Sárosdy Judit Frida Kahlo legújabb reinkarnációja
Julie Taymor: Frida

Salma Hayek (Frida Kahlo)
Salma Hayek (Frida Kahlo)
122 Kbyte

Jövőre lesz ötven éve, hogy elhunyt a különleges tehetségű mexikói festőművész, Frida Kahlo (1907-1954), akinek bizarr személyisége és regényes élete nemcsak a kortársakat, de a késői rajongókat is megigézte. Akárcsak a művek, amelyek kellőképpen egyediek és eredetiek ahhoz, hogy szakemberekben és laikusokban egyaránt csodálatot keltsenek. Nem hagyott hátra túl nagy életművet, de a fennmaradt mintegy 200 festmény, rajz és grafika jelentős része magángyűjtők féltve őrzött kincse. A zömében kisméretű táblaképekből csak kevés került közgyűjteménybe. Azok viszont – Párizstól New Yorkig – rangos múzeumokban láthatók. E tragikus sorsú művész (ön)arcképei, szürrealisztikus látomásai nemcsak szokatlan önreflexiók, de messze túlmutatnak a személyes lét határain.

Frida neve ma már fogalom világszerte. Az utóbbi tizenöt évben kiállítások, katalógusok, monográfiák, fotóalbumok és reprodukciók hosszú sora népszerűsítette. Számtalan cikk és publikáció próbálta értelmezni – néha támadni, vitatni. Céljaik érdekében az amerikai feministáktól a nyugat-európai értelmiségiekig, s a különböző rendű-rangú-nemzetiségű művészekig sokan kisajátították már maguknak. Törékeny alakját, szigorú arcát festmények, grafikák, installációk mellett láttam már díszpárnán és festett széktámlán (!), sőt oltárokon is. A regények, színdarabok mellett a '90-es években több forgatókönyv is készült életéről. Madonnától – aki lelkes gyűjtője és az egyik legizgalmasabb mű tulajdonosa – Jenifer Lopezig többen is pályáztak a hálásnak tűnő szerepre, amelyet végül honfitársa, Salma Hayek formált remekbe.

Az eredeti művekhez viszont nem könnyű hozzáférni, bár Mexikóvárosban immár két múzeuma is van. Hajdani szülőházában, a híres-neves Kék Házban őrzött naplóját pedig évtizedeken át még a kutatók is csak üveg alatt láthatták. Azóta persze a könyvpiac egyik slágere lett. Tény, hogy sikere összetett: ciklikus és célirányos. Művészetén, mely egy bátor, szenvedélyes és tehetséges nő szubjektív önvallomása, átüt markáns karaktere. Ez akár példaértékű is lehet, de persze ijesztően is hathat azokra a vaskalaposokra, akik a társadalmilag rögzült közhelyek alapján ítélkeznek. A félfeudális pozícióikat féltők szemében Frida igazi lázadó volt, aki még születési dátumát is képes volt megváltoztatni csak azért, hogy a mexikói forradalommal (1910-1917) egyidősnek mondhassa magát. Egy igazi sztár, aki messze megelőzte saját korát. Bátor önvállalása, művészi-politikai elkötelezettsége, különös "androgün személyisége" szinte nemzeti hőssé emelte e törékeny, pici nőt. Nem szokványos szépsége, erős egyénisége magnetikus erővel hatott. Világszerte voltak és vannak rajongói, akiknek tábora egyre nő. Hazai sikereit részben férjének, Diego Rivérának, a világhírű mexikói festőművésznek köszönhette, aki tehetségét felfedezte és mindvégig elismerte. Első külföldi kiállításait (1938-ban New Yorkban, majd 1939-ben Párizsban) pedig a szürrealista Andre Breton szorgalmazta, aki szintén meleg szavakkal méltatta tehetségét. Szívesen látta volna soraikban a mexikói festőnőt, ő azonban nem kért a "köldöknéző párizsi értelmiségiek" művilágából. Bár Picasso, Kandinszkij, Duchamp és Miró is elismerték, a Louvre pedig megvásárolta egyik festményét, ami addig egyetlen latin-amerikai művésszel sem történt meg (!), neki Mexikó volt a hazája.

