Egy újabb Madzagos fiú mutatkozik be Simó Sándor osztályából. Az idei filmszemlén nagy sikert aratott Fazekas Csaba első nagyjátékfilmje. A harmincas pánikról filmet készítő rendező már túl van a pánikon, és kreativitását, sokoldalúságát a filmen kívül a belsőépítészet, a tervezés és a főzés területén is megpróbálja kamatoztatni.

Igazság szerint eredetileg színész szerettem volna lenni. Volt egy nagypapám, aki bár gyógyszerész volt, világ életében színésznek készült. Ő oltotta belém a színészi pálya és a régi magyar filmek szeretetét. A szüleim viszont egyáltalán nem örültek ennek. Mindenképpen valami biztos polgári megélhetést nyújtó szakmát szerettek volna a kezembe adni. Az ő hatásukra kerültem a miskolci jogi egyetemre, amihez nem igazán fűlött a fogam. Ez sajnos a tanulmányi eredményemen is meglátszott. Egy év után lehetőségem nyílt arra, hogy öt hónapra New Yorkba menjek dolgozni. Mosogattam, pincérkedtem és zongoráztam egy étteremben, közben pedig végleg megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy nem folytatom a jogi egyetemet. Mikor hazajöttem, Pestre költöztem és beiratkoztam egy magán színiiskolába. Itt azonban hamar kiderült, hogy a színészetet nem nekem találták ki. Szüleim ötletére aztán beiratkoztam egy média iskolába, ahonnan egyenes út vezetett az MTV kulturális osztályára, ahol olyan műsorok szerkesztésében vettem részt, mint például a Múzsa, az Ostromnapok, a Napközi.

Igen, szerencsére 1995-ben felvettek a filmrendező szakra, Simó Sándor osztályába.

Hihetetlenül jó élmény volt! Végre azt éreztem, hogy itt megtaláltam a magam közegét. Az a fajta érzés ez, amikor az ember azt mondja, hogy igen, itt most jól érzem magam. Előtte inkább befelé forduló, magamnak való voltam, de Simó hatására szép lassan kinyíltam, és nem csak én, a csoporttársaim is, egyre inkább egymás felé fordultunk. Mindenképpen neki is köszönhető, hogy a mai napig nem a riválist látjuk egymásban. Ennek eredménye a Madzag filmegylet is. A tanárunk által kialakított szellemiséget szeretnénk továbbvinni, és persze így elevenebben él a főiskolán töltött fantasztikus idők emléke, amitől olyan igazán nem is akarunk elszakadni. Próbáljuk segíteni egymás munkáját, elolvassuk egymás forgatókönyveit, véleményt mondunk, megbeszéljük az ötleteket.

Remélem, sokáig. Azt pedig el kell tudni fogadni, hogy nem csinálhat mindenki minden évben filmet, legalábbis állami pénzből nem. Jó, nem jó, sajnos ez van. A főiskola utolsó két évében megtanultuk, hogy muszáj lesz jól kihasználni a passzív időt, amikor az ember nem forgat. Sokat kell olvasni, előredolgozni. Sokat kell írni, hiszen egy-egy karakter kidolgozása vagy a történet fordulatainak felépítése nem megy egyik percről a másikra. Ráadásul, amikor az ember megkezdi az előkészítést, már nem lehet ezzel foglalkozni, mert nincs rá idő, energia. És ha valaki jól felkészült, kevesebb a görcs benne, kevesebb a bizonytalanság, és sokkal gördülékenyebben megy a munka, utána pedig kevesebb a "másképp csináltam volna" -érzése is.

Igen, ez így van, ráadásul a gyártóm, a Laurin film is nagyon szigorú ebben. És igazuk is van. Az én filmem nem túl nagy költségvetésből dolgozott, éppen ezért kevés idő volt a forgatásra. Mindennek klappolnia kellett. Előre el kellett dönteni az olyan apró részleteket is, mint például azt, hogy mi legyen a szereplő mögött a polcon, mert ezeket bele kellett építeni a költségvetésbe, be kellett szerezni, nem jöhetett a helyszínen az ötlet, isteni szikraként.

