Kedves Bandikám!
Először is engedd meg, hogy az idősebb jogán tegezzelek. Mint
köztudott, Te a napokban múlsz harminc, én azonban négy esztendeje már túltettem
magam ezen a tortúrán. Elárulom, Hozzád hasonlóan, magam is nagy szorgalommal
szerkesztettem meg életemnek azt a napját, és mondhatom, nekem is emlékezetesre
sikeredett. Történt pedig ez annak ellenére, hogy a körülmények alapvetően a
megelőző és a rákövetkező napon, sem különböztek egymástól az ég egy világon
semmiben.
Azért is ragadtam sebtiben tollat, hogy megosszam Veled, hirtelen
benyomásaimat, amelyek sok mindenben csodálatos hasonlóságot és még csodálatosabb
differenciákat mutatnak kettőnk harmincadik születésnapi "zsúrját"
illetően.
Hozzád hasonlóan, magam is úgy éreztem, hogy ezt a jubileumot már
nem ülhetem meg a kisszobában, ahová majd' három évtizeden át, ezen a napon anyukám
akkurátusan bezsúfolta osztálytársaimat és az emeletes csokitortát, amit aztán még
hetekig voltunk kénytelenek enni testvéreimmel, attól való félelmünkben, hogy a
monumentális házi-cukrászkölteményt még hónapokkal később is viszontlátjuk
somlói galuska képében. Ebből is láthatod, nem volt könnyű gyermekkorom! Évente
háromszor, illetve apukámmal együtt négyszer voltunk ráfeszülve esténként a
Szerencsi Csokoládégyár instant termékeire, miközben paprikás szalonnáról és
fejhúsról álmodoztunk...
Csak most, ahogy ezeket az intimitásokat megosztom Veled, döbbenek
rá sanyarú gyermekkorom keserűcsokoládé ízére! Bár, ha belegondolok, annak idején
sokan, talán az egész osztály így lehetett ezzel, mert világosan emlékszem például
Tata barátom és a testes Vrabec több felvonásos "morzsa-bulijaira", melyeken
nap-nap után felbukkantak a közelmúlt valamelyik szülinapi zsúrjának emlékei: a
cukrászdai színes, aszpikos tortaszeletek. Neked bevallom, egy kicsit irigyeltem őket
ezért, mert az aszpik-készítés gyakorlatában az én anyukám sajnos nem járatos.
Mikor tehát vészesen közeledett a harmincadik szeptember 18-a, úgy
döntöttem, hogy életemben először, megkímélem szeretteimet a
csokoládétorta-gleccsertől, és a sarkamra állok! Ez pedig úgy történt, hogy
bejelentkeztem az akkori barátnőmhöz, aki Olaszországban, a Pó-síkság egy régi
városkájában tanult. Halálmegvető bátorsággal felemeltem hát apukámék
lakásában (hiszen én is ott laktam még) a telefonkagylót és interurbán
bejelentettem Annának, hogy ekkor és ekkor érkezem, várjon mozarellával és insalata
mistával. Szakítófélben voltunk, az igaz, de a cél akkor mindennél fontosabb volt
számomra! Nem tudom, utaztál-e már 12 órát egyhuzamban, de akkor úgy éreztem,
felér egy hold krumplikapálással! Sebaj - gondoltam - megéri! Szép napokat
töltöttünk akkor együtt, és én nagyon büszke és elégedett voltam a hazafelé
úton. Ma is kedvesek, talán már kicsit megmosolyogtatóak is az emlékek, amelyek
megmaradtak bennem a ravennai záporról, amikor szügyig érő sárban döcögtünk romos
dízelautómban, a hazafelé vezető úton és vitatkoztunk, veszekedtünk... De szívet
melengető szuvenír az is, amikor az olasz és szlovák diáktársak, - akikkel
jóformán csak kézzel-lábbal tudtam kommunikálni - meglepetés-bulit rendeztek
számomra egy kerthelyiségben. Azon az estén, melyen, molyrágott nyelvtudásomnak
köszönhetően, jószerivel csak Annával tudtam beszélgetni, még nem is sejtettem,
hogy Anna már eldöntötte: vége a hároméves olaszországi küldetésemnek. Gondolom,
sejted, hogy az azóta eltelt évek jótékony hatásának köszönhető csupán, hogy
erről egyáltalában beszélni tudok most Neked. Néhány héttel később, egy latyakos
novemberi napon tudtam meg, hogy se Anna, se "Marcello" nincsen többé... Ami
azután következett, "az sem volt egy népünnepély", ahogyan sorstársad,
Virág elvtárs mondotta egykoron!