ÉLJEN AZ ÉLET – ezzel a kissé banálisnak tűnő üzenettel zárult húsz éve egy róla szóló kitűnő monográfia (Hayden Herrera: Frida. A Biography of Frida Kahlo. Harper & Row, Publishers, New York, N. Y., USA, 1983) és pár évvel később egy kevésbé sikerült nagyjátékfilm (Paul Leduc: Frida, élő csendélet) is. A mexikói festőművész ezzel, a görögdinnyeszeletbe "vájt" felirattal tett pontot páratlan életművére 1954 júliusában. A most bemutatott Frida című amerikai film is a sokáig elfeledett, majd hamvaiból főnixként feltámadt művésznek és egy páratlan, szenvedélyes szerelemnek állít emléket. Julie Taymor rendező és nemzetközi stábja már nem szó szerint, de annál élvezetesebben és hitelesebben tolmácsolja e csendéletbe foglalt végakaratot – no, meg a hozzávezető különös utat. Frida tragikus élete és páratlan életszeretete, amelyet ebbe az utolsó, néma kiáltásba sűrített, napjainkban igazán időszerű.

A forgatókönyvírók – Clancy Sigel, Diana Lake, Gregory Nava és Anna Thomas – az egyik legteljesebb Frida monográfia, Hayden Herrera 1983-ban megjelent könyve alapján meglehetős hűséggel, s időnként finom humorral idézik meg a kort és a szereplőket. Az ő érdemük is, hogy a 118 perces film azoknak is maradéktalan élményt nyújt, akik nem a szépséges mexikói filmsztár által megtestesített, hanem a kissé markánsabb "eredeti" Fridával találkoztak először. A megelevenített képek, amelyek a rendezői koncepciónak meghatározó motívumai, még inkább fokozzák a valóság és vízió szürrealisztikus egyvelegéből formálódó látvány hatását.

A film főszereplői bátor, ugyanakkor botrányosan viselkedő emberek – "igazi individualisták, akik meggyőződésük szerint próbáltak élni", koruk kiemelkedő egyéniségei. Elkötelezett művészek, politikusok, akik a fennálló normák ellen lázadtak, miközben egy új, jobb világról álmodtak, amelynek érdekében mindig készek voltak a végsőkig küzdeni. Magas hőfokon izzottak, de éppoly esendőek voltak, ha nem kiszolgáltatottabbak, mint névtelen társaik. Mindaz a változatosság, ami egy ember életét teljessé teszi, aligha sűríthető pár soros életrajzba. Lexikon címszavak helyett nézzük inkább a tényeket és néhány – lényegtelennek tűnő – részletet!

Frida Kahlo 1907. július 6-án született Coyoacánban, egy kis faluban Mexikóváros tőszomszédságában. Édesanyja, Matilde Calderon de Kahlo félig indián származású, hőn szeretett édesapja, akitől tehetségét is örökölte, pedig európai. Az amatőr festő, profi fotográfus Guillermo Kahlo (1872–1941) aradi zsidó családból származott, de már Baden-Badenben született, mivel ékszerész, aranyműves apja családostul emigrált Németországba, ahol aztán meglehetős jólétben éltek. Az ifjú Wilhelm nem is gazdasági, hanem családi okból vágott neki 19 évesen a világnak. Ezek a tények persze nem derülnek ki a filmből, ahol viszont a kitűnő fotográfus kedvenc lánya (a négyből a harmadik), Frida esküvőjén önmagát egyszerűen csak német zsidónak aposztrofálja, így próbálva megnyugtatni nejét, aki szemlátomást nem örül leendő vejének és a szokatlan frigynek. Emlékezteti a morcos örömanyát – akinek különös természetű lányával egyébként sem volt felhőtlen a viszonya –, hogy annak idején ő is egy ilyen kétes egzisztenciájú, kétgyermekes özvegyemberhez ment nőül.

