Horeczky Krisztina Bíró Zsuzsa dramaturg életműdíjas
 

Bíró Zsuzsa
Bíró Zsuzsa
39 Kbyte

Bíró Zsuzsa azon életműdíjasok csekély számú táborát gazdagítja, akik a gratulációt úgy fogadják: "Most kezdeni a főiskolát, jobb volna..."
Beszélgetőtársam Sándor Pál, Simó Sándor, Gárdos Péter, Szász Péter, Herskó János összes alkotásának dramaturgja, háta mögött több mint hetven nagyjátékfilmmel és több mint egy évtizednyi televíziózással olyan, mint a munkái: szellemes, ironikus, érzelmes, de sosem érzelgős, őszinte és mélyen emberi.
Filmográfiája alapján: legendás művek alkotója, a magyar film "hőskorának" tanúja.
Ám, miközben nagy kedvvel válaszolt, ha a régmúlt időkről kérdeztem, Bíró Zsuzsa tagadhatatlanul a jelenben él.

Önkényes a felsorolás, mégis: a Vasvirág, a Bohóc a falon, a Régi idők focija, a Szépek és bolondok, az Apám néhány boldog éve, a Szandi-mandi, a Szabadíts meg a Gonosztól, a Bizalom, a Ripacsok, az Idő van, a Zsötem, az Európa Kemping, a Részleg, és legutóbbi munkája, Az utolsó blues dramaturgjával alkotótársakról, barátokról, a magyar film legszebb évtizedeiről és a hanyatlásról beszélgettünk.

Az érettségit követően jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová elsőre fölvételt nyert. Mi késztette arra tizenévesen, hogy dramaturgnak tanuljon?

Akkoriban valamilyen rejtélyes oknál fogva, úgy döntöttem, elektromérnök leszek. Teljesen elbűvölt a fizika, ám az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttem, nem reszkírozok meg egy felvételit. Annyira hülye voltam hozzá.

Majd anyám, egyik nap, kezében az újsággal, azt mondta: Ez való neked; a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg tanszakot indít. Egyikünk sem tudta, mi az, hogy dramaturg, de tetszett az ötlet. Műveim nem voltak, eltekintve attól, hogy írogattam az iskolai faliújságra. És azt képzeltem, jó humorom van.

Elmentem a nyílt tanítási napra, és rögtön belebotlottam abba az emberbe – akkoriban másodéves színházi rendező szakos volt –, aki miatt otthagyott életem első szerelme. Vasárnap délután mindig színházba jártunk, ám szerelmem egy nap közölte velem, én ehhez buta vagyok, nem tudja megbeszélni velem a darabokat úgy, mint osztálytársával, Kovács Gedeonnal. Úgyhogy ezentúl a Gidával fog színházba járni. Gida figyelmeztetett, hogy a felvételi novellámban feltétlenül legyen konfliktus. Kérdeztem, mi az. "Ember harca emberrel..." – válaszolta. Én már írtam otthon a novellát, mondtam anyámnak: bele kell tenni a dologba valami harcot.

Mert hogy miről szólt a novella?

Nagyon szép történetet eszeltem ki. Hazajön egy család Kanadából – 1950 volt! –, mivel itt jobb lesz az élet. Genovában azonban belekeverednek egy dokkmunkás-lázadásba, és lelövik az apát. Az utolsó mondatomra emlékszem még, irtózatos volt: a hősnő kinéz az ablakon, és bevilágítja a holdfény a Szabadság szobrot. Hogy erre engem fölvettek! Döbbenet.

Nem tudjuk, milyen lehetett a többi...

Egyrészt. Másrészt egy csodálatos ember vett föl, Csillag Ilona. Ma is él, magyar színház- és drámatörténetet tanított nekünk. Egyedül volt a bizottságban, legalábbis csak rá emlékszem. Az olvasmányaimról kérdezett, én meg rengeteget olvastam. És nyelveket tudtam. Valószínűleg ez szólt a javamra.

Az ötvenes években külön osztályt indítottak a színházi és a filmes dramaturgoknak?

Nem, együtt voltunk a tanszakon. A diploma előtt – nem is tudom, miért volt ekkora mázlim – két helyre kaptam állást: a Vígszínházba és a Filmgyárba. Előző évben forgatta Makk a Liliomfit, amiben berendező-másodasszisztens voltam, és ő meg Bacsó hívtak a gyárba. Színházi gyakorlatomat viszont a Vígszínházban töltöttem, ahol akkoriban idősebb Magyar Bálint (a miniszter papája) volt az igazgató. Ő adta ki a munkát, nála kellett referálni. A munka abból állt, hogy véleményt mondtunk azokról a darabokról, amelyekkel esetleg foglalkozott volna a színház.

