot vállalom fel napról-napra. Amúgy bizonyosság és nyugalom volna bennem, mert csak olyasmit, és úgy csinálok, amit szeretek, és meggyőződésem szerint tartós értéket képez.
Grafikai munkáid és az animáció szoros összefüggést mutatnak egymással. De vajon ezt a fajta zsúfolt ornamentikájú világot, amit eddig teremtettél a képeiden, melyek esetenként a két és fél méteres nagyságot is elérik, lehet-e tovább fokozni, és emberi erővel, vagyis kézi munkával bírni?
Azt nem tudom, hogy fizikailag meddig bírom, elég sokat tudok dolgozni és meglehetősen intenzíven. Ha valami érdekel, a végkimerülésig képes vagyok csinálni, dühít, ha valami miatt félbe kell szakítanom, márpedig általában elkezdeni is nehéz komolyabb odafigyelést igénylő munkát, erre az életkörülményeink tökéletesen alkalmatlanok. Próbálom kijátszani a teret és az időt, amikor dolgozom, de az igényeimet akkor sem szállítom le, inkább megerőszakolom a körülményeket, más megoldás nincs. Nem kell
Szerencsére, maga az alkotás, vagy egyszerűbben a festés-rajzolás-írás soha nem jelentett nehézséget, amivel meg kellett volna küzdenem, ez a természetes létezési módom. Nem tekintem munkának, nem tudom annak tekinteni, mert én magam vagyok mindaz, amit létrehozok, és csak olyat hozok létre, ami mentes mindenfajta külső megfontolástól, divattól, elvárástól. Ez nem elhatározás, csak éppen nem megy másképp. Se nagyban, se kicsiben.