Guillermo Kahlo és Diego Rivera (1886-1957) szinte semmiben sem hasonlított egymásra, kivéve tán Frida és Mexikó iránt érzett különös szeretetüket. Frida egész élete szenvedéssel és szenvedéllyel volt tele. Hat évesen megbetegedett, s a gyermekparalízis következtében jobb lába kissé visszamaradt a fejlődésben. Tizennyolc évesen pedig egy karambol következtében egész életére szóló, súlyos sérüléseket szenvedett. A baleset és a helytelen orvosi diagnózis, illetve a szakszerűtlen kezelés miatt hónapokat töltött gipszágyban, majd gipsz- és acélfűzőkben. 30 év alatt 35 különböző műtétet végeztek rajta. A gerincműtétek és abortuszok okozta kínokat élete végén betetőzte a két amputáció; jobb lábát térdtől levágták. Eredetileg ugyan orvosnak készült, de a baleset és a család vagyoni helyzete ezt nem tette lehetővé. A betegség okozta ágyhoz kötöttséget és a bénulás rémét azonban sajátos "művészetterápiával" sikerült leküzdenie. Lelkesen festett; portrékat készített önmagáról, a barátairól és családtagjairól, munkáiról pedig a kor egyik legjelentősebb művészétől kért szakvéleményt. Rivera addigra már egy Európát megjárt, sikeres festő, mi több, igazi iskolateremtő. Az 1920-as-30-as években Siqueirosszal és Orozcóval valódi művészeti forradalmat vittek végbe: mint politikailag elkötelezett művészek monumentális falképeikkel elborították a mexikói középületek és templomok falait. Az európai hagyományokra és saját nemzeti értékeire egyaránt fogékony festőzseni pedig azonnal felismerte a fiatal lányban szunnyadó tehetséget. Talán ennek is köszönhető, hogy Frida túlfűtött egyénisége apja iránti rajongását egy szenvedélyes szerelemmé növesztette. Élete főszereplője imádott férje, az ő rút varangyos békája lett, a nála 21 évvel idősebb, munka- és szexmániás Diego Rivera, a XX. századi festészet egyik kulcsfigurája.

A híres mexikói muralistát a filmben Alfred Molina remek játéka kelti életre. A színész a szerep kedvéért 13 kilót szedett fel, de megérte, mert kis túlzással mondhatnánk, hogy jobb, mint az eredeti. Pedig pszichiáterek a megmondhatói, hogy Rivera nem épp átlagos termete mellé igencsak összetett egyéniséggel rendelkező, öntörvényű lényt formált magából. Szerencsére a hatalmas freskókat, ezeket a mitikus-forradalmi Biblia Pauperumokat nem Molinának kellett megfestenie – bár a rendezőnő őt is kötelezte, hogy legalább a szakma alapjait elsajátítsa. Az eredeti falképeket és a többi festményt egy 90 fős (!) csapat (40 ács, 35 díszletfestő és 15 festő) rekonstruálta. A film nagy erénye, hogy a látvány és hitelesség érdekében egy komoly, elkötelezett stáb dolgozott: a látványtervezőtől (Felipe Fernandez del Paso) a jelmeztervezőig (Julie Weiss), az operatőrtől (Rodrigo Prieto) a vágóig (Francoise Bonnot). Frida, Diego, a családtagok, barátok, illetve pálya- és kortársak – mint az olasz származású kitűnő fotóművész, Tina Modotti (Ashley Judd) vagy a száműzött Lev Trockij (Geoffry Rush), aki Mexikóban nemcsak Frida vendége, de szeretője is volt – általában fotószerűen hitelesek, de minden esetben igen karakteres figurák. Egyetlen kivétel ez alól a másik nagy muralista és kommunista, David Alfaro Siqueiros, akit Antonio Banderas kissé halványan alakít. Igaz, ő csak afféle epizodista, hisz a nagy rivális művészi teljesítménye valószínűleg beárnyékolná a két főszereplő – Frida és Diego – kétségtelenül jelentős, de hozzá képest tán kevésbé nagyszabású életművét. A film pedig Fridáról, illetve a Diegóhoz fűződő szenvedélyes szerelméről, pontosabban két művész bonyolult, rendhagyó kapcsolatáról szól. Ebből a "nagyon szép, mély gyötrelmes és szokatlan szerelmi történet"-ből Julie Taymort nem egy szokványos életrajzi filmet készített, hanem a kor valóságát és annak kissé szürrealisztikus, festői megközelítését vegyítve, a "hűség kontra lojalitás" problematikáját igyekezett elénk tárni.

Frida híres képei a néző szeme előtt bontakoznak ki. Afféle "háromdimenziós, élő festmények módjára" hirtelen megelevenednek. Ez persze lehetne erőltetett, de szerencsére a reális és az irreális ízléssel keveredik. A film olyan, mint Frida vagy Mexikó: tele ellentétekkel, erőteljes színekkel, érzelmekkel, étellel-itallal és persze sok jó zenével. Ez utóbbi Elliot Goldenthal, illetve néhány ismert énekes érdeme. Köztük igazi meglepetés a legendás Costa Rica-i énekesnő, a nagy túlélő, Chavela Vargas, akiért mindketten rajongtak.

Frida persze nemcsak festőként volt zseniális. Ösztönös képcsináló lehetett, aki mögött nem állt sem stylist, sem egy profi stúdió, viszont egész életében dolgozott saját image-én. A meglepetések nagymestere volt, aki még halálos betegen is elvitette magát baldachinos ágyastól (!) kiállítása megnyitójára.

- Még élek! - kiáltotta, s máris kezdődhetett a fiesta. Körülötte mindig is vibrált a levegő. Kamaszos lázadásai (mint például első találkozása Diegóval 1922-ben), sokakat megbotránkoztató viselkedése, politikai magatartása, ami a filmben igen életszerű, jól megválasztott jelenetekben testesül meg, mind-mind az élet intenzív megélésének iskolapéldái. Hisz ez a mexikói népviseletekben pompázó, felékszerezett látomás vérbeli kommunista és antifasiszta volt; Diego elvtársa és harcostársa, az emigráns Trockij nagy csodálója. Mindvégig hitt az eszmében és küzdött az elnyomás, a diktatúra ellen. Még tolószékben is részt vett egy tüntetésen. Diego, aki csak pár évvel élte túl a sokszor megcsalt, elhagyott, megalázott, de nélkülözhetetlen s a maga nemében páratlan házas- és küzdőtársát, temetését is látványos demonstrációvá avatta. De ez egy másik film szüzséje.

Bár egyik-másik jelenet kissé meghökkentő, a történelmi tények és szubjektív látomások, a tudatos és az ösztönös elemek vegyítése kétségkívül a film nagy erénye. A szakmai hozzáértés, profizmus mellett (ami sajnos nem mondható el Paul Leduc mexikói rendező 1985-ben, a Havannai Nemzetközi Fesztiválon díjat nyert Frida, élő csendélet című filmjéről) nagyfokú szeretet és odaadás is kellett ahhoz, hogy annyi nehézség dacára, majd tíz évnyi előkészület után végre megszülessen ez az igazán nézhető mozi. A filmet egyébként teljes egészében Mexikóban forgatták 2001 áprilisa és júniusa között. A rendező érdeme, hogy nem csak a szereplőket, de a helyszíneket is igyekezett a legautentikusabb módon kiválasztani. A számos eredeti színhely mellett, mint például Coyoacán, Mexikóváros, Tehotihuacán, Chapingo vagy San Angel, a festői szépségű Pueblában, illetve az Estudios Churubusco Azteca irodáiban és műtermeiben vették fel a jeleneteket. A történet és az egyes részletek hitelességére olyannyira ügyeltek, hogy az eredeti fotók, dokumentumok mellett a még élő tanítványokat is megkeresték. Sőt, Diego Rivera második házasságából származó unokáját is felkérték történeti konzultánsnak. A látványtervező, a díszlettervező és az operatőr nemcsak a külsőségek hiteles megjelenítésével, de a művésznő belső világának láttatásával, a különböző korszakok és lélekállapotok vizuális ábrázolásával is kitűnően elboldogult. A ragyogó, tiszta színek és a fehér erőteljes kontrasztja emocionálisan is kifejezik élet és halál örök küzdelmét.

 

Egy kis szubjektív intermezzo

Tán az eddigiekből is kitűnt, hogy művészettörténészként ifjú korom óta az ibér-amerikai kultúra, azon belül is a XX. századi közép-amerikai festészet nagy rajongója vagyok. Mivel ez a terület nálunk igen mostohán kezelt, sokáig kénytelen voltam rossz reprodukciókra és nehezen hozzáférhető szakirodalomra támaszkodni. Frida Kahlóval is viszonylag későn, 1986-ban egy bécsi utamon találkoztam először, ám ez a találkozás egy életre szól. Eredetileg egy osztrák biedermeier kiállítást néztem meg, ami persze nem volt különösebben izgalmas, de a rendezés, a tálalás és a bécsi kollégák szakmai teljesítménye egyszerűen lenyűgözött. Mivel a tervezettnél jóval több időt töltöttem a kiállításon, sietve indultam a Kunsthistorisches Múzeum felé, hogy a művészettörténet nagymesterei előtt tisztelegjek. Tán a Sors kegyelme, hogy váratlanul megláttam egy feliratot, amely a Kunstmessében lévő mexikói kiállítást hirdette. A számtalan kitűnő mű, nagynevű művész, monumentális táblakép és egyéb vizuális csemege közt, amely magával ragadott, volt egy, ami különös hatást gyakorolt rám. Bár a kép méretét vagy szakmai kvalitását tekintve nem volt kiemelkedő, de sugárzott belőle valami különös erő, amitől libabőrös lettem. Álltam előtte, és éreztem, hogy itt nemcsak a matéria és az idea szokásos fúziója történt, hanem valami egyéb boszorkányság is.

A körülmények akkor még véletlenszerűnek tűnő láncolata később sorsszerűnek bizonyult, 1993-ban pedig már kifejezetten Frida miatt utaztam Mexikóba, azt remélve, hogy majd a képeivel, vagyis egy kiállítás ígéretével térhetek haza. De milyen a Sors? A képek és én valahol az óceán fölött kerültük el egymást.

Kisebb-nagyobb viszontagságok árán, 1994 tavaszán immár harmadszor repültem Mexikóba: Fridáért, illetve a képekért. Most már nagyobb szerencsém volt, de ahogy kedvenc témáim esetében megszoktam, számos akadályt kellett leküzdenem. Fájdalmas tapasztalat, hogy hivatalos oldalról több zárt kaput találtam, mint nyitottat. Kiállításról és publikációkról álmodtam, helyette egy sereg visszautasítást kaptam. Akárcsak Nancy Hardin, a film egyik producere, aki ugyan még 1983-ban – Hayden Herrera könyvének megjelenését követően azonnal - megszerezte a jogokat, de a hollywoodi stúdiókat éppúgy nem érdekelte a téma, mint majd egy évtizeden át az itthoni könyvkiadókat.

Mivel kisebb-nagyobb vargabetűkkel másfél évtizede követem e különös jelenséget, lassan tán sikerül eligazodnom az interpretációk dzsungelében. A lenyűgöző látszat, üzleti-politikai érdekektől vezérelt színjáték mögött egy rém egyszerű dolog búvik meg, amit szavakba önteni alig merek, hisz oly közhelyes. Ez a túláradó, parttalan érzelem, amely a természet-, ember-, haza-, ön- stb. szeretet széles skáláján mozgott, egy szenvedésektől terhes élet során kikristályosodva lett a haldokló Frida mitikus végakarata.

