Az Edinburghi Nemzetközi Film Fesztivál legnépszerűbb programjai közé tartozik a Reel Life Events című sorozat, amelyben neves színészek, rendezők, operatőrök, producerek, vágók vagy éppen zeneszerzők vallanak közel kétórás interjúban életükről és munkájukról a nagyközönségnek. Ide tartozik még a Brit Film Akadémia által támogatott BAFTA Lectures, amelynek keretében minden évben egy színész vagy rendező beszél munkásságáról és a brit filmgyártás aktuális helyzetéről. Mindkét esemény egyaránt nyitott a sajtó és a nagyközönség számára. A beszélgetéseket a fesztivál művészeti igazgatója vezeti, aki maga is gyakorló újságíró, illusztrációként pedig az interjúalany munkásságának kiemelkedő darabjaiból válogatott filmrészleteket játszanak be, amelyek alátámasztják mondanivalóját, ráadásul gyakran olyan ritka filmrészletek ezek, amelyeket esetleg még nem láthatott a nagyközönség.

Az idei fesztivál minden eddigi rekordot megdöntő sikeréhez valószínűleg az idei Reel Life- és BAFTA Lectures-vendégek is hozzájárultak. Még a legnagyobb brit film fesztiválon is ritka ugyanis, hogy a hazai filmgyártás négy ilyen kiemelkedő rendezője szerepeljen a programban, mint Jim Sheridan, Peter Greenaway, Mike Hodges, vagy a BAFTA Lectures keretében érkező Terence Davies. A négy rendezőóriás mellett a nézők, elsősorban a hölgyek nagy örömére az ír-amerikai származású színész Aidan Quinn is szerepelt az idei Reel Life interjúk programjában. Davies kivételével mindannyian új filmjüket népszerűsíteni jöttek a skót fővárosba, Oliver Stone-hoz hasonlóan, aki sajtótájékoztatón osztotta meg velünk meglehetősen radikális és hazájában talán kevésbé népszerű politikai nézeteit. Bár a közönség nagy csalódására a nyitófilm sztárja, a skót származású Ewan McGregor az idén távol maradt, hiányát némileg pótolta a fesztivál patrónusa Sir Sean Connery meglepetésszerű látogatása.

Kötöttségek nélkül - Jim Sheridan

Közhelynek számít az a megállapítás, hogy az interjúk hangulatát mennyire meghatározza az alanyok személyisége, csakúgy, mint az alkotásaikat. Ritkaság számba megy azonban, hogy egy alkotó jelleme, az alkotó folyamathoz való hozzáállása ennyire meghatározza magának az interjúnak a menetét és a hangvételét is. Jim Sheridan, akinek nevéhez fűződik például az Apám nevében (In the Name of the Father), A bal lábam (My Left Foot), vagy az itt bemutatott In America, az interjú elején jócskán próbára tette Danielsent és a közönséget is. Rettentően dekoncentráltnak tűnt, és mindenről inkább akart beszélni, mint amiről kérdezték. (A sajtótájékoztatón, illetve a külön interjúk során már meggyőződhettünk róla, hogy mennyire öntörvényű, de azért ez még minket, újságírókat is meglepett.) Percekig azon gondolkoztam, vajon ebből mi fog kisülni és egy világért se szerettem volna Shane Danielsen helyében lenni. És hogy mi is lett belőle? Az egyik legszórakoztatóbb interjú, amit valaha is hallottam, amely a látszólag összefüggéstelen töredékekből a mai napig nem tudom, hogyan, de kerek egésszé állt össze, miközben teljesen magával ragadta és elvarázsolta a közönséget. Sheridan, aki színházi rendezőként kezdte pályáját, mindig is nagy hangsúlyt fektetett a spontaneitásra, az érzelmek szabad áramlására, illetve saját személyes élményanyagára, ami minden rendezésén átjön (ahogy az kiderült még a nyilatkozatain is). Elmondása szerint mind a színházi munkájában, mind a filmjeiben akkor tud igazán jót létrehozni, ha nincsenek kötöttségek, korlátok, ha szabadon a saját elképzeléseit valósíthatja meg. (Így volt ez az interjúval is.) Talán egyetlen kérdésre sem adott megfelelő választ. Miután Danielsen hiába próbálta valamilyen irányba terelni a beszélgetést, vagy visszatéríteni Sheridant a kiindulóponthoz, a filmezéshez, egy idő után feladta, és átengedte Sheridannak az irányítást, aki látszólag minden koherenciát nélkülözve mesélte történeteit az apjáról, a színházi rendezéseiről, amerikai élményeiről illetve a filmkészítésről. Idővel persze nyilvánvalóvá vált, hogy az ő zsenialitása éppen ebből adódik. Kezdeti színházi rendezései és darabjai is jórészt improvizálásra épültek, a szereplők érzelmeit, hangulatát hangsúlyozták. "Soha semmiféle eltervezett programot nem tudtam követni a próbák során. Volt, amikor a bemutató előtti éjszaka a darab első jelenetéig jutottunk a színészekkel, mégis azt éreztem, hogy másnap minden rendben lesz, mert tudtam, hogy megértették, illetve inkább ráéreztek arra, mi is a darab lényege, és én mit várok tőlük. Gondolhatják, milyen törés volt ezek után, amikor Amerikába hívtak, hogy egy ottani színházban rendezzem meg Eugene O'Neill Utazás az éjszakába (A Long Day's Journey into Night) című darabját. Nyilván azért bízták rám, mert azt hitték, ír létemre ez pont nekem való feladat. Pedig, ha tudták volna, hogy soha nem dolgozom olyan darabbal, amelyik nem ad teret az improvizálásra, főleg az amerikai hatékonyság és időkihasználás szigorú rendje szerint!"