Lényegében műveket ajánlottak?

Igen. De ennél jóval fontosabb volt, hogy Magyar Bálint, akinek nagy pedagógiai érzéke volt, lényegében megtanított minket színdarabot olvasni, értékelni. Egyetlen produkcióhoz osztottak be segédrendezőnek; a darabot – Mérimée: A művésznő hintaját – Krencsey Marianne rendezte. Ez volt a vizsgaelőadása. Az égvilágon semmit nem csináltam. Néha ültem, néztem a próbát. Teljesen tehetségtelen voltam. Makk filmjében pedig macskákat cipeltem, teheneket szereztem. Remekül szórakoztam azon a nyáron.

Sejtem, nem lehetett kérdéses, hová szerződik.

Rávágtam: Vígszínház. Aztán pár óra múlva rájöttem, hogy rossz döntést hoztam. Reggel becsöngettem az osztályfőnökömhöz, Háy Gyulához, hogy megbántam, a Filmgyárat választom. '56 után Magyar Bálintot kirúgták a színházból. Nyilván velem is ezt történt volna. Bár igaz, engem is kirúgtak ötvenhatos dolgok miatt a Filmgyárból, de ez kicsit később történt, "racionalizálás" ürügyén. Akkor már '58-at írtunk, és szerencsém volt, mert az idősebbik gyerekemet vártam, és a gyerek egyéves koráig védett a törvény. Mire már nem védett volna, véget értek a megtorlások. Vagy rendesek voltak velem. A kirúgásomkor már túl voltam az első filmen, a Vasvirágon, amelyben dramaturg voltam. A filmnek nagy sikere volt, többek között Cannes-ba is meghívták. Egy éve voltam a gyárban, jól indultam, több filmben dolgoztam.

Milyen indokkal bocsátották volna útjára?

Darvas József író, később miniszter, a Filmgyár akkori igazgatója, azt mondta, egy munka nem bizonyítja, hogy alkalmas vagyok erre a szakmára.

Nyilvánvalóan politikai döntés született.

Akkori legjobb barátomat, Gáli József fiatal írót, halálra ítélték, majd kegyelmet kapott. Főiskolai osztályfőnökömet, Háy Gyulát is lecsukták. Gáli szerkesztett egy illegális újságot, írtam bele pár cikket, amelyeknek a piszkozatát, amilyen rendetlen vagyok, megtalálták a gyárban. Persze nem ismertem be, hogy én írtam, de azt mindenképpen tudták rólam, hogy végigültem Gáli (és Obersovszky Gyula) tárgyalását, ami egyébként a Tóth Ilona-per része volt.

Ehhez képest engem csak a kirúgás fenyegetett. A legrendesebb – a barátaimon, Herskó Jánoson, Köllő Miklóson és Zolnai Palin kívül – Létay Vera volt velem. Sosem felejtem el neki. Ügyet csinált abból, hogy őt miért nem rúgták ki, amikor ugyanúgy gondolkozott, mint én.

Annak ellenére, hogy státuszban maradt, két éven keresztül egyetlen filmben sem dolgozott? A Kálváriát ugyanis Mészáros Gyula rendezésében 1960-ban mutatták be, az Esős vasárnapot pedig 62-ben.

A Vasvirág után rengeteg forgatókönyvön dolgoztam Fehér Imrével, Herskóval – velük több könyvön is –, Zolnai Pállal, Mészáros Gyulával. De valahogyan egyik sem jött össze. Borzasztó nehéz volt akkor a fiataloknak. Úgy hívtak minket, "A fehérhomlokúak".

Manapság sem könnyű az ifjabb nemzedéknek.