Nemrégiben, amikor feltűntél életemben, hogy részesévé
válhassak szülinapi zsúrodnak, mindez persze azonnal eszembe jutott. Megbocsátasz
ugye, de még egy kicsit mosolyogtam is, látva tesze-toszaságodat. Ugyanis magamat
láttam viszont, amint a helyemet keresem azon a bizonyos meglepetés-partin. Azt azonban
méltányoltam, hogy Te, aki 3-4 évvel fiatalabb vagy nálam, mennyivel talpraesettebben,
mennyivel könnyebben veszed a váratlan kanyarokat! Becsüllek ezért, Öregem! Úgy
látszik, a mi korosztályunknál húsbavágó szerepe van egy-egy évnek, ki hitte
volna?! Emlékszem, például, jót röhögtem nyomoromon, amikor húszévesen
Várpalotán meneteltem, mint újonc, néhány hetes katona; és eszembe sem jutott, hogy
Téged ekkor éppen a középiskolában, mondjuk éppen a kisterc és nagyterc közötti
különbséggel boldogítanak a szolfézs órán, szegény Bandikám! Olyan ez, mint
boldogult gyermekkorom kulturális slágere, a "Hanyas vagy, 28-as?". Sose
hittem volna, hogy valaha a saját bőrömön érzem meg néhány év, néhány száz,
vagy ezer nap különbségét! Emlékszem, drága Apukám magyarázta a részleteket a
sercegő Hungaroton-lemezt hallgatva, hogy ki volt az a Gömbös Gyula, mi is az a
levente, de minden részlettel ő sem volt tisztában, mert 30-as születésű...
Szülinapoddal kapcsolatban, garzonlakásomba hazatérve sokkminden
kavargott fejemben. Tudod én, aki kisdobos, úttörő, (horribile dictu) még
úttörővasutas is voltam, akit a seregben néhány napig elvtársnak, majd bajtársnak
szólítottak, aki remegve vártam az országgyűlés diktátumát, hogy másfél, vagy
egy évig kell még a kaszárnyában zöldülnöm, s aki a Magyar Néphadsereg, később
Magyar Honvédség vendégszeretetét élvezve, (írd és mondd) voltaképpen az egész
rendszerváltásból kimaradtam, kicsinyt másként gondolkodom az idő múlásáról.
Mielőtt lakásod legkisebb helyiségében, nemesebb célokra
felhasználnád levelem, kérlek, hagyd végigmondanom! Ki tudja hogyan, de zsúrodon
eszembe jutott drága jó atyai nagyapám is, akiről emlékfoszlányaim maradtak csupán:
amint egy rettenetes zöld karosszékben valami alumínium gitárral integet felém, majd
az ölébe tesznek, ahol - emlékeim szerint - nem éreztem valami jól magam. Ez
bizonyosan a tetemes korkülönbség miatt lehetett, ami, ha jól számolom 81 évre
rúgott. Bulidat szemlélve, egyre azon töprengtem, vajon ő hogyan ünnepelhette élete
fordulóinak harmadik dekádját? Vajon csajozott-e egy kiadósat a Magyar utcában, vagy
"hozott anyagból dolgozott" aznap éjjel? Volt-e már kocsija (és ha volt,
milyen?), vagy lova, vagy pedig omnibuszon járt? A házban, ahol lakott albérlő, vagy
főbérlő volt? Tengernyi kérdésemre rövid matematikai számfejtés után hamarosan
megkaptam a kielégítő választ ...