"Valahogy így van ez a filmjeimmel is. Amikor Daniel-Day Lewissal elkezdtünk dolgozni az Apám nevében (In the Name of the Father) forgatókönyvén, én megírtam valamit, mire ő átírta. Jó párszor ide-oda küldözgettük egymásnak, de legalább amikor elkezdtünk forgatni, már mindketten magunkénak éreztük az egészet. Persze jöttek a szokásos gondok, például a stúdió bele akart szólni a forgatókönyvbe, amit én azok után, hogy Daniellel már újra meg újra átírtuk, elképzelhetetlennek tartottam. A pénz pedig kellett, így hát Daniel maga szállt be és segített összeszedni a hiányzó összeget. Fontos volt, hogy így hitt abban, amit csinált, ezért is ilyen jó benne. Persze ő szerintem mindenben zseniális, generációjának legtehetségesebbje. Ezért is örültem, hogy előzőleg én is bizalmat szavaztam neki azzal, hogy rábíztam A bal lábam (My Left Foot) főszerepét. Elsőre teljes képtelenségnek tűnt, és magam is nehezen hittem abban, hogy működni fog. Nem a tehetségében kételkedtem, csupán abban, hogy hogyan is lesz képes a világ egyik legszebb férfija hitelesnek tűnni egy ilyen súlyos, görcsös bénulásban szenvedő ember szerepében. Amikor az első nap elkezdtem vele forgatni, minden kétségem eloszlott, és az első pillanattól éreztem, hogy ha ezért az alakításért nem kap Oscart, akkor semmiért. Teljes gőzzel dolgozik, és mindenre képes a karakter hiteles megformálása érdekében. Minden porcikájával és idegszálával a szerepre koncentrál, és nincs számára lehetetlen. Az Apám nevében egyik jelenete előtt (abban, amelyikben beviszik kihallgatni), például két napig le se feküdt, hogy a jelenethez megfelelő lelkiállapotba hozza magát. Valóban a kimerültség, a megtörtség látszott rajta, nem lehetett tudni, mikor robban, egyszer csak megtörtént, pedig ez eredetileg nem volt benne a forgatókönyvben. Olyan hirtelen kitörés volt, amire a többiek sem számítottak, én meg csak annyit tudtam csinálni, hogy intettem az operatőrnek, hogy maradjon rajta. Egyébként jellemző rám, hogy annyira a színészi játékra összpontosítok, hogy jóformán csak a színészeimet követem a kamerával. Ráadásul próbálom mindezt úgy csinálni, hogy véletlenül se zökkentsem ki őket a játék hevéből. Éppen ezért van az, hogy a filmjeim legjobb jelenetei egyben a legrosszabbul világítottak is. Olyankor egy pillanatig se gondolok a világításra, kompozícióra, csak arra, hogy rögzítsem, amit látok. Egyébként sem értek semmit az ilyenekhez, mint szűrők, lámpák, lencsék. Néha odajönnek hozzám megkérdezni, hogy itt vagy ott milyen világításra lesz szükségem, vagy milyen lencsét használjanak, nekem meg fogalmam sincs az egészről."

Forgatási élményei mellett, amelyekről viszonylag keveset beszélt, számos családi történettel, elsősorban apjával, testvérével kapcsolatosakkal szórakoztatta a közönséget, amelyeknek látszólag semmi közük nem volt filmjeihez, az ilyen interjúk megszokott menetéhez. A látszólagos káoszból azonban olyan magával ragadó és spontán vallomás kerekedett, amely végül is nemcsak arra világított rá, hogy milyen technikával dolgozik rendezései során, hanem arra is, hogy legutóbbi filmjében, az Amerikában címűben (In America) valójában mennyi önéletrajzi elem van. A megérkezés az új világba, a kultúrsokk, a felnőttek beilleszkedési nehézségei, és az, hogy a gyerekek mennyivel hamarabb asszimilálódnak; - hogy ami a szüleiknek új és szokatlan, arra a gyerekek az első pillanatban rácsodálkoznak, a következőben pedig teljes természetességgel fogadják. "A lányaim sokat segítettek a forgatókönyv megírásában azzal, hogy felidézték gyerekkori élményeiket, azt, ahogyan gyerekszemmel és gyerekfejjel szemlélték Amerikát. A családi tragédia szintén személyes élményből fakad, bár nem egy gyermeket vesztettem el agytumorban, hanem a testvéremet.