Most rang fiatalnak lenni. Akkoriban hendikepnek számított. Nem lobbiztunk, ráadásul semmi sem tetszett nekünk, s ennek hangot is adtunk. Sokan utáltak minket, nagyon nehéz volt filmhez jutnunk. Darvas József után ráadásul irtózatos igazgatót kaptunk Horváth Márton személyében, aki a Szabad Nép főszerkesztője volt '56-ban. Régi illegális kommunista, régi szektás, aki ötvenhat októberében hirtelen pálfordult, és egy kicsikét, néhány napra revizionista lett. Mesélték, amikor a filmgyári pártszervezetben bejelentették, ő lesz az igazgató, majd ismertették az életrajzát, egy sofőr, aki későn érkezett, így csak a biográfia második felét hallotta, odaszólt Keleti Mártonnak: "Már megint fölakasztottak valakit?" Tudniillik Horváth tulajdonképpen büntetésből lett a Filmgyár igazgatója. Fogalma sem volt arról, hogyan kell egy ilyen munkahelyet irányítani. Nagyon utáltuk őt. A filmgyári csúfneve Mobutu lett, Mobutu egy akkor garázdálkodó, rettenetes kongói tábornok volt. Végül csodálatos módon egy filmgyári gyűlés elsöpörte Horváthot. De az én folyamatos munkám csak akkor indult be, amikor megszűnt a központi dramaturgia, a hatvanas évek elején.

Mit jelentett ez?

Hogy volt egy fődramaturg, hozzá tartozott mindenki, a rendezők is. A hatvanas évek elején állt vissza a csoportrendszer, ami egy rövid ideig '57-ben is működött. Abba a csoportba kerültem, amelynek rövid átmeneti időszak után Herskó lett a vezetője.

El nem készült filmekről, meg nem valósult munkákról beszélünk, miközben közel hetven nagyjátékfilmnek volt a dramaturgja vagy a forgatókönyvírója.

És ez sok. De mennyivel több lehetett volna! Fehér Imrével négy-öt filmben is együtt dolgoztunk.

Mégis volt olyan év, több is, amikor három-négy filmben dolgozott. Ez ma már irreálisnak hat.

Persze. Most is dolgozom néha filmben, de ha két-három, vagy négyévenként van egy, már örülök. Tavaly volt Gárdos filmje (Az utolsó blues – H.K.), és most tavasszal, remélem, elindul Salamon András munkája.

Milyen kötelezettségekkel járt a Mafilm státuszába tartozni? Voltak-e muszáj-munkák? Kiosztották a dramaturgoknak a filmeket?

'56-ig igen. Kovács András volt a dramaturgia vezetője, de akkor én még nem voltam ott. Köztudott, hogy a Körhinta forgatókönyvét egy másik rendezőtől vette el és adta oda Fábrinak. Egyszemélyi döntéseket hozott. A csoportrendszerben erre nem volt példa. És az én életemben, egy kivétellel, egyetlen olyan film sem volt, amit kötelező jelleggel rám osztottak. Keleti Márton Esős vasárnapja kapcsán pedig föltették a kérdést: volna-e kedvem a film dramaturgja lenni.

Ki is lóg ez a film a filmográfiájából.

Így van, mégis nagy dolgot köszönhetek neki: ott ismertem meg Szász Pétert, aki az egyik legjobb barátom lett.

És az összes filmjének Maga volt a dramaturgja.

Az igazi, jó munkatársi kapcsolatok mindig igazi családi barátságok. Ez azt hiszem, ebben a szakmában ma is így van, és persze ezért még jobban fájnak a borzasztóan korai halálok, mint Simóé. Szász pedig még korábban, ötvenhat évesen halt meg, 83 telén. Kérdezték, mit játsszanak be, amikor átveszem a díjat. Mondtam, egy részletet a Szépek és bolondokból, ha már a saját életműdíját nem érhette meg.

Szász Péter mellett állandó munkatársi kapcsolat fűzte Sándor Pálhoz és Gárdos Péterhez. Irigylésre méltó az is, hogy nem kényszerült munkák visszautasítására, vagy arra, hogy ízlése ellen való filmekben vegyen részt.

Azért nagy ritkán előfordult. Amikor két vállalat lett a Filmgyárból, és Soproni János lett annak a vállalatnak a vezetője, amelyhez – már Köllő igazgatásával – a Hunnia tartozott, Soproni néha beosztott egy-két, egyébként derék, tisztességes munkába. De kölcsönösen nem kerestük volna egymást azokkal az alkotókkal, akikkel ekkor együtt dolgoztam.

Hogyan volt azokkal a munkákkal, amelyek ellen kicsit berzenkedett?

Megmondtuk, ha valami nem tetszett. Hazudozni nem kellett, de talán azok a munkák voltak a legkönnyebbek, amelyekhez nem igazán vonzódtam. Elolvastam, megkritizáltam, segítettem. A szívemhez közel állókkal viszont rettentően sokat szenvedtem.