Szerencsére ezt az üzenetet mind többen értjük világszerte. A stafétabotot – tán nem véletlenül – most is nők vették kézbe; Salma Hayek rendíthetetlen hite és Julie Taymor rendezői tehetsége pedig egy remek csapatot hozott össze. Mert a Frida című film sikere elsősorban annak köszönhető, hogy egy tehetséges és elkötelezett stáb időt, energiát nem kímélve a maximumot adta a közös munkába. A nagy "riválisok" (Mexikó és az Egyesült Államok) végre összefogtak, s ennek kézzelfogható eredménye lett.

Luis Valdez filmrendező, annak idején Madonna kedvéért (?) utasította vissza Salma Hayeket, akit nem tartott elég érettnek és tehetségesnek. Pedig a mexikói szappanoperák világából kinőtt szép és tehetséges művésznő filmszínészként és producerként egyaránt bevált. Sikerrel bújt honfitársa bőrébe, akinek ruhái úgy illettek rá, mint Hamupipőkére a gyémántcipellő. Bár Frida azt remélte, hogy többé nem kell e világra születnie, ahol annyit szenvedett, valószínűleg elismeréssel nézné az alkotók teljesítményét. Már csak azért is, mert a mozit nagyon szerette. A horror és a humor, mint afféle vérbeli mexikói művésznek, amúgy is lételeme volt. Taymor és a forgatókönyvírók pedig olyan ügyesen vegyítették a legkülönbözőbb elemeket, mint Lupe, a nagy rivális a csípős chilit a barna színű csokoládészószba. Ez nem vicc, hanem az ún. mole poblana, ami csirkehússal Diego és a mexikóiak egyik kedvence. Kár, hogy a filmnek csak színei vannak, mert ha illata is volna, Frida konyhája és a tequila még többeket vonzana a moziba. A vizuális gourmand-ok pedig ne a szörnyűséges amerikai plakát alapján ítéljenek, amely a számítógépes technika "diadala" s egyúttal El Greco és Frida Kahlo festészetének sárba tiprása. Az eredeti főmű, az 1939-ben készült Két Frida ettől persze nem csorbul. Hisz a film legalább olyan jó, mint Frida és Rivera képei.

 

Frida Kahlo: Frida Kahlo és Diego Rivera (1931)
Frida Kahlo:
Frida Kahlo és
Diego Rivera (1931)
116 Kbyte

Salma Hayek (Frida Kahlo) és Alfred Molina (Diego Rivera)
Salma Hayek (Frida Kahlo) és
Alfred Molina (Diego Rivera)
136 Kbyte

Frida Kahlo: Önarckép majommal (1938)
Frida Kahlo:
Önarckép majommal
(1938)
147 Kbyte

Alfred Molina (Diego Rivera)
Alfred Molina (Diego Rivera)
68 Kbyte

Antonio Banderas (David Alfaro Siqueiros), Salma Hayek, Ashley Judd (Tina Modotti) és Alfred Molina
Antonio Banderas
(David Alfaro Siqueiros),
Salma Hayek,
Ashley Judd (Tina Modotti) és
Alfred Molina
171 Kbyte

Frida Kahlo: Önarckép (1941)
Frida Kahlo: Önarckép
(1941)
105 Kbyte

Ashley Judd (Tina Modotti) és Salma Hayek
Ashley Judd (Tina Modotti) és
Salma Hayek
137 Kbyte

Frida Kahlo: Az élet virága (1943)
Frida Kahlo: Az élet virága
(1943)
206 Kbyte

elöl középen: Alfred Molina és Salma Hayek
elöl középen: Alfred Molina és Salma Hayek
60 Kbyte

Frida Kahlo: Önarckép leengedett hajjal (1947)
Frida Kahlo:
Önarckép leengedett hajjal
(1947)
113 Kbyte

Julie Taymor, a rendező és Salma Hayek
Julie Taymor, a rendező és
Salma Hayek
159 Kbyte

Frida Kahlo: Az eltört oszlop (1944)
Frida Kahlo: Az eltört oszlop
(1944)
51 Kbyte

a film honlapjáról
a film honlapjáról
133 Kbyte

a film honlapjáról
a film honlapjáról
318 Kbyte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső