Fiatal, szőke lány feldobottan hazatér egy pesti bérházba. Még pár szóval kedveskedik szomszédasszonyának, aztán belép a lakásába és rázárul az ajtó. Több napot töltött szerelmével valamelyik tengerparton, és most boldog.
Néhány percig úgy tűnik, ennyi elég is lehet egy filmhez. Többre úgy sincs pénz. De minek? Hát nem lenne érdekes egyszer eljátszani a boldogsággal és a mélyére hatolni? Milyenné válunk fékezhetetlen belső örömünkben? Mit látunk szobánk falain, mikor tettvágytól bénultan fetrengünk? Mitől lesz egyszerre tág és színes a tér? Hova tűnnek a bajok, a társadalmi, erkölcsi, bölcseleti dimenziók? Hogyan tud mindent kitölteni Ő? Vagy bármi más, ami Fontossá válik.
Izgalmas művészi kihívásként exponálódik Sas Tamás új filmje. Hiszen hősnőnk már nincs a tengerparton. Nem lenne rá pénz. És így nincs olyan helyszín, amelybe közvetlenül kivetülhetnének érzelmei. A pesti bérlakásában van. Erre van pénz. Egy kevéssé barátságos zárt teret kell a szerelmi önfeledtség paradicsomává varázsolnia. Az első jelek arra utalnak, hogy erre megvan az esély. Kovács Patrícia kamaszos színészegyénisége érdekfeszítő természetességgel ragadja meg a "se lát, se hall" állapotot, és Ragályi Elemér operatőri megközelítésében a képi világ is találóan nyitott. Hiteles zártságot teremt nyomasztó naturalizmus nélkül, ugyanakkor mindenféle pingált látványosság mellőzésével színdramaturgiai lehetőségeket kínál fel. Ez a lakás készen áll arra, hogy szociográfiai hitelességének megőrzése közben érzelmi kisugárzásokhoz idomuljon. Korszerű (és megvalósítható) film veszi tehát kezdetét, amely nem kisebb kellemességet sejtet, mint hogy durva minősítő kényszerek nélkül jókat lehet majd beszélgetni róla.
Megszólal azonban a mobiltelefon, majd néhány személyes tárgy belső monológokat csihol elő, és kiderül, hogy egy állapot különös artikulálódásán túl itt esetleges döntésekre, tettekre motiváló konfliktushelyzet is van. A lány csak szeretné elhinni és mindenkivel elhitetni, hogy boldog, vagy az lesz, valójában egy régóta tartó háromszögben őrlődik. Reménysugarak villannak, de szerelme sehogy sem képes szakítani feleségével. Ez a meddő várakozás sem üres téma, de az exponált keretek közt mégis egyfajta meghátrálás, kevesebb izgalmat ígér. A helyszín egy feloldandó ellenpontozás helyett visszabillen a közvetlen állapotkivetítés egysíkúbb szerepébe. Valaki kétségbeesett makacssággal a boldogságra vár – egyedül, falak és falakra nyíló ablakok között. Világos, hogy a fel-felbukkanó élénkebb színek, a konfliktus szereplőit, illetve apróbb élethelyzeteket jelző beszédfoszlányok sem léphetnek túl a remény csalókaságának jelzésén. A helyzet erősödő világossága Kovács Patríciát is egyre élettelenebbé teszi. Őrlődő nőként már nem tölti ki a vásznat. Mintha elvesztené a szerelmi érzés fonalát, s egyszerűen hideggé válik. Vagy eredendően az?
Ezen a ponton teremtői is magára hagyják. Panelszerűen nyafoghat, elakadhat a szava mindenféle döbbenettől, fetrenghet, megjárhatja a konyhát, a fürdőszobát, kicsit magába feledkezhet, szépítkezhet, s az elévetett sztereotípiák és divatos külsőségek mentén egyre meggyőzőbben tör elő belőle egy hiú, életképességét bizonygató, számító lény, aki egy elismert íróval Argentínába akar jutni. Ki beszél itt szerelemről? Panelháromszög egy bérlakás-panelben. Ami akár döbbenetes is lehetne. Mert a férfi telefonszövegeiből, tévéinterjújából igencsak árad valami egyik napról a másikra poshadás. Finoman gennyedzik benne az ürességet, a sértettség cinizmusát igazoló kis csomó, érzelemzavaró kéj, bátran vállalható hazugság. Ez nem kényszerpályára sodort, fájdalmas vágyakozás a boldogság után A kutyás hölgy csehovi világából. Csupán egy felkínált szabadidő-program a jóléti társadalomból.
Az unottan kapaszkodó férfi felől hihetetlenül könnyedén sikerülne felvázolni egy ilyen állapotot. Máté Gábor hangján még közhelyes mondatai is elevenek, zsigerből jönnek. De a másik oldalon sehogy sem sikerül egy érzelmek és önigazolások között hitelesen vergődő nőt létrehozni. A szerzők alighanem rengeteget vélnek tudni róla, megfigyelt helyzetekbe, mondatfűzésekbe hajítják. De képtelenek ráérezni valódi természetére.
És ha semmilyen lebegtetett létábrázolás sem megy, jöjjenek a tettek. Szívódjon fel minden egy késleltetve elbeszélt történetben. Váljon minden világossá, szülessen döntés, tegyen pontot a dolgokra egy talán kiszámítható, de így is harsányan dörrenő záró fordulat. Nem, ez nem egy hétköznapi nagy szerelem, nem egy hétköznapi kis háromszög. Éva és Tibor között húsz év korkülönbség feszül, s kapcsolatuk kezdetén a család nélkül felnőtt lány még kiskorú volt. Fura hajlamokkal, apakomplexussal terhelt, azaz csöppnyit beteges helyzet vár tehát megoldásra, melyben a rivális feleség valahol nevelőanya. A szerelmi és családi kötődések, a természetes és extrém érzelmek összemosása azonban igen sokatmondóan szinte semmi gondot nem okoz. A mesterkéltség félelmetes rutinnal fogadtatja el magát. Működésbe lépnek a színdramaturgiai petárdák is, valós és képzelt, jelen és múlt egyre többször rándul hatásosan közös térbe.
Jöhet a halál. Éva meghozza döntést. Még nem tudni, kiket és hogyan fog a Másik Világba küldeni, ám végre magára talál. Személyiségsugárzó női keménységgel készíti elő a játékteret a cselekvéshez. Esedékes találkája idejére magához hívja barátnőjét, Tibor feleségét és a rendőrséget is. Hatalmas késeket vesz elő. Tibor a fürdőszobában a talán langy, de tuti orgazmusra, a néző a férfi kihűlő, megcsonkított testéből csorgó vérre tud már csak gondolni. Éva azonban egy közös névtáblával férjévé, aztán kreált nyomokkal gyilkosává avatja az írót, majd egyfajta bosszútól édes szerelmi önkívületben maga rohan bele a késbe.
Kitűnően felépített, egyszerre mindent zárójelbe tévő, önmagába záró jelenetsor. A látványos halál a hősnőt kisodorja az elbeszélés teréből, melyben most elevenedhetnek meg néhány pillanatra a történetformáló hangok: Tibort rendőri őrizetben kísérik el, a barátnő, a szomszédasszony ítéletre kész döbbentséggel figyeli, majd betoppan a helyszínre felesége is. Ügyes. Kétségtelenül ismét visszaigazolja Sas Tamásnak (és egyre több más magyar filmesnek) azt az elképzelését, hogy lakásaink szűk terében, egy-két szereplővel is el lehet mesélni filmszerűen egy történetet. Elvégre ilyenekben élünk, ilyenekre lehet pénzünk. Művészi tágasságuk egyre szembetűnőbb, de e rejtett dimenzió igazán szerencsés feltárásához mélységben is világosabb elképzelésekre, több szellemi bátorságra és kifejezés-artikuláló aprómunkára lenne szükség. Megérné.