Mennyit változtattak forgatás közben a könyveken?

Néha nagyon sokat, bár a szellemük mindig megmaradt. Sándor Pali filmjeinél gyakran előfordult, hogy Tóth Zsuzsával naponta átírtuk a másnapi jeleneteket, különösképpen, ha nem volt elég erős a szituáció, ha a színészek vagy az időjárás, a díszlet meglepetést okozott.

Ezek a munkák a szó szoros értelmében közös alkotások voltak?

Sándor Palinak Tóth Zsuzsa írta a forgatókönyveket, aki nagyon nagy tehetség, de én szünet nélkül részt vettem a munkában.

Feltűnő, hogy milyen kevés saját forgatókönyvet írt, illetve milyen kevésben volt társíróként feltüntetve. (Ha egyszer húsz év múlva; Szevasz, Vera; N.N. a Halál angyala; Isten veletek, barátaim; A brooklyni testvér – H.K.)

Sosem csináltam hiúsági kérdést abból, hogy melyik jelenetet írtam én. Ma már bizonyos filmeknél csinálnék, pusztán anyagi okokból: járna a jogdíj. Külföldön, engem és másokat is, sok filmnél mint a forgatókönyv egyik íróját írtak volna ki a főcímre – nálunk annyi szerepel, hogy dramaturg. Azt azonban nagyon fájlalom, hogy Tóth Zsuzsáról méltatlanul kevés szó esik, pedig a humora és a dialógusai egészen kivételesek.

A legtöbb filmjéről azt írták: "közönségvonzó művészfilmek". Egyetért ezzel a meghatározással?

A Régi idők focija más volt, kultuszfilm lett. A gyerekeim akkoriban középiskolások voltak, és nagyon jól esett nekem, hogy a gimnáziumban mennyire imádták ezt a filmet.

A hatvan-hetvenes-nyolcvanas években "ügy" volt a magyar film. Ahogyan mást jelentett filmrendezőnek, filmszínésznek lenni. Ebben talán közrejátszhatott az a tény, hogy majd' mindegyik alkotás meglehetősen erős társadalomkritikát gyakorolt, amelyet a mai filmekből kicsit hiányolok.

Ez nagyon nehéz kérdés. Úgy emlékszem arra a rengeteg évre a Filmgyárban, hogy mindig pofáztunk. Föl nem merült, hogy féljünk valakitől, vagy, hogy tartsunk a besúgóktól. És a pofázás miatt soha, semmilyen megtorlás nem ért minket – bár ötvenhat után jó volt óvatosnak lenni, mondom ezt saját érintettségem okán is. Minden tehetséges ember azt gondolta, a rendszer rossz, és erről meg a történelemről megpróbáltunk elmondani annyit, amennyit tudunk. Felejthetetlen emlékem Sándor Pali Sárika, drágám című filmjének hivatalos elfogadása. Újhelyi Szilárd volt akkor a Filmfőigazgató. Ült a Rajk-per idején, és '56 után is. Azt mondta az elkészült filmre, zárszóként: "Nekem ez nagyon tetszik. Maradéktalanul tetszik. Annyira tetszik, hogy beláthatjátok, nem fogadhatom el." Ekkor megjelent a Filmgyárban egy minisztériumi előadó, Bogács elvtárs egy nagy aktatáskával, és az aktatáskából előszedte a listát, mit kell változtatni. Pali elkezdett üvöltözni, de belement egy-két kompromisszumba.

Ez a típusú cenzúrázás mennyire volt általános?

Inkább ritka volt. Ez a film azért okozott gondot, mert szerepelt benne egy dokumentumbetét veterán elvtársakról, és ama veteránok ama veterán otthonban célozgattak bizonyos szovjetunióbeli élményeikre. Olyan módon, hogy hallgattak róluk. Nagyon beszédes hallgatás volt. Ez – és a veteránság – félelmet keltett. a Szerencsés Dániellel viszont borzalmas csatákat vívott Sándor Pali. Az egyik legszebb jelenetet – amikor a két fiú fölkapaszkodik a szovjet tankra, és egy irtó kedves, humoros párbeszédet folytat az orosz katonákkal – megcsonkították, továbbá még egy-két jelenet kimaradt. De sokkal kevesebb, mint amit követeltek. Lányi András Valaki figyel című filmjét Kőhalmi elvtárs, akkori Filmfőigazgató a bemutató napján le akarta tiltatni a következő mondat miatt, melyet a filmben a házaspár egyik tagja mond: "A mi sorsunk Jaltában dőlt el, a jutalomutazáson, ahol megismerkedtünk". Kőhalmi végül nem merte vállalni a botrányt.

