Esztán Mónika nyolc éve jött Kolozsvárról Budapestre, a Képzőművészeti Főiskola (ma már Egyetem) látvány-szakára. Hat nagyjátékfilmet, két kisfilmet, és öt színdarabot tudhat a háta mögött.
Első kisfilmje Hajdu Szabolcs Kicsimarapagoda című munkája, diplomamunkája a Macerás ügyek volt, és ő tervezte a Tamara látványvilágát is.
Huszonhat évesen angolul, franciául, olaszul, németül és (persze) románul beszél, így olasz-magyar koprodukciók helyszínajánlója, továbbá eddig két koprodukció, a Napóleon és a Perlasca látványtervező-asszisztense volt.
Mindemellett közéleti ember: a Madzag Filmegylet eseményeinek aktív résztvevője.
Úgy hiszi: a képek többet mondanak, mint a szavak, ezért a több órás beszélgetés során jó néhányszor váratlanul fölugrott a helyéről, megszakítva a cseresznye-evést, hogy a PC-hez rohanjon terveket mutogatni.
Mindezek ellenére: szerencsémre nem lehet szűkszavúsággal vádolni.
Kezdjük az elején: Romániában születtél...
... Szatmárnémetiben. Ez igazából nem is Erdély, hanem Partium. Tíz kilométerre a magyar, harmincra az ukrán határtól. Már kétéves koromban összefirkáltam a falakat. A szüleim egy pedagógiai könyvben azt olvasták, a gyereknek tilos nemet mondani, így körberagasztották a falakat papírral. Hasztalan. Aztán a pionír-házba jártam rajzórákra. Mivel akkor még nem volt Szatmárnémetiben művészeti iskola, sportosztályba, és az akkoriban divatos informatika-osztályba jártam. Egyébként is, mivel családunkban mindenki mérnök, nem igazán lelkesedtek azért, hogy művészettel akarok foglalkozni. Így tizenhat évesen fölültem a vonatra, bekopogtam a Kolozsvári Művészeti Gimnázium egyik ajtaján, és gyors bemutatkozás után elmondtam az első tanárnak, akibe beleütköztem, hogy nem tudok rajzolni, de meg szeretnék tanulni, ám a szüleim nem engednek. Azt mondták, jöjjek el három napra, majd meglátjuk, mennyire vagyok tanulékony. És ha szükséges, majd meggyőzik édesapámat. Persze ő addigra már meggyőzte magát. Úgyhogy a tanulmányaimat a gimnázium tizenegyedik osztályában, architektúra-szakon folytattam. Az volt a terv, hogy majd építész leszek - az legalább félig művészet -, és majd áthallgatok díszlet-szakon Bukarestben. Szerencsére a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanárai lejöttek Kolozsvárra felvételiztetni, mivel egy határon túli diák ösztöndíjban részesülhet a látvány-szakon - ahová egyébként tíz magyar nyerhetett felvételt.
Az ösztöndíj jogi hátterét a két ország közötti, ún. államközi megállapodás biztosítja.
És mindazon szakokra érvényes, amelyeket nem oktatnak magyarul. Például: könyvrestaurátor, kertépítész, vágó...
A látványtervező-szakon valójában díszlet- és jelmeztervezőket képeznek?
A diplomámon az áll: "látványtervező művész"; ez gyakorlatilag színházi-, filmes díszlet- és látványtervező, de az osztálytársaim között bábtervezők is voltak.
Nyilván gyökeres változást hozott az életedbe, amikor Pestre költöztél.
Hát igen...Csak eljöttem egyedül világgá. Az első három év a főiskolán eddigi életem legsötétebb időszaka. A tízezer forintos ösztöndíj épp', hogy elég volt a kollégiumra, ezért hétvégenként éjszaka egy grafikai stúdióban szkenneltem. A szakunkon is éjjel-nappali műszak volt. Mindazt megcsináltuk, amit a festők, a szobrászok, és emellett voltak az elméleti tantárgyaink. Félévente kaptunk egy színdarabot - ókori drámával kezdtük -, minden pénteken meg kellett mutatni, mit végeztünk a héten. Mivel minden nap estig volt óránk, hétvégén meg dolgoztunk, éjszaka "haladtunk". Előtte sosem dolgoztam színházban, csupán két évet jártam művészeti iskolába. Legtöbb osztálytársam viszont Nyíregyházáról jött, ahol színház-szakon végzett. Volt mit behoznom. Be is hoztam... Nem is erről van szó, csak kicsit... Mindegy. Nem érdekes ez.
Befogadtak az osztálytársaid?
Az elején nem annyira. Aztán ez is megváltozott. No, arról van itt szó - visszakanyarodva a mérnök-családhoz -, hogy egyszerűen megszoktam otthon: minden egyértelmű. A kimondott szónak jelentősége van, és mindannyian ugyanazt értjük alatta, a munkánknak pedig megvan az eredménye. Mindez a Magyar Képzőművészeti Főiskolán?! Az emberek pillanatnyi hangulatuk és a megérzéseik alapján működnek, nincs logika, ugyanattól a tanártól ellentétes véleményeket kapsz. A látványtervezés ab ovo szubjektív műfaj. Eleinte azt hittem, én vagyok megzavarodva. A szakon az volt a vezérelv, hogy "kemény a világ, és tanuld meg ezt minél hamarabb". Arra magunknak kellett rájönnünk, hogy a tervezés öröm, különben nincs értelme. Péntekenként kisírt szemű leányok flangáltak tébolyultan a folyosón. Sokáig - érthetően - mind kis zseninek képzelték magukat. Ötödévesen úgy hagytuk el az intézményt, hogy elhitették velünk, óvodások vagyunk. A lendületünket visszafogták. Szerencse, hogy harmadévben már elkezdtünk dolgozni, így valamennyire helyreállt az önbecsülésünk, munkakedvünk - habár addigra egy páran már elhagyták a szakot.
Mit kaptál ahhoz képest, amit vártál, reméltél a főiskolától?
Igazság szerint a legtöbbet egymástól tanultuk. Mindegyikünknek ki kellett "termelni" egy bizonyos mennyiségű tervet. Nagyon nehéz megfontoltan beszélni a művészeti tanításról. Az volna az ideális, ha egy mester csupán felgyújtaná a szikrát a tanítványaiban - ahelyett, hogy rájuk erőszakolja az egyéniségét, otthagyva az "ujjlenyomatát" a munkáikon.
Mivel magyarázták, hogy harmadéves korotokig nem vállalhattok munkát?
Azzal, hogy rontja a főiskola hitelét, ha valaki első-, másodévesen megcsinál - mondjuk - egy színdarabot, és az nem sikerül. Ez kínos. Vagy profi legyél, vagy amatőr. Ezért titkolták nagyon sokan, hogy dolgoznak.
Mi volt az első munkád?
Harmadévesen Árkosi Árpád Szentivánéji álom-rendezése Szatmárnémetiben, szülővárosomban. Jó élmény, fontos útravaló. Még életemben nem láttam édesapámat sírni - azon a premieren ez is megtörtént.
Első filmem Molnár György és Székely László díszlettervező-tanszékvezető igen okos ötletének volt köszönhető. Kitalálták: tereljük össze a harmadéves filmrendező "gyerekeket": a Simó-osztályt és a látvány-szakosokat a "Valaki kopog"-sorozat alatt. Nagyon vicces találkozó volt. Beeresztettek minket egy szobába, ahol a rendező fiúk a díszletes lányok közül próbáltak valahogyan válogatni, míg végül az egyedüli szempont az időpont-egyeztetés maradt...
Értékelve a tanárok újítási törekvését, lássuk be, az oktatás alfája és omegája volna, hogy a két művészeti intézmény hallgatói közös munkákat hozzanak létre.
Ez a vizsgafilm kivételes eset. A különféle művészeti iskolák hallgatóinak egy produkcióban való részvétele egyáltalán nem jellemző. Tipikus példa erre, amikor Récei Tamás - még színházrendező-szakos hallgatóként - küldött egy faxot a főiskola titkárságára, azzal, hogy tervezőt keres: pénz nincs, dicsőség van. Ismeretségen múlik, ki kivel dolgozik. Kicsi a szakma, a nevek szájhagyomány útján terjednek. Egy példa arra, hogyan gondolkodtak a majdani rendezők, ha összehozta őket a sors egy tervezővel: A mi szerelmünkben dolgoztam Pacskovszkyval, az utcán zajlott a forgatás. Odalépett hozzám Török Feri, nézte, hogy én vagyok a díszlettervező. Nézett, nézett, majd azt mondta ("azon" a hangon): "És akkor ezt az utcát te tervezteeeed?" Jó, tudod, Feri milyen cinikus..., mégis. Meg nem mondja nekik senki, "mire való" a díszlet- és jelmeztervező. Amikor először rajzoltam Szabolcsnak, aztán Groó Diának a Renoir-filmhez, nagyon meghatódtak. Amiről addig csak halvány sejtésük volt, ott feküdt előttük akvarell formájában.
Mindennek - egyik - következménye, hogy már előre tudom, melyik színházban ki tervez - legalább húsz esztendeje.
Az Operában negyven éve ugyanaz a díszlet van – csak az énekesek változnak. Vajon merre kóborol a művészeti igazgató?
Színházi és filmes látványtervezőnek képeznek titeket, ehhez képest...
... én vagyok az, aki elment filmes irányba, a többiek főleg színházban dolgoznak. Nagyon örülök ennek, részben, mert mindig is szerettem fényképezni. Fontos, hogy a filmes világban működik egy huszonéves generáció, amelynek tagjait szeretik a nézők. Mert a közönségünk velünk egykorú.
Azon tűnődöm, a Képzőművészeti Egyetem látvány-szakának életre hívói, oktatói tudják-e, "hová" és mire képezik a növendékeiket. Hogy mit jelent ma a magyar film, és abban a látvány.
Ez a legfontosabb kérdés. Van-e annak értelme, amit csinálok? Ez bennem nagyon sokszor megfogalmazódik. Vajon hol találkozik a jó film a látvánnyal? Leegyszerűsítve: rengeteg látványos, pocsék film van, és igen sok a remekmű - látvány és látványtervező nélkül. Ezért sem tudom, legitim-e, amit csinálok. Akkor van értelme a látványtervezésnek, amikor a színészek arcán kívül, azon a 10x18,5 méteres vásznon, látsz még valamit. És az a terület: a látvány. Ez az én hivatásom. Az operatőr, a vágó óhatatlanul végig kell, hogy menjen a másfél órás film összes képkockáján ahhoz, hogy létrehozza a maga alkotását. Én egy másfél órás filmben néha csak pár percben vagyok "jelen". Az én alkotásom is nagyon jó játék (mert mégiscsak ez az egésznek a lényege: a játék öröme), és ha icipici a feladat, akkor nem lehet eleget játszani. Ebből a szempontból sokkal inkább fölfedezhető a világom, amikor leülök itthon és festek, vagy elkészítek egy grafikai tervet. Néha talán az a gond, hogy installációkat próbálok csinálni; vagyis fölülkerekedik bennem a képzőművész énem.
Valószínűleg egyetértünk abban, hogy az olyan nagy költségvetésű koprodukciók esetében, mint a Napóleon, vagy a Perlasca, bizonyos szempontból nem érvényesek a magadnak föltett a kérdések.
Ilyen esetekben egy történész alaposságával kell(ene) fölépíteni egy bizonyos kort a részleteiből. A Napóleon díszlettervezője, Richard Cunin például a Régi lengyel falvak című könyvből terveztette meg a lengyel temetőt, és a spanyol falut is - nádtetősre. Mert azok a fényképek voltak kéznél, és a jelenetben gyújtogattak, a nád meg szebben égett. Az emberek, vizuális értelemben, majdnem kizárólag a történelmi filmek alapján alkotnak képet a múltról. De mi filmesek elég gyakran hazudunk, pedig elég nagy a felelősségünk. Itt hidakat, templomokat építettünk, majd robbantottunk, ágyúkat huzigáltunk a sárban. Más filmekben az a fontos, hogy megtervezzük egy bizonyos karakter szobáját, a körötte lévő miliőt. Sok-e vagy kevés a könyv, zsíros-e a fal, tele van-e a hamuzó csikkel, vagyis emberünk pedáns-e, netán trehány. Vasal-e az agglegény, vagy az ingén ott egy csík, a kötél nyoma, amin az ingét szárította. De van, amikor más játékokat is kitalálok: a Bolondok énekében, karácsonykor az elmegyógyintézetben vattából lógattam hógolyókat a térben, hogy ezzel játsszanak a bolondok. Nem volt erről szó a forgatókönyvben. Később meg a kórház udvarára óriás sakktáblát készítettünk hóból, 1x1 méteres kockákból, amin az orvosok a betegekkel sakkoztak. A szín, forma, kompozíció előjön egy zenésznél, egy absztrakt festőnél, az operatőrnél, és bizony itt is, három dimenzióban.
Történelmi-kosztümös filmeknél befolyásol-e, mennyire áll hozzád közel az a kor, amelyet majd rekonstruálnod kell?
Minden kor közel állhat hozzám, ha beleásom magam - de nem a kor, a téma érdekes, hanem az én érzékenységem. Hogy meglátom-e az izgalmasat. Ha egy érzékeny ember megy az utcán egy fényképezőgéppel, három percenként eláll a lélegzete, olyan gyönyörű képkivágásokat lát. A másik ember se lát, se hall. Végül is azt szeretem, ami olyan, amilyen, de az nagyon - az extrém látványokat. A főiskolán pedig azt tanultuk: az a jó díszlet, amire nem emlékszik a néző, miután hazament a színházból. Maradjunk annyiban: ez is jó díszlet.
Mi benned az erősebb: a díszlet-, vagy a jelmeztervező?
Feladata válogatja. A díszletben általában több lehetőség adódik az ötletek megvalósítására. De a Renoir festményeit megelevenítő kisfilmben nagyon élveztem fodrokkal és masnikkal foglalkozni. Amikor az Accademia di Belle Arti-Brera ösztöndíjasa voltam Milánóban, Vivienne Westwood olaszországi felelősénél dolgoztam asszisztensként pár hónapig a divatszakmában. A ruha önmagában nagyon érdekel, de amikor szó esett arról, esetleg ott is maradhatnék, belegondoltam: ha minden jól megy, ott lesz a kifutón egy gyönyörű ruha egy manökenen. És ha "itt" megy minden jól, egy olyan film vagy színdarab jön létre, ami emberekről és érzelmekről szól. Ez mégiscsak fontosabb, mint hogy gazdag embereken szép ruhák legyenek, vagy eladjunk egy sampont.
A divattervezés mellett még sok minden más eltéríthetett volna a filmezéstől.
Mindig is úgy gondoltam, hogy a díszlettervezés a legkomplexebb képzőművészeti ág: van benne irodalom, zene, filozófia, építészet, divattörténet. Az Accademia díszlet- és jelmeztervező szakán nyolcszáz diák tanult. Az ottani tanárom, egy ősz hajú kedves, absztrakt festő bácsi, amikor meglátta, hogy ötödévesen már mindenféle-fajta színdarabom, filmem volt, megkérdezte: mit keresek én itt? A harmincéves asszisztense közel ennyit nem dolgozott, még csak kávékat főzött. Olaszországban nagyon nagy szó, ha valakinek megvalósult munkái vannak. Amint hazajöttem, Andrea Crisanti mellett dolgoztam, aki többek között Zefirelli, Antonioni, De Sica, Tornatore díszlettervezője. Magyarországon nem találtak olaszul beszélő díszlettervező-asszisztenst, úgyhogy nagyon megörültek nekem. Nálunk sokkal könnyebben jutottam esélyhez - vagy az esély közelébe -, mint kint. A nagy nevekkel is (így Franz West, Tony Cragg) dolgozó Centro d'Arte Contemporanae művészeti kurátora, Enrico Comi művészettörténész-költő pedig eljött az Accademiára, kiválasztott néhány európai "cserediákot", hogy közös kiállítást rendezzünk. Gyufákból készítettem női és férfi aktokat a falra. Ez előtanulmány volt a Macerás ügyek gyufa köréhez. Comi mondta, feltétlenül küldjem el majd a filmet is, amihez ezt készítettem. Ki is küldtük neki a filmet - meg Szabolcsékat. Azóta is Comihoz járunk "energiáért" a nehéz időkben.
Mégis: nem volt kockázatos döntés a filmet választani – ebben az országban?
Ha egyszer valami jó, ki gondol bele abba, hogy kockázatos? Már diákkoromban el tudtam indulni, Szabolcsnak köszönhetően. Nála bizonyíthattam először, megvalósult munkák nélkül senki sem lett volna kíváncsi rám. A Kicsimarapagoda után jött Pacskovszky filmje, és a külföldi munkák. Bereczki Csaba a PestiEst Macerás-különszámában figyelt föl a munkámra. Utána hívott Meskó Zsolt, aztán Fazekas Csaba mondta magának: lássuk meg Mónikát! Majd Enyedi Ildikó hívott fel. Más kérdés, hogy volt olyan munka, amikor kiderült, a helyszínek megtalálása után már csak az lett volna a feladatom, hogy eldöntsem, hol álljon a szék a kompozícióban... Tudom, sokaknak mekkora boldogságot okoz, ha nem kell dolgozni és még pénzt is kapnak érte, de én megőrülök attól, ha valahol ott vagyok, de nem csinálok semmit. A Napóleon háromszázötven tagú stábjában is egy idő után már csak tolmácsoltam. Viszont sokat tanultam.
Miért, hogy Hajdu Szabolcshoz fűz a legideálisabb munkakapcsolat?
Szabolcs vizuális ember (azon túl, hogy színész, továbbá nagyon ért a zenéhez, ezért a vágáshoz is.) Képekben gondolkozik. Eszébe jut egy türkizkék égen napkeltekor a piros, nyitott ajtajú fotólabor, és erre fölépít egy egész jelenetet. Az én szempontomból az a legjobb rendező, aki igényli a vizuális játékokat. Az sem véletlen, hogy Fazekas Csabával – nem hiába tanult lakberendezőnek és designernek is – olyan remekül dolgoztunk együtt, még akkor is, ha Csabának nem a Boldog születésnapot! volt az álma. Szíve szerint vámpíros, nagy középkori musicalt forgatna. Csak rájött, ha egy-két éven belül filmet akar valaki csinálni ebben az országban, jobb, ha valami mást talál ki. Enyedi Ildikónál is érzem a vizuális éhséget. A következő filmjében - Szelíd Interface - a színészeken kívül minden virtuális lesz: nekünk kell majd a grafikus csapattal mindent "megkreálni". Végre egy magyar film, ahol hat-tíz képzőművész dolgozik minden egyes képkockán. Már alig várom, hogy belekezdjünk, eddig csak egy próbafelvétel volt...
Enyedi főiskolás korában az Erdély Miklós által életre hívott INDIGO képzőművészeti csoport tagja volt.
Greenaway filmjeiben láttam először, milyen jó, ha valaki látványban gondolkodik. Amikor elolvastam a könyvét, megértettem, miért olyanok a filmjei: Greenaway mindenekelőtt grafikus, ezért, hogy az első munkafázisban megrajzolja a saját story-board-ját. Ezt az irányt szeretem leginkább. A legszebb film látvány, és nemcsak látvány szempontjából, amit az utóbbi időben láttam, Wong-Kar Vajtól a Szerelemre hangolva.
Az eddigi legnagyobb feladatod azonban kétségtelenül a Tamara volt.
Mindenképpen. Az egész film egy helyszínen játszódik, egy fényképész házában. Erdélyben találtuk meg a helyszínt, csodálatos természet közepén a hatalmas – 35x7 méteres – csűrt. Ebből a hodályból - hajdani vízimalomból - kellett kívül-belül, ha nem is luxus-lakóházat, de művészlakot kreálni. Úgyhogy itt minden furcsaságot meg tudtunk valósítani, hiszen megengedte a téma. Ha már úgyis ablakokat kellett törnünk, falakat kellett fessünk, akkor legalább legyen minden olyan, amilyen a valóságban nincsen. Behoztuk a kertet a házba – gyeptéglára tettük a százhúsz éves, gyönyörű formájú bádogkádat, amelynél még a lábadhoz teszed a parazsat, meg a fát, hogy ne hűljön ki a víz, mellette vájuba vízesést varázsoltunk. Kibéleltük fával az ötven centi vastag falakat, üvegablakot már nem tettünk, csak zsalukat, de így sokkal szebb lett, mert minden egyes ablak úgy néz ki, mintha egy festménykeret volna. Ezt is akartuk az elején. Bekeretezni a tájat. A százéves korhadt oszlopoknak eleve olyan felületük volt, amelyeket a képzőművészek nem is tudnak reprodukálni. A rusztikus pajtában füstaranyat kasíroztunk a kopott téglafalra. A szobát ki tudja, hányszor festettük át, mire tetszett nekünk. Minden egyes képkocka egy nagy festmény - legalábbis ezen igyekeztünk.
Amikor a fotókat néztem, megdöbbentem, mert elképzelni nem tudom, mekkora költségvetés kellene egy ilyen nívójú munkához abban az esetben, ha egy nyári kreatív tábor helyett "csak" rengeteg pénz van.
Ez egy low-budget film lett volna, ezért is mentünk Erdélybe. Nem voltak profi építészeink, berendezőink, hanem a hajdani osztálytársaimból, erdélyi barátaimból állt a stáb. Mivel mindegyik képzőművész, az istennek nem tudtak rosszul sikerülni a dolgok, még akkor sem, ha esetleg én elrontottam volna. Operatőrünk, Szaladják Pisti is embereire talált bennünk: együtt vittünk vizuális élményt ebbe a történetbe. Ha festeni kellett, az ottani művészeti líceumból jöttek a srácok meg a falubéliek. Szerencsére találtunk derék székely ácsokat. Állatidomárt sem Pestről hívtunk, hanem egy ottani ornitológus-állatvédő, és kisközség-menedzser segített. Mindennek ellenére: tigrisküzdelem volt. Nagyon sok falat, ablakot kellett törjünk. A végén az eredeti téglamennyiség felére redukáltuk a házat. A ház tulaja - százhúsz kiló, kancsi, nagyon büdös - olyan zsivány ember volt, hogy mielőtt kirúgták volna a gyárból, ahol műhelyvezető volt, istenesen megverték. Ezzel az emberrel kellett megbirkózzak. Mindig ordibált velem, száguldva utánam a traktoron: "Móni! Gyere ide, hadd tépjelek meg! Azt hiszed, nem talállak meg Budapesten? Hát a fiam a Bala Lujza téren dógozik!" Erre, mi tagadás, nem voltam fölkészülve.
A Tamara után Enyedi Ildikó Szelíd Interface című nagyjátékfilmje lesz a következő filmed?
Félek, annak sokára lesz a forgatása, úgyhogy legközelebb Groó Diana első nagyjátékfilmjében dolgozom. (Csoda Krakkóban – H. K.) Szeptember közepén kezdünk. Mai történet egy csodarabbiról, egy szobrász-restaurátor lányról, egy furcsa, bibliomán, kicsit kleptomániás fiúról, és főleg az egymásra találásukról.
Ebből a hivatásból egzisztálni meglehetősen nehézkes...
A Mafilm Szcenikától kapom az alapfizetésemet (ez nagyjából elég az albérletre, rezsire azért már nem), és fizetik a telefonszámlámat. Nekik köszönhetem azt, hogy megkaptam a bevándorlási engedélyemet (kellett egy "munkahely"), és a külföldi filmeket. De gyakran van szükség más forrásokra - még szerencse, hogy grafikusként is működöm néha – "most nyelvtankönyvet tervezek gyerekeknek, máskor fesztiválprospektust, logókat.
Hogyan viseled a munkák közti szüneteket?
Őszintén szólva élvezem. A filmek úgyis mindig egyszerre forognak, majd szétszakad az ember, úgyhogy amikor nincsenek, legalább fel lehet töltődni – a másfajta munkák pihentetnek.
Az idegen nyelvtudásodból is megélhetnél.
Néha szoktam. Most is fordítottam a Duna tévének angolból és olaszból. Ha nincs munka, akkor végre festek, önmagam szórakoztatására. Most éppen a semmi közepén üldögélő lovas ősmagyarokat, burmaiakat. A nagyvárosi élet kifejezetten rosszat tesz a szemeknek, fejeknek, lelkeknek. Egyik arc fáradtabb, kiábrándultabb, mint a másik. A burmai indiánok jól vannak. Van, amikor csak madarakat, vagy halakat, pillangókat festek. Karácsonykor gesztus-tanulmányt készítettem. Verset is írok, felfokozott érzelmi állapotban. Ahhoz az kell: ahogyan festéshez idő, látványtervhez film... Különben állandóan utazhatnékom van: nemrégiben egy hajón ünnepeltük barátnőim születésnapját Potsdam és Berlin között, tíz euróért. Meglátogattam a bátyámat kis időre Párizsban, amikor ott volt egy konferencián. Most meg a velencei Biennáléra megyünk hajdani évfolyamtársaimmal, öten egy autóban, hálózsákkal a tengerparton - pénzünk nincs, de legalább élünk.