Teljes, totális a kontroll a részemről, ami reményeim szerint nem jelent uralkodást. Megpróbálom egyszerűen csak fogni, és átpakolni a valóságba a fejemben kialakult képet. Azért készítünk elő olyan gondosan mindent, hogy valóban az általam kitalált film kerüljön a vászonra. Általában pontosan tudom, hogy mit akarok látni, például, hogy milyen tárgyak vegyék körül a szereplőket, miből mennyi legyen. Azt is tudtam, hogy a színésznőmön mikor mi legyen, a ruhától a cipőig, a szemüveget pedig például én vittem. Az alapot tehát mindig én találom ki. A munkatársaim ehhez tesznek hozzá, amitől viszont mindig el tudok ájulni. Fantasztikus látni, ahogy valaki beindul az én elképzelésemtől, és hozzá tesz, 'felé rak' valamit az alapötletnek, ami aztán valóban jól működik. Ilyen volt például Eszter ötlete, a póthaj. Ő találta ki, és jól bevált. Az operatőrrel is így zajlik a munka. Én elmondom neki, hogyan képzelem el az adott jelenetet, ő pedig megmondja, hogyan lehet ezt kivitelezni és még mivel lehetne hozzátenni.

Hát ezt talán a színészeimtől kellene megkérdezni..., de igen, ott is. Tudod, amikor az ember a történetet írja, akkor már azt is tudja, hol legyen a hangsúly egy-egy mondatban, és ezt kéri vissza a színészektől is. Amikor a szerepről beszélgettünk, Esztertől visszafogottabb játékot kértem. Jólesett, hogy amikor visszanézte a filmet, igazat adott nekem. Őt egyébként éppen ezért szeretem nagyon, mert nagyon okos. Tudja, hogy meddig lehet elmenni, és mi az, amikor valami már sok. De ugyanez Kocsis Gergőről is elmondható.

Először csak foszlányok, villanások vannak a fejemben, illetve utak vannak, amelyek közül választani kell az írás során. Itt fontos mérlegelni, hiszen a munka egy évében aztán azt az utat kell majd járni, amit akkor, mondjuk egy kedd este, az íróasztalnál választottam. Sokat mérlegelek, de a kellő pillanatban tudok dönteni. A foszlányok pedig lassan mindig kezdenek összeállni. Ott vannak a fejemben mindig, utazás, vezetés, főzés közben, egyre jobban fonódnak össze a szálak és vastagodnak, mint egy kötél. Azután persze az ember leírja a gondolatait, majd átírja, a harmadik változat pedig már a dramaturg kezébe kerül, aki akkor a kívülálló szemével olvassa el. Hihetetlen, hogy sokszor csak egy-két mondaton múlik, hogy egy szereplő a helyére kerüljön. A mostani filmemnél például érzem, hogy a végén még kellett volna a fiú szájába adnom egy mondatot, de a mai napig nem találtam rá a megfelelőre, pedig még a helyét is tudom.

Általában három komolyabb változat van, úgy értem olyan, amiben ténylegesen változott valami. Ez olyan háromszor három hét folyamatos munka, egy-egy hónap kihagyással. A Boldog születésnapot! esetében először a lány története formálódott meg bennem, később a fiúé.

Jól ismerem a magyar színészek munkáit, még a szinkronhangokat is. Sportot űzök belőle, hogy tudjak róluk, játsszanak akár Pesten, akár vidéken. Mivel rengeteget járok színházba, nagyjából tudom, ki mire képes, és mit tudnék belőle kihozni. Kialakult a fejemben, egy színész-regiszter és amikor válogatásra kerül sor, csak végig kell pörgetnem ezt a "nyilvántartást". A filmemnél egyébként Kocsis Gergő már "adott" volt, hiszen ő már szerepelt főiskolai vizsgafilmemben. Ónodi Eszterrel pedig mindig is szerettem volna dolgozni, de a történetet nem rájuk írtam. Abban a forgatókönyvben viszont, amit most írok, már határozottan három színész van előttem (elmosolyodik), lehet, hogy szólnom is kéne nekik, hogy vállalják-e, mert ha nem, másokkal nem is nagyon tudnám elképzelni.

A legelső ötletem igazából egy Dosztojevszkij adaptáció lett volna, de Simó azt mondta, hogy felejtsem el, mert ilyen nagy volumenű munkára biztosan nem kapok pénzt. A második ötletem szintén egy költségesebb és nagyobb vállalkozás volt. Vámpíros, zenés burleszk, aminek az lett volna az alcíme: "Némafilm, sok szöveggel". Musical lett volna, sok zenével, tánccal és jó, igazi átalakulós, komédiás színészekkel, akiktől stilizáltabb színészi játékot, színpadiasabb gesztusokat követelt volna a munka. Jó tanulmány lett volna ahhoz, hogy hogyan tud a "sok" jó lenni. Persze belebukni is könnyebb lett volna. Talán ezért nem is baj, hogy biztonságosabb talajon maradtam, meg persze ez is olyan téma volt, ami nem kaphatott megfelelő mértékű anyagi támogatást. Kár, mert szükség lenne Magyarországon igazán jó zenés filmekre meg más zsáner filmekre is. De talán majd az, amit most írok, megvalósul, bár a kérdés mindig ott lebeg, hogy össze lehet-e szedni rá a pénzt.

El kell fogadni, hogy itthon így zajlik a filmfinanszírozás, és nem filmipar van. Ha itt valaki filmet akar csinálni, akkor kompromisszumokat kell kötnie. Soha nincs olyan, hogy minden megkapható. Folyamatosan mérlegelni kell. Az a legfontosabb, hogy a film egészében létrejöjjön és arról szóljon, ami az alkotók szándéka volt. A producereimmel mindig egyeztettünk és szerencsére mindannyian ugyanazokat a dolgokat találtuk fontosnak, kihagyhatatlannak. Persze vannak dühítő helyzetek, amikor például nincs esőgép, csak három slag, és az istennek nem akar úgy esni az eső, ahogy kéne. Olyankor ott áll az ember és fel tudna robbanni, hogy semmire nincs pénz, és arra gondol, hogy egy nagy amerikai produkcióban ilyenekkel biztosan nincs gond. Amikor viszont visszanézem, és azt látom, hogy a jelenet, a színészi játék szempontjából semmi jelentősége annak, hogy merről esik az eső, rájövök, mennyire nem ezen múlik. Vagy például ott voltak a statiszták. Hiába képzelem el, hogy jó lenne még vagy négy statiszta hátra, rájövök, hogy úgyse látszanának, és a történet előrehaladásának szempontjából ennek egyébként sincs semmi jelentősége. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden dolgot el kell hagyni, minden feleslegesnek tűnő filmes hozzávalóról le kell mondani, de mérlegelni kell, és minden gyártási vita és ordibálás nélkül be kell áldozni az esőgépet meg azt a négy statisztát, de persze csak ha józanul gondolkodik az ember és tényleg meg akarja csinálni a filmjét úgy, hogy betartja a költségvetési kereteket is, és nem kockáztatja például rengeteg munkatársának a kifizetését.

...van esőgép? Arra akarsz kilyukadni, hogy nem szeretnék-e olyan helyen, olyan körülmények között dolgozni, ahol ez nem feltétlenül lenne probléma?

Voltam, és New Yorkot imádtam, de Hollywood nem vonz. Még ott is ritka szerintem az olyan produkció, ahol mindig mindenre korlátlanul van pénz. Én először inkább itthon szeretnék jó magyar rendező lenni és európai színvonalú produkciókat csinálni. Bízom benne, hogy a csatlakozással egyre több lehetőség nyílik majd erre. Az álomgyár nem álmom, sokkal inkább vonzanának a koprodukciók. Szívesen csinálnék több országban, gyönyörű tájakon játszódó filmeket, akár luxus körülmények között, mint például a Tehetséges Mr Ripley, de ilyen szempontból szeretem Wenders filmjeit is, mert ő is sokat utazik a filmjein belül is.

Feltétlenül. És bár nagyon szeretném a külföldi munkát, hiszen azért tanultam nyelveket, hogy egyszer kamatoztathassam is őket, de azért nekem fontos az itthoni háttér. E nélkül valami furcsa bizonytalanság érzés kerekedik felül bennem. Nekem egyelőre mindenképpen szükségem van egy biztos hazai háttérre, mert enélkül elbizonytalanodom, és képtelen vagyok arra a fajta összeszedettségre és határozottságra, ami pedig ebben a munkában elengedhetetlen.

Hogyne! Például Kate Blanchett-et imádom, és Edward Nortonnal is szívesen dolgoznék. Persze ők még messzi, elérhetetlennek tűnő álmok, és a magyar színészek között is még rengetegen vannak, akikkel szívesen dolgoznék és akikre bálványként tekintek. Egyelőre itthon szeretném megállni a helyem, és jó rendezőként bizonyítani, aztán persze ha itt már bizonyított az ember, óhatatlanul feltámad benne a vágy, hogy külföldön is jó lenne megmutatni, mit tud. Én egyelőre azt szeretném, hogy a magyar közönség ismerje meg a munkámat. Izgatottan várom, hogyan fogadják majd a filmemet.

Igen, de ott a szakma képviseltette magát, illetve egy, a magyar filmre fogékony, érdeklődő közönségréteg. Engem viszont most az érdekel, hogy az utca embere mit mond majd.

Igen. Azt csinálom, amit szeretek, és szeretném, ha ez másoknak is tetszene. Hiszek abban, hogy itthon is lehet jó közönségfilmet csinálni, olyat, ami szórakoztat, kikapcsol, ugyanakkor nem gagyi.

Igen, éppen a közeljövőben készülök a női főszereplőmmel Olaszországba. Már versenyzünk is azon, hogy ki fog addigra jobban megtanulni olaszul. Bár tudom, hogy az én filmem nem egy igazi fesztiválfilm. Hiszen nem tartalmaz semmi olyan filmformanyelvi újítást, amire a fesztiválok harapni szoktak. Ez inkább a közönségfilm kategória. Azért persze nem lenne rossz több helyen megfordulni, és beseperni egy-két külföldi elismerést, de tisztában vagyok azzal, hogy körülbelül milyenek azok az alkotások, amelyek a fesztiváldíjakat kapják, és azzal, hogy az én filmem nem versenyezhet azokkal. Én inkább ironikusan közelítek hétköznapi dolgokhoz. Szeretnék olyan témákhoz nyúlni, amik sokakat érintenek, vagy olyan kérdésekhez, amiknek a megválaszolása nekem is gondot okoz az életben. Az én munkámban az újításoknál sokkal fontosabb, hogy a film egyben legyen, azt érezze a néző, hogy minden a helyén van és mégis könnyed, erőlködés és izzadságszag nélküli.

De igen. Máshogyan. Nem a film formanyelvi kifejező eszközeivel szeretnék kísérletezni, hanem sokkal inkább a narratív felépítésével. Mindig is foglalkoztattak az olyan filmek, amelyeknek a cselekménye nem lineárisan épül fel, mégis képesek kerek, egész történetté összeállni. A két kedvenc filmem, az Amarcord és az Annie Hall is ilyen. Mindig is érdekelt az, hogyan lehet a kontinuitást megtalálni annak ellenére, hogy egy jelenet nem az előtte lévő jelenet végétől folytatódik.

Vonzanak a hétköznapi témák, a személyes problémák. A Boldog születésnapot! témája is ilyen saját életedből merített 30-as pánik?

Abszolút! De ez nálam huszonhat évesen következett be. Ott voltam én is, hogy hamarosan 30 leszek, nincs filmem, nincs életem, legalábbis olyan, amilyet én akartam volna. Ilyen idős korban azért elgondolkodik az ember azon, hogy a szülei ilyen korukban már (az én esetemben) kétgyerekes családosok voltak, biztos egzisztenciával, az én életemben meg még annyi minden kialakulatlan. Szóval pánikoltam, és ebből az életérzésből született a film, ami mostanra meg is nyugtatott. Most már teljesen másképp látom az egészet. Meg egyébként is sok minden változik körülöttem. Új lakásba költözöm, megvan az első filmem, új melók és emberek várnak rám, úgy érzem, lecsengett a pánik és nyugodtan lépek az új, a harmincas életszakaszba...Na jó! Kicsit nyugodtabban.