Én azonban nem dolgoztam Jeles Andrással, aki depresszióssá vált, miután betiltották a Mesterembereket. Gazdag Gyuláék is nagyon kikészültek a Bástyasétány 74. miatt.

Kicsit visszakanyarodva a kérdésemhez: egyetért azzal, hogy abban az időben valóban fontos volt a filmekben a társadalomkritika?

Ez evidencia volt. Nem is lehetett másképp gondolkozni. De ma abban a pillanatban, hogy társadalomkritikát mondunk, vagy balra, vagy jobbra álltunk, Euro-tagadók vagyunk, vagy a rendszerváltozást szánjuk-bánjuk. Nagyon érzékeny kérdés ez ma. Nem így gondolja?

Belátom ennek nehézségét, de lehetne emberközelibb filmeket forgatni.

Az embercentrikus filmeket hiányolja?

Igen.

Nem tudom; az összes magyar filmet nem ismerem olyan jól, mint maga. És a Filmszemlét sohasem szerettem. Amikor Pécsett rendezték, nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy mulatnak a megye urai, mint egy Móricz-novellában. Pesten is hasonló érzésem volt. Jöttek a nemzetközi hírű kritikusok, és láttam a számomra nagyon rokonszenves, tehetséges rendezőket, amint szemmel láthatólag esengenek a külföldiek jó véleményéért és kegyeiért. A Filmszemle zsűrijének elnökségében néha nagyon süket emberek ültek, és nekem kedves filmek véreztek el. Így a Ripacsok, mert nincs "társadalmi mondanivalója". De a záróünnepségen nem tudtak mást vetíteni, mert ez volt a legjobban megcsinált film. A Variety kritikusa egy bizonyos évben azt írta, hogy a legnagyobb nemzetközi sikerre a Régi idők focija számíthat, és a legjobb rendezés a Szépek és bolondok. Ezt a kritikát egyetlen hazai lap sem közölte, mert nem illett bele az aktuális hazai értékrendbe! Ráadásul egy-egy Filmszemlén bemutatott filmet nem mindig önmaga értékeiért vagy hiányaiért ítélnek meg, hanem összehasonlítják más munkákkal. Ez neurotizáló. Persze, tudom, mindennek kereskedelmi oka van, mondjuk, a külföldiek máskor nem látogatnának ide ilyen nagy számban, de például ha az utómunkák év végi hajszájára gondolok, nem tudom, megéri-e?

A magyar film hanyatlását Grunwalsky Ferenc attól a pillanattól datálja, mikor a Filmszemléről eltűntek a kurtizánok. Aktív dramaturgként, forgatókönyvíróként mit gondol arról, hogy mára a magyar film elvesztette a presztízsét?

Én ezt a saját bőrömön éreztem. Elkezdtünk nem-fontos filmeket csinálni. És amikor fontos filmet forgattunk, mint Simó a Franciska vasárnapjait, már elkéstünk. Ezt a filmet valamikor a nyolcvanas évek elejére, közepére terveztük, de akkor más okokból nem volt alkalmas rá a légkör. Egészében véve, bizonyos szempontból régen mégis kicsit jobb volt filmesnek lenni, még ha nem is élveztünk ekkora szabadságot.

Cserébe kapták a presztízst.

Akinek az számít. Erre én nem adtam. De valóban fontos dolog volt filmrendezőnek lenni, még akkor is, ha ez számos negatív következménnyel járt. Mindig azt mondtam, olyan a Filmgyár, mint a sógunok udvara. Feudális urak, csatlósok, népség, katonaság. Ezért a feudális urak nem nehezteltek, de rettentően jó sem volt. Engem nem zavart, mert bent voltam az udvarokban, de annak, aki kívül maradt, nagyon rossz volt.

Korrigálok, ugyanis nem a filmrendezőkre gondoltam, hanem a magyar filmre.