Arra a tényszerű következtetésre jutottam, hogy ő szegény,
objektív okoknál fogva, ekkor, vagyis 1918-ban, már néhány esztendeje a szovjet
haderők foglya volt, Szibériában. Még régen, családi suttogós visszaemlékezések
alkalmával hallottam, hogy szegény Károly bácsi egy ízben Szibéria teniszbajnoka is
volt, s a sokat látott ütőt még magam is tartottam a kezemben. Tágra nyílt szemekkel
néztem, mert valódi, állatbél-húrozása volt. Szintén ilyen, Pipi néni és Csocsó
bácsi (mert a mi családunkban is van ilyen nevű rokon!) között, halkan folyó
beszélgetésből tudtam meg, hogy az orosz tél bizony akkor sem volt vicces! Nagyapám,
tiszt lévén, a genfi egyezmény értelmében, mint hadifogoly nem volt munkára
fogható, így napokon, heteken, hónapokon keresztül ágyból sakkozott tiszttársaival,
oly módon, hogy a paplan alól pálcikákkal tologatták a figurákat a csikorgó
hidegben. Annyi idejük volt, hogy még huzamosabb haragtartások is belefértek a
hadifogságba. Egy alkalommal például, egyik tiszttársát, akinek az apja egy
népszerű budapesti vendéglő tulajdonosa volt, úgy megsértette azzal a
kijelentésével, hogy "meglátszik rajtad, hogy korcsmában nevelkedtél", hogy
csak jóval a háború után, már a székesfővárosban bocsátottak meg egymásnak.
Nagyokat röhögtem akkor azon az epizódon is, amit azóta A nagy ábránd című
Renoir-filmben láttam viszont, hogy szilveszterkor női ruhába öltözve
szórakoztatták egymást a Csárdáskirálynő legújabb betanulású
hadifogoly-előadásával. Szegény nagyapám Przemyslnél esett hadifogságba, még az
első világháború legelején, úgy huszonhét évesen. De neki szerencséje volt, mert
életben maradt! Sőt, a családjához, valami csoda folytán eljutottak a levelei, így
tudtak róla egyáltalán, hogy él! Végül 32 évesen, Szingapúron keresztül jutott el
a szibériai Berezovkából Budapestre, ahol a hadifogság 5 és fél esztendejéről még
a legszűkebb család sem tudott belőle haláláig semmit sem kiszedni. 1929-ben
nősült, 41 évesen, és két szép fiút adott a hazának. Hazatérésük ugyan
népünnepély volt, fogadásukkor még a Kormányzó is megjelent a Keleti pályaudvaron,
, de a harmincadik születésnapja, minden bizonnyal feltűnés nélkül múlt el szegény
feje felett...
Az idő és a sors olykor érdekes dolgokat produkál - ezt
nyilvánvalóan sokan, sokszor elmondták már Neked, Bandikám. Apai nagyapámról
például, csekély túlzással, azt is kijelenthetjük, hogy anyai dédapám kortársa
volt. A "szegények orvosaként" ismert szívspecialista mindössze néhány
évvel született korábban, mint Károly bácsi. Bulidon, vele kapcsolatban is
felmerültek fenti kérdéseim. Ő, az akkori idők mércéje szerint, korán nősült,
így első gyermeke, Józsi "bácsi" a századforduló táján, látta meg a
napvilágot, amikor az orvos papa, Kéthly Károly jobb keze, "még csak"
harminc táján járt. Józsi bácsit hat évvel később követte drága nagymamám,
Margit, aki utálta a nevét, ezért választotta magának a "Cunó" becenevet,
amin viszont ma röhögünk... Cunóka a 9-et töltötte be, amikor vége felé
közeledett a háború és viharos gyorsasággal kitört a Károlyi-forradalom, valamint a
spanyolnátha-járvány, ami a polgárok, arisztokraták és művészek köréből,
válogatás nélkül szedte áldozatait. Tornai József dr., a "szegények
orvosa", két gyermek atyja, ezekben a napokban, - amikor a belügyminiszter,
egyetlen rendeletével, hónapokra bezáratta a színházakat, mozikat, lóversenypályát
- éjt nappallá téve robotolt a klinikán és gyógyított, kísérletezett, mint annak
idején Semmelweis professzor. Szegény feje, amikor tíz évvel később egy, általa
előre megjósolt szívroham halkan, örökre leterítette, még nem is tudta, hogy ekkor
éppen Amerikában, az ő kísérleti eredményeire nagyban támaszkodva kifejlesztették
a spanyolnátha ellenszerét. Nagymamám élményszerű visszaemlékezései alapján, a
családi legendárium, mint zord, mogorva embert tartja számon, akit egyedül a cirkusz
és az orfeum világa tudott mosolyra fakasztani. Bizonyos szempontból érthető is ez,
Bandikám, hiszen, aki nap nap után farkasszemet néz az értelmetlen halállal, az nem
képes oly könnyedén feloldódni a mindennapi életben. Tőle örökölt régi, 78-as
fordulatú hanglemezeit hallgatva én is nagyokat néztem kamasz koromban: mit lehet
röhögni a XX. század végén a század eleji telefonparódiákon, "halló, kérem,
nem Huber, Gruber!", és az Alxander's Ragtime Band magyarra ferdített
"Cserebogár" refrénű felvételein?! Arra akkor persze nem gondoltam, csak
most, szülinapi bulidon jutott eszembe, hogy milyen groteszk érzés az nekem, hogy míg
dédapám a halál torkából ragadja vissza Budapesten az ártatlan áldozatokat, addig
apai nagyapám, kereskedelmi diplomával a zsebében, tétlenül, a paplan alól sakkozik
Szibériában...
Mindezek után, bevallom Bandikám, szárnyakat kaptam! Szülinapi
bulidból utam, egyenesen a családi könyvtárhoz vezetett, az egyre sokasodó
kérdéseim okozta tudásszomjat enyhítendő. Ott találtam meg ugyanis a harmadik,
számomra érdekes, szülinapos ősöm dokumentumait: anyai nagyapám, vagyis Tornai
József dr. vejének, tehát Cunó férjének, Kovács Laci dr.-nak curriculum vitae-ét,
s annak érdekes adalékait, melyeket ily részletességgel - érthető módon -
közvetlenül a háború után vetett nagyapám, fűzfői papírra. Laci bácsi, aki a
balatonfüredi Oroszlán patika tulajdonosának kisebbik fia volt, aki csak úgy, mint
felesége, drága nagyikám, 1909-ben, a boldog békeévekben született. Laci bácsi, aki
élete végéig hitte, egyedül őrzi a híres Tagore-fa titkát, ekkor már túl volt
jogi diplomáján, amit 24 évesen védett meg a budapesti m. kir. Pázmány Péter
Tudományegyetemen. Ezután következett egyesztendős "díjtalan közjegyzőjelölt
gyakornoki" pozíciója, majd balatonfüredi adóhivatali alkalmazotti állása, amit
80 pengő fixért teljesített havonta. 1934. augusztus 1-én lépett be a Budapest
Székesfőváros Községi Takarékpénztár RT. tisztviselői karának váltó
osztályára, fél évvel később, 1935. január 19-én pedig hirtelen felindulásból,
nősülést követett el, közepes fizetéssel. Drága nagyapám, aki mindig
"nagyszerű emberként" marad meg emlékezetemben, ekkor még nem is sejtette,
mi vár reá harmincévesen, a háború esztelen esztendeiben. A mozgósítás
szerencsére nem érte felkészületlenül, hiszen első ízben majd' egyéves
házasemberként kellett bevonulnia a nagykanizsai tüzérosztályhoz. A háború
kitöréséig több alkalommal is "visszatapsolta" a magyar királyi hadsereg,
mindig más-más posztra, így történhetett meg az is, hogy jelen volt az erdélyi
bevonuláson, amiről mi is csak a málladozó CV-jéből szereztünk tudomást! Ha az
évszámok folyamát figyelmesen követted, Bandikám, máris kiszámolhattad, hogy
nagyapó, a második világháború kitörésének pillanatában már betöltötte a
harmincat. Ekkor már egy gyermekes büszke atya volt, és úton volt már anyukám is,
aki a következő tavaszon született. Mialatt szorgalmasan pendlizett az Angol-Magyar
Bank, és a folyamatosan érkező honvédségi invitációkban megjelölt bevonulási
helyszínek között, menetrendszerűen megérkezett harmadik gyermeke is, akinek
születése nagyjából a doni összeomlás idejére tehető. Láthatod tehát, hogy nem
kicsiny feladatra vállalkozott, amikor úgy döntött, hogy az ostrom idejére,
családjával nyugatra távozik. Azt hiszem, ez sem lehetett népünnepély, Bandikám!