Az, hogy az embernek hinnie kell magában és az elképzelésében. Ez egy magányos szakma. A forgatáson ott állsz harminc ember között, és ha akkor nem is érzed, de egyedül vagy. A körülmények sokszor nem kedvezőek, az ideálistól pedig aztán végképp messze vannak. Ilyenkor fontos a határozottság, a felkészültség és az, hogy biztos legyél abban, hogy amit csinálsz, az jó, és működni fog. Persze, segít a kollégák rutinja. Nekem rengeteget adott például Sas Tamás vagy az asszisztensem, Bíró Judit munkája és jelenléte, de amikor már túlóra van, és tudod, hogy egy snitt még feltétlenül kell ahhoz a jelenethez, miközben már mindenki menne haza, te végül mégis megcsináltatod azt a beállítást, ha mégannyira utálnak is, mert utána te ülsz a vágóasztalnál és végül te vállalod a felelősséget az egész felhajtásért, amit filmnek hívunk.

Nagyon kemény dolog visszanézni, hiszen a vágáskor dől el, ott van-e valóban a vásznon, amit akartam, vagy nincs. Eleinte nem is szívesen néztem meg az anyagokat, mert rettegtem a szembesüléstől. Szerencsére Barsi Bélával nagyon harmonikusan tudunk együtt dolgozni. Ő szinte együtt lélegzik a filmmel és a rendezővel, és a forgatásnál is jelen van. Pontosan tudta, mit akarok. Persze nem lineárisan vágtuk az anyagot, inkább puzzle-szerűen. Voltak ugyanis jelenetek, amelyekre kíváncsibb voltam, és rögtön látni akartam őket. Amikor aztán készen volt az egész, és az ember végre elejétől végig látta a filmet, na az aztán megint kemény...

Természetesen a producereimét, Sipos Kornélét és Kende Zsófiáét és a legközelebbi kollégáimét. Emellett a Laurin film nyugati mintára tesztvetítést szervezett fizetett tesztközönséggel, aki egy kérdőíven több szempontból értékelte a filmet. Jó érzés volt a maximális tíz pontból átlagban 8-at kapni. És persze a filmszemle díjai is nagyon fontosak számomra, de még mindig izgulok, hogy a nagyközönség hogyan fogadja a filmet. Szerintem moziról mozira fogok járni, és titokban figyelem majd az emberek reakcióit, hogy vajon nevetnek-e azon, amit én poénnak szántam, vagy hat-e rájuk az, amivel hatni akartam.

Jó lenne reklámfilmeket csinálni, mert az jó folyamatos munka lehet és megélhetésnek sem utolsó, de sajnos reklámreferencia nélküli elsőfilmes rendezőként nem nagyon rúghatok itt még labdába. Talán majd szeptembertől, a filmem bemutatása után elindulhat ez a dolog is... Emellett persze ott van a két forgatókönyv, amin dolgozom, és jó lenne, ha előbb-utóbb filmre is vihetném őket. Addig pedig marad például a belsőépítészet, amit most tanulok, vagy régi hobbim, a főzés, ami egyébként nagyon sokban hasonlít a filmezésre. Megszületik egy étel ötlete a fejedben, ennek a receptje lehet a forgatókönyv, aztán gyártásilag előkészítesz, beszerzed a hozzávalókat, kimész a piacra, felkérni a "színészeket", vagyis megvenni a hozzávalókat. Aztán jön a forgatás, vagyis a főzés maga, ami nálam felér egy meditációval, főleg ha mondjuk egy tartalmas levesről van szó. Végül elkészül a nagy mű és kikerül a mozikba, vagyis a vendégek, barátok elé az asztalra. Na és csak akkor, az evés során derül ki, hogy minden jóakaratod és tehetséged ellenére hogyan is sikerült a végeredmény, mennyire harmonizálnak az ízek, hogyan áll össze az egész és akkor, ott milyen gasztronómiai élményt nyújt, amin addig dolgoztál.