Luper böröndjei - kicsomagolva - Peter Greenaway

Míg Sheridan számára a technika csupán arra kell, hogy rögzíteni lehessen a pillanatot, a másik rendező, Peter Greenaway számára az egyik legfontosabb kifejezőeszköz. Míg Sheridan rögtönöz és teljesen ad hoc módon közelít a filmkészítéshez, addig Greenaway egy építész (ez egyébként tanult szakmája) alaposságával szerkeszti filmjeit, gondosan katalogizál és a legapróbb részletekig kidolgoz mindent. "Nem titkolt szándékom, hogy minél több információt tárjak a néző elé, amellyel katalogizálni akarom a világot, megragadni a kort, amiben élünk. Ráadásul eredetileg építésznek tanultam, számomra tehát fontos a dolgok felépítése, struktúrája, a hierarchia, az elemek egymásba kapcsolódása, hiszen nélkülük az épület is összedőlne."
"Lenyűgöz a technika világa, a fejlődése, arra törekszem, hogy minél jobban kihasználjam a benne rejlő lehetőségeket. Óriási lehetőséget látok a modern technikában: amit a Párnakönyvnél a megosztott képernyővel kísérleteztem ki, mostanra még tovább fejlődött. Az új projektem terve is akkortájt fogalmazódott meg bennem, és a csodálatos az, hogy érdemes volt várnom, mert most végre rendelkezésemre áll a megvalósításához szükséges technika. A kép a képben technika még tovább növeli a vásznon egyszerre megjeleníthető információ-mennyiségét. Ráadásul a nézőnek tényleg nagyon oda kell figyelnie, ha dekódolni akarja az üzenetet, ami persze a kompozíció segítségével szinte végtelen módon értelmezhető. Bármerre megyek, és bármilyen filmet nézek, még mindig elégedetlen vagyok. Tulajdonképpen Powell és Pressburger óta nem láttam olyan rendezőt, aki ki tudta volna használni a látvány adta lehetőségeket, a vizuális sokrétűséget, annak igazi mélységeit. Manapság viszont bárhova megyek, rosszabbnál rosszabb filmeket látok. Úgy látszik, a rendezők még mindig nem fektetnek elég hangsúlyt a látványra, amiről pedig a mozinak szólnia kellene. Képtelenek elszakadni attól, hogy 'színházi előadásokat' rögzítsenek, vagy felmondassák a világirodalmat a színészeikkel. Pedig a médium a látványról, annak megragadásáról szól, illetve erről kellene szólnia, és a modern technika számtalan lehetőséget biztosít erre. Ilyen értelemben továbbra is fenntartom, hogy a mozi halott. /.../" "Ráadásul a mozi-termek kora is leáldozóban van, hamarosan feleslegessé válnak majd, csakúgy, mint az ilyen rendezvények" - utalt a fesztiválra. A sötét teremben ülés, a passzív befogadás teljesen természetellenes, és leginkább az operát idézi. "Ha a Shakespeare korabeli színházakra gondolunk, ott más volt a helyzet. A közönség, ült, állt, mászkált, ahogy tetszett neki, vagy akár bele is szólhatott a darabba. A filmekre ráerőltették ezt a közeget, pedig ez is a kávéházak nyüzsgéséből indult. A DVD, illetve az Internet terjedése, hogy csak a legújabb találmányokat említsem, talán majd segít befejezni azt a folyamatot, amit a tv és a video megkezdett, vagyis, hogy kivigye a nézőket a sötét teremből. A tévének és a videónak nem sikerült teljesen véghezvinnie ezt, mert egyikben sincs meg a lehetőség az interaktivitásra, arra, hogy a befogadás valóban aktív, sőt interaktív folyamat legyen. /.../"

"Az új projektem, aminek az első filmje látható itt, arra irányul, hogy minél több szinten legyen jelen. Ha elkészül Luper története, 92 kitalált bőröndből fog állni, amely 3 egész estés mozifilmből, televízió sorozatból, 92 DVD-ből, weblapból, 1001 történetből, könyvekből és útifelszerelésből fog állni. A legfőbb szervezőegysége ennek a tervnek a 92-es szám, ami az uránium részecskeszáma. Az uránium ugyanis szerintem a XX. század legfontosabb eleme, éppen ezért a projekt alcíme 'Az uránium története a XX. században'. A mozi mint enciklopédia jelenik majd meg, katalogizálva a század történéseit, ideológiai áramlatait és lényeges találkozásait."

"Több országban forgatjuk, nemrég fejeztem be a munkát Magyarországon, igazi nemzetközi stábbal, több nemzetiségű színészgárdával, ami külön játékra ad lehetőséget. Nemcsak a helyszínek, de a személyek/személyiségek és az akcentusok is változni fognak időről-időre. Bunuel egyik filmjében láttam először (A vágy titokzatos tárgyában), hogy egyazon szerepben két színésznő váltogatja egymást. Persze Bunuelnél ennek egyszerű magyarázata volt. Nála csak annyi történt, hogy elkezdett az egyik színésznővel dolgozni, de nem tetszett neki, így menet közben lecserélte, persze a felvett anyagot már pénz és idő szűkében nem lehetett megsemmisíteni, ezért látjuk őket felváltva. Én már tudatosan használom majd ezt a technikát csakúgy, mint a különböző nemzetiségű színészeket, akik különböző akcentussal szólalnak meg."

Arra a kérdésre, nem fél-e, hogy az Internet múlandóvá teszi esetleg a projektjét, hiszen sokszor szembesülünk azzal, hogy ami az egyik nap még fent van a világhálón, annak másnapra nyoma vész, azt mondta: - nem, hiszen a többi médium biztosítja a maradandóságot. "Az Internetnek pedig megvan az az előnye, hogy bármekkora információ mennyiség tárolására és továbbítására képes, ráadásul azonnal, sőt, pillanatok alatt frissíthető rajta minden. Egyébként is, manapság még a legnagyobb filmek is, mármint azok, amelyeket a legnagyobb várakozás előz meg, viszonylag hamar lekerülnek a műsorról. Még el sem készül a film, máris feltűnik az előzetese a mozikban, majd a premier után viszonylag rövid idő alatt eltűnik a mozikból, hogy félévre rá DVD-n vagy videón jelenjen meg újra és végül általában a televízióban is műsorra tűzik. Ez egy ilyen felgyorsult világ, de a lényeg az, hogy a film tovább él más hordozókon, és továbbra is hozzáférhetővé válik a nézők számára. Nekem erről mindig a nagy fesztiválok jutnak eszembe, olyanok, mint például Cannes, ahol a bemutató napján királyként bánnak az emberrel, minden figyelem köré összpontosul, a legjobb szállodában helyezik el és a legfinomabb ételekkel etetik. Aztán a következő napon már feledésbe is merül, mert a futószalagon már ott van a következő."

A thriller vonzásában - Mike Hodges

A brit filmgyártás egyik, ma már klasszikusnak számító gengszterfilmje, az 1971-es Get Carter rendezője, Mike Hodges több évi hallgatás, illetve több sikertelen projektet követően 1999-ben, a kritikusok által nagy elismerésnek örvendő A Krupié (The Crupier) után újra visszakerült a köztudatba. Idén pedig nemcsak egy régi sikerének, a The Terminal Mannek a rendezői változata látható a fesztiválon, hanem új filmje, a Csak akkor alszom, ha meghalok (I'll Sleep When I'm Dead) is. Előző műveihez hasonlóan ez is a gengsztervilágban játszódik, és a bosszú, illetve az egyén sorsának elkerülhetetlensége áll a középpontjában. Hodges az interjú elején hitetlenkedve nézett körbe a teremben "Nem hittem volna, hogy bárki is eljön. Már maga a felkérés is meglepett, az pedig még inkább, hogy még közönségem is van (bár meg kell jegyezni, hogy csupán fél házzal zajlott az interjú az egyébként már jól megszokott teltházzal szemben)." "Látja, megígértem, és el is jöttek. Higgye el, amikor közöltük a programot, rengeteg email-t kaptam, amelyben elmondták, mennyire örülnek, hogy ön is a Reel Life interjú sorozat résztvevője lesz" – nyugtatta meg a művészeti igazgató. "Már azt hittem, teljes feledésbe merültem, amin egy percig se csodálkoznék, hiszen egy rendezőt a filmjei alapján ismerhet a közönség, az én filmjeimet viszont szinte alig-alig látni. Ennek az lehet a legfőbb oka, hogy kimaradtak a video forgalmazásból. Máig sem értem, miért, soha nem kerültek videotékába. A mozi premierjük után, ami ugye nem most volt, néhány tévécsatorna levetítette őket, de manapság már ott se gyakran tűnnek fel. Talán javítani fog a helyzeten, hogy némelyiket hamarosan kiadják DVD-n. Az viszont, hogy kimaradtak a video forgalmazásból, így is szinte behozhatatlan hátrányt jelent. Sok fiatal a Get Cartert csak az amerikai remake-ből ismeri." Arra a kérdésre, hogy mit szól a hollywoodi átdolgozáshoz, amelyben a főszerepet Sylvester Stallone és Mickey Rourkey játsszák, és feltűnik benne Michael Cain, az eredeti film főszereplője is, ezt válaszolta: "Nem tudom milyen, nem vagyok rá kíváncsi." Láthatóan nem akart nagyon belemenni ebbe a témába, és próbált kitérni az elől, hogy állást foglaljon abban a kérdésben, 'árulásnak' tartja-e, hogy Michael Cain, aki az eredetit sikerre vitte, szerepel az újrafeldolgozásban is. "Ez az ő dolga. Nem tudom, mi vihette rá, engem mindenesetre meglepett, amikor hallottam, hogy elvállalja a szerepet."

Arra, hogy miért éppen gengszterfilmeket csinál, így válaszolt: - "Engem mindig is a gengszterfilmek vonzottak. A film noir, vagy akár Hitchcock filmjei. Van az alvilágban, a bűn világában valami végzetesség, sorsszerűség. Sokszor egy véletlen is elég, hogy valaki belecsöppenjen, ami után viszont már nincs kiút. Ha valaki egyszer belekeveredik ebbe a világba, nincs menekvés, vagy felveszi a kesztyűt és küzdeni kezd a játék kegyetlen szabályai szerint és még kegyetlenebb eszközeivel, vagy meghal. A legújabb filmem arról szól, hogyan próbál meg a főhős kivonulni az alvilági életből. A nagyváros dzsungeléből a vadonba vonul vissza, de a sorsát senki nem kerülheti el. Az események úgy alakulnak, hogy nem lelhet megnyugvást. Meg kell találnia azt, aki öngyilkosságba kergette az öccsét. Az alvilág törvényei szerint fel kell kutatnia és bosszút kell állnia, ezt diktálja a lelkiismerete. Olyan Will, mint egy szamuráj harcos, az igazság felderítéséért küzd egy kegyetlen világban, amihez neki is alkalmazkodnia kell. Ebben a világban az eszközök kegyetlenek, a törvények íratlanok, mégis mindenki tisztában van velük. Aki egyszer harcossá vált, az örökké az is marad."

Egyetlenegy film lóg ki Hodges életművéből, az 1980-ban készült Flash Gordon. Egy igazi nagyköltségvetésű produkció, nagy sztárokkal, ráadásul képregényből készült tudományos-fantasztikus film. "Mindenki azt kérdezi, miért vittem filmre Flash Gordon történetét. Főleg azok után, hogy az Omenre nemet mondtam, pedig ez más volt. Az Omennek az alaptörténete érdekelt, de amikor megtudtam, hogy horrort akarnak belőle, visszautasítottam. Mindig is távol állt tőlem a horror. Higgyék el, a Flash Gordont sem én választottam. Arról volt szó, hogy a producer, Dino de Laurentis kapott egy listát a szóba jöhető rendezőkről, és valahogy az én nevem is ott volt a listán. Persze fogalma sem volt, hogy ki vagyok, arról meg, hogy miket csináltam addig, pláne nem. Ráadásul, ha jól tudom, nem is én voltam az első választása, de ez ma már nem számít. Laurentis odajött hozzám, és azt mondta: 'Nick, imádom minden munkádat, nagyon jó vagy. Tudom, hogy ezt is jól meg fogod csinálni'. Hetekig Nicknek szólított! A nevemet nem tudta, a munkáimról pedig életében nem is hallott, de jópofa ember volt, és engem már ez a helyzet is mulattatott. A lényeg, hogy nálam kötött ki a forgatókönyv, és én elvállaltam, mert nagyon kellett a pénz az új tervem megvalósításához. Emellett persze kíváncsiság is volt bennem, hogy milyen is ilyen nagy produkción dolgozni. Beszereztem egy csomó régi képregényt, hogy lássam, miről is van szó, és meg kell mondjam, teljesen belelkesedtem. Egy szuperhős, aki idétlen kosztümjében megmenti a világot a gonosztól, ráadásul tele van a történet szexuális utalásokkal, fallikus szimbólumokkal. Egyébként, ha már a kosztümöknél és a díszleteknél tartunk, fantasztikus film lévén nagyon nagy hangsúlyt kaptak. A stúdió meg is tett mindent annak érdekében, hogy jók legyenek. Egy híres festőt kértek meg például arra, hogy fesse meg a világűrt csillagokkal, bolygókkal. Amikor elkészült, mindannyian összegyűltünk, hogy átvegyük a művet, ami a műterem közepén feküdt letakarva. Áhítattal álltuk körbe és vártunk a leleplezésére, az áhítatnál csak a meglepetésem volt nagyobb, amikor megláttam, milyen kicsi a kép maga. Nagy díszlet helyett egy falra akasztható méretű képet kaptunk, amiért ráadásul több százezer dollárt fizetett a stúdió. Mondtam Dinónak, hogy ez így nem lesz jó, mire ő: 'Nick, ne aggódj, tudod, csak úgy kell beállítani a kamerát, és minden rendben lesz, na tudod, csak egy kicsit elforgatod, egy kicsit megnagyítod, na hát Nick, ez neked nem okozhat gondot.' Valójában szerintem arról volt szó, hogy már nem volt se idő, se pénz egy újabb világűrre, én pedig úgy döntöttem, ha nekik jó, akkor nekem is. Az operatőrrel vért izzadva megpróbáltunk mindent, forgattuk, ide tettük a kamerát, oda tettük, próbáltuk mindenféle szögből megvilágítani, és végül is megszületett az eredmény. A vásznon pont úgy mutat, mint egy kis kép, ami fel van nagyítva. És mindez rengeteg pénzért, miközben bárki megfestette volna a töredékéért is igazi díszletnagyságban. Mindez azonban még semmi se volt a jelmezekhez képest. Az igaz, hogy extrémek voltak, csak éppen mozogni nem lehetett bennük. Voltak olyanok, akik nem láttak ki belőle, és vakon rohangáltak, amikor elhangzott, hogy felvétel indul - voltak, akik pedig mezítláb, mert a lábbelik meg pláne alkalmatlanok voltak mindenféle mozgásra. Képzeljenek el egy csapat híres színészt, akkoriban szupermodernnek számító űrkosztümben, mezítláb szaladgálni a kezükben mindenféle, bizarr, legtöbbször falloszokra emlékeztető fegyverekkel. Életem legszórakoztatóbb élménye volt, amiben rengeteget improvizáltunk és ráadásul még meg is fizettek érte, ezért nem bánom a mai napig sem, hogy elvállaltam." (Egy másik interjúban úgy említi, mint az "egyetlen valaha is improvizált 27 millió dolláros mozi.")

Keserű mosoly - Terence Davies

A BAFTA Lecture keretében Edinburghba érkező Terence Davies, akinek olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint az önéletrajzi ihletésű Távoli hangok, csendes életek (Distant Voices Still Lives), Egy hosszú nap vége (A Long Day Closes), vagy az Edith Warton regényéből készült, The House of Mirth, a klasszikus hagyományokból építkező brit filmgyártás egyik legnevesebb rendezője. A szépen megkomponált képek, a mindent átható zene, a történetek mélysége és a színészek játéka adja Davis filmjeinek a jellegzetességét, illetve különleges hangvételük. Ezekben a szomorúság, a kétségbeesés melankóliáját alkalmanként az öröm és a mámor hangulata váltja fel, ami azonban meglehetősen mulandónak bizonyul. "Valóban pesszimista hangvételűek a filmjeim. Alapvetően vonzódom a tragikus hangvételhez. Ez valahonnan mélyen belőlem fakad. Az egész világnézetem alapvetően pesszimista. Nyilván még gyerekkoromból fakad mindez. Elsősorban az apám jelenléte a családban volt a legmeghatározóbb. Rendkívül erőszakos és durva ember volt, aki rettegésben tartotta a családot, elsősorban anyámat és kilenc testvéremet. Én valahogy kevesebbel megúsztam, mert középső gyerek voltam és tinédzser korom előtt meghalt. A fenyegetettségre, a félelemre, amit a puszta jelenléte okozott, persze még mindig emlékszem. Történt egyszer, hogy az anyám, karján a legkisebb testvéremmel az ablakon át menekült, amikor hallotta, hogy közeledik -képzelhetik, micsoda kétségbeesés kell ehhez. A véletlen szerencsének köszönhető, hogy egy katona, aki éppen ott sétált, elkapta anyámat a gyerekkel. Ugye milyen csodálatos dolgokat produkál az élet? Sőt inkább azt mondanám, az élet produkálja a legcsodálatosabbakat. Persze ezeket a dolgokat sohasem mertem belevenni a filmjeimbe, mert annyira valószerűtlenek, annyira csodával átitatottak, hogy teljesen elvennék a film hitelességét. A nézők meg lennének győződve róla, hogy ez csak a szárnyaló alkotói képzelet szüleménye. Mindezek ellenére nekem a család nem csak az apámtól való rettegést jelentette, hanem az anyámtól és testvéreimtől kapott rengeteg szeretetet is. Fájdalommal, szomorúsággal, ugyanakkor hálával és az irántuk érzet mérhetetlen szeretettel gondolok vissza erre az időszakra. Néhány évvel ezelőtt elvesztettem anyámat. Azóta súlyos depresszió gyötör, nem tudom kigyógyulok-e valaha belőle."

Ez a kettősség máig is megvan Daviesben. Rengeteg fájdalommal, ugyanakkor sziporkázó humorral mesélt életéről. Ebből persze jogosan következett a kérdés, hogy akinek ilyen bámulatos humorérzéke van, miért nem próbálkozott soha a könnyedebb műfajjal. "Imádom a humort. Nagy kedvencem a Folytassa... (Carry on...) sorozat, amiből kértem is egy bejátszást, mert bámulatosnak tartom, milyen összhangban van itt a kép és a zene, amire egyébként én is mindig törekszem, és hogyan hatja át mindezt a humor. Mindig is szerettem volna vígjátékot rendezni, de nem tudom, sikerülne-e megvalósítanom. Az, hogy valakinek jó humorérzéke van, még nem feltétlenül jelenti, hogy jó vígjátékot is tud rendezni, olyat, amely valóban megnevetteti a nézőket. Önmagában még nem garancia az, ha egy forgatáson jó a hangulat, vagy a stáb jól szórakozik. Volt, amikor a szomszédos stúdióban forgatták a Folytassa... sorozat egyik epizódját, és én benéztem, hogy megy a munka. Lenyűgözően komolyan, szigorú rendben zajlott a forgatás. Nyoma sem volt viccelődésnek vagy felszabadult jó hangulatnak."

Arra a kérdésre, hogy kiket szeret nézni, illetve, hogy kik hatottak rá, Davies így válaszolt: "Nem járok moziba mostanában és televíziót se nézek. Tinédzser koromban anyám elcipelt az összes musicalre, nagyon szerettem őket, de hát most nézzék meg, mit tesznek ezek a filmek az emberrel! - (utalt keserű mosollyal homoszexualitására). - Képzeljék, nem elég, hogy az iskolában soha nem játszottam a fiúkkal, mert igazán rossz voltam a fiús játékokban és a sportban, de a mai napig nem értem, mi jó van a sportban, teljesen feleslegesnek tartom, főleg a golfot. Ráadásul homoszexuálisnak lenni az én fiatalkoromban még bűncselekménynek számított hazánkban. A mozit viszont imádtam, és minden filmet megnéztem, amit csak lehetett. Manapság viszont nem követem az új irányzatokat és azt, hogy mi is látható a mozikban. A tévét sem nézem, éppen ezért lepett meg, hogy annyit kellett annak idején magyarázkodnom amiért Gilliam Andersont választottam Lily Bart szerepére. Sose hallottam azelőtt a sorozatról (Az X Aktákról), ami ismertté tette a nagyközönség számára. Egy fényképet láttam róla az egyik magazinban, és rögtön tudtam, hogy ezt az arcot kerestem."

Két világ közt otthon - Aidan Quinn

A neves rendezők mellett egy színész is helyet kapott a Reel Life interjúkban. Az ír-amerikai származású Aidan Quinn, aki olyan nagy hollywoodi szuperprodukciók után, mint a Kétségbeesve keresem Susant (Despereately Seeking for Susan), Szenvedélyek Viharában (Legends of the Fall), a Sakál nyomában eltűnt a nagy költségvetésű stúdiófilmekből, és ennek következtében egy időre a nagy hollywoodi sztárok sorából is. Ezt ő persze egyáltalán nem bánja, hiszen, mint elmondta, független filmek egész sorában játszott ez idő alatt, amelyek igazi kihívást jelentettek számára, ráadásul szabadabban, a stúdió kötöttségei nélkül valóban maga választhatta meg szerepeit, amelyeket éppen ezért sajátjainak érez és boldogan vállal. "Most legalább nem kérdezi mindenki azt, hogy milyen volt Madonnával dolgozni. Évekig ez volt az újságírók által leggyakrabban feltett kérdés. Nem tudom, mert soha nem dolgoztam vele. A közös filmünkben egyetlenegy közös jelenetünk sem volt. A másik megjegyzés, amivel sokszor találkozom, valahányszor filmes rendezvényre megyek Amerikában, hogy az emberek azzal biztatnak, hamarosan a 'nagy visszatérésemnek' lehetnek tanúi. Pedig nem tűntem el. Sőt, az igazság az, hogy én mindig úgy éreztem ezekben az években, hogy szépen alakul a karrierem. Bár nagy stúdió produkciókban nem szerepeltem, hála a független filmeseknek, érdekesebbnél érdekesebb és sokoldalúbb szerepeket játszhattam, s azt hiszem, egy színész szakmai szempontból nem is kívánhat ennél többet. Ráadásul sok esetben nekem is van beleszólásom a forgatókönyvbe, a karakter megformálásába, amitől igazán magaménak érzem a szerepeket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy teljesen ellene vagyok a karriernek, csak úgy érzem, elégedett vagyok, mert jó szerepeket kapok nagyon jó színészek oldalán, és anyagilag sem panaszkodhatom. Ráadásul, amikor látom, hogy némelyik megasztárnak mennyire terhes tud lenni, hogy lépten-nyomon felismerik, kifejezetten boldog vagyok."

Arra a kérdésre, hogy hol szeret jobban forgatni, Amerikában vagy Európában, elmondta, hogy számára tulajdonképpen mindkettőnek van előnye és hátránya is. "Ha Amerikában forgatok, annak legnagyobb előnye, hogy a családom, elsősorban a feleségem és a gyerekeim közelében lehetek. Ráadásul a nagy produkcióknál nem kell amiatt aggódni, hogy a pénzhiány meghiúsíthatja az egészet. Olyankor úgy kezelnek, mint egy királyt, ilyen szempontból sokkal jobban el vagyunk kényeztetve, mint az európai munkák során. Ott minden értünk van, ami nagyon kényelmes tud lenni az adott pillanatban, ugyanakkor nem biztos, hogy jó, ha egy színésznek minden szeszélye ennyire ki van szolgálva. Európában együtt lélegzik az ember a produkcióval, sokkal inkább szerves része az egésznek. (Persze ez a kis költségvetésű amerikai független filmekre is vonatkozik.) Ott mindenki többet csinál, kiveszi a részét az egész alkotófolyamatból a forgatókönyv alakításán túl egészen az anyagi feltételek megteremtéséig. A nagy produkcióknál jóformán csak az a színész dolga, hogy pontosan megjelenjen a felvételek idején, tudja a szöveget és a rendező elképzelésének megfelelően elmondja azt a kamerák előtt. Ott inkább az jelenthet feladatot, hogy az adott pillanatban a maximumot tudjam kihozni magamból úgy, hogy kevésbé vagyok része az egésznek. Azt szeretném, ha ez nem látszana meg az alakításomon."

Mivel amerikai filmjeiben több akciójelenetben is szerepelt, elkerülhetetlennek tűnt a kérdés, vajon szívesen vállalja-e ezeket. "Az igazság az, hogy nem vagyok az a színész, aki keresi a veszélyes jeleneteket. Míg én egy életen át a színészetet gyakoroltam, addig a kaszkadőrök a veszélyes mutatványokat. Úgy érzem, a szerepformálással jobban tudom alakítani a végeredményt, mint azzal, ha össze-vissza töröm magam. Persze volt olyan, amikor a rendező kérésére megcsináltam meredek dolgokat, de éppen egy ilyen forgatáson történt baleset ébresztett rá, hogy az a legjobb, ha minden suszter a kaptafájánál marad. Történt ugyanis, hogy át kellett ugranom egyik cölöpről a másikra. Ha elvétem, egy szűk és mély résbe esek bele. Emlékszem, szitakötők röpködtek a fejem körül és úgy gondoltam, ez valami égi jel. Amíg ott vannak, csinálom, majd ők vigyáznak rám. Többször megcsináltam az ugrást, de a rendező soha nem volt teljesen elégedett. Persze minden ugrás előtt meggyőződtem róla, hogy ott vannak-e a szitakötők. Egyszer aztán ugrani készültem, és nem voltak ott. Mondtam a rendezőnek, hogy jó, ennyi, én most befejeztem. Erre valaki a stábból odaállt, és át akart ugrani, hogy bemutassa, milyen egyszerű és veszélytelen is az egész. Sajnos, komoly baleset lett belőle. Elvétette az ugrást, és teljesen összetörte magát. Ráadásul egy szigeten voltunk, meg kellett várni, amíg a helikopter érte jön. Az egész arcát helyre kellett állítani, ami persze a legjobb plasztikai sebészek munkája után sem lesz soha olyan, mint volt. Ekkor határoztam el végképp, hogy nem éri meg a kockázat. Főleg nem nekem, aki elsősorban a színészi alakításommal, az arcjátékommal szeretnék hatni a közönségre. "

"Azóta még jobban figyelek a partnereimre is. Amikor a Song for a Raggy Boyt forgattuk, az egyik jelenetben némi dulakodás után be kellett vágnom a főszereplő srácot a sarokba. Nagyon vigyáztam, nehogy baj legyen, mondtam neki, ha tényleg fáj, csak jelezzen, és vége. Azért, mert egy film veszélyes vagy brutális, még nem kell, hogy a forgatás is az legyen. Főleg ilyen filmnél, amely rendkívül nyomasztóan tud hatni, éppen ezért fontos volt, hogy a forgatások alatt jó legyen a légkör és a gyerekszereplőket, illetve a stáb tagjait minél kevésbé viselje meg érzelmileg. Hála istennek, ez sikerült is, és elég ironikus módon talán ez a legkeményebb filmem és egyben a legvidámabb forgatási élményem is. Hiszen képzelje csak el, milyen az, amikor tizenkét igazi vásott kölyök randalíroz az ember konyhájában és szedi szét elemi részeire."

Arra a kérdésre, mik a szerepálmai, elmondta, hogy karrierje elején szerette volna Eugene O'Neilll drámájában Edmund szerepét játszani a színházban. Akkor ez nem volt lehetséges. Most, hogy már öregebb, felkérték James Tyrone szerepére, aminek nagyon örül. "Mindig is szerettem a színházat, és nagyon örülök, hogy a filmszerepek mellett színházban is játszhatom. Ráadásul ezzel a felkéréssel egy régi nagy álmom valósult meg." Arra a kérdésre, nem megalázó-e számára, hogy gyakran úgy kap szerepet, hogy ez vagy az a sztár elutasítja azt, tehát nyilvánvalóan nem ő volt a rendező első választása, azt mondta: "Ebből sosem csinálok hiúsági kérdést. A mi szakmánkban hatalmas a versengés, és ráadásul a filmkészítés nem olcsó mulatság. Ha megcsináltad a filmet, akkor jönnek az utómunkálatok, a bemutatók, és persze mindenki azt szeretné, ha a befektetett pénz visszajönne. Erre vannak a sztárok, az A listások, akik már puszta nevükkel igazán nagy húzóerőnek számítanak a közönség bevitelére a moziba. Sajnos legtöbbször az a tapasztalat, hogy akármilyen jó a forgatókönyv vagy a rendezés, a nagyközönség a sztárok miatt megy be a filmekre, az ő segítségükkel térülnek meg a költségek. Mivel régóta benne vagyok ebben a világban, ezt maximálisan ismerem, éppen ezért nincs bennem harag vagy sértődöttség. Én nem az alapján válogatok, hogy ki adta vissza előttem, hanem hogy engem mennyire érint meg a szerep, mennyire érzem magam képesnek arra, hogy eljátsszam. Ha valami igazán érdekes szerep talál meg, még inkább hálás vagyok annak, aki visszaadta, és azért, hogy végül is nálam kötött ki."

Connery kámeója

A neves rendezők és Aidan Quinn interjúja mellett a nézők legnagyobb örömére és nem kisebb meglepődésére, az idén tiszteletét tette Edinburghban a fesztivál patrónusa, a skótok legkedvesebb és legnevesebb sztárja, Sir Sean Connery. Nem csak azért örvend nagy szeretetnek, mert maga is e város munkásnegyedében nevelkedett, és innen sikerült berobbannia a legnagyobb sztárok körébe, hanem azért is, mert mindeközben egy percre sem felejtette el származását, és jellegzetes skót akcentusát is büszkén viseli, még akkor is, ha éppen spanyol nemest játszik a Hegylakóban. A fesztivál pedig, amelynek patrónusa, a szívügye, csakúgy, mint a felnövekvő színész és filmes generáció, akik számára a fesztivál keretein belül minden évben karrier-tanácsadást rendeznek neves szakemberek közreműködésével. Idén Connery is tiszteletét tette ezen, és tanácsokkal látta el a fiatalokat. Meglepetésszerű érkezésével, kiváló humorérzékével és közvetlenségével felejthetetlenné tette az estét. Saját példáján keresztül csillantotta fel a reményt a fiatalok számára, hogy mindent el lehet érni, ha valaki keményen dolgozik az álmaiért, és persze jó adag szerencsével is rendelkezik. Így tehát mégiscsak voltak sztárok Edinburghban az idén, még akkor is, ha a másik skót szupersztár, Ewan McGregor sokak fájdalmára nem tudott eljönni, mivel éppen egy "kisköltségvetésű művészfilmet" forgat Episode III címmel Ausztráliában, melynek a rendezője nem más, mint George Lucas.