Édesanyámnak, érdekes módon halovány emlékei maradtak is a menekülésről és a
fogolytáborokról, ahol hónapokat töltöttek, és ahonnan szerencsésen hazakerültek
Balatonfüredre. Nagypapám, érdekes módon ezekről az időkről sosem mesélt nekem,
jóllehet nem is nagyon kérdezgettem... Dr. Kovács Laci bácsi élete a háborút
követően kicsit nyugodtabb lett; valami, nehezen szerzett, hajógyári könyvelői
állásba kapaszkodva robotolt egészen késő öreg koráig. A hivatali munka után
évtizedeken át a kerti gyümölcsfák körül kapirgált, és fáradozott a szőlővel,
ami a bele fektetett munkát, rendszerint ihatatlan lőrével hálálta meg. Unokaként
vidám, "fára mászó nagyapónak" ismertem meg, aki fiatal éveinek
szerelméről, a vitorlázásról és a békebeli balatoni jachtéletről rengeteget
mesélt, de sosem említette azt a legendát, amibe csak halála után, már nyugodt
körülmények között avathatta be nagyanyó az öt unokát. A világhírű hindi
költő, Rabindranath Tagore frissen ültetett, névadó emlékfájáról volt szó, amit
az akkor 17 éves nagyapám, mint az itallal való első találkozásának emlékművét,
hajnaltájt egy rántással tépett ki helyéről és vágta a Balaton hullámai közé...
A sok izgalom levezetésére, a végére hagytam édesapám
jubileumát, aki eleim példájával ellentétben, békeévekben töltötte be a
harmincat. Atyám, aki a tradicionális sorban a negyedik Kurutz Károly, világ
életében higgadt ember volt, így (emlékei szerint) ebből a születésnapjából sem
csinált faxnit. 1960 őszén már ledoktorált a Műegyetemen és csendes türelemmel
várta egyetemi tanársegédi kinevezését. Hétvégenként gyakorta kijárt a Dunára,
kajakozott. Rettentően büszke volt 125-ös Danuvia motorkerékpárjára, amin sűrűn
szállította menyasszonyát, aki végül nem lett az édesanyám. Volt televíziós
készüléke és relatíve jól keresett, sőt másodállása is volt a Villamosipari
Kutatóban, ahol mint fejlesztő mérnököt alkalmazták. A pártba való bekerülését
nem forszírozták, látták rajta, hogy ő sem szorgalmazza, noch dazu nem is
munkáskáder! Egy szemfüles agitátornak azonban mégis sikerült ekkoriban piranhaként
beúsznia apám életének halkan csordogáló vizébe. Jól tette! Ez volt az én
édesanyám, akit 1964-ben vett feleségül, s frigyük gyümölcse három fiú lett, akik
közül a legkisebb még be sem töltötte a harmincat!
Bandikám, szubjektív családtörténetemmel nem bíztatni kívánlak!
Véleményem szerint, nem érdemes várni a történelem megállíthatatlan folyásának
jótékony hatásaira: előreláthatólag semmi érdekes nem fog történni mostanában -
szerencsére! De átaludni sem érdemes a világtörténelmet! Nagyon jó, vallom, hogy a
legjobb kor, amiben élünk, hiszen mindenki azt csinál amit akar! És hát, mint
példád is mutatja, célszerűbb a dolgoknak elébe menni, hiszen azt a kis kedves
Gyöngyi leányt is csak a véletlen sodorta Eléd a Déli pályaudvaron, és nem kellett
rá búvárruhában, ürgebőrbe varrva várnod, a nagyobb feltűnés érdekében.
Tökéletesen egyetértek sorstársaddal, Bruno Cortonával, akivel egy alkalommal
felejthetetlen utat tettem meg Rómától Amalfiig egy Aurelia sportkocsiban, és aki
azonos Az előzés című Dino Risi-film hősével! Ő ugyanis azt mondta alkalmi
útitársunknak, Roberto Marianinak, (no, nézd, hogy emlékszem a nevükre!) látva annak
szerény és visszafogott vágyakozását a hétköznapi boldogságra: "Ugyan, mire
vársz, Roberto? Lódulj neki!" Azt gondoltam, Bandikám, én ez a kölcsönzött
mondatot adom Neked születésnapi ajándékul, igaz csak most, post festam, de azért
remélem, hozzám hasonlóan, Neked is hasznodra válik! Isten éltessen, köszönöm
kedves invitációdat a szülinapi bulidra!
Budapest, 2003. október 19.
Szeretettel, barátod: Kurutz Márton