Igen: a magyar film valóban fontos volt. Úgy látszik, kellett a tilalom. Attól a pillanattól fogva, hogy ez megszűnt, tétovává vált. Nem becsülném le annak jelentőségét, hogy a bujtatott elmondás kiváló műveket szült. Ugyanakkor mennyi minden kimaradt. Kérdés, hogy egyáltalán megismertük-e mi már az igazi szellemi szabadságot? Egy film két, három évig készül, elmond valamit, miközben a politika "elszáll" alóla. És ez már jóvátehetetlen.

Régebben mintha több lett volna az irodalmi adaptáció is.

Ez babona. Minden új filmfőigazgató, stúdióvezető azt szorgalmazta, hogy dolgozzanak a rendezők írókkal. Akik számtalanszor használhatatlan forgatókönyveket adtak ki a kezükből. Voltak persze kivételek, de nem sokan. A rendezők nem azért kezdtek el írni, hogy elszedjék az írók pénzét és dicsőségét, hanem mert különben nem lehetett volna leforgatni a filmet. A rendkívül tehetséges írók vagy azért írtak borzasztó forgatókönyveket, mert lenézték a műfajt, vagy – és én inkább erre hajlok – gyermeki elképzelésük volt arról, mi a film. Ismerek olyan írófejedelmet, aki a legnehezebb jelenetekre odaírta: "A többit a zene mondja el".

Inkább azt fájlalom, hogy rendkívül kevés kortárs műből készül magyar film. Egyetlen kivételt tudok: Tarr Béla és Krasznahorkai László együttműködését.

Ne felejtse el Dobrait! Ő komoly filmes – is. De én is nagyon csodálkozom azon, amit felvetett: ma nagyon gazdag a kortárs irodalom, nagyszerű – és a valóságot ismerő – íróink vannak. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy nagyon sok rendező érdeklődését nem lehet felkelteni olyan téma iránt, ami nem neki jutott eszébe. Persze lehet, hogy a legfiatalabbak, miután elmondták a "saját" mondanivalójukat, majd odafordulnak író-kortársaikhoz. Viszont, mondjuk, Spiró filmes nemzedéke azért nem készíthetett a saját, kortárs íróismerősei műveiből filmet, mert azok politikailag nem mentek volna át

. Ezekből a művekből, akkor, nem lehetett volna filmet forgatni. Gazdag Gyuszi kivétel volt, de elég sok nehézséget kellett leküzdenie.

Az utóbbi tíz, tizenkét évben meglehetősen kevés nagyjátékfilmben dolgozott, ellenben nagyon sok televíziós produkcióban vett részt és jónéhány tévéfilmes adaptációt is készített.

A tévéfilmeket jóval előbb: a hetvenes években és talán még a nyolcvanas évek elején csináltam. A műsorokat – Gárdos Péterrel és Tóth Zsuzsával – később, a rendszerváltás után készítettük, vagy tíz éven át. 91-ben kezdtük az Első szerelemmel. Utána jött az Öt kicsi indián, amit imádtam, majd a Budapest kávéház, a Lyoni omnibusz, végül pedig a Showbálvány, ez utóbbi Sándor Pali produkciójában. Nagyon élveztem a televíziózást. Emellett – a Lyoni omnibusz esetében – missziót is teljesítettünk, mert az íróknak rendesen tudtunk fizetni a novellákért.

Két vagy három évi Showbálványozás után, feltehetően politikai okokból, kirúgtak minket, még az előző kormány idején. Azóta nem sikerült új munkát találni.

Jó érzés volt fölfedezni, hogy több fiatal alkotóval, így Szőke Andrással és Salamon Andrással is együtt dolgozott. Nyilván kiválóan szót ért a ma már középkorú rendezőgeneráció tagjaival.

Nem nagyon hiszek a nemzedéki különbségekben, inkább a gondolkodásbeli eltérésekben. Bizonyos nemzedéki ismérvei vannak bizonyos gondolkodásmódoknak – de nem kizárólagosan. Olyan nincs, hogy egy nemzedék "így" gondolkodik. Hat unokám van, és rengeteg fiatalembert ismerek. Azt tapasztaltam, vannak ismérvek, de egymás megértése mintha nem mindig volna korfüggő.

Szőkét mindig értettem, elszakadásunknak minden bizonnyal nem generációs okai voltak. Salamon Andris több filmen dolgozik, a titokzatos című Getno elindulásában nagyon bízom, és Jonuc, a fél lábú romániai koldusgyerek története, forgatókönyve is gyönyörű.

Tudom, hogy az életműdíjtól, és annak átvételétől, igencsak idegenkedik...

Az ember minden nap, ahányszor tükörbe néz, tudja hány éves, és hol tart. De ha ezt még megzenésítik!

Ezért talán ostobaság volna megkérdezni, hogyan tekint vissza a hivatására, egyáltalán, nosztalgiázásra késztetni, ...

Mindig azt mondogattam, ha az lenne az ára annak, hogy ezt a szakmát csinálhassam, hogy én fizetek érte, akkor fizetnék. Annyira szerettem. És, ha a nyugdíjamra nézek, úgy látszik, ez a mondásom valamiképpen valósággá vált. Két dolgot sajnálok: nem ügyeltem arra, hogy pénzt is keressek, és sokkal több hinterland-tevékenységet kellett volna végeznem. Olyasmit kellett volna csinálni, amit ma is lehetne folytatni.

Csak hát erre nem volt idő.

Dehogynem! Van egy dokumentumfilm-tervem, a vágyak szintjén, amelynek az volna a címe: "Megyek a gyárba." A régi filmgyárról mesélnének benne azok, akik még megvannak. Az ember azt mondta: "megyek a gyárba", nem volt semmi dolga, de kiment, dumált. A gyár klub is volt. Ha azt a rengeteg időt összeadom, amit dumálással töltöttem a gyárban, aztán a gyárból kilépve éppen ott, ahová beültünk, majd pedig a különféle lakásokon, úgy érzem, egész életemben egy vidám, zajos iskolai osztályba jártam. És iskolás maradtam. Sok kollégám van, aki nem éli át azt a fajta komoly felnőttséget, amit illene átélni. Lehet, hogy ezért is vág ennyire képen ez az életműdíj.

 

Herskó János: Vasvirág (1958)
Herskó János:
Vasvirág
(1958)
260 Kbyte
Mészáros Gyula: Kálvária (1960)
Mészáros Gyula:
Kálvária
(1960)
234 Kbyte
Keleti Márton: Esős vasárnap (1962)
Keleti Márton:
Esős vasárnap
(1962)
179 Kbyte
Herskó János: Szevasz,Vera (1967)
Herskó János:
Szevasz,Vera
(1967)
135 Kbyte
Herskó János: N. N. a halál angyala (1970) középen Darvas Iván
Herskó János:
N. N. a halál angyala (1970)
középen Darvas Iván
119 Kbyte
Sándor Pál: Sárika, drágám (1971)
Sándor Pál:
Sárika, drágám
(1971)
167 Kbyte
Sándor Pál: Régi idők focija (1973) Garas Dezső
Sándor Pál:
Régi idők focija
(1973)
Garas Dezső
224 Kbyte
Szász Péter: Szépek és bolondok (1976)
Szász Péter:
Szépek és bolondok
(1976)
296 Kbyte
Sándor Pál: Ripacsok (1981) Kern András, Garas Dezső, Udvaros Dorottya, Bárdy György
Sándor Pál:
Ripacsok
(1981)
Kern András,
Garas Dezső,
Udvaros Dorottya,
Bárdy György
297 Kbyte
Sándor Pál: Szerencsés Dániel (1982) Margitai Ági és Rudolf Péter
Sándor Pál:
Szerencsés Dániel
(1982)
Margitai Ági és
Rudolf Péter
164 Kbyte
Lányi András: Valaki figyel (1984)
Lányi András:
Valaki figyel
(1984)
247 Kbyte
Maár Gyula: Malom a pokolban (1986) Funtek Frigyes és Ráckevei Anna
Maár Gyula:
Malom a pokolban
(1986)
Funtek Frigyes és
Ráckevei Anna
341 Kbyte
Sándor Pál: Miss Arizóna (1988)
Sándor Pál: Miss Arizóna
(1988)
254 Kbyte
Salamon András: Zsötem (1991)
Salamon András:
Zsötem
(1991)
299 Kbyte
Simó Sándor: Franciska vasárnapjai (1996)
Simó Sándor:
Franciska vasárnapjai
(1996)
316 Kbyte
Gárdos Péter: Az utolsó blues (2002) Paudits Béla és Kulka János
Gárdos Péter:
Az utolsó blues
(2002)
Paudits Béla és
Kulka János
136 Kbyte
Gárdos Péter: Az utolsó blues (2002) Paudits Béla és Kulka János
Gárdos Péter:
Az utolsó blues
(2002)
Paudits Béla és
Kulka János
190 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső